ELSŐ LEVÉL

Marcus Mezentius Tulliának. Üdv.

Utazgatásaimról az egyiptomi folyam mentén a legutóbbi levelemben számoltam be, Tullia. Télire Alexandriában maradtam, s hiába vártalak téged, egészen az őszi viharok megérkezéséig. Kamaszos szerelemmel lestem a kikötőben az ostiai és a brindisiumi hajókat, pénzsóvár kereskedőknél s kíváncsi őgyelgőknél kitartóbban. Naphosszat a kikötőben ténferegtem, míg csak egyetlen hajó is érkezett, és közben kérdések özönével zaklattam az őröket, vámosokat és kikötői írnokokat.

Tudásom nyilván gyarapodott vele, hogy messzi országokról szóló történeteket hallhattam, szemem azonban kivörösödött attól, hogy oly soká s hasztalan kémleltem a tengert; mikor aztán az utolsó hajó is nélküled vitorlázott be, kénytelen voltam legalább magamnak megvallani, hogy becsaptál. Tavaly ilyentájt találkoztunk utoljára, Tullia, akkor vettél rá - ma már tudom, hogy hazug esküvéssel és ígéretekkel - Róma elhagyására.

Elkeseredésemben írtam azt a levelet, amelyben örökre elbúcsúztam tőled, és megfogadtam, elhajózom Indiába, ahol a különös városokat Nagy Sándor vezéreitől származó görög királyok kormányozzák, és nem térek vissza soha. Ezt írtam, de - megvallom - nem volt igaz, mert még a gondolatot sem tudom elviselni, hogy téged, Tullia, ne láthassalak soha többé.

Harmincon túl a férfiember már nem kellene, hogy a szerelem rabja legyen. Én is lehiggadtam, kihunyt szenvedélyem heve, amely Alexandriában gyanús társaságokba hajszolt, és erőmet sorvasztotta. Nem bánkódom a történteken mégsem, cselekedeteit az ember meg sem másíthatja, megtörténtté sem teheti többé. Akkor is téged szerettelek, senki és semmi más nem érdekelt. Figyelmeztetlek azonban, Tulliám, szerelmem, a te ifjúi virágdíszed is elhervad egyszer, sima orcádat ráncok lepik, tekintetednek fénye megfogyatkozik idővel, fürtjeid megőszülnek, fogaid kihullanak. Akkor bánod majd, hogy az irántam érzett szerelmedet becsvágyadtól és politikai érdektől vezérelve megtagadtad. Mert szerettél, tudom, nem kételkedem esküidben sem. Szerettél. De, hogy most szeretsz-e, nem tudom.

Jó óráimban úgy gondolom, hogy valóban csak értem, azért, hogy javaim s talán életem elvesztésétől megóvj, szedtél rá hazug ígéretekkel a Rómából való távozásra. Ha nem esküszöl rá, hogy utánam jössz Alexandriába, és a telet már együtt töltjük, nem is jöttem volna el. Ugyan, hány előkelőség felesége utazott télen Egyiptomba férje társasága nélkül eddig is, de ezután is, ahogy én a római asszonyokat ismerem! Tavasszal, mikor a hajózás újra megindul, szépen visszamehettél volna! Közben azonban jó pár hónapot tölthettünk volna együtt, Tullia.

Ehelyett önmagamat, testemet és lelkemet emésztettem ezekben a hónapokban. Egy ideig még utazgattam is, míg meg nem csömörlöttem attól, hogy a nevedet és az irántad érzett szerelmem jelét ódon emlékműveken és templomok oszlopain örökítsem meg. Még a titkos Ízisz-szertartásokba is beavattattam magamat unalmamban, csak hát idősebb és fásultabb lévén, mint a baiaei feledhetetlen éjszakán, melyen a Dionüszosz-misztériumba nyertünk együttes beavatást, nem tudtam már annyira lelkesedni. Nem hihetek már tar fejű papokban, és utóbb is úgy éreztem, túl nagy árat fizettem jelentéktelen tanaikért.

Mégse hidd, hogy én csak Ízisz-papokkal és -papnőkkel álltam szóba. Színészekkel, énekesekkel, sőt cirkuszi bikaviadorokkal is kötöttem ismeretséget. Aztán megnéztem egypár régi görög darabot, könnyű volna őket latinra fordítani vagy átdolgozni - ha ilyesmi vonzana. Én azonban csak azért beszélem el neked mindezt, hogy lásd, mennyire nem unatkoztam Alexandriában. Alexandria világváros: előkelőbb, fülledtebb, de emésztőbb is Rómánál.

A legtöbb időt, persze, a Muszeionban, a kikötő melletti könyvtárban töltöttem. Könyvtárat mondtam, pedig könyvtárakat kellett volna, épületei külön városrészt alkotnak. Mégis a könyvtár sanyarú helyzetét panaszolták a múltban és a múltnak élő aggastyánok, kik szerint olyan virágzó már sosem lesz, mint emberöltővel ezelőtt, mikor az ostromgyűrűbe zárt Julius Caesar fölgyújtotta a kikötőben az egyiptomiak hajóhadát. Vele égett a könyvtárépületek egy része is, vele százezernyi, pótolhatatlan pergamentekercs.

Csupán ahhoz, hogy jegyzékeik használatát megtanuljam, és megtaláljam, amit keresek, hetekre volt szükségem. Tízezernél többre rúgnak csak az Iliász-kommentárok tekercsei, nem szólván a Platón- és az Arisztotelész-értelmezésekről, amiket külön épületekben tartanak. Számtalan könyvtekercset nemhogy jegyzékbe nem foglaltak, de talán még olvasni sem olvastak soha.

Politikai okokból - ami érthető is - nem mutatkoztak vajmi készségesnek a régiek jövendöléseit számomra előkeresgélni, még csak abban sem segítettek, hogy magam felkutassam őket. Úgy kellett kihúzni belőlük mindent, bizalmukat pedig ajándékokkal és lakomákkal megnyernem. Szűkös bizony a könyvtáros-javadalom, és a könyvtárosok nincstelenek, mint az okos emberek általában, és mint mindenki, aki a könyveket az életénél és a szeme világánál is jobban szereti.

Nekem azért sikerült előásnom könyvtári rejtekhelyéről egész sereg jövendölést, ismerteket és elfeledetteket egyaránt. Jövendöléssel minden nép körében igencsak sokat foglalkoztak, az idők kezdete óta. A jövendölések maguk azonban homályosak, és - mint az orákulumok adta válaszok - bosszantóan sokféleképpen értelmezhetők. Becsülettel bevallom, nem egyszer feledkeztem bele magam is a zavaros jövendölések helyett holmi utazásokról s kalandokról aggálytalan könnyedséggel hazudozó görög elbeszélés olvasásába. Nem egyszer kedvem lett volna a sarokba vágni a komor jövendöléseket, és a görög példák alapján inkább kitalálni valami történetet, és könyvet csinálni belőle. Csak hát, úgy látszik, születésem ellenére is túlságosan római vagyok hozzá, hogy kitalált dolgokról írjak.

Vannak a könyvtárban a szerelem művészetéről szóló elbeszélések is, hozzájuk képest a boldogult Ovidiuséi gyermekmesének tetszenek. Az elbeszélések egy része görög, más részüket meg hajdani egyiptomi írásokból fordították görögre, és nem is tudom, melyek a sikerültebbek. De olvasásukba hamar beleun az ember. Az isteni Augustus óta ezeket a tekercseket külön helyeken, titkos raktárakban őrzik, másolásukat is tiltják. Használatukat kizárólag kutatók számára engedélyezik.

Én azonban a régi és az új jövendölésekről akarok szólni. A világot békével megajándékozó Augustusról most nem beszélek, csak annyit említek meg, hogy a régi jövendöléseket már Nagy Sándorra is alkalmazták. Az én számomra is csak az értelmezések vizsgálata közben világosodott meg, milyen roppant kísértés nehezedik a kutatóra: az a vágy és az az elgondolás nevezetesen, hogy koruk és önmaguk kénye-kedve szerint tolmácsolják azokat.

Egy dologról azonban meg vagyok győződve, és ezt a meggyőződésemet a csillagokon kívül megerősíti mindaz, ami korunkban történt és történik. Világunk most egy merőben más jegyekkel meghatározott újabb világkorszakba lép át. Erről a világos és nyilvánvaló tényről teljesen egyformán vélekednek Alexandria, Káldea, Rhodosz és Róma csillagjósai. Érthetően és természetesen következik ebből az is, hogy a világ új urának születése a Halak csillagképébe esik.

A világ ura lehetett akár Augustus császár is, akit a provinciákban már életében istenként tiszteltek. De amint Rómában mondtam neked, nevelőatyám, Marcus Manilius is említette művében, az Astronomicában, hogy a Saturnus a Halak csillagképében találkozik a Jupiterrel. Ezt a megállapítást ugyan a megjelent könyvből politikai okok miatt kihagyta, de a csillagok találkozásáról az itteni csillagjósok is tudnak, és emlékeznek is rá. Ha a világ ura valóban akkor született, napjainkban harminckét esztendős lehet, és hallanunk kellett volna már róla.

Csodálkozol, ugye, hogy nyíltan, levélben emlékeztetlek arra, amit féltett titokként súgtam a füledbe, virágzó rózsák között, egy baiaei hajnalon, amikor még hittem, hogy senki sem érthet meg engem jobban, mint te, Tullia. Ma azonban tapasztaltabb vagyok, mint akkor. Felnőttként gondolkodom a jövendölésekről is. Egy félvak öregember a könyvtárban azt mondotta gúnyosan, hogy a jövendölések az ifjúságnak valók. Mert aki átrágta magát ezer könyvön, sejteni kezdi a lehangoló igazságot. Tízezer könyv pedig már szomorúvá teszi az embert.

Mindenről nyíltan írok, napjainkban már senki sem tarthat meg titkokat csupán önmagának. Kihallgathatják és továbbadhatják a legtitkosabb beszélgetést is, levél sincs, amit el ne olvasnának és le ne másolnának, ha a szükség kívánja. Korunkra a gyanakvás jellemző. Én azonban azt vallom, hogy aki meg akar maradni, az nyíltan mondja ki és írja le azt, amit gondol.

Ugye, tudsz a végrendeletről, ami elég gazdaggá tett ahhoz, hogy legfényűzőbb igényeimet is kielégíthessem, annyira azonban mégsem, hogy bárkinek érdemes volna üldöznie engem miatta. Állami hivatalra származásom miatt nem pályázhatom, bár akkor sem tenném, ha lehetne. Egyáltalán nincs bennem efféle becsvágy.

A csillagok keletre mutattak. Róma elhagyására azonban te unszoltál, csapodár Tullia, hogy megszabadulj tőlem, mert kezdtem terhedre lenni. Meg is fogadtam első dühömben, hogy a föld alól is előkerítem a jövendő világurát, akinek már amúgy is legfőbb ideje megmutatkoznia. És akkor a legelsők között állok mellé - jó bérért, persze -, hogy te is elfogadj azért valamikor majd a negyedik vagy ötödik férjedül! Ugye, mulatsz rajtam?

Ne aggódj mégsem! Nem vagyok útjában e szándékommal senkinek. A világura nem ad magáról jelet, semmit nem hallottunk róla, nem is láttuk. Alexandriában, a világ középpontjában, a filozófia és a fondorkodás főhelyén csak tudnának róla eddig! Különben maga Tiberius is számon tartja a Jupiter és a Saturnus harminckét évvel ezelőtti találkozását. És az a férfi is, kinek a nevét a levelemben megemlíteni nincs okom, ő azonban arról is meg van győződve, hogy a világura nem jöhet keletről.

Tulliám, szerelmem, tudom, hogy a jövendölések kutatása pótléka csupán valami elérhetetlennek, és kényszer, hogy rajtad kívül másra is gondoljak. Ébredéskor a legelső, elalváskor a legutolsó gondolatom te vagy. Hol álmaimban látlak, hol pedig álmatlanul virrasztok miattad, mert olyan könyvtekercs, amely a szeretett asszonyt pótolná a férfi számára - sehol sem létezik!

A jövendölések mindenesetre továbbvezettek a zsidók szent könyveinek tanulmányozásához, amiket az alexandriai zsidó filozófus, Philón, éppúgy jelképekként értelmez, mint a görögök és a rómaiak Homéroszt. Így akarja érthetővé tenni a zsidó vallást a görög filozófia segítségével.

Te is ismered a zsidókat és vallásukat, ugye? Ők azok, akik mindenkitől elkülönülve élnek Rómában, és a római isteneknek sem áldoznak. Sokan félnek tőlük emiatt, de számos család tartja a hetedik napot a pihenés napjának, ami pedig zsidó szokás. És mert csak egyetlen istenük van, akiről sem kép nincsen, sem szobor, a legtöbben egyenesen megvetik őket. Ezzel szemben az idők kezdetétől fogvást szívósan él köztük a jövendölés egy világuráról, szent könyveikben is megőrizték e hitet. Prófétáik hangoztatták ezt a jövendölést, amely az összes reánk maradt jövendölés közül a legteljesebb. Messiás a neve a leendő világurának, akinek uralmával a zsidóság is uralomra kerül a világban. Hogy egy népnek hogyan is lehet ennyire merész és ennyire ostoba álma? - nem tudom. Éltek át azonban megalázó és keserves korokat is, amikor rabszolgák voltak Egyiptomban, azután Babylonban, amíg a perzsák vissza nem engedték őket a hazájukba. Sokszor pusztították el a templomukat, legutóbb - nem szándékosan bár - Pompeius gyújtotta föl. Abban sem hasonlítanak más népekre, hogy csak egy templomuk van, szent városukban, Jeruzsálemben. Zsinagógáik mindenütt vannak, de azok nem templomok, csak gyülekezeti termek, amikben szent írásaikat éneklik és magyarázzák egymásnak fönnhangon.

A jövendölés miatt, mely szerint a közülük születő világura által az egész világot uralni fogják, sokan gyűlölik őket. Ezért aztán nem is nagyon kérkednek a jövendöléssel; ők tudnak róla, más népekre pedig nem tartozik.

De azért el sem titkolják. Ha az idegen jóindulatúnak mutatkozik, készséggel segítik őt az írástudók írásaik megismerésében. Legalábbis Alexandriában így van. Némely tudósok, így Philón is, a jövendölések Messiását egyszerű jelképnek tekintik. Engem azonban mások már meggyőztek, hogy az betű szerint értendő. Gyermekkorától kellene talán az ő vallásukban nevelkednie az embernek ahhoz, hogy az ilyen kétes értelmezésű jóslatokban igazán hinni tudjon. Ám a különféle, zavaros jövendöléseket összehasonlítva kénytelen voltam elismerni, hogy a legvilágosabb jövendölés a zsidóké.

Az alexandriai zsidó tudósok eléggé szabadon gondolkodnak, sőt a valódi filozófusok közülük arra is hajlandók, hogy idegenekkel együtt étkezzenek. Összebarátkoztam ilyen írástudóval én is, színbort is ittunk együtt. Alexandriában ez is megeshet. De mikor már ittunk egy keveset, ő is az eljövendő Messiással és a zsidók jövendő uralmával kezdett kérkedni nekem.

Annak a bizonyságául, hogy a zsidóság és uralkodójuk maga is, mennyire szó szerint hiszi a Messiásról való jövendölést, elmondotta, hogy egyik nagy királyuk, Heródes, pár évvel halála előtt egy város valamennyi fiúgyermekét legyilkoltatta; ennek az oka pedig nem más volt, mint az, hogy egy fénylő csillag nyomain odaérkező néhány káldeai tudós akként nyilatkozott, hogy az ártatlanságban eljövendő király abban a júdeai városban született a világra. Heródes pedig saját családjának kívánta megtartani a királyságot. Éppolyan gyanakvó lehetett hát ő is, mint az a bizonyos hajdani uralkodó, aki megöregedvén egy szigetre vonult vissza.

Ugye, megérted, Tullia, mennyire fölkavart ez a kegyetlen történet. Heródes király halálának esztendejéből könnyű volt kiszámítani, hogy a gyilkosság a Saturnus és a Jupiter találkozásának időpontjára esett. Az elbeszélésből kiderült, hogy a csillagok konstellációja a zsidó és a keleti tudósok körében hasonló nyugtalanságot keltett, mint Rhodoszon és Rómában.

- Azt akarod mondani, hogy a jövendő Messiást is meggyilkolták bölcsőjében? - kérdeztem.

Az ifjú zsidó írástudó belemosolygott bortól csapzott szakállába:

- Ki tudná a Messiást megölni? Heródes különben is beteg volt, és zavarodott elméjű - felelte, de szavától maga is megrettent, és szétnézett, mielőtt folytatta volna:

- Azt se gondold ám, hogy a Messiás épp akkor született! Soha és sehol nem mondták meg, mikor fog megszületni. Azóta már hallanunk kellett volna róla! Különben is, emberöltőnként születik egy-egy ál-Messiás, és kelt nyugtalanságot az egyszerű nép között, Jeruzsálemben.

A gondolat mégsem hagyta nyugodni, és mikor megint ittunk kevéske bort, titokzatoskodó hangon folytatta:

- Nagyon sokan menekültek át Jeruzsálemből és máshonnét is Egyiptomba Heródes uralkodása alatt. Azok közül egyesek ittmaradtak, mások meg, amikor Heródes meghalt, visszatértek a hazájukba.

- Vagyis azt akarod mondani, hogy az újszülött Messiást is Egyiptomba menekítették, és ott bújtatták volna Heródes elől? - kérdeztem.

- Sadduceus vagyok - válaszolta, amivel azt kívánta mondani, hogy nagyvonalú férfiú, kit a zsidó hagyományok nem kötnek.

- Tehát kételkedem - folytatta. - Nem hiszek a farizeusok módján a lélek halhatatlanságában. Aki meghalt és kinyújtózott, az tovább nem létezik. Így van ez megírva. És mert csak egyszer élünk ezen a világon, az az ésszerű, hogy örömmel éljünk. Nagy királyaink sem tagadtak meg maguktól semmit; éppen a gyönyörök hajszolása tette komorrá Bölcs Salamont is élete végén. A gyermeteg jámborság csírája azonban a legcsiszoltabb elmékben is benne rejlik. Ezért van az, hogy ha színbort iszogat az ember, ami egyébként bűn, olyat is elhisz, amit józan fővel nem. Elmondom hát azt a mesét, amit énnekem akkor meséltek, amikor a tizenkettedik évemet betöltve, teljeskorú lettem.

- Pihenőnapunkon, a hetedik napon, senki sem végezhet munkát - kezdte. - Heródes király uralkodása alatt egy idősebb kézműves menekült át a júdeai Betlehemből ifjú feleségével és csecsemőkorú fiacskájával Egyiptomba. Két keze munkájával tartotta családját, és semmi rosszat sem lehetett hallani róluk soha. Az egyik sabbatkor azonban a közelükben lakó zsidó férfiak a háromesztendős fiúcskát tetten érték, amint fecskeszobrocskákat formált agyagból. Mivel a fiúcska így megszegte a sabbatot és a törvényt, a férfiak magukhoz hívták a gyermek anyját. A fiú azonban ráfújt az agyagmadárkákra, és azok eleven fecskeként hussantak föl a tenyeréről. Később a család elkerült onnét, és lassanként teljesen nyomuk veszett.

- Azt akarod, hogy el is higgyem ezt a csacska gyermekmesét? - kérdeztem zavartan, mivel szavahihető férfinak ismertem őt.

Megrázta fejét, és maga elé nézett kidülledő zsidó szemével. Szép volt és büszke, mint általában a régi zsidó családok ivadékai.

- Dehogyis akarom! Szerintem az egész mese csak azt bizonyítja, hogy Heródes uralkodása alatt idekerülhetett menekültként egy szokatlanul jámbor, az emberek figyelmét a külső jellegtelenség ellenére is valamilyen módon magára irányító család. Az eszem pedig azzal magyarázza a mese keletkezését, hogy az anya olyan sikeresen védelmezhette az írásokra való hivatkozással a kis sabbattörőt, hogy még a vádlókat is elhallgattatta. Bonyolult érvelését azonban elfelejtették. Amikor pedig a család ugyanolyan észrevétlenül tűnt el, mint ahogyan érkezett is Júdeából, így formálták át a történetet a felnőttek a gyermekek számára is érthetővé.

- Én tudnék bár ilyen gyermeteg lenni elmémben, és ilyen gyermeki hittel hinni az írásokban. Könnyebb volna, mint két világ határán botladozni. De én már a szívemben sem vagyok Ábrahám gyermeke, és görög sem lesz már belőlem soha - fejezte be az írástudó.

Következő nap fájt a fejem, és cudarul éreztem magam, nem először Alexandriában. Elmentem a fürdőbe. A fürdés, a gyúrás, a testmozgás és a bőséges étkezés után álomszerű állapot vett erőt rajtam; a való világ tovasiklott tőlem, a testemet úgy érzékeltem csak, mint az árnyékot. Ismert állapot ez számomra, származásomból következik ez is. Nem ok nélkül Mezentius a nevem. Ebben az állapotban a legfogékonyabb rá az ember, hogy jeleket érzékeljen, bár a hamis jeleket az igazaktól megkülönböztetni ekkor sem könnyű.

A fürdőcsarnok hűvöséből kilépve rám áradt az utca forrósága, és szinte megvakított a délutáni napverő. Belső állapotom azonban nem változott. Jártam a zsivajgó utcákon, nem tudva, merre. Suta és réveteg botorkálásom Alexandriába csöppent idegennek mutathatott annak az idegenvezetőnek a szemében, aki a tógám szegélyébe kapaszkodva tartott maga mellett, és harsány rikoltozással kezdte ajánlgatni nekem Kanoposz bordélyait, Pharosz világítótornyát és az Ápisz-bika templomát. Szabadulni sem lehetett tőle, annyira tapadt rám. Ajánlatait azonban egy még hangosabb kiáltozás harsogta túl. Gúnyosan röhögve mutatta a kiáltozót mocskos ujjával:

- Oda nézz, egy zsidó!

Állatbőrökbe burkolt férfi állt a zöldségespiac sarkán. Szakálla és haja gubancos, arca meg ványadt a böjtölésektől, a lába sebes. Szeme fehérjét kifordítva kiáltozta arameus nyelven egyhangú mondókáját.

- Ugye, nem érted, mit ordibál? - kérdezte a vezető.

Én azonban Antiochiában, kamaszéveimben, megtanultam az arameus nyelvet is, mégpedig mind beszélni, mind pedig érteni, amint ezt te is tudod. Akkor még komolyan terveztem, hogy valamelyik keleti prokonzul mellett fogok írnokoskodni, csak később, a rhodoszi iskolában kezdtem sejteni, hogy tulajdonképpen mit akarok.

Hogyne értettem volna hát a sivatagból jött szektás zsidó szavait, aki rekedt hangon kiáltozott:

- Kinek füle van a hallásra, az hallja! Elközelített az ország! Egyengessétek az útját valamennyien!

- A zsidókirály eljövetelét hirdeti - magyarázta a vezető. - Falkákban érkeznek a sivatagból ezek a habókosok a városba, megvesszőzni sem győzik már valamennyit a rend őrzői. Az igazán jó politika egyébként is az, ha a zsidókat sikerül egymásnak ugrasztanunk. Amíg egymást püfölik, addig nyugton lehetünk. A mi nagy szerencsénk az, hogy szektáik jobban gyűlölik egymást, mint bennünket, akiket pogánynak neveznek.

A férfi ugyanazt kiáltozta mindvégig, szavai belevésődtek emlékezetembe. Az ország elközelítését hirdette, s én ezt a kiáltozást fogékony állapotomban nem tudhattam nem nékem szóló jelnek tekinteni. Az egész télen át kutatott jövendölések egy pillanat alatt levetették magukról a homályos szavak álruháját, és világos jelentéssé tömörültek: Elközelített az ország!

A vezető, tógám szegélyénél fogvást tartva szorosan, tovább fecsegett.

- Itt a zsidók húsvétünnepe hamarosan. A legutolsó karavánok és hajók most indulnak a zarándokokkal. Mekkora zavargások lesznek ott az idén is!

- Szeretném meglátni egyszer a zsidók szent városát! - találtam mondani akaratlanul.

- Bölcsen teszed, uram, hiszen Heródes temploma világcsoda - lelkendezett a vezető. - És aki még nem látta, nem látott semmit. És zavargásoktól sem kell félned, csak tréfáltam. Júdea útjai biztonságosak, és Jeruzsálemben is Róma tart rendet. Teljes légió van országukba kihelyezve, hogy fenntartsa a rendet. Kövess engem pár lépésnyire, uram, és kapcsolataim segítségével biztosan tudok még helyet szerezni számodra olyan hajón, mely Joppéba vagy Caesareába vitorlázik. Először, persze, azt fogják mondani, eladták már minden helyüket. De én majd beszélek az érdekedben. Gyalázat volna ám, ha éppen a magadfajta római úr nem kapna helyet!

Olyan erővel vonszolt a tógámnál fogvást, hogy ellenkezés nélkül követtem egy szíriai hajótulajdonos irodájába, amely valóban csak pár lépésnyire volt a zöldségespiactól. Ott derült ki, hogy nem is én vagyok az egyetlen idegen, aki a húsvéti ünnepekre Jeruzsálembe iparkodik. A világ különböző részéről érkezett zsidókon kívül egy sereg más utas is volt ott, akik csak valami újat kívántak látni.

Valóban, a vezető fogott helyettem alkudozásba, éspedig olyan ádázul, ahogyan csak egy görög alkudozhat egy szíriaival, és mire fölocsúdtam, ki is volt már fizetve a helyem a júdeai partokra vitorlázó zarándokhajón, és a tulajdonos már azt bizonygatta, hogy ez a hajó az egyetlen és a legutolsó, amelyik Alexandriából még indul. A késedelmes indulás egyetlen oka csak az, hogy a hajó vadonatúj, és az utolsó simításokat még nem végezhették el rajta, ez okból indul első útjára csak holnap reggel; így hát sem az általános piszoktól, sem a férgektől nem kell félnem.

A vezető öt drachmát csikart ki tőlem szolgálatai fejében, amit én szívesen adtam, fontos jelet kapván, s gyors elhatározásra jutva. Megelégedése a kapott összeg felett azonban egyáltalán nem akadályozta meg benne, hogy a hajótulajdonostól is közvetítési díjat sarcoljon ki magának. Ezután az est beállta előtt bankáromtól szereztem be Jeruzsálemben beváltható utalványokat. Annyira ugyanis már tapasztalt utazó vagyok, hogy vadidegen országba indulva ne vigyek magammal fölösleges készpénzt. Kifizettem számlámat és tartozásaimat a fogadóban, és búcsút vettem attól a néhány ismerősömtől, akiket nem lett volna illő odahagynom búcsúvétel nélkül. Hogy az esetleges gúnyolódásnak elejét vegyem, nem mondtam meg senkinek, hová megyek, csak annyit, hogy elutazom, és csak ősszel jövök vissza.

Amíg az elalvásra várakoztam - eléggé sokáig -, megállapítottam, hogy testileg és lelkileg elsatnyultam az alexandriai tél hevében. Felőlem lehet Alexandria a világ csodája sokféle látnivalójával, én most mégis annak örültem, hogy ha az utolsó pillanatban is, de ott tudtam hagyni egyáltalán, mielőtt még magam is belepusztultam volna a görög bölcsességtől megfáradt, gyönyörhajhászó város rossz lázaiba. A magamfajta elpuhult férfi bizony Alexandriában rekedne egyszer s mindenkorra, ha túl sokáig talál benne elidőzni.

Úgy gondoltam, hogy ez a hajózás s a pár napos gondtalan utazgatás Júdea római útjain jót tesz majd testemnek és lelkemnek. Kora hajnalban kellett fölkelnem, hogy elérjem a hajót. Előbb csak rövidre sikerült éjszakai alvásom miatt neveztem magamat kötözni való bolondnak, majd azért is, hogy a művelt világ kényelméről lemondok, hogy az ellenséges érzületű zsidók idegen országába utazzam, és ott űzzem, hajszoljam a homályos jövendölések szülte, ködös ábrándképet.

Lelkiállapotomat egyáltalán nem emelte kikötőbeli tapasztalatom sem, amely szerint rútul becsaptak, rútabbul, mint képzelhettem. A hajóra csak hosszas keresgélés és kitartó kérdezősködés eredményeként sikerült rátalálnom, először el sem hittem, hogy ez a korhatag deszkatákolmány a szír hajótulajdonos által vadonatújnak mondott vízi jármű. Az utolsó simításokat egyébként valóban nem végezték el rajta, pedig már csak a sok tömítés és szurkozás tartotta fönt a vízen. A hajóról orromba csapó szag leginkább Kanoposz örömtanyáira emlékeztetett, mivel a tulajdonos, hogy a többi szagot így bírja meghátrálásra, valami hitvány füstölőszert égettetett a fedélzeten. A korhadozó hajóbordákat cifra posztó takarta; az indulást pedig a piacról hozatott kocsideréknyi virág volt hivatva ünnepélyessé tenni.

Ez az üggyel-bajjal összeszurkozott és hajózóképessé ügyeskedett teknő így kicicomázva, élemedett korú kikötői lotyóra emlékeztetett, aki csak tetőtől talpig cifra rongyokba burkolózva mer kimozdulni az utcára, arcának ráncait vastag festékréteggel takarva, és messzire árasztva olcsó illatszere szagát. Hasonlóan csalárd s eddigi hamis elképzeléseimet véglegesen eloszlató pillantást véltem megvillanni a hajógondnok szemében is, aki esküvel állította, hogy az igazi hajót sikerült megtalálnom, miközben a soknyelvű kurjongatás, visítozás, zokogás, civakodás és búcsúvétel lármája közepette megmutatta hálóhelyemet.

Mire mindezt megtapasztaltam, haragudni sem tudtam, ekkor már nevethetnékem volt. Az embernek tulajdonképpen nem kellene keresnie a veszélyt, amit okosan el is kerülhet. Ha pedig minden veszélytől megrémül, a saját életét teszi elviselhetetlenné vele. Efféle meggyőződés alakult ki bennem, miután oly sok filozófus tanításának voltam már hallgatója. Azt azonban nem hiszem, hogy bár a legnagyobb óvatosság mellett, és csak egyetlen bakarasszal is meghosszabbíthatná az ember azt az életet, ami számára kiméretett.

Önző és babonás gazdagok, persze, most is akadnak, akik a római törvényeket megszegve, fiatal rabszolgákat áldoztatnak a háromfejű istennőnek, hogy életüket azok félbemaradt élete mértékével meghosszabbítsák. Olyan elvetemült pap vagy mágus, aki az áldozat végrehajtására magas díj ellenében vállalkozik, és az áldozat bemutatásakor elmondandó igéket is ismeri, bármelyik keleti városban akad. Szerintem azonban öncsalás és őrült agyrém az ilyen áldozat. Igaz, hogy az ember képessége önmagát becsapni és valóságnak hinni a csak áhítottat - mérhetetlen. Én azonban, ha azt a kort megérem, öregemberként sem fogok a haláltól annyira félni, hogy az efféle hiszékenység erőt vehessen rajtam.

Nevetséges helyzetemben az vigasztalt, hogy a hajó partközelben vitorlázik, s én kitűnően úszom. Kitörő jókedvemben már nem is nehezteltem a csalásért, amelynek pedig áldozata voltam. Csak azért is jóra fordítok mindent - határoztam el -, és az utazást élvezni fogom, hogy jóízű történeteket mesélhessek majd róla, esetleg még túlozva is az elszenvedett bajokat és kényelmetlenségeket, ha a szükség kívánja.

Fölszedték a horgonyt, az evezők nekilendültek, és össze is csattantak az ütemtévesztés miatt, nem is egyszer; hajónk mégis eltávolodott lassan a kikötő pallójától, és kormányosunk a Jószerencse istennője részére a tengerbe loccsantott egy kehelyre való italt. Alkalmasabb személyt az áldozat elfogadására keresve sem találhatott volna, ő tudta a legjobban, hogy ezt a hajót egyedül a jószerencse segítheti a célig. A zsidó utasok karjukat magasra emelve kiáltoztak istenükhöz, és esdették segítségét a tenger veszedelmei ellen. Egy koszorús fejű leány a lüráját kezdte pengetni az első fedélzeten, egy fiatal fiú pedig fuvolázott, és hamarosan fölcsendültek az egyik legújabb alexandriai dal ütemei. A zsidó zarándokok megborzadva fedezték föl, hogy a hajón egy színésztársulat is utazik, ezen azonban már semmiféle tiltakozással sem segíthettek. Különben is mi, a szerintük tisztátalanok voltunk az utasok többsége, ők pedig nem gazdag zsidók voltak, csak elkésve indult szegény zarándokok. El kellett hát bennünket tűrniük, és belenyugodni abba, hogy edényeiket az úton állandóan tisztogatniuk kell majd.

Napjaink legfőbb fényűzése a magány. A közelemben sem tűrök meg ezért rabszolgákat, akik lépteimet és arcom rezdüléseit lesnék, és szánok mindenkit, aki vagy állása vagy kényelemszeretete miatt egész életét rabszolgák között éli le. A hajóúton azonban kénytelen voltam lemondani erről a fényűzésről, és a hálóhelyemet is meg kellett osztanom mindenféle gyanús népséggel. A zsidóknak külön hálóhelye volt, szerencsére, sőt külön tűzrakási lehetőségük is, egy homokkal bőven meghintett helyen, hogy legalább az ételeiket el tudják készíteni. Enélkül tetőtől talpig tisztátalanul lépnének partra Júdeában, és aligha mernék útjukat továbbfolytatni a szent város felé. Ilyen szigorúak a törvényeik, és ilyen szigorúak tisztasági előírásaik is.

Ha nincs enyhe és kedvező szelünk - és segítő vitorláink sincsenek -, célba sem érkeztünk volna talán, lévén az evezőseink is ugyanolyan hitványak, mint a hajónk: fuldokolva köhögő, ziháló aggok, nyomorékok és elesettek, rabszolgáknál is alábbvaló és olcsóbb kikötői szemét népség, akik egyéb megélhetés hiányában szegődtek ilyen gyötrelmes munkára. Az evezősök csoportja különben egy komédia kórusa is lehetett volna. Felügyelőjük, aki egy dobogóról verte a taktust nekik, maga is fuldokolva röhögte, amikor ezek egymást és önmagukat csépelték az evezőikkel, és zuhantak be a padok alá mindeközben aludni. Korbácsával is csak a szokás kedvéért suhintott végig rajtuk, tudván, hogy azzal sem csikarhat ki belőlük többet.

Az útról magáról más mondanivalóm nincs is, mint az, hogy útközben szerzett élményeim buzgóságomat sem növelték, lelkiekben sem készítettek föl a jövendölések szent városára. A zsidó utasoknak ugyancsak nagy szüksége volt az istenességre és a templomuk iránt való hűségre, hogy minden reggel és este, de egyszer még napközben is győzzék a kezüket imára emelni, s hol bánatos, hol örvendező énekeiket énekelni istenük dicsőségére. A nap más óráiban görög dalok hangzottak az első fedélzet felől, olyankor a színészek próbáltak. Amikor meg az evezősöket parancsolták az evezőkhöz, odalentről hallatszott a jajgató kórus.

A koszorús fejű görög leányt, aki az indulás pillanataiban a lüráját pengette, és énekelt is, Mürinának hívták. Fitos orrú, vézna leány volt, hidegen fürkésző szeme zöld színű. Fiatal kora ellenére nemcsak kitűnően zenélt és énekelt, de tehetségesen táncolt is. Öröm volt végignézni a ruganyossága megőrzéséért naponként végzett gyakorlatait az első fedélzeten, amik elől pedig - felháborodásukat kiáltozással is kifejezve -, a jámbor zsidók az arcukat is eltakarták.

A Mürina név amazonnév. Az okot, amiért kapta, ő maga mondta el teljes őszinteséggel: amiért ilyen vézna és lapos mellű. Másodszor volt úton most Júdeába; járt egyszer ott korábban is, és a Jordánon túl, Perea görög városaiban is. Jeruzsálemben van színház - mondotta -, Heródes építtette, előadásokat azonban - közönség hiányában - igen ritkán tartanak benne, nekik sem sikerült bejutniuk. Különben a zsidók gyűlölik a színházat, mint mindent - a vízvezetéket is! -, ami a görög műveltséghez tartozik; előkelőik pedig még kevesen vannak hozzá, hogy egy színházat megtöltsenek. Ezúttal abba a pihenővárosba igyekeztek, amelyet a tizenkettedik légió számára építettek föl a Jordánon túl; ott mindenkor akad lelkes, bár nyers közönség. Föllépési lehetőséget remélnek a Galileai-tenger partján levő fejedelmi városban, Tibériásban csakúgy, mint a római Caesareában, a júdeai tenger partvidékén, ahol majd hazafelé jövet fognak szerencsét próbálni.

Leszállt ránk az éj, mire mindezt megbeszéltük, és a sötétségben mellém búvó Mürina egyszerre olyasmit súgott a fülembe, hogy mennyire boldoggá tehetném őt néhány ezüsttel, hiszen a színpadi ruhák és lábbelik megvásárlása igen nagy gond és nehézség neki. Különben szó sem lehetett volna róla, hogy ő tisztességes lány létére ilyen módon közeledjék hozzám.

Sötétben kotorászván az erszényemben, tízdrachmás akadt az ujjaim közé, azt adtam neki. Szertelen örömmel csókolt és ölelt, és közölte, hogy ekkora jóságnak ellenállni sem tud tovább, tehetek vele mindent, amit csak akarok. Miután meggyőződött róla, hogy semmit sem akarok - elegem volt a nőkből Alexandriában! -, meglepődött ugyan, de ez mit sem gátolta annak a megtudakolásában, hogy akkor nem kívánnám-e inkább ifjú és sima arcú öccsét magam mellé. Erre a görög bűnre azonban én soha nem éreztem indíttatást, nekem tanulóéveimben, Rhodoszon is, csak plátói rajongóim voltak. Amikor tudomására hoztam, hogy beérem a puszta barátsággal is, vélhetőleg úgy gondolta, tartózkodási fogadalmat tehettem, és nem szorongatott tovább.

Az elmaradottak helyett a zsidó erkölcsökről beszélt nekem, és úgy mondotta, hogy a zsidó írástudók az idegen nőkkel való bujálkodást nem tartják bűnnek, paráználkodni csak zsidó nőkkel nem szabad. Azt tiltja a törvény. Állítását bizonyítandó elsuttogott a sötét hálóhelyen néhány történetet, amiket én elhinni sem tudtam. Ennyire már megtanultam tisztelni a zsidókat, amióta Alexandriában írástudókkal is volt módom beszélgetni.

Miközben kelet felől, a drágakő-ragyogású tengerről már Júdea hegyei derengtek elénk, Mürina az álmairól számolt be nekem, ahogy azt fiatal leányok általában szokták öreg és meghitt barátaiknak. Tudván, hogy a táncosnő pályafutása rövid, pénzt akart megtakarítani, és a pénzből egy illatszer-kereskedést és egy szolid kis bordélyt nyitni valahol a tengerparton, szabadabban gondolkodó emberek között. Ártatlan tekintettel magyarázta, mennyire megrövidülne a takarékoskodáshoz szükséges idő, ha gazdag szeretőt vezérelne az útjába a szerencse. Szívemből kívántam neki én is ezt a szerencsét.

A kormányos által bemutatott áldozat, vagy a véletlen szerencse, vagy éppenséggel a zsidó zarándokok szívós imádkozása érdeméből, de három nappal a zsidók húsvétja előtt - bár férgektől összecsípve és megéhezve, szomjúhozón és mocskosan, másféle szerencsétlenségeket mégiscsak elkerülve - bevitorláztunk Joppe kikötőjébe. A húsvét ebben az évben különlegesen szent húsvét, mivel sabbatra, azaz szombat napra esik. Ez okból az út folytatása a zarándokoknak annyira sürgős volt, hogy épp csak megtisztálkodtak, bekaptak néhány falatot a többi zsidók körében, és már az éjszaka kellős közepén továbbindultak Jeruzsálem felé. Az enyhe éjszakában csillagok sokasága ragyogott a tenger fölött, s útjukat a holdfény is segítette. A kikötő vízi járművekkel volt tele, Itáliából, Hispániából, sőt Afrikából érkezett nagy és sokszemélyes hajókkal. Ebből megérthettem - ha még nem értettem volna -, hogy a zsidók ragaszkodása templomukhoz óriási üzlet a hajóstársaságok számára.

Nem szokásom a rátartiság, tudod, mégsem éreztem hajlandóságot a görög színészekhez szegődni, és velük indulni tovább másnap reggel, noha kértek rá, és remélték is, hogy személyemben római polgárt nyerhetnek meg oltalmazójuknak, őköztük ugyanis senkinek sincsen polgárjoga. Én azonban úgy határoztam, megpihenek Joppéban, és végre befejezem a levelet, amit a hajón kezdtem el írni időtöltésként, de azért is, hogy az útra késztető okokat neked is elmondhassam.

Szobát béreltem, hol a hajóút töredelmeit kipihenhetem; ez a levél is ott készül. Legelőször is megfürödtem, meghintettem magamat féregirtó porokkal bőségesen, és a hajón viselt ruháimat - szerencsésen észrevéve, hogy elégetésük mekkora rosszallást váltana ki - odaajándékoztam a szegényeknek. Máris kezdem magam úgy érezni, mint azelőtt; hajamat megfésültem, megkenettem, és új öltözéket vásároltam. Útiholmim a szokásaim egyszerűsége következtében meglehetősen kevés, nagyobb mennyiségben csak üres papirusz van nálam, és írószerszámok, azonkívül - ha meg akarnék ajándékozni valakit - Alexandriából való emléktárgyak.

A jeruzsálemi utazásra alkalmas járművek kínálata és választéka Joppe piacán oly nagy, hogy a szegény csakúgy találhat erszényéhez illőt, mint a gazdag. Bérelhetnék hordszéket, kíséretestül, utazhatnék ökörpár vontatta fogaton, sőt teveháton is, vezetővel. Azonban az én legnagyobb fényűzésem a magány. Holnap hát szamarat bérelek, és a szamárra rakom föl csekélyke poggyászomat, a borostömlőt, némi élelmet, és elindulok Jeruzsálembe, ahogy jámbor zarándokhoz illik - gyalogosan. A sorvasztó alexandriai napok után öröm lesz újra mozogni; rablóktól sem kell félnem, az út dugig lesz a húsvéti ünnepekre igyekvő népséggel, a tizenkettedik légió őrcsapatai pedig egyébként is biztosítani fogják az utakat.

Tulliám, szerelmem, igazán nem azért írtam Mürináról és az alexandriai nőkről, hogy bántsalak vagy éppen féltékennyé tegyelek. Kicsit szenvedhetnél pedig, egy kicsit a te szíved is fájhatna miattam! Te azonban most annak örülsz, tudom, hogy túladtál rajtam ravaszul. Azért az is lehet, hogy valóban megakadályozta valami a jöveteledet. Én azonban a jövő ősszel Alexandriában leszek, és ott várlak, esküszöm, mindaddig, amíg csak járnak a hajók! Nekem is mindenem Alexandriában van, még egy fia könyvet sem hoztam onnét magammal. De ha éppen akkor nem volnék a kikötőben, amikor megérkezel, a címemet megtudakolhatod a római utazási irodától vagy a bankáromtól. Szívem azonban jó előre tudja, hogy minden érkező hajónál a kikötőben leszek, jövőre csakúgy, mint a múlt őszön.

Nem tudom, végigolvasod-e levelemet, igyekeztem azért változatosan írni, amennyire tudtam. Azt meg kell mondanom, hogy az én hangulatom itt, belül, sokkal komolyabb, mint a levél hangja. Örök életemben tétováztam Epikurosz és a Csarnok, az élvezetek és a lemondás között. A gyönyör szüntelen hajhászása és a sok léha dőzsölés a télen, Alexandriában, kiszikkasztotta bensőmet. Mindketten tudjuk: a gyönyör nem azonos a szerelemmel! A gyönyört úgy lehet gyakorolni, akár a futást vagy az úszást, habzsolása azonban szomorúvá tesz. Annál ritkább viszont, jóformán hihetetlen is, megtalálni a világban azt a másik embert, akiért a világra születtünk. Én pedig teérted születtem erre a világra, Tullia, és az én oktalan szívem azt súgja, te meg énértem. Emlékezz csak a baiaei éjszakára és a virágzó rózsákra!

Abból azonban, amit a jövendölésekről irkáltam össze, semmit ne végy túl komolyan! Felőlem akár ki is csúfolhatsz, és azt is mondhatod, hogy "ez a Marcus még mindig a régi javíthatatlan álmodozó"! De vajon szeretnél-e, ha nem volnék álmodozó? Ha ugyan még szeretsz - ezt azonban én már nem is tudom.

Joppe ősrégi kikötőváros, de még Szíria. Én azonban jól éreztem magam itt is, Joppéban, amíg ezeket a sorokat írtam.

Tullia, szerelmem, el ne felejts!

A levelet csak később, Jeruzsálemből küldöm, mivel a hajók is csak a zsidók húsvétja után indulnak vissza Brindisiumba.


MÁSODIK LEVÉL

Marcus Tulliának.

Levelemet Jeruzsálemben, a zsidók szent városában írom, az Antonius-várban, húsvétkor. Időközben énvelem valami fölfoghatatlan történt, nem is értem igazán, micsoda. Csupa zavar a bensőm, Tullia. Ezzel a levéllel kísérlem meg a magam számára - és számodra is - tisztázni, mi történt egyáltalán.

Sokszor szóltam fölénnyel a jelekről, amiket elfogadni is csak a szívem tudott, de hogy a jövőben megvetőleg beszélni soha nem fogok róluk, az biztos. Szívdobogtató bizonyossággal hiszem azt is, hogy valaki most is vezetett engem az idejövetelben, amit semmiképpen el nem kerülhettem volna. Azt azonban nem tudhatom, miféle erők vezéreltek. Kezdem a dolgokat elölről.

Az utazás megkönnyítését célzó mindennemű csábítást elhárítva, szamarat béreltem magamnak Joppe piacán, és a legutolsó zarándokokkal, a tengerpart mentén kanyargó úton magam is elindultam Jeruzsálembe. Okos és barátságos csacsimmal, amely oly sokszor járhatta végig ezt az utat már Joppétól Jeruzsálemig és vissza, hogy minden egyes kutat és pihenőhelyet, falut és fogadót ismert a környéken, egyszer sem vesztünk össze útközben. Nem kívánhattam volna nála különb vezetőt, de a csacsi még barátságot is tanúsított irányomban, amiért az emelkedőkön sem kapaszkodtam a hátára, hanem csak gyalogoltam mellette frissen és jókedvűen.

A Joppe és Jeruzsálem közötti távolság a légió mértékével nem egészen kétnapi meneteléssel megtehető járóföld. A hegyvidék a síkságnál jobban fárasztja a menetelőt, ezért azonban változatossággal kárpótolja. A termékeny júdeai táj egyébként is gyönyörű. A völgyekben már elvirágoztak a mandulafák, a hegyoldalakon azonban még mindenfelé virágok nyíltak, s édeskés-fanyar illatuk végig elkísért. Megnyugodtam, fiatalabbnak éreztem magam, és boldognak is, hogy tagjaimat ugyanúgy megdolgoztathatom, mint a testgyakorlótéren ifjúkoromban.

Egyrészt a nevelésemből következően, másrészt azonban elővigyázatosságból is, amire életem általad is jól ismert időszakai kényszerítettek, mindenfajta külsőséget és formaságot megvetek. Nem öltözködésem és viselkedésem külsőségei által akarok különbözni az emberek nagy tömegétől. Sem szolgákra, sem kengyelfutókra nincs szükségem, hogy érkezésemet szétkürtöljék. Most is lehúzódtam alázatosan az út szélére, ha előkelőségek csörtettek el mellettem, rabszolgáikat és teherhordó barmaikat nógatva. Amikor a csacsim bölcs pofáját visszafordítva bámult reám, s a füleit billegtette, örömöm nagyobb volt, mint ha valaki hatalmasság állt volna elém, és esedezte volna társaságomat az útra.

A zsidók köntösének csücskén bojtok vannak, amiről a világon bárhol az első látásra megismerik egymást, noha egyébként úgy öltöznek, mint mi. Ez az út azonban, amelyet Róma kitűnő katonai úttá épített ki, oly régi volt, és annyiféle népet látott már eddig is, hogy reám sem fordított figyelmet senki azért, mert nem voltak bojtok a köntösömön. A fogadóban, ahová éjszakára a csacsim beállt velem, én is ugyanúgy kaptam vizet, hogy szamaramat megitassam, s kezemet és lábamat is megmoshassam, mint a többiek. A fogadóbeli szolgálólánynak sem volt ebben az embersokadalomban ideje arra, hogy az idegeneket a zsidóktól megkülönböztesse. Mintha minden nép az ittlakókkal együtt ezeket az utakat járta volna most, hogy örvendező lélekkel és együttesen ünnepeljék a zsidók egyiptomi rabságból való szabadulását.

A második nap estéjén már Jeruzsálemben lehettem volna, ha sietek. Engem, az idegent azonban nem érintett meg a zsidók sietsége. Gyönyörűséggel lélegeztem magamba a júdeai hegyek friss levegőjét, szememet virágpompás hegyoldalak gyönyörködtették. A senyvesztő Alexandriából kiszabadulva ismét örülni tudtam minden pillanatnak, és mindenféle egyiptomi ínyencfalatnál finomabbnak éreztem az egyszerű kenyér ízét. Még bort sem kevertem a vizemhez útközben, a tiszta víz jobban esett. Akkor sem siettem egyáltalán, amikor - Jeruzsálemtől még nem is messze - a nyájukat hívogató pásztorok sípjának hangjára lettem figyelmes. Gyönyörű holdas este volt, utamat mégsem folytattam, Jeruzsálemet én nem az éjszaka sötétjében kívántam elérni; úgy akartam a várost, s mindenekfölött is vakító fényességű fehérmárvány és aranytemplomát meglátni, amikor napfényben ragyog, s ahogyan a legszebb - mint mondták nekem.

Én már legelső alkalommal ilyennek akartam látni a zsidók szent városát. Csacsimat hát nem csekély csodálkozására levezettem az útról, és megszólítottam a pásztort, aki a hegység egyik barlangja felé terelgette az egymáshoz búvó juhokat éjszakára. Ő ugyan tájszólást beszélt, de azért kitűnően értette az én arameus nyelvemet, és megnyugtatott, ezen a sűrűn lakott vidéken nincsenek farkasok. Neki sincs még csak kutyája sem, ő maga alszik éjszakánként a barlang szájában, leginkább a sakálok miatt - mondotta. Más ennivalója nem volt, mint kevéske füstös árpalepény és kecsketúró. Csendes örömmel fogadta a darabka búzakenyeret, amit adtam, s a mézes kalácsot és a préselt fügét.

A húst azonban - észrevéve, hogy nem vagyok zsidó - nem fogadta el, máskülönben nem idegenkedett tőlem. Kettesben falatoztunk a barlang előtt, miközben a csacsi a hegyoldali tüskés cserjéket harapdálta jóízűen. Hamarosan leereszkedett a sötétség, és kékesvörösre festett körülöttünk mindent, olyanná, mint körül a kökörcsinnel borított hegyoldalak, s fejünk fölött az égbolton fölragyogtak az első csillagok. Érezni lehetett a hűvösödő estében az összebújt bárányok barlangból kisugárzó melegét. A gyapjú- és faggyúszag erősebb volt, nem kellemetlen mégsem, meghitt biztonságot sugárzó inkább, akár a gyermekkori otthon illatai. Könnyek hullanak a szememből - vettem észre elcsodálkozva. Sírtam, Tullia, ha nem is miattad. Bizonyára az utazás töredelmei bágyaszthatták el puhány testemet - gyanakodtam. Könnyeim pedig a fáradtság könnyei - véltem.

Valójában azonban magamat sirattam; mindazt, mi már mögöttem van, és azt is, ami még előttem. Habozás nélkül ittam volna a feledés forrásából ebben a pillanatban!

Én is a mezőn, a barlang előtt aludtam éjszaka, fejem fölött a csillagokkal, mint bárki szegény zarándok. Akkor is mélyen alhattam még, amikor a pásztor a legelőre indult állataival, mert ébredéskor már egyedül voltam. Most azonban ég és föld más volt, mint mikor pihenni tértem, holott egyetlen rossz jelet sem láttam álmomban. A nyugati hegyoldal árnyékban volt, a fény az ellenkező oldalra és a tetőkre esett. Egész testemben gyöngének és elesettnek éreztem magamat, mint akit megkorbácsoltak: még a szamaram is szenvedően lógatta a fejét; nem értettem, mi okozhatta a hirtelen változást, annyira puhány azért mégsem vagyok, hogy a pár napos gyaloglás és a kemény földön eltöltött egyetlen éjszaka ennyire összetörjék a testemet. Időváltozás lesz - gondoltam -, mivel az időváltozásra mindig is érzékeny és fogékony voltam, akár az álmokra és a jelekre.

Enni sem volt kedvem az erős szorongástól. Egyetlen falat sem menne le torkomon úgysem - éreztem. Lehajtottam pár korty bort, most azonban ez sem frissített föl. Romlott vizet ihattam volna? - rémültem meg. - És attól volnék most beteg?

Más utasok is igyekeztek az úton fölfelé, láttam, de én csak jóval később, amikor a lényemet hatalmában tartó szorongáson sikerült valamennyire úrrá lennem, málháztam föl szamaramat és vezettem vissza az útra ismét. Amikor aztán fölértünk a tetőre, én is megértettem egyszerre, mi történt. Az a perzselő, száraz sivatagi szél fújt szemben velünk, ami ha fújni kezd, egyik napról a másikra beteggé teszi az embereket. Az asszonyoknak hányniuk kell tőle, másoknak pedig a fejét fájdítja meg a legkisebb hasadékon át is utat lelő és az ablakok tábláit kísértetiesen zörgető sivatagi szél.

Nekem is egyetlen pillanat alatt kiszikkasztotta az arcomat, és kimarta a szememet. Ugyanakkor az égbolt magasába emelkedett napkorong elveszítette fényét, s inkább homályos, vörös gömbnek látszott. Ekkor pillantottam meg a zsidók fallal kerített szent városát magam előtt. Szemem fájt és szúrt, szájam pedig szélfútta homokkal volt tele, miközben a Heródes-palota tornyait, a nagyvárosi küllemű házakat a dombok oldalán, a színház és cirkusz épületeit, de elsősorban is a kőfallal övezett fehér és arany templomépületet és az oszlopokat nézegettem.

A megfogyatkozott fényben a templom bizony nem látszott olyan fenségesnek, ahogy a hallottak alapján várhattam volna. Márványa nem csillogott, aranya nem sugárzott. Tagadhatatlanul hatalmas volt, és méltóságteljes is; csodálni való és fenséges alkotása a modern építőművészetnek. Énbennem azonban nem éltek olyan érzések iránta, mint a zsidókban. Nem voltam olyan fiatal sem, igaz, mint mikor az efézusi templomot pillantottam meg először. Hogy érezhettem volna hát a forró szél fúvásában, fogam közt a szélhordta homokkal, a szépség és ámulat ugyanolyan áhítatát.

Csacsim is elcsodálkozott, hogy tovább nógatom, és amikor a tetőre értünk, megint megállt egy egyébként igen kitűnő kilátóhelyen - csak úgy magától, biztatás nélkül! -, és várta, hogy én is eltöltsek ott némi időt, örvendező és csodálkozó felkiáltásokkal, magasztaló énekekkel és imákkal. Én azonban, testiség rabja, kedvemszegetten álldogáltam csupán, amiért, kizárólag testi nyavalyák és az utálatos szél miatt, kellően értékelni sem tudom ezt az oly sok ember szemében legszentebb látványt. A szamár füleit dühösen billegtetve indult tovább, lefelé. Én pedig mellette, gyalogosan ugyan, de azért erősen belekapaszkodva a hajtószárba is, mivel a térdem rogyadozott.

Minél lejjebb ereszkedtünk, annál kevésbé kínzott a szél, lent a völgyben már érezni sem lehetett. Az idő dél körül járhatott, amikor a joppei út végre egyesült a Caesareából jövő római birodalmi úttal. Az utat azonban ellepte a város felé vonuló néptömeg. Emberek csoportját láttam ácsorogni a kapu közelében is, a legtöbben közülük az egyik közeli hegytető felé bámészkodtak, de eltakart arccal a város felé sietőket is lehetett látni. Szamaram megmakacsolta magát. Tekintetemet följebb emelve, a csak tüskés bokrokat termő hegy tetején három keresztet pillantottam meg, amiken még a keresztrefeszítettek vonagló testét is kivehettem. Egész nézősereg gyűlt össze a hegy városkapu felőli oldalában.

Az úton akkora volt a torlódás, hogy akarva sem mehettem volna tovább a kapu felé. A keresztre feszítés maga nem volt számomra újság, azelőtt is láthattam keresztre feszített gonosztevőket, sőt álltam is a keresztjük mellett, hogy szívemet szoktassam a szenvedés látványának elviseléséhez. Láttam még kegyetlenebb halálnemeket is a cirkuszok porondjain, az arénákban, azokban azonban volt valami izgalom is. A keresztre feszítésben nincs semmi ilyesmi. A kivégzés egyik dicstelen és lassú módja csupán. Ha római polgárjogomból van örömöm egyáltalán, akkor éppen az, hogy csak karddal végezhetnek ki, amennyiben főbenjáró bűnben találtatnék bűnösnek.

Más lelkiállapotban legfeljebb a fejemet fordítottam volna el tőlük, és a rossz előjelekről megfeledkezve törtettem volna - akár erőszakkal is - az utamon tovább.

Most azonban a három, számomra teljesen közömbös keresztre feszített személy látványa megmagyarázhatatlan módon tovább fokozta az időjárás kiváltotta szorongásérzetemet. Nem tudom, miért, de határozott belső kényszert éreztem rá, hogy szamaramat az útról levezessem, és a némán álldogáló embercsoporton át elinduljak a tető felé.

Odafönt, a keresztek tövében, a tizenkettedik légió néhány szír katonája heverészett, kockajátékkal szórakozva, és savanykás bort iszogatva. A megfeszítettek sem lehettek egészen közönséges rablók vagy gonosztévők, mivel az őrségnek egy százados volt a parancsnoka.

Csak mellékesen pillantottam a görcsökben vonagló áldozatokra, azonnal megláttam mégis azt a viasztáblát, amely a középső kereszten függő elítélt fölé volt odaerősítve. A viasztáblán görögül, latinul és a nép nyelvén ez állt: "A názáreti Jézus, a zsidók királya." Meg sem értettem először, amit olvastam, olyan nagy volt a megrendülésem. Ugyanakkor pillantottam meg azt is, hogy a szerencsétlen előrehanyatló homlokára tüskés ágakból királyi koronát utánzó tüskekoszorút nyomtak. A koszorú alól kicsordult vér alvadt csíkjai szennyezték az arcát.

De akkor már alig is láthattam az írást, és a megfeszített arcvonásait is alig, mivel a nap jóformán egyetlen pillanat alatt teljesen eltűnt az égről, és noha dél volt, akkora lett a sötétség, hogy a közvetlenül mellettem állók arcvonásait is csak üggyel-bajjal tudtam kivenni. A madarak hallgattak - hallgatnak napfogyatkozáskor is mindig! -, és mert az emberek is némán állottak, azt lehetett hallani legföljebb, amikor a kocka koppant a pajzsokon, és a megfeszítettek ziháló, hörgő lélegzését.

Legutóbbi levelemben azt írtam félig komolytalanul, Tullia, hogy elindulok a zsidók királyát megkeresni. És most, Jeruzsálem kapuja előtt, ezen a hegytetőn, már keresztre feszítve, de még életben, meg is találtam őt. Azonnal megértettem a viasztábla szövegét is, amint a töviskoronát a fején megpillantottam, és már bensőmben sem kételkedtem egyetlen pillanatra sem abban, hogy valóban őt, a zsidók királyát találtam meg, kinek a születését csillagok találkozása jelezte előre, és aki az írások szerint, a világ uralkodójaként lészen majd eljövendő. Nem is tudom megmagyarázni, hogy értettem meg ennyire világosan mindezt. Bizonyára fölkészített a reggeli órákban belém költözött szorongás is.

A sötétségnek még örültem is, nem kell legalább túlságosan tisztán látnom a megalázását és szenvedését. Így is észrevettem, hogy arcát csúnyán összeverték, és meg is korbácsolták, római szokás szerint. Emiatt sokkal erőtlenebb volt, mint a két másik keresztrefeszített, akik egyszerű, keménykötésű, tagbaszakadt férfiak voltak.

Ahogy a nap elsötétült, a természet valamennyi hangja elnémult egy pillanatra, az emberi hangok is. Később a meglepődés és a félelem kiáltásai hallatszottak az emberek közül. Figyelmemet az sem kerülte el, hogy a százados is az égre tekintett, majd külön-külön, mindenik égtáj irányába. Miután szemem hozzászokott a sötétséghez, ismét láttam környezetemet, az embereket is. A tömeg félelmét észrevéve, magas méltóságokat viselő zsidó férfiak léptek elő az emberek köréből, tekintélyes voltukat fejfedő viseletük is jelezte, nyomukban pedig írástudók, kiknek a köntösén nagyobbak voltak a bojtok. Harsány kiáltozással, a megfeszített gúnyolásával akarták az embereket bátorítani. Mutassa meg, ha valóban király, és szálljon alá a keresztjéről! - biztatták, és csúfolkodva kiabáltak olyasmit is, amit - legalábbis én így gondolom - ő mondhatott azelőtt.

Ezzel a módszerrel próbálták magukkal ragadni a tömeget, a tömegből azonban csak elvétve és elszigetelten hallatszottak gúnyolódó kiáltások. A többség mereven hallgatott, mintha titkolni akarná érzelmeit. A jelenvoltak túlnyomó része, legalábbis ruházatuk és arcuk tanúsága alapján, falusi szegény lehetett, aki a húsvéti ünnep eltöltésére érkezett a városba. Érezhető volt, hogy a keresztre feszített királlyal rokonszenveznek a szívükben, még ha a légió katonái és a maguk vezetői előtt nem is merték nyíltan kimutatni. Nő is sok volt a csoportjukban, többen közülük arcukat eltakarva zokogtak.

A megfeszített a kiáltozások hallatán próbálta mellére hanyatlott fejét megemelni kissé, és testsúlyát is áthelyezni a kereszthez szögezett lábára. Ugyanis behajlított térdekkel szegezték a keresztre, hogy támaszkodhassék, s nehogy túl korán következzék be a halála. Zihálva szedte a levegőt, csupa vér teste görcsösen rángott. Elkínzott szemét kinyitotta, és fejét is úgy fordította, mint aki keres valakit, a csúfolódásokra azonban nem válaszolt. Elég volt neki testbéli szenvedéseit elviselni.

A két másik keresztrefeszített azonban még erejénél volt. A bal oldali föl is használta az alkalmat a gúnyolódásra, és karakánságát bizonyítandó, a király felé fordította fejét, és a gúnyolódókhoz csatlakozva, kiáltott oda neki:

- Ha valóban fölkent vagy, segítsd meg hát magad, és segíts meg minket is!

A jobb oldali azonban megrótta ezért, és a királynak fogta pártját:

- Mi tetteink miatt szenvedünk, ő azonban nem cselekedett semmi rosszat - mondotta, majd alázatos és szomorú hangon a királyt szólította meg:

- Emlékezz meg énrólam, Jézus, amikor eljössz a te országodban! - kérte őt.

Ebben a helyzetben, a gyötrelmes halál közelségében beszélt az országról, valóban! Ha még a régi vagyok, bizonyára elnevetem magam ezen a makacs hűségen. Nekem azonban nem volt már nevethetnékem. Nagyon szomorú és nagyon megrendítő volt ez a beszélgetés. Amin pedig igazán elcsodálkoztam, az az volt, hogy a zsidók királya nemcsak a fejét fordította feléje gyöngéden, de még vigasztalta is elfulladt hangján:

- Vélem lész a királyi kertben!

Nem értettem, mit akarhatott ezekkel a szavakkal, és mert akkor furakodott mellettem épp egy írástudó, aki gyanakvó és fürkésző kopótekintettel méregette az embereket, őt állítottam meg, és őtőle kérdeztem:

- Mit akar a királyotok azzal a királyi kerttel, és miért feszítették meg, ha egyszer semmi rosszat sem tett?

Az írástudó gúnyosan nevetett:

- Idegen vagy Jeruzsálemben, ugye? És inkább hiszel egy rabló állításának, mint a magas tanácsnak vagy éppen Róma helytartójának, aki elítélte. Hogy volna ő zsidó király! Ő maga mondta királynak magát, azzal is káromolva az Istent. De még a kereszten is káromolja a királyi kertről való beszéddel!

Szorosabbra vonta magán köntösét, nehogy öltözékemhez érjen véletlenül, ami persze sértett engem, és sértődötten rá is rivalltam:

- Majd én kiderítem ezt az ügyet!

Ő azonban, szemében azzal a fenyegető kopótekintettel figyelmeztetett:

- Te csak a magad dolgával törődj! Vagy talán te is az övéi közül való vagy? Mert sokakat megzavart, de már nem fog megzavarni senkit! Ne próbáld sajnálni sem! Néplázító volt, forradalmár, az oldalán lévő rablóknál gonoszabb!

Szorongásom egyszerre dühvé sűrűsödve robbant ki belőlem, s magamról és a helyzetemről megfeledkezve, fogtam és odébbtaszítottam, majd a százados elé lépve, megszólítottam őt latinul, reámutatva az írástudóra:

- Római polgár vagyok, és ez a zsidó fenyeget engem!

A százados a sötétségben megpróbálta kifürkészni arcomat, kedvetlenül felsóhajtott, majd fegyvereit csörtetve úgy lépett az emberek közé, hogy a csoportnak tágulnia kellett a keresztek elől. Ezután üdvözölt csak, éspedig latin nyelven, hogy a műveltségét fitogtassa, de nyomban görögre váltott át:

- Nincs okod az aggodalomra, barátom! Ha valóban római polgár vagy, akkor sem fér össze méltóságoddal zsidókkal civakodni sabbat estéjén!

Ezután az embercsoporthoz fordult, és úgy kezdett kiáltozni rájuk, hogy szavait nem intézte külön sem a vezetőkhöz, sem az írástudókhoz:

- Eltűnjetek innét otthonotokba, egykettő! Eleget jártattátok a szátokat! Úgysem lesz itt semmiféle csodatétel! Takarodjatok haza, és zabáljátok a báránysültet, akadjon a csontja a torkotokon!

Szavaiból kiderült, hogy a csoportban nemcsak ellenséges érzületűek vannak, de olyanok is, akik csodatételre várnak, és remélik is, hogy a király alászáll a keresztjéről. Ezek azonban a tömegben lapultak némán, éspedig hátul valahol, mert féltek a vezetőktől és az írástudóktól. A századosnak is megfogadták a szavait néhányan, és elindultak vissza, a város felé. Meg is szűnt az úton a torlódás.

A százados bizalmasan oldalba bökött:

- Hörpintsünk egy kis borocskát, gyere! Különben nem tartozik ránk ez az egész. Én is csak a hivatásom miatt sodródtam bele. A zsidók mindig is megölték minden prófétájukat! És ha most erőnek erejével a rómaiak segítségével akarták a királyukat megfeszíttetni, a rómaiaknak semmi okuk sem volt rá, hogy megakadályozzák.

Elvonszolt magával a keresztek mögé, ahová a keresztrefeszítettek ruhadarabjai voltak lerakva. Ezeket a ruhákat a katonák már el is osztották maguk között, kinek-kinek megvolt a maga kis batyuja. A százados egy katonai borostömlőt emelt föl, és abból kínált. Udvariasságból ittam a savanykás légiós-borból egy kortyintásnyit, azután ő is ivott, és felsóhajtott:

- Legokosabb, ha az ember a sárga földig leissza magát! Szerencsére csak estig tart a szolgálatom. Sabbat este van, ilyenkor a zsidók nem szokták a halottakat kint hagyni éjszakára. Különben az egész Jeruzsálem olyan, mint egy megbolygatott viperafészek. Minél több időt töltök a zsidók közt, annál inkább meg vagyok győződve róla, hogy a legjobb zsidó a halott zsidó! Tulajdonképpen hát nem is rossz, ha zsidó-ijesztők himbálóznak az ünnepestén is, ezek talán visszatartják őket a zendüléstől, és attól, hogy a késüket a torkunknak szegezzék. Ez az ember azonban ártatlan volt és próféta.

Még mindig sötét volt, bár néhányszor vörösen derengett már körülöttünk, de újra elsötétült.

- Bizonyára a sivatagi szél hozta keletről ezt a homokfelhőt, ekkorát azonban még soha nem láttam - magyarázta az eget kémlelve. - Magam is azt gondolnám, ha zsidó volnék, hogy a nap eltakarta az arcát, és az elsötétült égbolt az Isten fiának a halálát gyászolja. Jézus ugyanis azt mondotta, hogy fia az Istennek. Ezért kellett ilyen keserves halállal halnia.

Engem eddig még nem szólított meg, csak az arcom vizslatva próbálta a sötétben kitalálni, miféle ember lehetek. Nevetni is megpróbált közben, a nevetés azonban elhalt az ajkán, elfordult hát tőlem, és ismét az égboltot vizsgálgatta.

- Az állatok is nyugtalanok - mondotta. - Összevissza futkosnak a kutyák és a rókák a hegyekben, a tevék pedig a városkapu előtt állanak reggeltől fogvást, és nem hajlandók belépni a városba. Rossz nap ez az egész városnak.

- Nemcsak a városnak. A világnak! - feleltem szorongató balsejtelmekkel a lelkemben.

Szavaim meghökkentették a századost, aki fölemelt karjával elhárító mozdulatokat téve védekezett:

- De hiszen a zsidók dolga ez, és nem a miénk! A procurator el sem akarta ítélni, kész lett volna elbocsátani őt. A nép azonban kórusban kiáltozott: Feszítsd meg! Feszítsd meg! A tanácsuk meg azzal fenyegetőzött, hogy ha pártját fogjuk a lázítónak, akár a császárig is elmennek a panaszukkal. Ezért mosta meg a helytartó a kezét, hogy az ártatlan vérétől megtisztuljon. A zsidók pedig ordítozva esküdöztek, hogy milyen örömmel vállalják a próféta vérét magukra.

- Az ám! Ki most a római proconsul Júdeában? - kérdeztem. - Bizonyára illene is tudnom, de hát idegen vagyok a városban. Alexandriából jövök, ahol tanulással töltöttem a telet.

- Pontius Pilátus - válaszolta, megvetően pillantva reám. Vándor szofistának vélhetett, valószínűleg.

Meglepődésem nem volt kicsi.

- De hiszen őt ismerem! - kiáltottam. - A feleségét meg még inkább. Vele találkoztam is Rómában. Ugye, Claudia a felesége, a Proculusok nemzetségéből? Vendégeskedtem egyszer a Proculusok római palotájában, s egy szörnyen unalmas felolvasást hallgattam arról, hogy a Proculusok a távoli Ázsiában milyen sokat fáradoztak, és mennyi mindent alkottak Róma javára. Az előadáson kívül azonban minden, a borok és egyebek is, kitűnő volt, és én lelkesen beszélgettem Claudia Proculával, aki szemlátomást idősebb volt nálam. Igen finom hölgynek találtam, és mindketten versengve bizonygattuk egymásnak, hogy a jövendőben is szívesen találkoznánk újra. Mégsem találkoztunk ezután. De most mintha emlékeznék is már, hallottam, hogy megbetegedett, és elutazott Rómából. Te akkor még nagyon fiatalka voltál, Tullia, nemigen emlékezhetsz rá. Sőt a császári udvarban is gyakran megfordult Tiberius Capriba költözése előtt.

A meglepetéstől egyszerre elfelejtettem mindent, és csak ifjúságomra és első csalódásomra gondoltam. A százados térített vissza a valóságba:

- Ha a proconsul barátja vagy és római polgár, a városban pedig idegen, azt ajánlhatom neked, mégpedig a legőszintébben, hogy a húsvét napjaira húzódj rómaiak közé. A zsidók vallási rajongása az ünnepeken lehetetlenül szélsőséges formákat is ölthet. Maga a proconsul is ezért jött át Jeruzsálembe Caesareából, hogy itt a helyszínen fojtson el haladéktalanul mindenféle esetleges zendülést. Bár az is lehet, hogy ennek a jámbornak a megfeszítése egyelőre megnyugtatja a népet, ezekről azonban soha semmit sem lehet tudni. A hívei már bizonyára elrejtőztek, mert ez már nem fog nekik leszállni a keresztjéről. Ők tehát már nem fognak zavarogni!

A keresztek elé sétált, és hozzáértően mustrálta a töviskoronás királyt s a két rablót:

- Kész lesz hamarosan. Kumiszul elbántak vele a zsidók az éjjel, amikor elfogták, és a tanács elé hurcolták. Azután a proconsul is megkorbácsoltatta római szokás szerint, egyrészt azért, hogy a népben szánalmat ébresszen iránta, másrészt azonban azért, hogy meggyorsítsa a halálát. Mint magad is tudod, a tisztességes korbácsolás a keresztre feszítés előtt irgalmas cselekedet. A két másiknak azonban még össze kell majd törni a lábában a csontokat, hogy ne tudjanak támaszkodni tovább, és még az este meghaljanak ők is.

Velőtrázóan iszonyú ordítás hangzott föl hirtelen, amilyet én még soha életemben nem hallottam. Ugyanabban a pillanatban a setétség is kísérteties vörös lobogásra változott; az emberek riadtan mozgolódtak. Láttam, hogy a szamaram visszafelé vágtázik az úton, poggyászostul. Erőnek erejével tudta csak megfékezni pár járókelő, de akkor is bődült még egy iszonytatót, nyakát a magasba szegve. Mintha az egész világmindenség rémülete ebben a bőgésben tört volna ki. Lerohantam hozzá az útra. Nem rúgkapált már, de egész testében remegett, és csapzott volt az izzadságtól. Próbáltam a nyakát megveregetni csillapítólag, de dühösen eltaszított a fejével, és meg akart harapni. Az egyik ember azok közül, akik megfékezték, nem is állta megjegyzés nélkül:

- Mintha a gonosz bújt volna ma az állatokba! Előfordul ilyenkor, ha a szél a sivatagról fúj.

A nyugtalanságra a szamárhajcsárok főembere is odafutott a kaputól, s miután a hámot és az állat füljelzését megvizsgálta, rám förmedt dühösen:

- A szamár a miénk. Mit csináltál vele? Te fogod megfizetni, ha megbetegedett, vagy éppen le kell vágni.

Magam is meg voltam rémülve, hiszen állatot még ennyire furcsán viselkedni és ilyen megrendült állapotban soha nem láttam. Kezdtem a hátáról leszedegetni a poggyászomat, és közben védekeztem:

- Ti vagytok megbolondulva, Jeruzsálem lakói, ahányan csak vagytok! Én nem csináltam a szamárral semmit, a vértől és a haláltól fél az, és tőletek, akik a királyotokat keresztre feszítettétek!

Vitánk azonban félbeszakadt, a holmimat is majdnem elengedtem ijedtemben: valami egészen különös, roppant sóhajra emlékeztető hang töltötte be a világot egyszerre, és a föld megrendült a lábam alatt. Tapasztaltam ilyet régebben is, sejtettem hát, hogy a nap elsötétülésének, az állatok csökönyösségének és a magam szorongásának mi az oka. Tudtam, hogy ostobaság volna épp most indulni fedél alá, a városba, noha a legszívesebben már rég ágyba vetettem volna magamat, hogy a takarót a fejemre húzva elfelejthessem végre az egész világot!

Adtam a hajcsárnak egy ezüstdénárt:

- Ne kezdjünk civakodni olyan pillanatban, melyben a föld reszket a fájdalomtól. Fogd ezt a poggyászt, és legyen rá gondod. Majd a kapunál átadod!

A szamarat a főhajcsár ütlegekkel és rúgásokkal próbálta indulásra bírni. Az én szamaram azonban meg sem moccant. Erre dühében béklyóba verte, poggyászomat pedig ő maga kapta a vállára, és elindult vele a kapu felé.

Már nem is tudom, a földrengés keltette félelem miatt nem mertem-e bemenni a városba, vagy egyéb ok miatt éreztem-e kényszert visszatérni a keresztekhez, a szenvedés fájdalmas látványa ellenére is. Teljes szívemből imádkoztam az istenekhez, az ismertekhez csakúgy, mint az ismeretlenekhez, és nemzetségem elfátyolozott istenségeihez is:

- A jövendölések tanulmányozásába a magam akaratából fogtam, Alexandriából azonban már a tőletek kapott jel indított utamra, és hozott erre a helyre épp most. Azért indultam útnak, igaz, hogy megkeressem és megtaláljam az eljövendő királyt, és őt szolgáljam jó bérért. Adassék nékem türelem most már halálig szolgálnom őt, fizetség nélkül!

Elindultam visszafelé, hogy ismét a csoporthoz csatlakozzam. Most fedeztem fel köztük, elkülönülve, egy síró asszonycsoportot, az arcát ugyan senkinek sem láthattam, mivel teljesen be voltak burkolózva lepleikbe. Gyámolítójuk és vigaszuk egy ifjú volt, kinek fájdalom és félelem torzította most, egyébként szép vonású arcát.

- Ezek kicsodák? - kérdeztem. Valamelyik írástudó szolgája világosított föl készségesen róla, hogy ezek az asszonyok onnan jöttek és odavalók, ahol Jézus a legtöbb törvényszegését elkövette, s ahol a népet lázította: Galileából.

- Az ifjú pedig egy tanítványa, őt azonban nem szabad bántalmazni, mivel maga a főpap a családjuk barátja, ő tehát afféle megtévedt fiatalember - magyarázta a szolga gúnyosan: az ifjú által támogatott asszonyra mutatott.

- Az az asszony, ott, az anyja a megfeszítettnek, úgy tudom.

Énbennem nem volt bátorság hozzájuk lépni, és megszólítani őket, bár nagyon kíváncsi voltam, és szívesen hallottam volna már valamit Jézusról a tulajdon híveitől is. Engem azonban az is zavart és bántott, hogy az édesanyának végig kellett néznie a fia kínhalálát. Az anyai szenvedés iránt azonban még a király ellenségeiben is volt annyi tisztelet, hogy a síró asszonyok csoportját nem zaklatták.

Visszatértem a férfiak körébe, és múlott az idő. Az ég újra elsötétült fölöttünk, ezúttal az iméntinél erőteljesebben; az égetően forró levegőt már alig lehetett belélegezni. A görcsösen rángó megfeszítettek szemét és sebeit legyek és rovarok lepték. Jézus király még egyszer megemelte a testét a kereszten, fölnyitotta megtört szemét, és a fejét megrázva fölkiáltott:

- Erőm, erőm! Miért hagytál el engemet!

Megérteni sem nagyon lehetett az erejét vesztett hangot. A nyugtalanul mozgolódó emberek egymástól kérdezgették, mit kiáltott. Voltak, akik azt hallották, hogy az Istenhez kiáltott, hogy miért hagyta el őt, mások szerint meg azt az Illyés prófétát hívta, aki - mint nekem mondták - nem halt meg, hanem az égbe szállott egy tüzes szekéren egyenest. Ha jól értettem, a gúnyolódók is erre noszogatták; szálljon az egekbe ő is! A csodára várakozók suttogtak még egymás között, remélve, hogy Illyés próféta valóban leereszkedik a megkínzott királyhoz az egekből, és segít rajta. Megint mások, nem is kevesen, elhúzódtak a keresztektől, s az arcukat és a szemüket úgy födték el, mint akik előre félnek ettől.

A király megint mondott valamit. A közelében állók szerint azt panaszolta, hogy szomjúság gyötri. Egy irgalmas lelkű asszony a légionisták tömlőjéből való savanyú borral átitatott szivacsot nyújtott egy pálca hegyén a szenvedőnek. Sem a légionisták, sem a százados nem akadályozták meg benne. A sötétségben, amelyben az arcvonásait kivenni sem volt könnyű, nem láthattam, ivott-e még. De talán megnedvesítette az ajkát, mert a borzalmas haláltusában a hangja tisztábban hallatszott, amikor utoljára még fölkiáltott:

- Elvégeztetett!

Megint azon tanakodtak az emberek, mit kiálthatott. Az egyik így értette, a másik meg amúgy. Én azonban egy semmivel össze nem téveszthető reccsenést hallottam, és láttam, hogy a megfeszített testet már nem a lábak tartják, hanem a karjain függ. A reccsenő hangról nyomban tudtam, az erőtlenül előrehanyatlott fejéről pedig láttam is: mindennek vége, meghalt. Én mégis megnyugodtam, mert úgy gondoltam, ezzel a halállal mindenért megszenvedett, bármiként szegte is meg népe törvényeit.

Teljes bizonyossággal tudatta a halált a föld, amely sóhajtott és megrendült alattunk. Az égiháborúnál mélyebb és félelmetesebb, tompa dübörgés hallatszott a föld alól, majd eltávolodott a város irányába. Sziklát hallottam meghasadni, köveket robajlani, és bár a rengés rövid volt, a földre vetődtem a többiekkel magam is, annyira félelmetes volt.

Minden elcsöndesedett a földön, csak az útról hallatszott a hámból elszabadult néhány állat patájának csattogása. Az emberek feltápászkodtak, a ruháikat porolták a lassan ismét megvilágosodó ég alatt. A kereszteket a földrengés nem döntötte ki; a zsidók királya, a názáreti Jézus már élettelenül függött a keresztjén, s világosan meglátszott, hogy nem lélegzik. A légionisták ugyancsak fölkeltek a földről, és Jézus keresztje elé csoportosulva nézték és csodálták őt, és sugdosódtak egymással félelmükben.

Érzéseiket a százados mondotta ki, kertelés nélkül:

- Bizony, jámbor férfiú volt ez! - De hogy pillantása a rémülten sunyító zsidókra esett, rájuk és saját szolgálatára is dühösen, még egyszer fölkiáltott:

- Bizony, Isten fia volt ez!

Nekem a télen tanulmányozott jövendölések jutottak az eszembe, és magamban suttogtam:

- Béke véled, világ ura és zsidókirály, ha az országod nem is közelített el!

Megfogadtam ugyanakkor, hogy a legalaposabban földerítem még, hogyan és miért történt így, ami történt, és azt is, miféle cselekedetei miatt feszítették és ölték meg ilyen gyalázatos és szégyenletes módon, és anélkül, hogy bárki is a védelmére kelt volna. Igen kezdetleges politikai elgondolásai lehettek, bizonyára, állami ügyekben járatos tanácsadói pedig egyáltalán nem voltak neki szerintem. Ez, persze, érthető is, hiszen értelmes ember, aki a zsidók mellett lépett volna föl a világuralom megszerzésére irányuló törekvésekben, nemigen akadt sehol.

A nap ugyan előbújt, de fénye még különös volt, és ebben a fényben az emberi arcok is halványak és ijesztők. Bizony csak az én hibám, elismerem, ha a zsidókirály külsejét nem tudom leírni neked, Tullia, noha a saját szememmel láttam őt, de csak a megkínzottság állapotában, és abból emlékezetem egyáltalán nem tudja a valódi képét felidézni. A legjobb akarattal sem tudok egyebet mondani róla, mint azt, hogy arca az ütésektől kék volt és dagadt, és csorgott reá a vér a töviskorona alól. Mégis kellett valami isteninek lenni az arcán, mert mikor a kereszthez erősített írást elolvastam, nem kételkedtem egyáltalán és egyetlen pillanatra sem benne, hogy ő a zsidók királya.

Szívesen állítanám azt, hogy valami szelíd méltóságtudat látszott rajta, de tartok tőle, hogy csak utólag látom így. Az engedelmességre és a beletörődésre bizonyosabban emlékezem, ahogy a sorsában megnyugodott. Én azonban nem értem, hogy a király, aki tudja, hogy a világ fölött való uralkodásra született, hogyan is törődhetett bele a szégyenletes halálba! Izgatott az utolsó szava is. Mi az, ami elvégeztetett? Azt értette volna ezalatt, hogy kiadta a lelkét?

Nem úgy néztem az arcát tehát, mint aki meg akarja figyelni, meg voltam zavarodva magam is teljesen. Azután nem is éreztem helyénvalónak, hogy szenvedései közben az arcát vizsgálgassam. Azt se feledd, hogy sötét volt mindvégig, annyira sötét időnként, hogy a kereszten függők körvonalait is alig tudtam a sötétségből kihámozni. Amikor meg a nap kisütött újra, már halott volt, és iránta érzett tiszteletem nem engedte, hogy az élettelen arc vonásait fürkésszem bántó módon.

Sokan elmentek, amikor a király meghalt, bőségesen volt hely a keresztek előtt. A vezető emberek és az írástudók siettek a sabbatra készülődni, és csak szolgáikat hagyták a kivégzés helyén az események folyását figyelemmel kísérni. Tűrhetetlen fájdalmakról panaszkodott keservesen az egyik rabló is. Néhány irgalmas szívű asszonyszemély a századoshoz lépett, és engedélyt kért, hogy őt is megitathassák. Ugyanazt a szivacsot és pálcát használták, mint az imént, s a megnedvesített szivaccsal megitatták mindkét gonosztevőt.

A nap állásáról látszott, hogy a harmadik óra is elmúlt. A százados gondterhelten járkált föl és alá, mivel szolgálata vége felé járt, és a lehető leggyorsabban szeretett volna már utána lenni a két gonosztévőnek. Az eseményeknek a városból egy katona kíséretében érkező hóhér adott újabb fordulatot; először Jézust szemlélte meg, és megállapította, hogy meghalt, majd a másik kettő lábában eltördelte a csontokat egy magával hozott bot segítségével. Szörnyű volt hallgatni a csontok recsegését, ordítottak és jajveszékeltek mindketten; a hóhér vigasztalta őket, és mondta, hogy ezt a munkát csak jószívűségből végzi nekik. A hóhért kísérő katonát - név szerint Longinust - a hóhér véleménye nem nyugtatta meg, s még a lándzsáját is belédöfte a király oldalába, alulról fölfelé, a szívet is átszúrva, nagy hozzáértéssel. Vér és víz folyt a döfés nyomán, mikor a lándzsáját visszahúzta.

Letelőben volt a nyomasztó őrszolgálat, és a légionisták tréfálkozva szedegették össze a holmijaikat és a kivégzettek holmijaiból reájuk eső darabokat. Miután a jajgatás elhallgatott, a nézők közé vegyült néhány lázító élt az alkalommal, és a tömegből Róma-ellenes jelszavakat kezdtek kiáltozni. A légionisták erre, eléggé kelletlenül ugyan, benyomultak az emberek közé, és taszigálni kezdték őket a pajzsaikkal. A kavarodásban az egyik rendbontónak eltörött a vállcsontja, mire lassacskán lecsillapult a többi is, némi fenyegetőzés közepette, hogy minden rómait megölnek és a rómaiak poroszlóit is, ha egyszer fegyverhez jutnak. Ezek azonban nem Jézus király hívei voltak - magyarázta a százados, hanem a két gonosztevő cinkosai.

Énvelem szemben az udvarias viselkedést találta a százados a leghelyesebbnek, és az iménti zavargásért is elnézésemet kérve kifejezte reményét, hogy ugye észrevettem, milyen könnyedén vetett véget a zűrzavarnak. A proconsul ugyanis tiltotta a zsidók megölését, ha elkerülhető. De a közönséges tüntetőket sem célszerű összefogni, mondta a százados, mert akkor a velük rokonszenvezők tömege a városkapu elé gyűlik, és onnan lármázik az érdekükben. Általában kerülni kell mindenféle összeütközést, a zsidók ünnepein pedig kiváltképpen. Pontius Pilátusnak - aki eleinte kemény kézzel kormányzott, de a keménységből csak kellemetlenségei származtak, sőt a császár is megrótta érte - ilyen volt a politikája most.

- A nevem Adenabar - mutatkozott be a százados. - Szívesen elkísérlek a szolgálatom leteltével a várba, a proconsulhoz, mennem kell jelentést tenni úgyis. Magadban elindulnod nem volna érdemes, ezek a gazemberek láttak beszélgetni bennünket, és tudják, hogy nem vagy zsidó. Nagy baj volna, ha egy római polgárt megölnének, vagy helybenhagynának. Vizsgálatot kellene indítani, és megbüntetni a bűnösöket, pedig legalább százezer búvóhely van ebben az átkozott városban.

Fölnevetett, és sietett megnyugtatni:

- Kerüljük a fölösleges bajokat, az arcodat máris megkedveltem, és mint írástudót is tisztellek és becsüllek. Magam is tudok írni és olvasni, noha a latintudásom kissé fogyatékos. Az is igaz, hogy a várban magunk is szűkösen vagyunk, de azért majd csak találunk a rangodhoz méltó szállást.

Magyarázatként hozzáfűzte, hogy a szokásaiban igénytelen proconsul Jeruzsálemben megelégszik az Antonius-vár katonai szállásával, holott a Heródes építtette hatalmas palota hasonlíthatatlanul előkelőbb szálláshely volna számára. Csak hát a helyőrség kicsi, és a proconsul okulva bizonyos szomorú eseményeken, nem kívánja még azt is kétfelé osztani. Különben az Antonius-vár bevehetetlen erődítmény, amely a templomterületet is ellenőrzése alatt tartja. Márpedig mindenféle nyugtalanság és zavargás a templomudvaron szokott kezdődni.

Mint akinek eszébe jutott valami, úgy mutatott mögénk, a keresztre feszített király felé:

- Olyan jót sem nevettem soha, mint amikor Jézus próféta ostorral hajtotta ki a galambárusokat a templomudvarból, és a pénzváltók asztalait is fölborította. Akkor és ott a vezetők nem mertek vele szembeszállni, legalábbis akkor nem, mivel a hívei is vele voltak. Az emberek különben akkor voltak leginkább megbolondulva utána, amikor szamárháton vonult be Jeruzsálembe; a ruháikat terítették elé az útra, pálmaágakat lengettek felé, és Dávid fiaként magasztalták. Egyébként soha máskor nem merték kimutatni, hogy királynak tartják. Pedig tényleg Dávid nemzetségéből való, mind apai, mind anyai ágon.

Fejével a hegytetőn maradt asszonyok felé mutatott óvatosan:

- Azok közt van az anyja is.

A tömeg szétoszoltával a roppant fájdalomtól elcsigázott asszonyok leborultak a földre, és az arcukat sem rejtették el, hanem fölemelték a kereszt felé. Nem kellett találgatnom, ki az anya közülük: ő lehetett csak, akinek az arcát ebben a pillanatban szépségesebbnek láttam minden azelőtt látott asszonyi arcnál. Ragyogás sugárzott az arcára kövült fájdalom alól, de megközelíthetetlenség is látszott rajta, és az is, hogy a fölösleges beszéd idegen tőle. Nem volt szüksége a királyi családból való származásának bizonygatására. Arca volt a bizonysága, ruházata ugyanolyan egyszerű volt, mint más falusi asszonyoké.

Szerettem volna, ha a kísérői elvezetik onnan, de odamenni is szerettem volna hozzá vigasztalni, hogy fia már nem szenved többé. Arca azonban zárkózott volt gyászában, lehetetlen volt közelíteni hozzá. Egy másik, az izgalmaktól még egyre remegő arcú asszony kuporgott mellette, akinek a szeme úgy tapadt a keresztre, mintha még most sem fogta volna fel egészen, mi történt. A harmadik nő már korosabb volt. Szigorú zsidóarcáról inkább düh és csalódás sugárzott, mint gyász. Mintha csodára várt volna, és most nem tudná megbocsátani, hogy elmaradt. A többi asszony távolabb állt.

A tekintetem Jézus király anyjához tért vissza, őt néztem továbbra is. Megigézetten álltam, és mit sem hallottam abból, amit Adenabar magyarázott nekem. Akkor ocsúdtam föl, amikor a karjával is megérintett:

- Mindent elvégeztem, ami reám volt bízva. Nem akarok időzni tovább ezen a kísérteties helyen. Szedjék le a halottaikat a zsidók, ha nem akarják sabbatra is kint hagyni a kereszteken. Ez már nem reánk, rómaiakra tartozik!

Hagyott a keresztek őrzésére néhány légionistát, a többiekkel pedig elindult vissza a várba - kísérve egyúttal a hóhért is, aki egy szál katona kíséretében nem mert volna visszamerészkedni, a gonosztevők esetleges cimboráitól és azok támadásától félve. Különben már üres volt az út, és a városkapu környéke is. Egészen idáig szállott a sült hús illata a városból, én azonban nem éreztem éhséget.

Adenabar a nap állását nézte:

- Estig még van idő. A sabbat csak akkor kezdődik, ha legalább három csillag feljött már az égboltra. Ma este egyébként húsvéti bárányhúst esznek mindenütt, noha van olyan szekta is, amelynek a tagjai már tegnap megették. Olyan volt a templomuk tegnap és ma, mint valami vágóhíd, ezer és ezer báránynak vették vérét az általuk gyakorolt szokások szerint. A vágásokból a lapockát a papok, a zsírt pedig az istenük kapja.

A poggyászom a városkapuhoz volt lerakva. Adenabar ráparancsolt a mogorván piszmogó főhajcsárra, hogy fogja és hozza a várba, s az nem akart tiltakozni. Vonultunk hát a várba fölfelé. A légionáriusok vasalt saruja ütemesen kopogott a kövezeten. Gyakorlott katonák voltak, egyiken sem vettem észre útközben a kifulladás jeleit. Én bezzeg szuszogva, lihegve érkeztem a vár bolthajtásos kapujához, lévén az egyik útszakasz ugyancsak meredek. A főhajcsár csak ledobta a poggyászomat, a várkapu felé, onnan beljebb vinni nem volt hajlandó semmi áron. Mégis adtam neki pár garast fizetségül, ami Adenabar szerint merőben fölösleges volt. Ennek ellenére a fickó, mihelyt a várkaputól biztonságos távolságra tudta magát, öklét rázta felénk, és szidalmazta a rómaiakat. Csak mikor a mi őrszemünk is a lándzsájához kapott, fogta menekülőre a légionisták harsány röhögése közben.

Adenabar az előudvar kövén egyszerre megtorpant, és engem nézegetett, méregetett elbizonytalanodva. Bármilyen kitűnően is jöttünk ki egymással eddig, most én is megéreztem, hogy a proconsul elé bocsátásom szemszögéből nézvést nem mutatkozhattam vajmi megbízhatónak. Már a várudvaron merevség és római rend uralkodott, s kaszárnyaszag érződött. Ez a fém-, bőr-, tisztítószer- és füstszag egyáltalán nem volt kellemetlen, a férfiembert azonban arra késztette, hogy a sarujáról nyomban lerúgja a port, és gyorsan rendbe szedje a tógája ráncait. Oltára is volt az udvaron a légiónak, és én tisztelettudóan üdvözöltem, noha a császár képét nem láttam rajta.

A csapnivaló tisztálkodási lehetőségek és a vízzel való takarékoskodás miatt Adenabar sajnálkozását fejezte ki. A tisztek körletébe vezetett mindenesetre, és ott megparancsolta a szolgálatban lévőknek, hogy segédkezzenek nekem a tisztálkodásban és az öltözködésben. Ő közben elment a proconsulhoz a jelentését megtenni, és az én jövetelemet is megemlíteni.

Levetkőztem, megmosakodtam, tógámat megtisztítottam, friss alsóinget öltöttem, megfésülködtem, és megkentem a hajamat. Helyesnek véltem az aranygyűrűmet is ujjamra húzni, pedig általában, a föltűnést kerülendő, nem szoktam viselni. Visszasiettem az előudvarra, ahová épp akkor érkezett kísérőivel a meredek lépcsőkön Pontius Pilátus procurator is odaföntről, türelmetlenségre valló kifejezéssel az arcán. Valami gazdag zsidó kérette le megbeszélésre, aki sabbat estéjén szintén nem volt hajlandó a várba való belépéssel beszennyezni magát.

Befolyásos férfiú lehetett bizonyára, és a rómaiaknak is jó embere, hogy a helytartó még estetájt is késznek mutatkozott fogadni és meghallgatni. Én is közelebb settenkedtem, és beálltam a bámészkodó légionáriusok közé. Ez a beszélgetés is a napi eseményeket érintette, amennyiben a gazdag öregember a maga méltóságteljes, de csöndes hangján ahhoz kérte a procurator hozzájárulását, hogy a názáreti Jézus testét a keresztről levehesse, és a kivégzés helyének közelében levő kertjében még a sabbat beállta előtt el is temethesse.

Pontius Pilátus még egyszer megtudakolta a körében állóktól, meghalt-e a zsidók királya a kereszten egészen bizonyosan, és csak az igenlő válasz hallatán felelte:

- Elég gondom és bosszúságom volt miatta már! A feleségem is belebetegedett jóformán ebbe a komisz ügybe. Fogd hát, és vigyed, csak egyszer vége legyen az egész keserves dolognak.

A zsidó átnyújtotta ajándékait a helytartó írnokának, és éppolyan méltóságteljesen távozott, mint jött. Pilátus csodálkozva kérdezte kísérőit:

- Ez az arimathiai József is tagja volt a tanácsnak, amelyik Jézust elítélte, ugye? De ha ilyen tekintélyes pártfogói voltak neki titokban, miért nem érvényesítették befolyásukat az érdekében, hogy megszabadultunk volna ettől az egész ügytől, ami egyébként sem szolgál dicsőségünkre?

Adenabar jelt adott. Előbbre léptem, és tisztelettel köszöntöttem a proconsult, a nevemet is mondva. Ő egykedvűen fogadta az üdvözlést, de hogy emlékezőtehetségét bizonyítsa, nyomban föl is használta a hallottakat:

- Ismerlek, hogyne. Atyád a csillagász Manilius, de rokonaid közé tartozik a nagy hírű Maecenas is. Nahát, éppen ezen a szerencsétlen napon kellett Jeruzsálembe érkezned? Még jó, hogy a földrengés a városban nem okozott különösebb károkat! Te is a saját szemeddel láttad hát a názáreti Jézust meghalni? De miért beszélünk erről mi is, hiszen a kutya sem fog emlékezni rá egy év múlva.

Válaszomra ügyet se vetve folytatta:

- Örülni fog a feleségem, ha találkozhat veled. Nem érzi magát valami jól, de azért fölkel talán, hogy velünk étkezzék. Magam sem vagyok a legjobb egészségben. A régi reumám gyötör, pedig itt Jeruzsálemben tulajdonképpen az egész szolgálatom, amint ezt magad is láthattad, csak a meredek lépcsőkön való futkározás.

Szavai ellenére rugalmasan mozgott és nehézség nélkül, de valami nyugtalanság volt benne, nem tudott egy helyben megmaradni. Vézna, kopaszodó ember, aki kopaszságát úgy próbálja elrejteni, hogy haját hátulról előre fésülteti, a homlokára. A szeme hideg és vizsgálódó. Hivatalnoki pályafutása, már amennyire én ismerem, nem valami dicsőségteljes, jól jövedelmező procuratori hivatalára is házassága révén tett szert. Nem is proconsul tulajdonképpen, hiszen a szíriai proconsul alá van rendelve. Ettől függetlenül nem ellenszenves. Fanyar mosolyra és öniróniára képes. A maga római mivoltában nyilván azt érezte elsőrendű kötelességének, hogy igazságot tegyen a viszálykodó idegen népek között. Ezért izgatta a názáreti Jézus esete is.

- Fogadjunk, hogy megint leszalasztanak a zsidók ünnepesti fontoskodásaik miatt, ha fölmegyek - mondotta fanyarul. - Könnyű Rómából noszogatni, hogy tartsam a szokásaikat tiszteletben, ami aztán sokkal inkább szolgájukká tesz, mint parancsolójukká.

Nyugtalanul sétált az udvaron, nékem egy kézmozdulatával engedve, hogy mellette sétálhassak.

- A templomot láttad-e már? - kérdezte. - Tudd róla, hogy mi csak a pogányok udvaráig mehetünk, a belsőbb udvarokba a körülmetéletleneknek halálbüntetés terhe mellett tilos a belépés. Néha az ember el sem hiszi, hogy a római birodalomban él! Még a császár képmását sem tarthatjuk elöl! És a halálbüntetéssel való fenyegetőzés sem játék. Szomorú tapasztalataink vannak. Egy-két hóbortos utazó néha merő kíváncsiságból, hogy a templom belső épületeit megláthassa, zsidónak öltözik, és eljut oda, ahol semmi sincs. Az ilyesmi is csak a nagy ünnepi tolongásokban sikerülhet, de ha valakit rajtakapnak a csaláson, azt megkövezik irgalmatlanul. A megkövezés pedig - amire joguk is van - nem túlságosan kellemes módja a világból való kimúlásnak. Teneked nincsenek ilyen szándékaid, remélem!

Római hírek, újságok iránt faggatott óvatosan, s amikor meghallotta, hogy a telet Alexandriában töltöttem, mégpedig filozófiai vizsgálódásokkal, szemmel láthatólag megnyugodott. Egyszeriben világossá vált számára, hogy politikai szempontból teljesen veszélytelen vagyok, s ezért még a jóindulatára is érdemesnek talált, s reumájáról is megfeledkezve örömében, bevitt magával a belső udvarba, fölkapaszkodtunk a tömzsi toronyba, ahonnan az egész templomterület belátható volt. Sok udvarával és oszlopcsarnokával most, estetájt is, építészeti remekműnek látszott a templom. Pilátus sorba mutogatta a különféle udvarokat: a kereskedőkét és az idegenekét, az asszonyokét és a zsidókét, majd a főépület szentélyrészét, amelyben a legfőbb szentségüket tartják, s ahová a főpap is csak egyszer egy esztendőben léphet be.

- Annak a mesének van-e valami alapja - kérdeztem -, hogy a zsidók egy aranyból való vadszamárfejet imádnak a templom legfőbb szentségeként? Ez van elterjedve mindenfelé.

A proconsul szerint ennek semmi alapja sincsen.

- Egyáltalán semmi sincs ott - mondta meggyőzően.

- Akkor sem volt a kárpitok mögött semmi, amikor a legutóbbi templomtűz kapcsán Pompeius és néhány tiszt bejutottak. Ez biztos.

Megint jöttek, és hívták, le kellett mennünk az előudvarra. Ezúttal a főpap küldötte, s kísérőiként a templomi őrség tagjai várakoztak reá. A főpapi küldött erélyes hangon követelte, hogy a keresztrefeszítettek holttestét napszállta előtt takarítsák le a keresztekről. Pilátus is ugyanerre biztatta, hogy takarítsanak le mindent, és csak a forma kedvéért vitatkoztak egy kicsit, hogy ez a teendő a zsidókat illeti-e vagy a rómaiakat, noha a főpapi küldött nyilvánvalóan fölkészült a kellemetlen teendő elvégzésére, ezért hozta magával az őröket is. Elképzelésük szerint a holttesteket a zsidók szeméttelepére kívánták elszállítani és porrá égetni az ott éjjel s nappal lobogó tűzben, amiben a szemetet szokták elemészteni. A proconsul éles hangon figyelmeztette a küldöttet, hogy a názáreti Jézus testéhez akkor sem nyúlhatnak, ha ott volna, és nem vitték volna el a sírjába, amire egyébként ő már engedélyt adott. Ez nem volt a küldött kedvére való hír, de már nem akart vitát kezdeni, mivel csak olyan általános jellegű utasítást kaphatott vélhetőleg ő is, amely szerint a holttesteket még a sabbat előtt el kell távolítani. Próbálta tudakolni, ki, hogyan és miért akarja Jézus holttestét, a proconsul azonban unta a beszélgetést, és röviden lezárta:

- Amit mondtam, megmondtam - és hátat fordított a küldöttnek, ekként jelezve, hogy távozhat a szolgáival.

- A zsidók királya még halála után is gondot okoz - jegyeztem meg.

- Ahogy mondod - válaszolta a gondolataiba mélyedő Pontius Pilátus. - Nem csekély tapasztalattal rendelkező férfiú vagyok, és nem szokásom haszontalanságokon törni a fejemet soha, ez a helytelen ítélet azonban sokkal erősebben foglalkoztatja az elmémet, mint vártam. Ő maga - mármint Jézus - vallotta előttem ma reggel, hogy ő a zsidók királya, de azonnal hozzáfűzte, az ő országa nem ebből a világból való. Azonnal láttam, politikai szempontból veszélytelen, el sem ítéltem volna tehát azért, ha a zsidók nem kényszerítenek. A tenyerébe csapott, és haragosan folytatta:

- Tulajdonképpen a zsidók izgatásának és fondorkodásának estem áldozatul. Az éjszaka kellős közepén fogták el Jézust, akit a sebbel-lobbal összehívott, de azért határozatképes tanácsuk még azon az éjszakán el is ítélt. Maguk is megkövezhették volna az istenkáromlásért, ha jog szerint nem is hajthatnak végre halálos ítéleteket. Nemegyszer megesett ilyesmi eddig is, s azzal védekeztek képmutatóan, hogy a nép igazságos haragját nem tudták meggátolni. Most azonban éppen a nép miatt nem merték, gondolom, hanem a rómaiakat akarták az ügybe belekeverni. Elküldtem őt ítéletre Galilea zsidó fejedelme elé, mivel Galileában született, és a tanait is főként ott terjesztette. De Heródes Antipas, az a ravasz róka, megelégedett azzal, hogy gúnyt űzzön belőle, s visszaküldje, ítéljem el én, és a következményeket vállaljam el én.

- Azzal vajon mit akart mondani, hogy az ő országa nem ebből a világból való? - kérdeztem. - Mert még az ég is elsötétült irgalomból, amikor szenvedett.

A proconsul haragos pillantást vetett reám, s feltűnően rideg hangon felelte:

- Ne hajtogasd te, a vendég ugyanazt, amit a feleségem hajtogat egyfolytában reggel óta! És Adenabar századost is fogdába vágatom, ha az Isten fiáról kezd fecsegni még egyszer! Nem tűrök semmiféle szíriai babonaságot! Legalább te ne feledd, Marcus, hogy római vagy!

Áldottam a szerencsémet, hogy az iménti bizalmasabb pillanatokban, a toronyba menet, nem találtam megemlíteni azokat a jövendöléseket, amik idevezéreltek Jeruzsálembe. Pilátus ingerültsége azonban még erősebben késztetett rá, hogy az egész ügyet a lehető legalaposabban tisztázzam.

Valóban szokatlannak tartom, hogy Róma helytartója egy lázító zsidó keresztre feszítéséből lelkiismereti kérdést csináljon. Feltétlenül különös embernek kellett lennie a zsidókirálynak.

Pontius Pilátus fölment lakosztályába, ahová én is meghívást kaptam vacsorára, a sötétedés utáni órákra. Addig visszatértem a tiszti körletbe, ahol már nagyban tartott a szolgálat utáni borozás. Júdea kitűnő borvidék - mondották -, és erről magam is meggyőződtem, a borukat megkóstolva. Különösen kitűnő és frissítő vízzel keverve, és nem is túl édes.

A körletben sokféle emberrel elegyedtem szóba: tisztekkel, utászokkal s a légió különféle mestereivel. Az általuk mondottakból az derült ki, Pontius Pilátus valóban ellenezte a halálos ítéletet, és csak a zsidók nyomására juttatta a zsidók királyát keresztfára. Megkorbácsoltatta, az igaz, és az is, hogy a katonák az udvarban kigúnyolták őt, de csak a mulatság kedvéért és megszokásból. Ezután azonban készen állottak volna szabadon bocsátani. Még mindig határozott bűntudatot érzett mindenik, és mindenikük szükségét érezte, hogy védje magát, és vádolja a zsidókat. Nagy hatással volt rájuk a földrengés is, amikor meg a bor kezdett bennük dolgozni, a király csodatételeiről mesélgettek nekem, amikről a zsidóktól hallottak. A király ugyanis betegeket gyógyított, tisztátalan lelkeket űzött ördöngösökből, és az egyik közeli faluban olyan férfit támasztott föl a halálából, aki már napokig feküdt a sírban.

Számomra mindez csupán azt bizonyította, hogy egy ilyen megrendítő eset után mennyire fölfújnak minden apróságot. Nem is volt könnyű elrejtenem mosolyomat, látva, hogy ezek a nem is egészen fölvilágosulatlan emberek mekkora odaadással és szájtátva hallgatják a lehetetlennél lehetetlenebb történeteket. Még a nevét is tudni vélte az életre keltettnek egyikőjük. Ez az életre keltés, melynek a híre Jeruzsálembe is eljutott, adta a légionisták szerint a végső lökést a zsidók vezetőinek, akik ezt hallván döntötték el, hogy megölik a csodatévőt. Egy másik példáját a zsidók türelmetlenségének a másként gondolkozókkal szemben, a sivatag peremvidékéről a húsvéti ünnepekre Jeruzsálembe vezényelt tevésosztag parancsnoka mondta el; e szerint a galileai fejedelem, Heródes is kivégeztetett pár esztendeje egy prófétát, aki csapatostul keresztelt meg a Jordán vizében embereket az eljövendő ország részeseivé. Saját szemével látta a parancsnok ezt az embert, akinek az öltözéke teveszőr volt, és egyáltalán nem evett húst.

Azt is tőlük hallottam, hogy a Holt-tenger partján fekvő s nehezen megközelíthető sivatagban alakult egy több száz zsidóból álló közösség, amelynek tagjai együttesen tanulmányozzák az írásokat, és várják az ország eljövetelét. Ezek a beavatottság különféle fokain lévő jámbor és buzgó férfiak egészen más időszámítást követnek például, mint az igazhitű zsidók.

Meggyújtották a lámpákat, mert ránk sötétedett; indulnom kellett a procuratorékhoz, vacsorára. A tisztek még közölték velem bizalmasan, hogy sikerült a körletbe becsempészni néhány zenészt és néhány szír táncosnőt, és szívesen látnak a közös vigadalomban, ha a proconsul már nyugodni tért. Nekünk is jár egy kis szórakozás és vidámság a zsidók húsvétján, mondták, fölös mennyiségben okozott ez a húsvét a légiónak gondokat és bajokat úgyis!

A helytartóék a toronyszobák komorságát értékes szőnyegekkel próbálták elfedni, heverőik pedig igen finom szövettel voltak bevonva. Úgy láttam, Szíriában készült edényeket használnak, a bort azonban üvegpoharakba töltötték. Rajtam kívül a helyőrség parancsnoka volt meghíva, egy hallgatag, szinte néma férfiú, aki lehetett ugyan kitűnő stratéga, de most Claudia Procula és társalkodónője jelenléte miatt érzett zavarában a száját sem merte kinyitni. Azután Adenabar és az írnok voltak még jelen. A lámpákban illatos olaj égett, s a két nő versenyt illatozott velük.

Örültem, hogy újra láthatom Claudia Proculát, kinek arcát - becsülettel szólván - aligha ismertem volna fel, ha az utcán szembejön velem. Lefogyott, megsápadt, és hogy őszülését titkolja, hennázta a haját. A szeméből ismertem rá, amikor belenézhettem a szemébe, ugyanazt a nyugtalanságot és érzékenységet sejtettem meg ismét, amiben egy teljes délutánon át gyönyörködtem már egyszer a Proculusok római palotájában, ifjúkoromban.

Ápolt, soványka karját szélesre tárva nézett a szemembe hosszan, majd - nem csekély meglepetésemre - körém fonta a karját, hozzám bújt, kétfelől arcon csókolt, s elpityeredett:

- Marcus, Marcus! De örülök, hogy eljöttél, és egy kicsit vigasztalsz engemet ezen a szörnyű estén!

A helyőrség parancsnoka, egyformán szégyellve magát a házigazda nevében csakúgy, mint az én nevemben, még a fejét is elfordította ettől a jelenettől. Pontius Pilátus restelkedve pirongatta feleségét:

- Claudia, Claudia! Próbáld magad türtőztetni! Mindannyian tudjuk, hogy beteg vagy!

Claudia Procula karja lehullott, és bizony, én sem láttam szépnek, ahogy könnyeivel a kék színű szemfestéke is végigcsorgott kifestett arcán.

- Nem én vagyok az oka, hogy rossz álmok gyötörnek! Nem megüzentem neked, hogy ne nyúlj ahhoz a szent emberhez!

A bosszankodó Pontius Pilátust látva, nem tudtam magamtól elhessegetni a gondolatot: íme, az elkerülhetetlen fizetség, amit a felesége rokoni kapcsolatai révén szerzett jó állásért fizetni kénytelen. Más férfi kiküldte volna a feleségét lecsillapodni, a proconsul azonban csak gyámoltalanul simogatta, és kérlelte, próbáljon magán erőt venni. A társalkodónő - egy feltűnő szépségű nő - gyorsan megigazította asszonya arcán a festéket.

A proconsul kivette a borosedényt a rabszolga kezéből, és saját kezűleg öntögetett az üvegpoharakba, amikre láthatólag büszke volt. Az első poharat, a helyőrség parancsnokát mellőzve, énnekem nyújtotta, ami annak volt a biztos jele, hogy átvizsgáltatta a holmijaimat. Szándékosan kint hagytam ugyanis azt a barátságtalanul rövidke ajánlólevelet, amit azzal a figyelmeztetéssel együtt kaptam, mely szerint a legokosabb saruimról mielőbb lerázni Róma porát. A levélben az a név szerepel, amit itt nem említek, s amelynek hódolatkeltő hatalmáról ezúttal keleten is meggyőződhettem. Még egyszer köszönöm neked is, Tullia, hogy amikor elküldtél Rómából, ezt a nevet rendelted pajzsomul.

- Szépen lassan kezdem megérteni a zsidóknak azt a szokását, hogy az asszonyok nem étkezhetnek a férfiakkal - dünnyögte Pontius Pilátus fanyar mosollyal, miután borunkat kihörpintettük. Claudia Procula azonban már egészen megnyugodott, és hívott, hogy üljek mellé a heverőre, és engedjem a hajamat simogatni.

- Ebben aztán igazán nincs semmi rossz! - védekezett. - Korom szerint anyád lehetnék, és neked, szegény árvának, soha nem is volt édesanyád!

- Az istenek számára semmi sem lehetetlen - válaszoltam -, az sem, hogy te ötéves korodban fiúgyermeket szülj. - Ez ugyan vaskos túlzás volt, legalább tizenöt év a korkülönbség köztünk, de a nők szeretik az ilyesmit. Claudia Procula huncutkodva cibálta a hajamat, képmutatónak nevezett, és a társalkodónőt figyelmeztette, ne higgyen nekem, aki már tizennégy éves fejjel kívülről fújtam Ovidiust, és a legveszedelmesebb csábító vagyok a római fiatalok közt. Még szerencse, hogy a végrendeletet, amely gazdaggá tett, nem említette.

A proconsul egyáltalán nem neheztelt a játszadozásért, úgy látszott, inkább a kedvére van mindaz, ami a feleségét jókedvre hangolja. Intett azért mindenesetre, és kérte, fékezzem magam, és tartsam észben, hogy a proconsul felesége sérthetetlen. Ő maga mondta proconsulnak magát.

- Claudia Procula megkomolyodott itt a zsidók közt, és elhagyta a római léhaságokat!

Ilyenféle semmitmondó csevegés közben kezdtünk vacsorázni. Volt részem már különb vacsorákban is, bár az ételekben semmi hiba nem volt, a proconsul meglehetősen szerény és mértékletes szokásai ellenére sem. Mindaz, amit kínáltak, friss volt és kitűnő minőségű, ami minden további szakácsművészetnek az alapja. A legmulatságosabb az a jelenet volt, amikor a vacsora fénypontjaként egy nagyméretű, lezárt cserépedényt helyeztek az asztalra, amiről a helytartó - a szolgákat a szobából kiküldve - saját kezűleg szedte le a felső részt; a fölnyitott cserépedényből sült hús ínycsiklandozó és fűszeres illata áradt szét. Adenabar és a helyőrség parancsnoka elámulva kiáltottak föl. A magyarázatot Pontius Pilátus nevetve adta meg:

- Ebből láthatod magad is, mennyire a zsidók hatalmában vagyunk. A római proconsul a Jordán másik partjáról, bűnös módon, kénytelen a maga disznópecsenyéjét az Antonius-várba, az asztalára csempésztetni.

Tőle értesültem, hogy a Galileai-tengertől keletre lévő részeken a római helyőrség szükségleteinek a fedezésére egész disznónyájat nevelnek, noha a disznóhús behozatala Jeruzsálembe meg van tiltva, nehogy a hús szállításával a zsidók érzéseit megsértsék. Ezt a tilalmat a vámszedők is kénytelenek figyelembe venni, bármennyire a barátai is Rómának. Ilyen okok miatt kell a disznóhúst az Antonius-várba, a helytartó asztalára, a Római Birodalom pecsétjével lezárt futárposta alakjában becsempészni!

- Erről jut eszembe - szólalt meg Adenabar, alkalmat találva végre a megszólalásra -, hogy a zsidók királya kárt is csak egyetlenegyszer okozott. Gadarában történt ez, a Jordántól keletre. Neki különben nem voltak előítéletei, a zsidó törvényeket és a sabbatot is megszegte, amikor úgy adódott. Ám a zsidókra jellemző ellenérzés a disznóhússal szemben őbenne is ott bujkált, mert vagy két esztendeje, Gadara környékén, tanítványaival egy közel ezer darabból álló disznónyájat megvadított, és a meredek partról a vízbe veszített. Bizony, nagy lett a kára a tulajdonosnak, a gaztett elkövetői pedig visszamenekültek a határ mögé, Galileába. Ezért az igazságszolgáltatási eljárás megindítása eléggé bajos lett volna, és a kárt nem lehetett volna behajtani rajtuk, hiszen szegények voltak valahányan, a hívők adományaiból élők, akik csak olykor-olykor dolgoztak. Így az egész kár a tulajdonosé lett. Igaz, tanúkat sem nagyon tudott volna szerezni ellenük, mivel a király híre-neve azokon a partokon is elterjedt, és féltek is tőle a csodatételei miatt.

Lelkendezőn, a fektéből ülő helyzetbe emelkedve adta elő Adenabar a történetet, amelynek a végén hangosan kacagott. Csak akkor vette észre magát, és azt, hogy bennünket az elbeszélés egyáltalán nem szórakoztat, mivel Jézushoz kanyarodtunk vissza már megint, akiről a társaságbeli emberek jó szokása szerint ezernyi mellékes dologról fecsegve sikerült megfeledkeznünk. Ha ugyan sikerült, ebben ugyanis nem vagyok biztos.

Adenabar zavartan nyelte magába nevetését.

- Eleget beszéltünk erről az emberről! - rivallt rá Pontius Pilátus.

Claudia Procula reszketni kezdett, s nyugalmát elveszítve kiáltotta:

- Szent ember volt, gyógyító és csodákat tévő, mint senki a világon! Ha te férfi vagy és igaz római, nem ítéled el! De nem is szabadulsz ettől a bűnödtől soha, hiába mostad a kezedet! Te magad is elismerted, hogy nem találtad bűnösnek. De hát ki uralkodik Jeruzsálemben valójában: te vagy a zsidók?

A proconsul elsápadt a dühtől, csaknem földhöz vágta a poharát, szinte a legvégső pillanatban villant belé a gondolat, hogy az értékes pohár eltörése sem javítana a dolgokon semmit. Tudta, hogy a társaság szűk és meghitt, és mert még egy rabszolga sem volt jelen, Pilátus úrrá lett a dühén.

- Egyedül azt hiszem, amit a szemem lát és tanúsít - mondotta nyugalmat erőltetve magára. - Csodatételt sem nekem nem mutatott be, sem Heródesnek, pedig Heródes külön is kérte, hogy mutassa meg az erejét. Ők azonban álnok módon politikai síkra terelték az ügyet, és akkor már nem tehettem mást: elítéltem. Még csak nem is ítéltem el jogi értelemben, csak engedtem, hogy a zsidók keresztülvigyék az akaratukat. A politika bizony politika, és döntéseit a célszerűség diktálja, nem a formális igazság. A célszerűség pedig az, hogy kis ügyekben engedni kell a zsidók akaratát érvényesülni. Ez kielégíti a nemzeti önrendelkezési álmaikat. A nagy dolgokban viszont az én kezemben van a hatalom.

- És a jeruzsálemi vízvezeték dolga? - szúrta közbe Claudia Procula finom gúnnyal. - Nem az volt a te nagy eszméd és büszkeséged, amit munkásságod kiemelkedő emlékművének szántál? Mutasd hát meg, hol van! Pedig a rajzok elkészültek, a méréseket is elvégezték!

- Nem szerezhetek pénzt erőszakkal, a templomi kincsek elrablásával - védekezett a proconsul. - Az a tény, hogy a zsidók a saját érdekeiket sem értik meg, az ő szégyenük és nem az enyém.

- Uram - mondta Claudia Procula gunyorosan -, amióta itt vagyunk, mind a kis, mind a nagy ügyekben, mindabban, ami egyáltalán fölmerült, mindig te engedtél a zsidóknak! Most végre bebizonyíthattad volna, hogy férfi vagy, és még az igazság is a te pártodon lett volna! Miért nem hittél nekem, amikor megüzentem, hogy ne ítéld el ezt az ártatlan embert?

Adenabar megpróbálta menteni a helyzetet, és tréfálkozva mondta:

- A jeruzsálemi vízvezeték ügyét az itteni asszonyok makacssága buktatta meg. Mert a vízhordás egyúttal jogcím arra, hogy a kutak körül összegyűlhessenek, és ott tereferéljenek. Sőt, minél hosszabb a kúthoz vivő út, annál több idejük marad a pletykálkodásra!

- A jeruzsálemi asszonyok egyáltalán nem olyan ostobák, amint képzelitek - válaszolta Claudia Procula. - Ha nem történt volna most minden ennyire hirtelen és meglepetésszerűen - és törvényellenesen, és ha nem a saját tanítványa árulja el őt a tanácsnak, pénz ellenében, soha nem lehetett volna elítélni. De legalább annyira lettél volna férfi, hogy a döntést húsvét utánra halasztod, akkor is másként alakultak volna az események. A dolgozó emberek az ő pártján vannak az egész országban, és azok is, akik a csendesek névvel nevezik magukat, és várják az ország eljövetelét. Többen vannak, mint gondolnád! Tőled is a tanács egy tagja kérte ki a holttestet, hogy a saját sírjába temethesse el! Sok mindent tudok, amit te nem. Talán még olyasmiket is, amikről még az ő egyszerű tanítványainak sincs tudomása. De mindez késő. Te meggyilkoltattad.

Pontius Pilátus fölemelte a kezét, s Róma isteneit és a császár szellemét híván segítségül, kiáltozni kezdett:

- Mert ha nem küldtem volna keresztre, akkor engem jelentenek fel a zsidók Rómában, hogy a császár ellensége vagyok. Nem megtiltottam neked már, Claudia, hogy mindenféle vajákos boszorkákkal találkozgass! Az ő álmaik a te gondjaidat súlyosbítják! És most hozzátok fordulok, római férfiak! Ti mit tettetek volna a helyemben? Kockára vetettétek volna-e az állásotokat és egész hivatalnoki pályafutásotokat egy vallási ügyekről vitatkozó zsidó miatt?

Végre a helyőrség parancsnokának is sikerült a száját kinyitnia, és megszólalt:

- Minden zsidó egyforma: gazember! Korbács, lándzsa és keresztfa, íme, politikailag ez az egyetlen járható útja annak, hogy békességben maradjanak!

- Amikor meghalt, a föld is megrendült - szólalt meg Adenabar. - Az én véleményem az, hogy Isten fia volt. Te azonban nem tehettél mást vele. Most pedig már meghalt, és nem tér vissza.

- Szeretnék többet tudni az ő országáról! - vetettem közbe.

- És ha visszatér? Akkor mit csináltok? - kérdezte Claudia Procula, tágra nyílt szemét reánk függesztve.

Lelkesült hangú kérdése megborzongatott, a hátam is meglúdbőrzött; erőnek erejével kellett emlékeztetni magam rá, hogy saját szememmel láttam a zsidók királyát meghalni a keresztfán.

Pontius Pilátus szánakozó pillantást vetett feleségére, mint valami háborodottra, s a fejét csóválta:

- Énfelőlem csak térjen! Addig azonban ne csináljunk gondot belőle.

Egy rabszolga lépett be, s kiszólította az írnokot. A procurator megkönnyebbedve sóhajtott föl:

- Nyomban hallhatunk újabb híreket! Hagyjuk ezt a keserves témát!

A vacsorát nyomott hangulatban fejeztük be, de azért tovább borozgattunk. Az asszonyok szórakoztatására a legfrissebb alexandriai slágereket dudorászgattam, Adenabar pedig egy, a tizenkettedik légió körében keletkezett szemérmetlen dalt adott elő, meglepően iskolázott hangon. Közben az írnok is visszatért a hírekkel; megbízva bennünk, Pontius Pilátus hozzájárult, hogy beszámolóját mi is meghallgathassuk.

- Nagy félelmet keltett a földrengés a templomban - kezdte az írnok -, mivel ugyanakkor a templom kárpitja is kettéhasadt, teljes magasságában. Az a férfi, aki a názáretit elárulta, ott járt napközben a templomban, és a kapott harminc ezüstpénzt visszalökte a papoknak. Főpapi körökben igen nagy fölháborodást szült, hogy a keresztről két tanácstag, József és Nikodémus vette le a holttestet, és helyezte el egy kész sziklasírban, a kivégzőhely közelében. Sőt Nikodémus nemcsak a halotti leplet vásárolta meg, de százfontnyi mirrha- és áloékeveréket is a végtisztességhez. A városban egyébként nyugalom van, az emberek a szokásos módon töltik a húsvétestét. Jézus hívei szétszóródtak, mint szélben a hamu. A tanács új jelmondatot bocsátott útjára: "Jobb, ha egy ember hal meg a népből, mintha az egész nép elpusztul." Ez megnyugtatja az embereket. Legalábbis fönnhangon már nem beszél Jézusról senki. Mivel pedig szégyenletes halállal halt meg, és anélkül, hogy csodát tett volna, az emberek iránta érzett babonás tisztelete tűnőfélben van.

Az írnok végighordozta rajtunk a tekintetét, köhécselt, és így folytatta:

- Van azonban még egy dolog, amit nem tartanék említésre méltónak, ha nem jelentették volna kétfelől is. Jézus állítólag azzal fenyegetőzött, hogy harmadnapon a halálból föl fog támadni. E szóbeszéd eredetét megtudnom nem sikerült, de főpapi körökben is tudnak róla. Sőt éppen most fontolgatják, hogy mit tehetnének a dolog megakadályozására.

- Ugye, megmondtam? - kiáltott föl diadalittasan Claudia Procula.

Az írnok gyorsan helyesbített:

- Nem azt akartam mondani ezzel, hogy el is hiszik a halálból való föltámadást, nem. Megeshet azonban az, hogy hívei megkísérlik a holttestet ellopni, eltüntetni, és ezzel félrevezetni az egyszerű embereket. A papok és a tanács tagjai ezért nyugtalanok, hogy testét nem égették el, mint a másik két bűnösét.

- Sejthettem volna, hogy e miatt az ember miatt éjjel sem lesz nyugalmam - mondotta keserűen Pilátus.

Ez az ostoba eset egyszerre nyugtalanná tette; félrehívott bennünket, Adenabart és engem, és még egyszer bizonyosságot akart kapni tőlünk Jézus király haláláról. Mi mindketten a saját szemünkkel láttuk őt meghalni, és láttuk azt is, hogy egy katona a szívet is átdöfte lándzsájával a már élettelen testben. Mindketten esküt tettünk hát Pilátusnak:

- Az a férfi meghalt, és nem áll talpra már soha többé!

A borivás és e túlságosan sok élmény következtében éjszakám nyugtalan volt, és bár fáradt voltam, hitványul aludtam mégis, és rosszakat álmodtam. A tiszti körlet étkezőjéből behallatszó részeg gajdolás is zavarta alvásomat. Napkeltekor pedig végképp fölébresztett a templomnegyed felől harsogó kürtjel, amelynek hangja az egész várost betöltötte. Azonnal eszembe jutott mindaz, amit tegnap láttam és hallottam. Megint a zsidó királyról és az ő országáról való gondolatok kezdték nyugtalanítani a szívemet.

Gondolataim rendezése céljából, de azért is, hogy a történtekre pontosan emlékezzem, kezdtem följegyezni mindent, amint azt a saját két szememmel láttam. Közben azonban Adenabar látogatott meg, az ivászattól bedagadt szemmel, még mámorosan, és unszolt, hogy menjek le az előudvarra, ha érdekeset akarok látni. Az előudvarra küldöttség érkezett a tanácstól és a főpaptól, hogy a proconsullal beszéljenek, noha sabbat volt, mégpedig nagy-sabbat. Pontius Pilátus alaposan megvárakoztatta a küldötteket, majd epés szavakkal tett nekik szemrehányást az általuk előidézett zavargásokért.

- Ha most zendülés támad, minden eddiginél rosszabb lesz - hajtogatták a zsidók szorult helyzetükben. - Ha Jézus hívei a sírból ki tudják lopni a holttestet, és elhíresztelik, hogy ígéretét betöltve, a harmadik napon föltámadt a halálból, fölzúdul a nép. - Fűt s fát ígértek Pilátusnak, és kérték, hogy állítson őrséget a sír elé pár napra, a saját őreikben ugyanis nem bíznak meg teljesen, a sírt pedig minden eshetőséget figyelembe véve pecsételjék le a procurator pecsétjével, amit bizonyára nem mernek feltörni a zsidók.

Pilátus vénasszonyoknak és eszteleneknek gúnyolta őket, mondván:

- A halottól még jobban féltek, úgy látom, mint az élőtől.

A zsidók gazdag ajándékokat ígértek a procuratornak sabbat utánra, sabbatkor ugyanis a zsidók nem foghatnak a kezükbe s nem vihetnek magukkal semmit. Pontius Pilátus végül is hajlandó volt a kedvükre cselekedni, kiküldött a sírhoz két légionáriust őrségbe, és velük a légió írnokát is. Ő kapta parancsba a sírbolt lepecsételését, bár nem a procurator saját pecsétjével, hanem a tizenkettedik légióéval. Pilátus szerint a zsidóknak az is elég. Éjszakára azonban négy főre, vagy az őrségparancsnok megfontolása szerint akár nyolc főre rendelte az őrállók számát kiegészíteni, jól tudván, hogy a kétfönyi őrség az éjszakában és a városfalakon kívül nem érezheti magát biztonságban.

"Nekem is jót tesz egy séta" - gondoltam, és csatlakoztam az írnokhoz. A kivégzés helyén komoran meredezett a három kereszt oszlopa, amikről akkor távolították el a keresztágakat, amikor a tetemeket leszedték. Rövid sétaútnyira innen egy gyönyörűséges kertben volt a sziklába vágott sír, bejáratát hatalmas kő zárta el, megmozdítása legalább két ember erejét igényelte volna. Az írnok nem tartotta szükségesnek a sír fölnyitását, mivel a zsidók által odaállított őrök kijelentették, hogy mióta az áruló tanácstagok, József és Nikodémus szolgái a zárókövet odahelyezték, nem nyúlt a sírhoz senki.

Miközben az írnok a légió pecsétjével lepecsételte a bejáratot, erős mirrhaillatot éreztem kiáramlani a sírból, bár lehet, hogy csak a kerti virágok illatoztak igen erősen köröttem. A két katona durva tréfát űzött a szolgálatból, amiben annak az előre tudott örömnek is része lehetett, hogy ők csupán napközben őrzik a sírt, alkonyatkor érkezik a váltás.

Hazafelé már nem csatlakoztam az írnokhoz, elmentem a zsidók templomát megnézni. Az előudvarig veszélytelenül mehetek - biztatott az írnok. A szent hegyre egy hídon átjutottam, és onnan a hullámzó tömeg sodort magával a pogányok udvarára. A nép egyfolytában áradt a város felöl, annyi hely volt csak számomra, ahonnét az oszlopok csarnokát megcsodálhattam. Utóbb azonban a zsidók szüntelen gajdolása, hangos imáik, az áldozatok bűze, az izgatott és túlfűtött tömeg egyre inkább ellenemre volt már. A megfeszítettnek a hűvös sziklasírban nyugovó testére gondoltam, és bármilyen keveset tudtam is róla, mégis rokonszenvet éreztem iránta.

Visszatértem az Antonius-várba, és szinte egész éjszaka írtam, hogy megszabadítsam magam a gyötrelmes gondolatoktól. Hangulatom azonban mit sem változott, és a te közelségedet sem érezhettem, Tullia, mint valamikor.

A zsidók királyának története nem fejeződik be számomra ennyivel, többet is akarok tudni az ő országáról, és azt latolgatom, hogyan kerülhetnék kapcsolatba híveivel, s hogyan hallhatnék arról, amit életében tanított.


HARMADIK LEVÉL

Marcus Mezentius Manilianus Tulliának.

A magam nevét írtam ide, és a tiédet, Tullia; a név papiruszon az én nevem, de hogy aki ezen a néven ír, vajon én vagyok-e vagy egy énbennem lévő idegen, nem is tudom. Nem az vagyok már, aki voltam, de hogyan is lehetnék, amikor ezekben a végtelenül hosszúnak tűnő napokban a zsidók engem is megbabonáztak. Ha azonban valóban úgy történt minden, amint az események hol kételkedő, hol fontolgató részvevőjeként magam is megbizonyosodtam róla, az esetben vagy olyan eseményeket kell tanúsítanom, amikhez fogható még nem esett meg, amióta világ a világ, vagy mindazokat a mondákat kell valóságnak tekintenem, amiknek jelképes jelentését a filozófusok régen bebizonyították.

De mikor lesz bátorságom elküldeni ezt a levelet? Az előző tekercseket sem küldtem még el. Ez a szerencsém, mert ha elolvasnád, bizonyára bolondnak tartanál. Mégsem érzem magam ábrándok kergetőjének, hiszen kételkedőn és minden egyes jelenséget aggályosán mérlegelve próbáltam valami többet megragadni a világból puszta erénynél vagy érzéki élvezetnél. Tudom és elismerem, szertelen vagyok, szertelen voltam ifjúságomban is - ebben ugyan származásomnak is része van -, a sokféle szélsőség között soha nem tudtam az okos egyensúlyt megtalálni. Rhodoszi tanulóéveim során az éjszakázásban, a böjtölésben és a testedzésben, később az irántad érzett és tevéled betelni soha nem tudó szerelmemben voltam túlzó és szertelen.

Megölném magam a szertelenséggel bizonyára, ha bensőm mélyén nem lakozna egy másik én, aki szüntelenül résen áll, hidegen figyel mindenre. Rómában is életemet s vagyonomat vetettem volna kockára, ha nincsen e másik énem, csak hogy tevéled maradhassak, írásban pedig azért választom el pontosan és gondosan egymástól azt, amit saját szememmel láttam, és amit csak hallottam, mert a belső ellenőrzés is ilyenkor a legéberebb bennem, írás közben.

De ha a leveleket nem küldöm el neked, akkor is szükségesnek tartom élményeim pontos följegyzését, éspedig a lényegtelennek látszó dolgokét is; én ugyan megállapítani sem tudom, mi lényeges és mi lényegtelen. Az én dolgom, azt hiszem, az, hogy az új isten eljövetelét tanúsítsam, ami pedig mindazok szemében esztelenség, tudom, akik hasonlót még nem tapasztaltak. Ezért válhatnak fontossá később a most lényegtelennek látszó mozzanatok. Ez mentse a levelek terjengősségét is. De mindennek meg kell változnia, és ha ez igaz, máris más lett a világ, és megkezdődött az új világkorszak.

A belső ellenőrzés azt sem engedi, hogy valóságnak véljem azt, amit csak kívánok vagy remélek. Ilyen megfoghatatlan dolgokat azonban elképzelni sem tudtam volna, nemhogy kívánni és remélni. Országról hallva is közönséges, világi országra gondoltam mindig, most azonban másról van szó, bár valójában még én sem tudom, miről.

Attól is óvakodom, hogy hiúságból olyasmit lássak az eseményekben, ami nincsen bennük. Ki vagyok én, Marcus, hogy velem történjék mindez? Nem akarom eltúlozni a magam fontosságát, de azt sem hallgatom el, amit átéltem. Ezért szólok hát!

Az ujjaim fájtak éjszaka az írástól, amikor levelemet lezártam. Aludni sem tudtam. S mikor mégis elnyomott az álom, hamar vége szakadt, mivel virradat előtt újabb, a korábbinál is félelmetesebb földrengésre riadtunk. Edények zöreje és pajzsok csörömpölése ugrasztotta ki ágyából az Antonius-vár lakóit. Én mindjárt arcra is buktam a talpam alatt csúszkáló kőpadlón. Annál inkább dicsérni kell a légió szervezettségét; egyetlen légionista sem menekült fejvesztetten, noha legelső gondolata az omló tető alóli menekülés lehetett mindenkinek.

Odakint még sötétség volt, fáklyákat kellett gyújtani. Az ijedelem szűntén kiderült, hogy csak a várfal omlott be néhány helyen, halálos áldozatot azonban a várban a földrengés nem követelt. A légiósok között is csak pár veszélytelen ficamot és zúzódást állapítottak meg. Azokat is inkább a sötétségben való tolongás okozta, mintsem a földrengés. A helyőrség parancsnoka, hogy tájékozódjék a károk felől, járőröket menesztett a városba, és mert a földrengés nyomán keletkező tüzek nemegyszer okoznak nagyobb károkat magánál a földrengésnél, riadókészültségbe helyezte a légió tűzoltóit.

A proconsul is az ágyából ugorhatott ki; vállra dobott tógájában s még mezítlábasan állt a lépcsőföljárat előtt; sem az udvarra nem jött ki, sem a parancsosztogatásba nem avatkozott. Mivel a rengések nem ismétlődtek, és mert a kakasok is kukorékolni kezdtek a városban, az asszonyok kiküldését a várból sem tartotta fontosnak senki. Az ijedelmek után azonban - érthetően - senki sem sietett vissza az ágyba. Közben megvirradt. A csillagok kihunytával harsány kürtszó hangzott föl a zsidók temploma felől, annak jeléül, hogy az istentiszteleti szertartás folyik tovább, mintha mi sem történt volna.

Szétoszolhattak a légiósok is, hogy a továbbiakban a megszokott módon készülődjenek a napi foglalkozásra. Mivel a szakácsok biztonsági okokból még nem rakhattak tüzet, csak hideg élelmet osztottak a légionisták részére. Közben egymás után érkeztek vissza a járőrök, és jelentették, hogy a városban, ahol úgyszintén nagy volt a rémület és a zavar, és ahonnan sokan menekültek a falakon kívülre, néhány ház megrongálódásán kívül említésre méltó kár nem keletkezett. A földrengés helyi jellegűnek látszott, s leginkább a templom és a vár környékét érintette.

Felváltották az őröket, és az első cohors is eldübörgött némi késedelemmel a városon át a circusba, amelynek drága épületeiben évek óta nem tartottak már sem gladiátor-, sem állatviadalokat, arénáját is csak a légió használta.

Szobámba visszamenet cserépdarabok csikorogtak a lábam alatt. Mosakodni mentem és öltözködni, és a proconsul küldötte is ebben a foglalatoskodásban talált.

Pilátus már a lépcsőteraszon ült ítélőszékében, és kihallgatást tartott, amikor odaérkeztem. Szívesebben ült volna kint a szabadban, amint láttam, noha arcán a félelem legcsekélyebb jele sem látszott.

A helyőrség parancsnoka, az írnok és Adenabar állottak előtte, s két légionárius, kik szíriai szokás szerint szenvedélyesen hadonászva - egyébképpen tisztességtudóan állva legfőbb parancsolójuk előtt - iparkodtak védekezésüknek és magyarázkodásuknak nagyobb nyomatékot adni.

- A reggeli földrengés miatt az őrök fölváltására is később került sor - mondotta Pontius Pilátus felém fordulva. - Ezt a két szíriai fajankót küldték az elé az átkozott sír elé az őröket fölváltani. Éjszaka hat légionista volt ott, akik közül a parancs szerint kettőnek kellett őrködnie egyszerre, miközben a többiek alhattak. Ezek azonban most azt jelentették nekem, hogy a légió pecsétjét letörve, a zárókövet pedig a sír elől eltávolítva találták, az éjszakai őrségnek meg egyszerűen nyoma veszett!

Visszafordult a légionistákhoz, és haragosan kérdezte:

- Megnéztétek-e legalább a holttestet, hogy a helyén van-e?

- Nem. Nem mentünk be a sírboltba. Arra nem adott parancsot senki, hogy a sírba is be kell mennünk - válaszolta a két ember.

- Miért nem maradt legalább egyikőtök az őrhelyen addig, amíg a másik a jelentéssel ideszalad? Akárki bemehet a sírboltba addig is, amíg itt vagytok!

- Azért nem, mert féltünk ott egyedül maradni! - tört ki belőlük őszintén.

A helyőrség parancsnoka szükségét érezte légionistái védelmezésének, mivel a felelősség amúgy is őt terhelte:

- Szigorú parancs tiltja, hogy a városfalakon kívül egyedül járkáljanak. Csak másodmagukkal!

A légionisták arcán világosan látszott, hogy nem az életüket féltették. A sír borzasztotta őket, és bajtársaik megmagyarázhatatlan eltűnése. A proconsul is tudhatta ezt, mivel indulatosan azt mondta:

- Nem történt semmi természetfölötti! A zárókövet természetesen a földrengés mozdította el a sírbolt elől. De azok a babonás és nyámnyila szíriai fickók egyszerűen otthagyták az őrhelyüket, kereket oldottak, és most nem mernek visszajönni! Kerítsétek elő a szökevényeket, és a legszigorúbban büntessétek meg mindahányat!

- Senkiben sem bízhatom meg, aki ebben a dologban érdekelt - fordult Pilátus ismét felém. - A légió becsülete forog kockán! Nem akarok hallani sem szépítgetést, sem magyarázkodást, pártatlan tanúra van szükségem! Marcus! Te éles elméjű férfiú vagy, és a jogtudományokban is járatos. Vedd magadhoz Adenabart, a két légionistát, és akár egy teljes cohorsot, hogy körülzárhassátok azt a helyet, de közben ezt a kettőt is tartsátok szemmel, nehogy elillanjanak! Menj, Marcus, nézz körül, és számolj be nekem!

A helyőrség parancsnoka nyomban a kürtösért kiáltott, mire a proconsul az előbbinél is dühösebben csapott a tenyerébe, és reánk förmedt:

- Meg vagytok zavarodva mindnyájan? Nem cohors kell nektek, csak egypár megbízható ember! Nem értitek, mekkora oktalanság volna az emberek figyelmét felkelteni, és a számunkra enyhén szólva szégyenletes ügyből még látványosságot is csinálni? Tűnjetek a szemem elől!

Adenabar azon nyomban összeszedett vagy tíz embert, alakzatba rendezte őket, és máris futólépést vezényelt mindannyiunknak. Ismét a proconsulnak kellett utánunk "Állj!"-t kiáltani, és megértetni velünk, hogy a városon keresztül való futás volna a legbiztosabb módja a nyomunkba csődíteni egy sereg kíváncsi zsidót. Nekem ez kapóra jött, mivel ennyire gyakorlatlanul még fölszerelés nélkül sem bírtam volna a légionistákkal a futólépést, noha az út egyáltalán nem volt hosszú.

Akkor szállingóztak vissza a falakon kívülről az oda menekült jeruzsálemi lakosok. Őket azonban annyira a maguk gondjai-bajai foglalkoztatták, hogy nemcsak köpni felejtettek el a légionisták után, de még szokásos szitkaikat sem kiabálták a nyomunkban ezúttal.

A kert még takarta - legalábbis részben - a sírboltot, amikor mi már láttuk, hogy nyitva van, s a nyíláson két zsidó lép ki. A názáreti hívei, állapítottam meg, mivel egyikőjükben sikerült fölismernem a szép arcú ifjút, akit a kivégzés helyén az asszonyok gyámolítójaként láthattam. A másik tagbaszakadt, szakállas, kerek fejű férfi volt. Amikor megpillantottak bennünket, kiáltozásaink ellenére elfutottak, és azonnal nyomtalanul eltűntek.

- Odaégett a pecsenyénk - mérgeskedett Adenabar, üldözésüket azonban mégsem rendelte el. Okosabbnak tartotta, ha erőinket nem osztjuk meg, mivel a zsidók ezen a környéken úgyis orruknál fogvást vezetnék a légionistákat.

Azt azért láttuk, hogy a sírboltból nem hoztak magukkal semmit.

A sírbolthoz érve rögtön láttuk, hogy a zárókő egyszerűen kitört a vájatából, s addig görgött és csúszott a hegyoldalban, míg egy másik sziklának ütközve szét nem hasadt. Szerszámnyomokat nem találtunk sehol. Ha a sírt idegenek nyitották volna föl, a zárókövet a vájatában csúsztatva fektették volna az oldalára, a megszokott módon. A légió széttört pecsétjéről bőrszalagocska fityegett. A zárókövet nyilván a földrengés mozdította el. A nyitott sírbolt sötétségéből most mirrha és áloé erős illata szállt a párás reggeli levegőbe.

- Te menj elöl! - kérlelt a félelemtől hamuszürke arcú, egész testében reszkető Adenabar. A két légionista tisztes távolságra a sírtól úgy bújt egymáshoz, mint a juhok.

Adenabarral együtt léptünk az előtérbe, és onnan egy szűk nyíláson át a tulajdonképpeni sírkamrába. Szemünk lassan szokta a sötétet, és csak nehezen fedeztük föl a fehér halotti lepedőket a sziklapadmalyon. Ezt megpillantva, mindketten azt gondoltuk, a holttest is ott van a helyén. De miután a szemünk jobban megszokta a sírkamra sötétjét, egyszerre csak észrevettük, hogy a zsidók királyának a teste elhagyta gyolcsburkát, eltűnt, bár a mirrhától és az áloétól megkeményedett gyolcs még őrizte a holttest körvonalait, csak a fejet takaró verítékkendő volt külön, távolabbra.

Saját szememnek sem tudván hinni, ujjaimmal is végigtapogattam a halotti leplek és a verítékkendő közti ürességet, de ott valóban nem volt semmi. A halotti leplek azonban nem lettek fölbontva. Csak a test tűnt el közülük, és a gyolcs ennek ellenére a test formáját őrizte és mutatta. A lepleket senki sem bontotta szét. A test eltűnése a halotti leplek közül anélkül, hogy azokat szétnyitnák, lehetetlenség! A test azonban nem volt a leplek közt, tehát eltűnt. És ezt a saját két szemem tanúsította.

- Te is azt látod, amit én látok? - kérdezte suttogva Adenabar.

Nem tudtam válaszolni, mivel a nyelvem nem forgott egyáltalán, csak bólintottam.

- Nem megmondtam? Valóban az isten fia volt! - suttogta, de önuralmát is visszanyerte hamarosan, és a reszketése is megszűnt.

- Ilyen varázslatot még én sem láttam soha! - jelentette ki, s az arcát törölgette. - Tulajdonképpen szerencse, hogy csak mi látjuk ketten, senki más.

A légionistákat bottal sem lehetett volna a sírboltba bekényszeríteni. Őbennük a társaik nyomtalan eltűnése miatt is igen nagy volt a félelem, mivel a sírbolt környékén semmiféle küzdelem nyomait sem lehetett látni, és ez még titokzatosabbá tette eltűnésüket.

A magyarázkodást, hogy nincs emberfia, aki a megkeményedett halotti leplekből kibújni úgy tudna, hogy azokat ne bontsa szét, egyikünk sem tartotta szükségesnek, sem Adenabar, sem én. Pedig ha a mirrhától és az áloétól erősen összetapadt gyolcslepleket föltépik, annak valami nyomát mi is észleltük volna bizonyára. Azt pedig elhinni én nem tudom, hogy bármilyen ügyes kéz így tudná a lepleket visszarendezni, hogy ennyire tökéletesen adják vissza a tetem körvonalait.

Mikor ezt megértettem, mélységes nyugalom áradt szét bennem, és félelmem egyszerre elszállt. Adenabarral is ez történhetett, valószínűleg. Nem tudom, miért nem féltünk, hiszen saját szemünkkel láttuk, hogy csoda történt, és az emberi értelem szerint épp ezért félnünk kellett volna. Mi azonban mély nyugalommal telve léptünk ki a sírkamrából, és adtuk tudtára a légionáriusoknak, hogy a test eltűnt.

Ők a legcsekélyebb vágyat sem mutatták, hogy a mondottakról a saját szemükkel is megbizonyosodjanak. Nem is engedtük volna belépni őket a sírba. Azok a katonák azonban, akik súlyt helyeztek a légió becsületére és hírnevére, felhívták rá a figyelmünket, hogy a zárókövek több másik régebbi, de ugyanebbe a sziklatömbbe vágott sírbolt elől ugyanígy kidőltek. Ezen a környéken volt a földrengés a legerősebb, amin nem is csodálkoztam. A helyzet megoldásaként többen azt ajánlották, hogy valamelyik szomszédos sírboltból szerezzünk a zsidókirály helyére holttestet. Én azonban azonnal szigorúan megtiltottam, hogy ilyen csalárdságra csak gondoljanak is.

Miközben fontolgattuk, mit kellene tennünk, két légionista bújt elő a bozótból, és indult el tétovázva felénk. Adenabar tüstént megismerte a szökevényeket, keményen rájuk kiáltott, és megparancsolta, hogy a fegyverüket s pajzsukat dobják el. A légionisták azonban élénken védekeztek és bizonygatták, hogy kötelességüket - a sír őrzését - rejtekhelyről teljesítették. Azt ugyanis senki sem szabta meg, milyen távolról kell a sírt őrizni.

- Mi még aludtunk, és aludt a másik kettő is - kettő azonban ébren volt és őrködött! -, amikor földrengésre és arra riadtunk föl, hogy a zárókő a sír elől kidőlt, és mifelénk gördült, és csak a jószerencsénknek köszönhetjük, hogy mégsem zúzott össze bennünket. És mert féltünk a rengésektől, elhúzódtunk látótávolságra, négyen meg elfutottak jelenteni a történteket a zsidóknak, a sírt ugyanis nem a légió nevében őriztük, hanem a zsidók megbízásából - adták elő a légionisták.

A védekezés hevéből már sejteni lehetett, hogy valami van a fülük mögött.

- Azt a két légionistát is láttuk, akik a váltásunkra jöttek, hiszen kiáltoztak is nekünk, de mi nem adtunk jelet, a társaink visszatérését vártuk, és addig mindannyiunk nevében mi őriztük a sírt. Ha még mindig van valami, ami magyarázatra szorul, hatan együtt megmagyarázzuk!

Kihallgattuk őket, Adenabar is, meg én is, és megtudtuk, hogy két zsidó asszonyt is láttak a sírbolthoz érkezni virradat táján, valami kisebb bugyorral. Kicsit tétováztak a bejárat előtt, s végül is csak egyikük ment be, s jóformán azon nyomban vissza is tért. A napfölkelte ugyan elvakította az örök szemét, mégis hajlandók esküt tenni, hogy az asszonyok a sírból sem ki nem hoztak, sem be nem vittek semmit. A batyu, amit hoztak, odakint maradt a bejárat előtt, és onnan kapták föl, amikor futva menekültek a sírbolttól, noha a légionisták egyáltalán nem üldözték őket.

Odafutott a sírhoz két zsidó férfi is, a jövetelünk előtt valamivel, elöl egy fiatalabb, mögötte egy zihálva lélegző idősebb. Az ifjú sem merészkedett a sírboltba egyedül, csak belesett a nyíláson. Előbb az idősebb lépett be, s a fiatal akkor már nekibátorodva követte. A légionisták szerint a korábban ott járt asszonyok riaszthatták őket ide a sírbolthoz, amelyben csak igen rövid időt töltöttek, s ahonnét semmit ki nem hoztak. A légionisták esküdöztek, hogy a rejtekhelyükről is pontosan szemmel tartottak mindent, és arra is készen voltak, hogy a zsidókat elfoghassák, ha a holttestet akarnák elvinni.

- Minket a holttest őrzésére helyeztek ide, és mi ezt a feladatot a legjobb képességünk és a légió szabályzata szerint teljesítettük is, menekülésre még a földrengés sem kényszerített bennünket, csak arra, hogy biztonságos távolságra húzódjunk a sírbolttól - állították egybehangzóan.

De mikor jobban a szemük közé néztem, arcukról és sunyi nézésükről láttam, eltitkolnak valamit.

- A holttest még sincsen a helyén! - mondottam szigorúan.

Szíriái szokás szerint hadonászni kezdtek:

- Nem tehetünk róla! - kiáltozták. - Egyetlen pillanatra sem vettük le a szemünket a sírról!

Nem lehetett kiszedni belőlük többet, és a kihallgatás is félbeszakadt, mivel a városból megérkezett a másik négy katona, velük hárman a zsidók vénei közül, akiket a fejviseletükről meg lehetett ismerni már távolról. Az érkező légionáriusok, közöttünk látván két társukat, már messziről kiáltozni kezdtek:

- Fogjátok be a szátokat, és ne fecsegjetek összevissza, minden el van a zsidókkal rendezve! Beismertünk nekik mindent, és ők nemcsak megértettek bennünket, de meg is bocsátották a tévedésünket!

A három zsidó férfiú, aki szemmel láthatólag a tanács tagja volt, méltóságteljesen üdvözölt bennünket hozzánk érkezvén:

- Azért késlekedtünk, mert először a tanácsban akartuk ezt az ügyet letárgyalni sebtében. Az állásfoglalásunk az, hogy a légionisták a tanács kérésére őrizték a sírt, és a mi nevünkben. Nem kívánjuk megbüntetésüket értetlenségük miatt. Honnan sejthették volna az átkozott názáreti tanítványainak a ravaszságát? A dologról úgy döntöttünk magunk között, hogy engedjük az őröket békében távozni. Távozzatok békességben ti is, sem nekünk, sem tinéktek, rómaiaknak, nincs itt már semmi tennivaló! A baj megtörtént, és most inkább azon legyünk, nehogy zavargás és fölösleges szóbeszéd szülessék mindebből!

- Nem, nem! Ez a római haditörvényszék alá tartozó eset, és ki is fogjuk vizsgálni annak rendje és módja szerint - mondottam. - Mert a királyotok holtteste eltűnt, és azért ezek az őrök tartoznak felelősséggel.

- Ki vagy te, és miért avatkozol a mi dolgainkba, sima arcú ifjúember? - kérdezték. - Tiszteld méltóságunkat, s tiszteld korunkat! Ha az ügyről mégis szólnunk kell valakivel, akkor a helytartóval, és nem pedig tevéled!

Miután mindazt láttam, amit a sírban látni lehetett, én bizony csupán csak dühöt éreztem a három aggszakáll iránt, akik részt vettek a király elítélésében és a proconsul kényszerítésében is, hogy feszíttesse meg őt.

- A királyotok elhagyta sírját, ezért kell az ügyet kivizsgálnunk alaposan - csökönyösködtem tovább.

- Nekünk ő nem volt királyunk! - tiltakoztak dühösen. - Ő nevezte királynak magát. Az ügyet pedig már megvizsgáltuk: az őrök elaludtak értetlenségükben, s közben a tanítványok ravaszul ellopták a holttestet. Ezt tanúsítani, és ezáltal tettüket jóvátenni, az őrök is készek. Ezért bocsátottunk meg nekik, és ezért nem kérjük a megbüntetésüket sem.

Nagymértékben az értelmem és a saját két szemem tanúsága ellen beszéltek, ami világosan mutatta cselszövésüket, amelyhez már az őröket is megnyerték. Ezért Adenabarhoz fordulva így szóltam:

- A római katonai törvények szerint az őr, aki az őrhelyén elalszik, vagy onnan engedély nélkül távozik, megkorbácsolandó és kivégzendő kard által.

A légionisták a félelemtől reszketve néztek egymásra, de a zsidókkal érkezett négy társuk kacsingatásokkal és másféle módon is értésükre adta, hogy ne féljenek. A zsidók is megerősítették újólag:

- Nekünk őrködtek valóban, nem Rómának. Az is a mi jogunk tehát, hogy mit kérünk: a megbüntetésüket-e vagy a fölmentésüket.

Énbennem azonban mérhetetlenül erős volt a vágy földeríteni, mi történt a valóságban. Ezért hibát követtem el. Meg akartam a zsidókat ijeszteni, és azt indítványoztam:

- Menjetek be a sírboltba ti is, és győződjetek meg a saját szemetekkel róla, mi történt! Azután vizsgáljátok meg újra az őrök ügyét, ha akarjátok és meritek.

Adenabar okosabb volt nálam, és közbevágott:

- Ugyan, miért mennétek és miért szennyeznétek be magatokat, jámbor férfiak!

Beszédünkből a zsidók megsejtették, hogy a sírboltban valami megtekintésre érdemes lehet, s miután a maguk szent nyelvén, amit én nem értettem, megállapodtak, egymás nyomában beléptek a sírboltba, amiben nem akadályozhattuk meg őket. De mert feltűnően sokáig időztek a hármuknak ugyancsak szűk és kényelmetlen belső kamrában, a sír szájához léptem, hogy megnézzen, mit csinálhatnak. A meggörnyedt hátakon kívül mást nem láthattam, és hallani is csak izgatott beszédüket hallottam.

Vörös arccal és szemükben réveteg tekintettel léptek ki a sírboltból végül, s így szóltak:

- Beszennyeztük magunkat, hogy bizonyosságot szerezzünk, úgy történt minden, amint azt az őrök mondták. Nem szennyezhetjük magunkat tovább, menjünk a helytartóhoz, és az ügyet ott vizsgáljuk meg együttesen, eléje vágva a hazug és hamis szóbeszéd keletkezésének.

Énbennem azonban erős volt a gyanú, és bementem gyorsan a sírboltba. Megszokva a belső sötétséget, azonnal észrevettem, hogy a vének a halotti lepleket dühükben szétbontották, miután hiába keresték a holttestet.

Engem is elöntött a düh és a keserűség, amiért ostobaságom miatt sikerült megsemmisíteniük egyetlen bizonyítékát annak, hogy a király természetfölötti módon hagyta el sírját. Ugyanakkor azonban a fáradtság és a kialvatlanság, valamint az erős és bódító mirrhaillat valósággal elkábított. A bizonytalanság érzése valahogy úgy borult reám, mint az árnyék. A sírban egy hatalmas erőnek a jelenlétét éreztem meg, és mintha láthatatlan kezek tartottak volna vissza attól, hogy ki ne rohanjak a zsidókhoz civakodni. Lehajtott fejjel és nyugalmamat teljesen visszanyerve léptem ki a sírkamrából, a zsidókra azonban ügyet sem vetettem.

Adenabarnak azonban röviden elmondtam, hogy mit tettek a zsidók. Ő egy tétova pillantással jelezte, hogy kívánatosnak tartaná a helyzet megvitatását, de csak a kezét tárta szét, a szíriaiak szokása szerint. A légionistákat még egyszer fölszólította fegyvereik átadására, azok azonban továbbra is élénken védekeztek:

- Ez parancs? - kérdezték. - A fegyverünk lerakása annak az elismerése, hogy hibát követtünk el a szolgálatban. De hát, a Bikaistenre mondjuk, mi a zsidók megbízásából őriztük ennek a zsidónak a sírját, s akkor pedig nem volt bűn elaludni az őrhelyen. Ellenkezőleg, csak a bátorságunkat tanúsítja, és azt, hogy mi a sötétben sem féltünk. Engedd, hogy megtarthassuk fegyvereinket, s a zsidóknak meg engedd, hogy ügyüket a proconsul elé terjesszék. Nem fogod megbánni! Kezeskedünk róla, de kezeskednek a zsidók is!

Adenabar egy újabb tétova pillantásával mintha azt akarta volna sugallni, hogy a dologból, amit megváltoztatni már úgysem lehet, legalább én is húzzak valami hasznot. A száját azonban nem merte kinyitni. Elindultunk vissza a várba, mi zárt rendben menetelve, a zsidók mögöttünk. Ők továbbra is mereven kitartottak amellett, hogy a sírboltot, amelyből a holttestet elvitték, őrizni sem kell már. Egy csoportban maradt a hat légionista is, akik szorgosan sugdosódtak egymással.

Amikor a vár előudvarára érkeztünk, Pontius Pilátust még a lépcsőteraszra helyezett ítélőszékében ülve találtuk. Most azonban már asztal volt mellé téve, s ő éppen sült csirkét rágcsált, a csontokat maga mögé hajigálva. A hús mellett volt bor is, így aztán a hangulata is megváltozott közben.

- Gyertek csak, gyertek, hiszen ti onnan jösztök! - hívogatott bennünket a lehető legnyájasabb hangon. - Marcus, tanult férfi és pártatlan tanú, kerülj ide mellém, de azért próbáld eszedben tartani azt is, hogy a zsidók bőkezű népség! Valójában igen kellemes kapcsolatba kerülni velük. Adjatok ülőhelyet a tanács tiszteletre méltó tagjainak is, akik nem vetik meg a rómaiakat. Az írnokom írjon jegyzőkönyvet, ti pedig, az egész légió helyett szenvedő báránykák, lépjetek közelebb! Ne féljetek tőlem, és beszéljétek el szépítés nélkül nekem mindazt, ami veletek történt!

A légionisták hol reá, hol a zsidókra tekintettek, és megátalkodott szír képük széles mosolyra húzódott. Kilöködtek a körükből egy szószólót, aki így kezdett a mondanivalójába:

- A császár szellemére és a Bikaistenre, íme, az igazság: bennünket a te beleegyezéseddel a zsidók fogadtak föl a sír őrzésére, amelybe a megfeszített názáretit elhelyezték. Oda is mentünk az este hatan, a pecsét érintetlenségéről meggyőződvén, a nappali őröket elengedtük. Mi pedig leheveredtünk a sírbolt elé, a földre, és kényelembe helyezkedtünk. Borral bőségesen el voltunk látva a zsidók bőkezűségéből, nehogy megfázzunk a hűvös éjszakában. A parancs az volt, hogy amíg négy alszik, kettő addig őrségben legyen; a kora éjszakai órákban azonban még egyikőnknek sem akarózott aludni: kockát vetettünk, dalolgattunk s tréfálkoztunk, és hogy valóban kellemes legyen minden, már csak a lányok hiányoztak. De uram, magad is tudod, mennyire becsapósak ezek a júdeai borok! Összezavarodott bennünk az egész éjszakai őrségbeosztás, és civakodni kezdtünk, mert egyikünk sem tudta bizonyosan, kinek kell őrködnie, és kinek lehet aludnia. Mi azonban, részegségünkben mind a hatan alhattunk, de abban a tudatban, hogy közülünk kettő ébren van és őrködik.

A társaihoz fordult, akik bólintásokkal erősítették a mondottakat:

- Ez az igazság! Így volt!

- Nem is ébredtünk föl, csak a földrengésre - folytatta a szószóló -, és akkor pillantottuk meg, hogy a nyitott sírboltból a megfeszített tanítványai hurcolják ki a holttestet. Sokan voltak, kegyetlen és vérszomjas férfiak. Amikor észrevették, hogy fölébredtünk, ránk hengerítették a zárókövet, és ennek következtében sikerült előlünk egérutat nyerniük.

- Ugyan, hányan lehettek? - kérdezte Pilátus kíváncsiságot tettetve.

- Tizenketten! - vágta rá a szószóló habozás nélkül. - Azonban fenyegetően ordibáltak, s a fegyvereiket csörgették, hogy bennünket megijesszenek.

Az egyik zsidó csöndesen közbeszólt:

- Aligha lehettek tizenegynél többen, mivel a tizenkettediket, aki elpártolt tőlük, bosszúból megölték. Pásztorok találták meg a holttestét ma hajnalban, a saját övével volt megfojtva és bedobva egy szakadékba, hogy a belei is kicsüngtek.

- Hogyan vitték a holttestet? - kérdezte őket Pilátus. - A halotti lepelben-e, vagy úgy, hogy kibontották belőlük?

A szószóló zavartan pislogott a társaira, s csak ezután válaszolt:

- Bizonyára a leplekben, hiszen a földrengés miatt sietniük kellett.

A zsidók a helyükről fölemelkedve kiáltoztak élénken:

- Nem! Nem! Ez tévedés! Leszedték a halotti lepleket a testről, hogy a néppel elhitessék, ő támadt föl a halálból! A saját szemünkkel láttuk a szétbontott halotti lepleket a sírboltban.

- Mifelőlünk így is lehetett, meg úgy is, hogyan tudhattunk volna a sötétségben a bortól kábán és a földrengéstől megzavarodva ilyesmit egyáltalán észrevenni - védekezett a szószóló.

- Ti azonban a sötétségben is láttatok és észrevettetek mindent - mondotta dicsérőleg Pilátus. - Kiváló férfiak vagytok, valósággal büszkeségei a tizenkettedik légiónak!

A hangja azonban annyira rosszat sejtető volt, hogy a légionisták összenéztek, fejüket lesunyva zavartan topogtak, majd ismét a szószólót taszigálták középre. Az újfent beszélni kezdett, bűntudatosan pillantva a zsidókra:

- Igazából... - majd megismételte: - Igazából... - azonban a szavak a torkára forrtak.

- Uram! - próbálkoztam én is, azonban Pilátus egyetlen intésével elhallgattatott, és máris kihirdette döntését.

- Meghallgattam ezeknek a megbízható katonáknak az előadását, és nyomós okom van azt hinni, hogy az igazságot adták elő, őszintén. Beszámolójuk zsidó barátainknak is kedvük szerinti, s a légionisták megbüntetését ők sem kérik. Miért avatkoznék hát én a légió belső, fegyelmezési ügyeibe? Helyesen szóltam?

A zsidók vénei együttesen válaszoltak, lelkesen és hangosan:

- Helyesen szóltál!

A zavartan topogó őrök is fölkiáltottak:

- Helyesen szóltál! Áldjanak meg a római istenek és a mi isteneink minden jókkal.

- Az ügyet letárgyaltam, be van fejezve! Ha valakinek még van megjegyzése, az most szóljon, ne később!

- Engedj hát szólnom! - kértem, mert ez az igazságszolgáltatási komédia leginkább valamely oszk színdarab jelenetére emlékeztetett.

Pilátus úgy mutatta, mintha megdöbbenne. Felém fordult:

- Te is ott voltál talán, és láttad a történteket?

- Dehogy láttam - feleltem. - Nem állítom ezt, hiszen te magad küldtél tanúsítani és kivizsgálni, mi történt.

- Tehát nem láttál semmit! Ezek a légionisták azonban láttak. Tartsd hát a szádat, és ne szólj olyan dolgokról, amikről nem tudsz. Amikor odaküldtelek, akkor még szökevényeknek véltem ezeket a katonákat, és azt gondoltam, hogy az egész légió becsülete veszélyben forog. De most előttem állnak e megjuházott bárányok, és be is vallottak mindent őszintén.

Gúnyosan eltúlzott tisztelettel emelkedett föl helyéről, hogy a zsidóknak megmutassa, mennyire elege van belőlük. A zsidók sűrű hálálkodás közepette távoztak. Amikor a kapuboltozat alól is eltűntek, a légionisták is szedelőzködtek volna, a proconsul azonban egy hanyag kézmozdulattal rájuk parancsolt:

- Ne menjetek még sehová! - Majd a helyőrség parancsnokához fordult:

- Arcod komorságából látom, hogy a főpapi kincstárnok a te baráti érzelmeid biztosítását nem tartotta szükségesnek. Megmondtam, nem az én dolgom, hogy a légió fegyelmi ügyeibe avatkozzam. Én valóban megkegyelmeztem ezeknek az embereknek, ami téged azonban nem akadályoz benne, hogy olyan módon bánj velük, amint azt a fegyelem megőrzése érdekében szükségesnek tartod. Áristomba is dughatod őket egyelőre, hadd merengjenek egy kicsit a történteken.

- Annak a kivizsgálásában sem gátolhat meg senki, hogy a zsidók tanácsa mennyi pénzt adott ezeknek a légionistáknak igazságszeretetük biztosítékául - tette hozzá halkabban az előbbiekhez.

A helyőrség parancsnokának komor arca széles mosolyra lágyult, parancsot adott, és a légionisták máris meg voltak fosztva fegyvereiktől, mielőtt egyáltalán fölocsúdtak volna. Lekísérték őket a pinceáristomba, a helyőrség parancsnoka pedig a sarkukban lépkedett, mint aki bizonyosságot kíván szerezni arról, hogy a pénzszámlálásnál nem csapják be.

Miután elvonultak, a proconsul mosolyogva rendelkezett:

- Adenabar! Te magad is szíriai vagy, menj közéjük, és derítsd ki, mit láttak ezek a gazfickók valójában!

Elzsibbadt, merev lábakkal indult el fölfelé, igen barátságosan intve nekem is, hogy kövessem. Mentem hát utána a hivatalába. Pilátus kiküldött mindenkit, leült, a térdét dörzsölgette sóhajtozva, majd engem is hellyel kínált.

- Beszélj! - biztatott. - Majdnem szétvet a beszélhetnék, látom.

Szórakozott mozdulattal egy erszényt húzott maga elé, és leszakítva zárószalagjáról a pecsétet, valódi Tiberius-aranyakat kezdett pergetni az ujjai között.

- Uram! - szólottam tűnődve -, nem tudom, miért cselekedtél az imént úgy, ahogyan cselekedtél, bizonyára volt okod reá. Én nem lehetek illetékes bírálni a Római Birodalom főhivatalnokának intézkedéseit.

- Megmondtam az imént is, nyomós okom volt rá, a lehető legnyomósabb - csörgette a tenyerében az aranyakat. - A legnyomósabb, amíg a világ így marad. Te is tudod, hogy a consorok a procurator nyakán lebzselnek állandóan, és már vidéken sem lehet meggazdagodni úgy, mint azelőtt a köztársasági időkben. Ám ha a zsidók erőnek erejével és őszinte barátsággal ajándékot nyomnak a kezembe, bolond lennék, ha nem fogadnám el. Öreg napjaimra is kell gondolnom. Tudod, hogy nem vagyok gazdag, Claudia pedig fukarul ül a vagyonán. Te, akinek annyi pénze van, bizonyára nem irigyled tőlem a kapott ajándékot.

Semmit sem irigyeltem tőle, az én gondolataim még mindig a látottak körül forogtak.

- Úgy mondottad az előbb, hogy amíg a világ így marad. Én azonban nem hiszem, hogy a világ így maradjon - kiáltottam -, mivel a zsidók általad keresztre feszített királya föltámadt a halálból! A követ a sírbolt elől a földrengés mozdította el, és ő a halotti leplek közül kibújva eltávozott a sírboltból, hazudozzanak bár a légionisták és a zsidók akármit!

Pilátus rám nézett figyelmesen, de nem szólt. Beszámoltam neki róla, mi mindent vizsgáltunk meg Adenabarral együtt a sírbolt környékén, és hogy mit láttunk saját szemünkkel bent a sírkamrában.

- Az egymáshoz tapadt gyolcsgöngyöleg teljesen érintetlen volt! - kiáltottam föl. - De a zsidók szétcibálták, csak hogy titokban tarthassák, hogy ígérete szerint valóban föltámadt a sírjából és a halálból a harmadik napon, sőt el is hagyta a sírt. Ugyanezt tanúsíthatja Adenabar is, mint én.

Pontius Pilátus leplezetlen gúnnyal mosolygott:

- Csak nem hiszed, hogy nekem is le kellett volna alacsonyodnom, és leselkednem, miféle varázslatokon mesterkednek a sírboltban a zsidók? - kérdezte olyan megvetően, hogy egy pillanatra magam is kételkedni kezdtem az imént látott bizonyosságokban, és mindenféle régen látott egyiptomi szemfényvesztés jutott az eszembe, amikkel az egyszerű embereket szokás becsapni.

A proconsul visszacsorgatta az aranyakat az erszényébe, majd az egészet odébbhajította, hogy csak úgy csörgött.

- Én is jól tudom, hogy a légionisták hazudtak - mondta elkomolyodva -, és ezt az egész históriát azért sütötték ki, mert a zsidók megvesztegették őket. A légionista nem alszik el őrségben, mikor a légió pecsétjét őrzi. A szíriaiak meg éppenséggel annyira babonásak, és annyira félnek a sötétségben, hogy aligha mertek volna aludni. Az is lehet, hogy a sírboltot a földrengés nyitotta meg, mint mondod, én azonban azt akarom tudni, hogy ezután mi történt.

Térdére könyökölve és sovány állát a tenyerén nyugtatva nézett maga elé.

- Ami igaz, igaz, reám is nagy hatással volt ez az embereket csodálatos módon meggyógyító férfiú. Sokkal nagyobb hatással, mint ahogy gondolnád, vagy akár Claudia gondolhatná. De csodagyógyítók, próféták és Messiások ezelőtt is működtek itt Júdeában, s lázították az embereket, és szították a zavargásokat, amíg ártalmatlanná nem tették őket. Ez az ember azonban nem uszította a népet, alázatos ember volt, akinek magam is nehezen álltam a tekintetét, amikor kihallgattam. Négyszemközt hallgattam ki ugyanis, tehát nem a zsidók füle hallatára. A vád ellene az volt, hogy királynak nevezi magát, és azáltal a császárral is szembehelyezkedik. De ő a királyságot jelképesen értette, és tudomásom szerint még csak a Rómának való adózás ellen sem tiltakozott soha. Ahogy énnekem mondta, az ő országa nem ebből a világból való, igen, így mondta, és még azt is hozzátette, hogy ő az igazságról bizonyságot tenni született és jött erre a világra. Ez egy kicsit megrendített, noha kemény férfiú vagyok. A szofisták persze már régen bebizonyították, hogy semmiféle föltétlen igazság sem létezik a világon, az igazságok viszonylagosak. Tőle is megkérdeztem, mi az igazság. Erre azonban vagy nem tudott, vagy nem akart válaszolni.

- Semmi rosszat nem találtam benne, való igaz - folytatta Pilátus gondolataiba merülve. - Az én szememben így megkínzatva és megalázva is a legártatlanabb és legnemesebb férfiú volt, akivel valaha találkoztam. Tőlem sem félt, még csak nem is védekezett. Erő sugárzott belőle. Mondhatnám, bizonyos tekintetben gyöngébbnek éreztem magamat nála, noha proconsul vagyok. Mégsem volt ez megalázó. Inkább jólesett hozzá szólnom, és hallgatnom szelíd válaszait. Se nem védekezett, se nem vitatkozott.

Pilátus elmosolyodott, és békülékenyebb hangnemre váltott át:

- Azért tartottam jónak neked is elmondani mindezt, nehogy tévesen ítélj meg engem. Én a javát akartam, a politikai körülmények azonban ellene szóltak. Nem lehetett megmenteni, hiszen ő maga sem tett félre az útjából egyetlen szalmaszálat sem, mintha egy előre tudott végzet bekövetkezését várta volna.

Vonásai most újra megkeményedtek, és ridegebben pillantott rám:

- Lehet, hogy kivételes ember volt, talán szent is, amint azt mondják, de azért mégsem isten, ezt te se képzeld, Marcus! Férfi volt, élő ember, akár a többi. Saját szemeddel láttad öt emberi halállal meghalni a keresztfán magad is. Maga a halál angyala sem tudná velem elhitetni, hogy a holttest a halálból föltámad, és eltűnik a halotti leplek közül. A világon mindennek van egyszerű és természetes magyarázata - fejezte be.

Azért beszélt így, mivel gondolatait még mindig ez foglalkoztatta, és mert Róma kirendelt parancsolójaként kézzelfogható tényékhez kívánt ragaszkodni. Ezt kellett tennie. Megértettem, nem próbáltam vitatkozni vele, alázatosan hallgattam. Ezt később meg is bántam, mert ha az önvizsgálat perceiben kérdezősködöm, bizonyára szívesen elbeszélt volna mindent, ami a kihallgatáson történt, és amit a názáreti mondott.

Kis idő múltán Adenabar lépett a szobába. A proconsul fejével intett neki:

- Beszélj!

- Mit óhajtasz hallani tőlem, uram? - kérdezte Adenabar, gondterhelten tördelve kezét.

- Nem bírósági kihallgatás ez - mondta Pilátus bosszúsan -, csak bizalmas beszélgetés négy fal között. Azt sem mondom, csak az igazat mondd, az igazságról egyikünk sem tud vajmi sokat. Azt mondd nekem, mit véltek látni az embereid?

- Mindenikük harminc ezüstpénzt kapott, és ezzel a pénzzel a zsidók a szájukba adták a szavakat is, amiket mondaniuk kell - kezdte Adenabar. - Egyébként valóban féltek, és a kísértetek miatt sem mertek a sírbolt mellett aludni. Amikor megrendült a föld, legalább kettő ébren volt közülük, amint az el is volt rendelve. Amikor tehát a föld megrendült, arra riadtak föl, hogy a sírbolt bejáratát elzáró szikla óriási robajjal zuhan a helyéről, egyenesen rájuk, ők úgy gondolták legalábbis. És aztán...

Adenabar elhallgatott gondterhelten, és mentegetőzni kezdett:

- Én csak azt mondom, amit hallottam. Mert azonnal beszéltek, megcsapatnom sem kellett őket, mindennél jobban fájt, hogy a pénzüket elvették. A szikla alá kerüléstől tehát megmenekültek ugyan, de rémületük csak fokozódott, mert vakító fényességet láttak, mintha villám csapott volna le, noha dörgés nem hallatszott. A villanás földre sújtotta mindannyiukat, és úgy feküdtek, mint a holtak. Szemük jó időre el is vakult. Miután újra meg merték közelíteni a sírt, ott már sem mozgást nem hallottak, sem lépéseket. Tolvajokat sem láttak, és azt sem hiszik, hogy valaki bejuthatott a sírba vagy éppenséggel elemelhetett bármit is onnan anélkül, hogy észrevették volna. Rövid tanácskozás után két embert hagytak a sír őrzésére, négy pedig elment a zsidóknak jelentést tenni az eseményről, maguktól azonban nem mertek bemenni a sírboltba és megnézni a holttestet, ott van-e még egyáltalán.

Pilátus latolgatta a hallottakat, és felém fordulva megkérdezte:

- Szerinted melyik hihetőbb a két történet közül, Marcus? Az-e, amelyiket a zsidók tartanak az igazságnak megfelelőnek, vagy ez-e, amit most hallottál?

- Ismerem a szofista logikát, és ismerem a cinikusok igazságát - válaszoltam neki nyíltan. - Beavattak a titkos szertartásokba is, de még azok sem győztek meg, szép szimbólumaikkal sem. A filozófia ugyan kételkedővé tett, de a földi igazság ügye mégis éles kés a szívemben. Most azonban mindent értek. Saját szememmel láttam őt meghalni. Saját szememmel láttam ma reggel azt is, hogy az ő sírját megnyitni semmiféle földi erő nem bírta volna. Az igazság egyszerű, mint magad mondottad. Az ő országa jött el a földre ma reggel. A megrendült föld tárta ki a sírboltot. Az ő fényessége vakította el az őrök szemét, amikor föltámadt, és kilépett a sírboltból. Ilyen egyszerű az egész. Miért hinnék akkor nyakatekert történetekben, melyek nem felelnek meg a tényeknek?

- Ne nevettesd ki magad, Marcus! - mondta a proconsul. - Gondolj arra, hogy római polgár vagy. És te, Adenabar, te melyiket választod a két történet közül?

- Uram, nekem nincs erről a dologról saját véleményem - válaszolta Adenabar, államférfihoz illő bölcsességgel.

- Marcus! Egészen komolyan gondolod, hogy a légió és a Júdeában levő valamennyi helyőrség riadóztatásával próbáljak előkeríteni egy sírjából megszökött embert magamat téve nevetségessé?! Ha neked hiszek, akkor ez volna a kötelességem. "Ismertetőjelei: oldalában a szívéig húzódó seb, csuklóján s lába fején szög ütötte sebhelyek, és a zsidók királyának nevezi magát."

- Tegyük a választást könnyebbé, Marcus! - folytatta most már engesztelően Pilátus. - Nem azt kérdezem, melyiket tartod igaznak, hanem azt, melyik történet hihetőbb a világban, amelyben élnünk kell. Vagy még pontosabban: a két történet közül melyik a célirányosabb politikailag, a zsidóknak éppúgy, mint Rómának? Ugye, megérted, hogy bármiről legyen is szó, nékem az állam szempontjából célirányosan kell eljárnom mindig.

- Most már értem, miért kérdezted őtőle is, mi az igazság - helyeseltem elkeseredve. - Legyen, mint mondád! Értem az elégültségedet is. Az ügyet a zsidók döntötték el helyetted azzal, hogy egy egészen elhihető történetet agyaltak ki, és hozzá még ajándékot is adtak, hogy könnyebb legyen elhinni, ezért hát bizonyára az ő történetük a leginkább célirányos. Én azonban nem akarom a fejemet szántszándékkal kelepcébe dugni, hogy államellenes izgatással vádolhass... olyan bolond nem vagyok. Engedd meg hát, hogy a véleményemet megtarthassam magamnak. Nyilvánosan elkiabálni nem akarom.

- Akkor hát egy véleményen vagyunk mindhárman - szögezte le a proconsul. - Minél hamarabb elfelejtjük az egész ügyet, annál jobb. Te, Adenabar, tartsd meg magadnak, és a helyőrség parancsnoka is tartsa meg magának a zsidóktól kapott pénz egyharmadát, tíz-tíz ezüstöt azonban adjatok vissza a katonák mindenikének, hogy ne jártassák a szájukat. Holnap már az áristomból is ki lehet engedni őket, egy idő múlva pedig ki velük a határra! Lehetőleg mindeniket másik helyre! Ha pedig mendemondákat terjesztenének, azonnal végét kell vetni.

Megértettem a célzást: a legokosabb nekem is befognom a számat, amíg Júdeában időzöm. Ha azonban jobban meggondolom, az egész művelt világon sincs egyetlen olyan hely sem, ahol őszintén beszélhetnék az élményeimről. Háborodottnak vagy mesemondónak tartanának, aki csak figyelmet akar kelteni. Legrosszabb esetben pedig államellenes izgatónak tekinthetnek, aki a zsidók ügyébe ártotta magát, Róma ellen. Kisebb dolgokért is végeztek már ki római polgárokat napjainkban.

Ez a gondolat kedvemet szegte, de meg is vigasztalódtam nyomban, amikor az jutott eszembe, hogy az igazságot mindenekelőtt önmagam számára keresem, s nem azért, hogy másoknak elmondjam. Amikor Adenabar eltávozott, alázatosan megkérdeztem:

- Azt, ugye, megengeded, hogy kutathassam a zsidókirály ügyét. - Nem a feltámadására gondolok, arról befogom a számat, de a tetteit és a tanítását szeretném megismerni. Valami megtanulásra érdemes bizonyára lehet azokban, hiszen magad is kivételes embernek ismerted meg őt!

Pilátus az állát vakarta, és közben barátságosan tekintett rám:

- A legokosabb szerintem az volna, ha elfelejtenéd őt, mert igazán nem szeretném, ha a fejedet megzavarnák a zsidók vallási ügyei. Fiatal vagy még, vagyonos, szabad, s befolyásos barátaid vannak: az élet mindenfelől mosolyog reád. Igaz, mindenkinek megvan a maga sorsa. Nem akadályozlak hát, ha a kíváncsiságodat óvatosan elégíted ki, és nem keltesz vele föltűnést. Ezekben a napokban még ővele van tele egész Jeruzsálem, ám sejtelmed sincs róla, mennyire rövid a nép emlékezete. Tanítványai széjjelszóródnak majd a világ szelében, közülük ki-ki hazatér az otthonába. Pár esztendő múlva már emlékezni sem fog rá senki, hidd el!

Megértettem, hogy beszélgetésünk befejeződött, és mert ebédre nem hívott Pilátus, elmentem a tiszti körlet étkezőjébe. Akkora nyugtalanság volt azonban bennem, hogy nem is hallottam, amit mondottak nekem, és ahhoz sem volt türelmem, hogy az ebéd után egy kicsit pihenjek, mint a többiek. Elhagytam a várat, és minden terv nélkül sétálgattam a városban. Az utcák tele voltak emberekkel, akik az ünnepek leteltével most érkeztek haza otthonaikba. A világ minden népéhez tartozó embereket láthattam, és nézegethettem a világ minden részéből való árukat, amiket a zsidó kereskedők árusítottak boltjaikban. Ugyanazokat azonban láthattam már a világ más nagyvárosaiban is, és mindez nem kötötte le a figyelmemet.

Egy idő múltán azt vettem észre, hogy mind csak az út menti kéregetőket néztem, a béna tagokat, vak szemeket és a gennyező sebeket, amin el is csodálkoztam, mert a kéregetőkhöz a szem általában annyira hozzászokik, hogy nem fordít reájuk sem nagyobb figyelmet, mint a kellemetlenkedő legyekre. Koldusok sora szegélyezte a templom előtti utat mindkétfelől, és úgy láttam, kinek-kinek megvolt a maga saját helye. Kezüket nyújtogatva, hangos siránkozással lökdösték és taszigálták egymást.

Bizonyára az én szememben volt a hiba, hogy az ékszerek, a hatalmas bojtokkal ékesen sétálgató farizeusok, keleti kalmárok és a vizeskorsót kecsesen hordozó asszonyok helyett csak a koldusokat, a nyomorékokat és az elesetteket néztem. Belefáradva mindebbe, kimentem hát a városon kívülre, a kapun túl azonban megint a kivégzés helyét pillantottam meg. Gyorsan magam mögött hagytam, s máris a kertben voltam, amelyben a sír van. Sokkal szebbnek láttam most gyümölcsfáival és fűszernövényeivel, mint az előbb. Így a déli pihenés idejében teljesen elhagyatott volt. Lábam egyenesen a sírhoz vitt, be is léptem ismét és körülnéztem: a halotti lepleket már elvitték, csak a kenetek illatát érezhettem még.

A sírból kilépve azonban valami különös és ellenállhatatlan fáradtságot éreztem, amilyet még soha azelőtt. Két éjszaka nem aludtam már tisztességgel, pedig úgy éreztem, hogy az elmúlt napok a leghosszabbak voltak életemben. Kimerülten botorkáltam egy mirtuszbokorhoz, végigheveredtem árnyékában a gyöpön, és a köpenybe burkolózva azon nyomban álomba is merültem.

Mire fölébredtem, lehanyatlott a nap, a rómaiak számítása szerint a negyedik óra volt már. Madarak csicsergésére ébredtem, rezedaillatra és arra, hogy a levegő harapnivalóan friss. Édes volt ez a pihenés. Nyugtalanságom elröppent, s nem kínoztak már meddő és gyötrelmes gondolatok. Ahogy szívtam a friss levegőt, úgy éreztem, mintha az egész világ megfiatalodott volna. Ekkor eszméltem rá hirtelen: a kínzóan száraz sivatagi szél elállt, és a világ fölfrissült. A szél talán még reggel megszűnt, csak én nem vettem észre. Most azonban már nem fájt a fejem, az álmatlanság sem égette a szememet, s nem voltam sem éhes, sem szomjas. Gyönyörűség volt lélegeznem, és gyönyörűség volt élni, és embernek lenni a világban az emberek között.

Ekkor pillantottam meg a kertjében sétálgató kertészt, amint meg-megemelgette a gyümölcsfák ágait, és meg-megtapintotta a még éretlen gyümölcsöket. A földművelők egyszerű öltözéke volt rajta, aprócska bojtokkal, csuklyáját azonban a fejére húzta, hogy a nap hevétől óvja magát. Gondoltam, megbánthattam, hogy a kertjében aludtam engedély nélkül, a zsidóknak ugyancsak bonyolult szokásaik vannak, én sem ismerem mindet. Gyorsan fölkeltem hát, és hozzá menvén, üdvözöltem és megszólítottam őt:

- Gyönyörű a kerted, és én igazán nem akartalak megbántani azzal, hogy engedélyed nélkül tértem be ide és aludtam a kertedben - mondottam olyan érzésekkel teli, hogy abban a pillanatban senkit sem tudtam volna megsérteni.

A kertész felém fordította arcát, és olyan barátságosan mosolygott, ahogyan egyetlen zsidó nem mosolygott reám, a simára borotvált arcú rómaira soha. A szavai még inkább megdöbbentettek, mivel nagyon meleg hangon, csaknem szemérmesen ejtette ki őket:

- Számodra is van hely a kertemben, mert én ismerlek téged!

Arra gondoltam, talán rosszul lát, és ezért téved a személyemet illetően, s elcsodálkozva válaszoltam:

- De hiszen nem vagyok zsidó, nem vetted észre? Hogyan ismerhetnél engem?

A kertész a zsidók rejtélyeskedő módján válaszolt:

- Ismerem az enyéimet, és az enyéim is ismernek engem!

Olyan mozdulatot tett a kezével, mintha a követésére hívott volna. Gondoltam, mutatni akar valamit, vagy vendégszeretete bizonyságául meg akar kínálni, és örömest követtem őt. Ahogy előttem lépkedett, azt vettem észre, hogy erősen sántít, noha nem volt még idős egyáltalán. Az ösvény fordulójánál ismét megemelt egy gyümölcsfaágat, s akkor meg azt láttam, hogy a kezét is megsérthette munkája közben. Csúnya seb volt a csuklóján, be sem volt még hegedve. Ahogy megpillantottam, a lábam a földbe gyökerezett. Ő még egyszer reám pillantott, mintha valóban ismerne, és az ösvényt követve eltűnt a meredek domb mögött.

Mihelyt ismét engedelmeskedett a lábam, futva indultam a nyomain, és hangosan kiáltoztam utána. De mire a domb mögé értem, már eltűnt. Az ösvény folytatódott, azt láttam, ő azonban már nem volt látható. Pedig nem láttam semmi olyan helyet, ahová ilyen gyorsan elrejtőzhetett volna.

A mellem elszorult, le kellett kuporodnom hirtelen az ösvény porába, és nem tudtam, mit is gondoljak. Úgy írom le ezt neked, amint történt, pontosan. Miután már leírtam, megvallom őszintén, egy darabig szilárdan hittem, hogy a föltámadt zsidókirályt láttam a kertész képében.

A csuklóján a csúnya seb épp azon a helyen volt, ahová a hóhér veri a keresztrefeszítetteknek a szöget, hogy a csontok a rángó testet, a testnek a súlyát elbírják. És azt mondotta, ismer engem. De honnan máshonnan ismerhetne, ha nem a keresztfáról látott volna?

Az igézet pillanatainak tovatűntén a tájék megint elszürkült a szememben, s elmém megnyugodott. Ültem a földön, és egy barátságos zsidóember reám mosolygott - ennyi volt az egész! Hogyan is jöhettem ki ettől ilyen nagyon a sodromból? Miért ne lehetne olyan zsidó is, aki barátságos az idegenekhez? Sánta embert épp eleget láthattam a városban, kertészek pedig sokszor sértik meg a kezüket munka közben. A mozdulatát félreérthettem. Nem akarta, hogy kövessem, épp csak intett nekem, és eltűnt valami kevésbé látható helyre.

De ha valóban a zsidók királya lett volna is, miért jelent meg épp nekem? Ki vagyok én, hogy nekem jelenjen meg? Ha pedig oka volt erre, ezt az okot tudomásomra kellett volna hoznia, ilyen módon bizony az egész megjelenése célt tévesztett!

Arra is gondoltam, álom volt mindez! De ahogy föltápászkodtam, és visszabaktattam a mirtuszbokrokhoz, láthattam is a nyomait a fűben. Mégsem álmodtam tehát. Megint lehevertem; értelmem és gondolkodásban való iskolázottságom azonban továbbra is lázadoztak az ellen, hogy a jelenés teljesen célját tévesztett lett volna. Valójában semmit sem kívántam jobban, mint azt, hogy a megfeszített király feltámadjon, és én élőn és szabadon láthassam őt ismét, de nincs jogom valóságnak hinni, amire vágyom, és bebeszélni magamnak, hogy a kertész alakjában őt láttam.

Így oszlottak meg a gondolataim, és ekként kerített a hatalmába egy félelmes érzés, hogy én magam hasadok ketté, de hinni csupán az egyik felem akar, a másik azonban kigúnyolja őt a hiszékenysége miatt. A gúnyolódó felem bizonygatta, hogy sem fiatal nem vagyok már, sem szívós, márpedig az alexandriai tél magamat nyúzó életmódja, egyrészt az ivászatok és a könnyelmű társaságban átvirrasztott éjszakák, másrészt meg a homályos értelmű jóslatok tanulmányozása zavarták össze a fejemet. Majd pedig az utazás Joppétól, a megrendítő események, amikről a véletlen folytán énnekem kellett bizonyságot tenni, a sok éjszakázás, az írás - valamelyik az utolsó csepp volt a csordultig telt kehelyben, avagy a szofisták ama tollpelyhe, amely a teve gerincét összeroppantja. Nem bízhattam már a saját érzékeimben, még kevésbé az ítélőképességemben.

Pontius Pilátus nálam idősebb, tapasztaltabb és jó ítélőképességgel rendelkező férfi. Ha volna eszem, megfogadnám intését, csak pihengetnék, nézelődnék a zsidók szent városában, és felejtenék.

Eszembe jutottak a gonosz lelkek is, akik a zsidók elbeszélése szerint az erőtlen emberbe bújnak belé, teljesen úrrá lesznek a testén. Én pedig sírok közelében aludtam az imént, és kitettem magamat ennek a veszélynek. Azt nem foghattam föl azonban, hogy a bennem levő kettő közül melyik a gonosz szellem: amelyik csökönyösen hinni akarja, hogy a zsidók királya föltámadt a sírjából, és én a saját szememmel láttam őt a kertész alakjában, vagy az, amelyik gonoszul gúnyolódik fölötte.

Alig érkeztem végiggondolni mindezt, mikor a gúnyolódó újra megmozdult bennem, és erősködni kezdett:

- Hát már annyira vagy, hogy a zsidók gonosz szellemeiben is hiszel? Alexandriában pedig a saját szemeddel láttad, az orvosok hogyan boncoltak mindenféle halottat, halálra ítélt gonosztevők hulláit azért, hogy a lelket megtalálják bennük. De nem találtak semmit. És te most azt képzeled, hogy az emberek közül egy mégis föltámadhat a halálból, noha a saját szemeddel láttad, hogyan lehelte ki a kereszten a lelkét, és egy tapasztalt légionista még a szívét is átdöfte a lándzsájával. Ilyesmi tehát nem lehetséges. És ami nem lehetséges, az nem lehet igaz sem.

A hiszékeny énem ezt felelte rá:

- Ha befejezed most, Marcus, és meghátrálsz, soha életedben nem lesz nyugalmad többé, s szüntelenül kínozni fogod magad a gondolattal, hogy valami olyan történt a szemed előtt, ami nem történt meg soha. Ne légy túl okos! Minden okosság korlátozott és megtévesztő, amint azt a szofisták már bebizonyították. Abban viszont semmi sem akadályoz, hogy alázattal és tárgyilagosan megvizsgálj mindent. Először kutass, és csak azután gondolkodj a dolgokon! Az, hogy ilyen azelőtt még soha nem történt, nem bizonyítja azt, hogy nem is történhetik. Mindez több, mint a jelek és az előjelek, amikben eddig hittél is, nem is. Inkább bízz a fogékonyságodban, mint az eszedben. Nem vagy a hét bölcs egyike sem, és még soha egyetlen ember sem boldogult csupán csak az eszével semmi dologban. Sulla bízott a szerencséjében, Caesar azonban nem hitte, hogy március idusa romlást hoz rá. De még az esztelen állatok is okosabbak az embernél, mivelhogy földrengés előtt a madarak elhallgatnak, az igavonó állatok megvadulnak, és a patkányok előre elmenekülnek arról a hajóról, amelyik hajótörést fog szenvedni.

Nehéz pontosan leírni ezt a kettéhasadt állapotot, nem értheti meg senki, aki maga nem tapasztalt még effélét. Félelmetes élmény ez, és talán én is elveszítettem volna az eszemet, ha az a bizonyos hidegség nincs meg bennem, amely az érzések legvadabb forrongásában is megoltalmazott mindenkor. A tapasztalat arra is megtanított, hogy legyek hallgatag, és óvjam magamat a hiábavaló töprengésektől.

Majdnem este lett, mire összeszedtem magamat, a hegyekről az árnyék a völgyekbe húzódott le, csak a zsidók temploma ragyogott bíbor fényben még, fönt a legmagasabb hegyen. Visszatértem a városba a bankáromat fölkeresni, hogy a fizetési utalványomat beválthassam. Kutatásaim folytatásához még szükségem lesz pénzre - gondoltam. Háza a színház közelében, a főpap palotája mellett volt, az újonnan épített városrészben.

Először egy szolgájának adtam elő ügyemet, majd a bankár fogadott maga. A zsidók sokszor tapasztalt hímező-hámozó megnyilatkozásai után őnála nagyon sok kellemes meglepetés ért. A bankár rögtön kezdetben azt kérte, hogy görögösen Arisztainosznak szólítsam őt, majd így folytatta:

- Tudok a jöveteledről, írtak is rólad, és mert nem hozzám jöttél egyenesen, aggódtam, hogy talán rablók kezébe kerültél az úton. Az idegen utazók énhozzám szoktak jönni legelőször, a pénzüket beváltani, de jótanácsért is, hogy mire használják föl, mert Jeruzsálem komor külleme ellenére bájos és sokszínű város, ünnepeken különösen. De azután is visszatérnek hozzám kölcsönt venni fel a hazautazáshoz; és hogy megmondjam neked az igazat, ezen az én hasznom is nagyobb, mint az utalványok beváltásán. Ha az itt-tartózkodással kapcsolatosan gondjaid lennének, fordulj csak hozzám nyomban! Semmin nem lepődöm meg, amit az ifjú és vérmes utazók csinálnak. Amikor pedig a templom kürtjeit megfújják, kitárják az én kapumat is, hogy az ügyfél, aki köntösét és lábbelijét is elveszítette, legalább a kapumon belül találjon magának pihenőhelyet, még ha köveken is.

Könnyedén csevegett, mint a nagyvilági férfiak, pedig az állása ellenére sem volt sokkal idősebb nálam. Rövid szakállt viselt a divat kedvéért, köntösén jelentéktelenül kicsinyek voltak a bojtok, észrevenni is alig lehetett őket. A haja ki volt göndörítve görög szokás szerint, s kenetektől illatozott. Mindenképpen csinos és kellemes férfiú volt.

Elmondtam, hogy az Antonius-várban vagyok megszállva, mint a proconsul vendége, mivel a rómaiak zavargásoktól tartanak, és óvnak attól, hogy a húsvéti ünnepek idején a városban lakjam. Arisztainosz meglepődve tárta szét karját, és fölkiáltott:

- De hiszen ez hazugság, hamis és gonosz beszéd! Megfelelő számban állnak rendőrzők tanácsunk rendelkezésére. Az izgatókat pedig papjaink hathatósabban üldözik, mint a rómaiak. A szíriai légionistákat valóban nem kedveli Jeruzsálem népe, a fő oka azonban ennek is az ő bosszantó viselkedésük. Az idegen utazó azonban, aki a városba pénzt hoz, és szokásainkat és városunk törvényeit tiszteletben tartja, a legjobb fogadtatásban részesül. Idegenvezetőink egymással vetélkedve iparkodnak szolgálni őt, számos írástudónk kész neki magyarázni vallásunk igazságait, fogadók állanak rendelkezésére a legfényűzőbbtől a legolcsóbbakig, és bizonyos házakon belül mindaz a szórakozás meg van engedve, amit csak kitalálni lehet, hogy az utazó akár az egyiptomi, akár a görög és a babyloni szokások szerint otthonosan érezze magát. Indiai táncosnőt is találni itt, ha valaki egészen különlegeset kíván. De persze, a legbölcsebben azt teszi az utazó, ha itt száll meg az új városnegyedben, a fórum közelében.

Megjegyeztem, hogy a keleti szél gyötrelmes volt, megfájdította a fejemet, és hajnalban zuhanó pajzsok csörömpölésére és földrengésre ébredni sem kellemes.

Ő azonban még lelkesebben védelmezte városát:

- Pár ilyen jelentéktelen földrezdületre ügyet sem érdemes vetned! - állította. - Hiszen még csak kárt sem okozott. Ha pedig ebben a városnegyedben laktál volna, alig is vetted volna észre a reggeli földrengést. Én magam azt sem tartottam szükségesnek, hogy az ágyamból kibújjak, az Antonius-vár környékén azonban valóban hevesebb lehetett.

Tudtam, hogy ez udvariatlanság, de én a názáreti Jézusra akartam terelni a szót:

- Meg aztán a királyotokat is épp akkor feszítették keresztre, amikor megérkeztem a városotokba, és az sem volt kellemes látvány - mondottam kedvetlenséget tettetve.

Arisztainosz elkomorodott, majd tapsolt, és parancsot adott, hogy hozzanak mézesbort és süteményeket:

- Különös utazó vagy, hogy csupa kellemetlen dolgot találtál a világ egyetlen igazán szent városában. Kérlek, foglalj helyet, és engedd megmagyaráznom mindezt, mert láthatólag nem is tudod, mit beszélsz. Mi, zsidók, a betegei vagyunk a szent írásoknak és a próféták jövendöléseinek, ami azért érthető, mert a mi vallásunk a legcsodálatosabb a világon, történelmünk pedig szinte hihetetlen. Valamennyi nép közül egyedül mi imádunk egyetlen Istent, aki nem tűri meg, hogy más isteneink is legyenek, és az egész világon csak itt, Jeruzsálemben van olyan templom, amelyben ezt az Istent imádjuk az ő maga által alkotott és a vezetőink közvetítésével kapott törvények szerint.

Mosolyogva unszolt, fogjam a serlegemet, és egyem a süteményeket is, de a serleget nem a saját kezéből kínálta, mint ahogy azt észrevettem, és az ő süteménye és az én süteményem is külön tálra volt elhelyezve. Elfogta a pillantásomat, és elnevette magát.

- Látom, észrevetted, hogy zsidó lévén, énbennem is élnek előítéletek. De csak a szolgáim miatt nem iszom veled egy serlegből, és nem nyújtom ujjaimat abba a tálba, mint te. Mégse gondold, hogy különbnek tartom magamat nálad! Felvilágosult férfiú vagyok, és törvényeinket is sokféle módon szegem meg, noha látszatra iparkodom megtartani mindeniket. Vannak azonban farizeusok is, akik egyenesen tűrhetetlenné teszik az életüket és az egész nép életét azzal, hogy a hagyományok teljesítését a legutolsó betűig megkövetelik. Ez a mi ellentmondásunk. Népünket azonban a törvény tartja össze. Mindenütt a világon, minden egyes városban egy és ugyanazon törvény tartja össze a zsidókat, és akadályozza a más népekkel való keveredésüket. Másként ez az egyiptomi és babyloniai rabszolgaságot tapasztalt nép rég eltűnt volna már a népek közül. Én magam művelt férfiú vagyok, s a szívemben görög, és a betűkhöz való kötöttséget elismerni nem vagyok hajlandó, noha Istenünkért és templomunkért én is darabokra vágatnám magam, ha a szükség úgy hozza. Történelmünk a bizonyság arról, hogy mi vagyunk Isten választott népe, azt azonban minden értelmes embernek meg kellene értenie, hogy az evés, ivás, a kézmosás és az edénytisztítás vajmi sok jelentőséggel nem bírhat Istenünk fölfoghatatlan fényessége előtt. De a bonyolult szokások és hagyományok, a körülmetélkedés, a sabbat megszentelése és minden egyéb, amit egy idegennek elmagyarázni jószerével lehetetlen, ebben a kis országban, kelet és nyugat között is megtartja népünket, nem keveredünk más népekkel, és mindenkor készen állunk rá, hogy a Messiás eljön, és megalapítja ezeréves birodalmát.

- Bár prófétáink ezt jövendölték, mégse értsd betű szerint, és ne gondolj olyanféle politikai elképzelésre sem, hogy a zsidók a Messiás vezetésével az egész világot meg fogják hódítani - folytatta tovább gyorsan, reám tekintve. - Ilyesmiről csak az egyszerű nép, a plebs, ahogyan te, a római mondanád, álmodozik. A zsidóság természetéhez általában véve hozzátartozik a rajongás. Ezért jelentkezik és próbál szerencsét közöttünk az egyik Messiás a másik után, és ezért nincs olyan kétbalkezes csodatévő, aki az egyszerű embereket ne tudná maga köré gyűjteni, ha van hozzá elég önbizalma! Mégis bizonyos lehetsz benne, hogy a zsidók meg fogják tudni különböztetni az igazi Messiást a hamistól, ha egyszer eljő. Nekünk ebben van már tapasztalatunk. Csak egyetlen makkabeus királyunk háromezer rajongó fantasztát feszíttetett keresztre. Te pedig ezt az egyet sajnálod, aki a néppel elhitette, hogy ő a király és a Messiás?

Amíg ő beszélt, én mézesbort iszogattam, és süteményt ettem. Kicsit a fejembe is szállott a bor, és ezért én is mosolyogva válaszoltam:

- Miért akkor ez a szóáradat és ekkora izgalom, ha az ügy valóban ennyire jelentéktelen, amint állítod?

- A messiások jönnek és mennek, de a mi Istenünk örökké megmarad, és vele a templomunk is, amely minden időkben összefog bennünket, zsidókat - erősködött tovább. - Köszönhetjük ezt a rómaiaknak is, akik éppen vallásunk alapján ismerték el különállásunkat a népek csoportjában, és engedélyezték ennek alapján, hogy magunk kormányozhassuk magunkat. Mind Augustus, mind Tiberius császár pártfogónk volt, és panaszaink meghallgatója, úgy, hogy helyzetünk meg is erősödött. Való igaz, hogy Róma uralma alatt és kultúráját élvezve jobban boldogulunk a világban, mintha önálló államként kellene a hadsereg fenntartására és a folyton irigykedő szomszédokkal való örökös háborúkra költeni a pénzünket. Így meg még támaszpontjaink és szószólóink is vannak a világ minden jelentősebb városában egészen Galliáig és Britanniáig, s a szkíta partokon is, és még a barbár népek is ismerik és tisztelik kereskedői tehetségünket. Időtöltésként magam is foglalkozom gyümölcsök szállításával Rómába. Kár, hogy hajózási vállalataink nincsenek, mivel mi, zsidók, a tengertől idegenkedünk valami okból. Valamennyi jámbor zsidó jöjjön ide, aki csak tud, és mutasson be a templomunkban áldozatot! Az ő áldozati adományaikból lesz a templom mind gazdagabb! Megérted, ugye, nem engedhetjük meg, hogy királyokról való álmokkal izgassák a népet?!

Erőnek erejével tanácsuk politikájának a helyességét akarta nekem bebizonyítani, és egészen a közelembe húzódva magyarázott:

- Ezért élünk mintegy borotvaélen. Bármelyik procurator kész bennünket megosztani, és támogatni bizonyos mértékig a nép köréből induló hatalomra törőket és törekvésüket, hogy azután izgatást és lázítást kiálthassanak, s megszorítsák önkormányzatunkat, és elnyerjék részüket templomunk kincseiből is. Mindamellett Róma tényleges érdeke, de a magunk érdeke szerint is, a jelen helyzetet kell megőrizni, és politikailag elfogulatlan tanácsunk befolyását kell tovább szilárdítani. Hogy jobban megértsd, mit akarok mondani, tudd, hogy a mi tanácsunk a római szenátusnak felel meg, azonban maga hívja meg tagjait. Ezek magasabb rangú papok, a törvények legkiválóbb tudói, és világi személyiségek is sokan, akiket mi véneknek mondunk, noha nem életkoruk, hanem származásuk, illetve vagyonuk alapján jogosultak a tanácsba való meghívásra. A nép politikailag iskolázatlan, őket nem engedhetjük az ügyekbe beleszólni. Ezért minden, a népből induló politikai próbálkozást a jogok kiszélesítésére és a királyság visszaállítására, csírájában el kell fojtani, történjék az ilyen forradalmi megmozdulás bármilyen látszólag ártatlan formában, a vallás vagy akár a felebaráti szeretet leple alatt és ürügyén is.

Megvető hallgatásom még hevesebb védekezésre késztette, mintha bűnösnek erezné magát, és tovább érvelt:

- Római létedre te meg sem értheted a vallás mérhetetlen hatalmát és befolyását, hiszen te ahhoz vagy szokva, hogy képeket imádj. Minekünk a vallás a legnagyobb erőnk, de a legnagyobb veszedelmünk is, mivel az állam ügyeiben buzgólkodóknak is az írásokra kell támaszkodniuk, és szándékaik helyes voltát az írások segítségével bizonyítani, a maguk titkos céljaitól függetlenül. Szerinted a názáreti Jézus, akit éppen csak hogy sikerült még az ünnepek előtt keresztre feszíttetnünk, igaz és ártatlan ember és nagy gyógyító és tanító. Legyen úgy. De éppenséggel az ilyen ártatlan, eszményekben gondolkodó ember, aki személyiségével és reformprogramjával az egész népet a pártjára tudja állítani, a legveszedelmesebb. Ugyanis politikailag iskolázatlan lévén, mindenkiben megbízik, és a hatalomra törő embereknek lesz a prédája, akik egyáltalán nem törődnek vele, ha a társadalom rendje fölbomlik, és végül az egész népet megsemmisítik is bosszúból a rómaiak, csak hogy a maguk hatalomvágyát egy időre kielégíthessék. Hidd el nekem, az az ember, aki Messiást csinál magából, az állam szempontjából veszélyes, és halált érdemel! Legyen bármilyen becsületes is különben személy szerint.

Habozott, majd sietősen hozzátette még:

- Ugyanakkor istenkáromlásban is bűnösnek találtatott, és törvényeink szerint azért is halált érdemel. Ez azonban a magunkfajta felvilágosult férfiak szemében mellékes. De ha még egyszer eljött volna templomunkba, esetleg húsvétkor, zavargást okozott volna, amelynek eredményeként és cégérül őt használva, a túlzók ragadták volna kezükbe a hatalmat, a vérontástól sem riadva vissza. Ez kiválthatta volna a rómaiak beavatkozását, és állami önállóságunk megsemmisüléséhez vezethetett volna. Jobb, ha csak egy ember hal meg a népből, mint hogy az egész nép elpusztuljon.

- Ezt a jelmondatot már hallottam! - jegyeztem meg.

- Felejtsd el őt! - kérlelt buzgón Arisztainosz. - Mi sem büszkélkedünk a halálával, ami engem is fölkavart, hiszen bizonyára jó ember lehetett a galileabeli Jézus. Ha megmarad Galileában, nem is történt volna vele semmi rossz. Ott a vámszedők is kedvelték állítólag, és a kapernaumi római helyőrség parancsnoka is a barátja volt.

Célszerűtlen volna akár csak célozgatni is Jézus föltámadására Arisztainosz előtt - láttam be magamban, legföljebb csak az irántam tanúsított tiszteletét veszíteném el, és hiszékeny szamárnak tartana. Elgondolkodva szóltam:

- Meggyőztél, és most már teljesen értem is, hogy a zsidó álláspont szerint milyen politikai okok tették a halálát szükségessé. Nekem azonban olyan szokásom van, hogy az útjaimon tapasztalt mindenféle különlegesség érdekel, gyűjtöm őket, hogy később elszórakoztassak velük másokat, de azért is, hogy okuljak általuk. Igen érdekelnek például a csodálatos gyógyítások. Antiochiában láttam fiatal koromban egy híres szír varázsló csodálatos gyógyításait, de Egyiptomban is vannak zarándokhelyek, ahol szintén történtek csodálatos gyógyítások. Szívesen találkoznék ezért olyan beteggel, akit ő gyógyított meg, és kíváncsi volnék rá, miféle eszközöket használt.

Úgy tettem, mintha ott és akkor született volna meg egy újabb gondolatom:

- Sőt az egészben az lenne a legérdekesebb, ha valamelyik tanítványával találkozhatnék! - kiáltottam föl. - Akkor valóban első kézből tudnám meg, ők miként vélekednek róla, és hogy mit is akart tulajdonképpen.

- Azok most vagy bujkálnak, vagy visszamentek Galileába - válaszolta Arisztainosz meglehetősen bosszúsan. - Közelebbi tanítványa tizenkettő volt neki tudomásom szerint, egyikük azonban elárulta a tanácsnak mestere rejtekhelyét. Valamennyien egyszerű emberek, halászok a Galileai-tengeren és más effélék, egy bizonyos Jánost kivéve, aki jó családból való, talán még görögül is beszélő ifjú ember. Meg még egy vámszedő van a hozzá csatlakozottak között, azaz mindenféle szemét népség. Szóval aligha lenne belőlük hasznod!

- De ha valóban ennyire kíváncsi vagy - fűzte hozzá -, bár én őszintén szólva nem nagyon értem a tudásvágyadat, amikor szórakozásokkal tölthetnéd életedet itt Jeruzsálemben, nos, akkor azért van itt egy tanácstag, Nikodémus, aki fölvilágosíthatna téged. Ő az írások buzgó kutatója és, hogy úgy mondjam, várakozó. Semmi gonoszság nincs benne, noha a tanácsból rosszallást váltott ki, hogy Jézusnak fogta pártját. Túlságosan romlatlan ilyen magas állásra. Ezért aztán a tanács éjszakai összejövetelére meg sem hívták, mivel biztosan nagyon bántotta volna, ha a többiekkel együtt neki is részt kellett volna vennie a názáreti halálra ítélésében.

- Hallottam már róla magam is - jegyeztem meg. - Nemde ő az, aki a királyt a keresztről levette, és a saját sírjában helyezte el. Azt is mondták, kerek száz font kenetet is vásárolt a halotti leplekhez.

A király szó sérthette Arisztainosz fülét, de azért nem javított ki a többi zsidók módjára.

- Jól tudod - helyeselt kedvetlenül. - És ez tulajdonképpen nyilvános tüntetés volt, az ő részéről csakúgy, mint arimathiai József részéről is, de hát engedjük meg nekik, ha ez könnyít a lelkiismeretükön. József a tanács vénei közül való. Nikodémus azonban Izráel tanítója, neki jobban kellett volna tudnia mindezt, és nem lett volna szabad hinnie senkinek. Bár lehet, hogy a galileai eltemetésével is csak arra tettek kísérletet, hogy a tanácson belüli ellenzéket maguk köré gyűjtsék és csökkentsék a főpap hatalmát és befolyását.

A gondolat minden bizonnyal megnyerte a tetszését, mert fölkiáltott:

- Ez ellen nekem nincs is semmi kifogásom. Kajafás pimaszsága lassan már a megélhetésünket is veszélyezteti. Az áldozati állatokkal való kereskedést és a templomban való pénzváltást máris teljes egészében a megszámlálhatatlanul sok rokona kezébe adta. Hiszed vagy nem hiszed, de nekem például egyetlen pénzváltó helyem sincsen az előudvarban. Tulajdonképpen Nikodémus teljes ártatlanságában is helyes politikát követ. Mert az bizony helytelen és törvénytelen, hogy a templom előudvarából zsivajos piacteret csináltak. A pénzváltásban azonban igenis meg kellene engedni egy bizonyos versenyt, amiből a jámbor utazóknak is előnye származnék, mivel a templomi utalványok beváltásában nem kellene elfogadniuk a Kajafás-féle kényszerárfolyamokat.

Az ő üzleti ügyei azonban engem nem érdekeltek, és ezért így szóltam:

- Szívesen találkoznék Nikodémussal, ő azonban aligha fogad engem, rómait.

- De kedves barátom! - kiáltott föl Arisztainosz. - Ez inkább ajánlás a részedre. A zsidó írástudó megtiszteltetésnek tekinti, ha egy római polgár akarja a vallásunkat megismerni. Keresheted őt az egy Isten félőjeként, ami megnyit előtted minden ajtót, és nem köt le sehová. De akár én is beajánllak szívesen hozzá!

Elhatároztuk, hogy híradással lesz Nikodémushoz felőlem. Másnap este már mehetek is hozzá a besötétedést követő órákban. A pénzemnek csak egy részét vettem föl, a többit továbbra is őnála hagytam. Az egyik alkalmazottját is reám akarta tukmálni idegenvezetőmül, hogy megnyissa előttem és számomra Jeruzsálem valamennyi titkos örömét. Én azonban a hercehurcás alexandriai tél után tett fogadalmamra hivatkoztam, ami erős hatást tett reá, és még tisztelte is az akaratban tanúsított szilárdságomat, noha sajnálkozott, milyen sokat veszítek emiatt.

Barátokként váltunk el. Kikísért a háza kapujáig, és adott volna kísérőt is, aki előttem járván, a kiabálásával nyitott volna részemre utat. Én azonban nem kívántam fölösleges feltűnést kelteni. Még egyszer bizonykodott, hogy minden gondomat reá bízhatom bármikor. Kétségtelenül ő volt a legrokonszenvesebb zsidó, akivel valaha is találkoztam, én azonban mégsem éreztem iránta teljes barátságot valami okból. Előítéletmentes magyarázatai lehűtöttek, sőt újabb kételyeket ébresztettek bennem. Mindez elkedvetlenített.

Mikor az Antonius-várba visszaérkeztem, jelentették, hogy Claudia Procula már többször is kerestetett. Fölsiettem a totonyszobába, de már fektéből kelt föl, és vékony selyemruhába bújva, köpenykéjét a vállára vetve jött ki társalkodónője kíséretében, hogy beszéljen velem. Szeme ijesztően fénylett, arcának ráncai elsimultak, vagyis a jelekből következtetve igencsak izgatott állapotban lehetett.

Két kézzel a karomba kapaszkodva kiabálta:

- Marcus! Marcus! A zsidókirály föltámadt a halálból!

- Nem mondta neked a proconsul, hogy a tanítványai lopták el éjszaka a holttestét a sírból? - kérdeztem ingerülten. - Ezt vallotta a hat légionista is a jegyzőkönyvben!

- Azt hiszed, hogy Pontius Pilátus törődik bármi mással, mint az erszényével és a maga önző érdekeivel? - toporzékolt dühösen Claudia Procula. - Énnekem azonban asszony barátaim is vannak Jeruzsálemben. És azt hallottad-e már, hogy az a bizonyos asszony a követői közül, akiből hét gonosz szellemet hajtott ki, szintén járt a sírnál, de már csak egy angyalt látott az üres sírboltban, s az angyal öltözéke vakítóan fehér volt, s az orcái tüzesek.

- Énnekem ebből inkább azt kell hinnem, hogy a kiűzött gonosz szellemek vissza is bújtak abba az asszonyba - feleltem ridegen.

Elcsüggedve gondoltam rá, mibe keveredtem, s zavarodottságomban akár a félrebeszélő asszonyszemélyekkel versenyezhettem volna.

Claudia Procula megsértődött, és keservesen csalódott bennem:

- De hát te is így beszélsz, Marcus? - sírta el magát. - Azt hittem pedig, hogy az ő pártján vagy, hiszen te is jártál a sírban - hallottam -, és azt is tudom, hogy üresen találtad már te is. Te azonban inkább hiszel Pontius Pilátusnak és az ajándékokkal megvesztegethető légionistáknak, mint a saját két szemed bizonyságának!

Meghatott a sírása, révült arca pedig egyenesen bántotta szememet, szívesen megvigasztaltam volna. De tudtam, hogy az általam látottakat egy fölzaklatott asszonyszemélyre bízni veszélyes volna. A jeruzsálemi asszonyok beszéde a látomásokról és az angyalokról énszerintem úgyis a zsidók tanácsa céljait szolgálja azzal, hogy még nehezebben elhihetővé tesz mindent.

- Ne gyötörd magad ilyen gondolatokkal, Claudia! - kérleltem. - Tudhatod, mennyire magamévá tettem a cinikusok tanait, énnekem hát nagyon nehéz természetfölötti dolgokban hinnem. Másfelől azonban tagadni sem kívánok semmit. Mondd meg ezért nekem, minderre ki a tanúd, és mi a neve!

- Mária a neve - magyarázta Claudia Procula lelkesen, mivel mindenáron szeretett volna meggyőzni. - Igen közönséges név a zsidók között, ez a Mária azonban a Galileai-tenger partjáról, Magdalából való vagyonos asszony és ismert galambtenyésztő. Az ő galambtenyészete az, amelyik minden esztendőben a hibátlan galambok ezreit szállítja áldozati célokra a templomba. A jó hírét ugyan elveszítette ez a Mária azzal, hogy gonosz szellemek szállták meg, de a helyzet merőben megváltozott, amikor a názáreti Jézus kigyógyította őt; Mária pedig ezután követte útján a Mestert, amerre csak vándorolt. Én egy főrangú zsidó barátnőmnél találkoztam vele, és reám igen mély hatást tett az, ahogyan a tanítójáról beszélt.

- Nekem azonban a saját szájából kellene a történetet hallanom, hogy el tudjam hinni - jegyeztem meg. - Mert az is meglehet ám, hogy csak egy zaklatott álomlátó, aki mindenáron feltűnést akar kelteni. Mit gondolsz, találkozhatnék-e vele?

- Talán álmokat látni sem szabad? - vitatta Claudia Procula. - Hiszen én is ijesztő álmaim miatt figyelmeztettem a férjemet, hogy ne ítélje el ezt az igaz embert. Énhozzám az éjszaka közepén hozták a hírt, hogy elfogták, és kértek, hassak a férjemre, ne ítélje el. Engem a titkos híradásnál is jobban késztettek erre a saját álmaim. A véleményem pedig továbbra is az, hogy a férjem élete legnagyobb ostobaságát követte el, amikor átadta őt megfeszíttetésre.

- Találkozhatnék azzal a Máriával valahol, mit gondolsz? - kérdeztem csökönyösen.

- Nem illő, hogy férfiember egy zsidó asszonyt megszólítson - próbált elhárítani Claudia Procula. - Az pedig még kevésbé, hogy egy idegen szólítsa meg. Nem kívánom eltitkolni azt sem, hogy érzékeny idegzetű és könnyen lelkesedő nőszemély ez a Mária. És te, aki tele vagy előítéletekkel vele szemben, bizonyára helytelen képet alkotnál róla, ha találkoznátok. Engem azonban mindez nem gátol abban, hogy elhiggyem mindazt, amit mond.

Mindenesetre Claudia Procula lelkesedése is lohadni kezdett.

- És ha mégis rátalálnék a magdalai Máriára, hivatkozhatom-e rád, és kérhetem-e, hogy őszintén beszélje el nekem mindazt, amit látott? - kérdeztem újra.

Claudia olyasmit motyogott, hogy egy férfi sohasem nyerheti el úgy egy nő bizalmát, mint egy másik nő, és hogy a férfiak nem is tudják a nőket megérteni egyáltalán. De azért kénytelen-kelletlen megengedte a reá való hivatkozást, ha találkoznék Máriával.

- De ha bármi kellemetlenséget vagy bajt okoznál neki, azért énnekem felelsz! - fenyegetett meg.

Beszélgetésünk ezzel befejeződött, s Claudia Procula láthatóan úgy vélte, hogy megnyert a rajongásának, és azt is sikerült velem elhitetnie, hogy a zsidók királya föltámadt. Alapjában véve nekem is ezt kellett hinnem, hiszen saját szememmel láttam a göngyölegben maradt lepleket az üres sírban. Én azonban ésszerűen akarom megvizsgálni ezt az egész dolgot.


NEGYEDIK LEVÉL

Marcus Tulliának.

Folytatom az elbeszélést, és elmondom rendre, mi minden történt velem azóta is.

Az Antonius-vár épülete komor és nyomasztó. Nem kívántam ott lakni, ahol állandóan szemmel tartottak. Elkészülődtek a várból a proconsulék is, vissza a székvárosba, Caesareába. Pilátusnak egy szerencsét hozó szkarabeuszt, Proculának pedig egy alexandriai tükröt adtam ajándékba emlékül, és megígértem, hogy föltétlenül Caesareán keresztül utazom majd vissza. Pontius Pilátus ezt el is várta tőlem, nem akart elengedni Júdeából anélkül, hogy ki ne faggasson. Claudia Procula is megesketett, hogy beszámolok neki mindarról, amit a föltámadottról sikerül megtudnom.

Bőséges pénzjuttatásban részesítettem a helyőrség parancsnokát, hogy jó viszonyunkat megőrizzem, és mindenkor legyen a várban menedékem szükség esetén. Egyébként láttam már, hogy Jeruzsálemben semmi veszély sem fenyeget, ha a zsidók szokásait tiszteletben tartom, és a magam szokásaival nem ingerlem ellenem őket.

Adenabar százados iránt pedig valódi barátságot érzek. Ő segített hozzá ahhoz, hogy szállást ne a nagy fogadóban vegyek magamnak, hanem egy ismerősénél, egy szíriai zsibárus vendégszobájában a Hasmoneusok palotája közelében. A szírek szokásait és isteneit ifjúkorom óta ismerem, és tudom róluk, hogy kedvelik az ízletes ételeket, lakóhelyüket tisztán tartják, és mindenben becsületesek, a pénzváltás kivételével.

A kereskedő családjával együtt a földszinten lakott, és áruit is csak napközben rakta ki háza elé az utcára. Én a külső kaputól közvetlenül juthatok föl emeleti szobámba, és kedvem szerint, a kíváncsiskodók kizárásával fogadhatok vendégeket. Adenabar és barátja, a kereskedő, egymással vetélkedve sorolták a vendégszoba előnyeit; az asszony és leányai szobámba hozzák az ételt, és gondoskodnak arról, hogy az ott fölfüggesztett korsóban állandóan friss legyen a víz; fiúgyermekeik pedig futva intézik ügyeimet, és szereznek be számomra bort és gyümölcsöt vagy bármi mást, amit éppen kívánok. A szerény jövedelemmel rendelkező család igen megörült nekem, hogy az ünnepek elmúltával, amikor az idegenek eltávoznak a városból, bennem fizető vendégre tehetnek szert.

Elrendezkedve az új otthonban, vártam a csillagok kigyúltát, hogy végre elindulhassak. Nikodémus fazekasműhelye eléggé ismert hely volt hozzá, hogy én is könnyen megtaláljam. A félig nyitva hagyott kapun át bejutottam udvarára, ahol egy szolga fogadott, és megkérdezte:

- Te vagy az, akit az uram vár?

Helyeslő válaszom után a tetőre vezetett föl. A júdeai égbolton tiszta fénnyel ragyogtak a csillagok, világot gyújtani igazán fölösleges lett volna. Így is jól láthattam azt az idősebb férfit, aki egy vánkoson üldögélt, és miután nyájasan köszöntött, azonnal kérdezett is:

- Te vagy az az istenkereső, akiről a pénzváltó Arisztainosz hírt adott?

Ezzel maga mellé ültetett, és az égnek és földnek teremtésével belekezdett az Izráel Istenéről való magyarázatokba, amiket én csak addig követtem türelemmel, hogy az Isten embert teremtett a maga képére a föld porából, ott azonban türelmetlenül közbevágtam:

- Izráel tanítója! Ezt én már hallottam, és a görög nyelvű szentírásokból olvastam is. Én azonban azért jöttem, hogy a názáreti Jézusról, a zsidók királyáról beszélj nekem. Ezt te is tudod, hiszen ezért fogadsz itt fönt és sötétedés után.

- Az ő vére reám és népemre szállott - mondotta remegő hangon Nikodémus. - Holtomiglan szenvedek és gyötrődöm miatta, az ő tanítóul küldetése magától Istentől való volt, azért tudott ilyen jeleket tenni.

- De több volt, mint tanító - válaszoltam. - Én is reszketek a lelkem mélyén érte, noha idegen vagyok. És, ugye, tudod róla azt is, hogy a sírjából föltámadt, noha te magad burkoltad őt halotti leplekbe, és zártad le sírboltját a sabbat előtti órákban?!

Nikodémus a csillagok felé emelte arcát, és hangosan följajdult:

- Én magam sem tudom, mit higgyek?

A csillagos égre mutatva kérdeztem Nikodémustól:

- Ő volt-e a csillag fia, akiről a jóslat szólt?

- Nem tudom, semmit sem értek, és immár Izráel tanítójának sem vagyok alkalmas. A tanácsban félrevezettek vele, hogy Galileából nem támadhat próféta. Ez igaz. Az írások valóban nem beszélnek Galileáról. De azután anyjától, akivel csak most találkozhattam, megtudtam, hogy a júdeai Betlehemben született a gonosz Heródes idején. Az írások bizonysága szerint a szabadító az efratai Betlehemből lesz eljövendő. Az írások szorgos és alapos kutatása során bizonyosság lett előttem, hogy az utolsó igéig valóra vált mindaz, amit róla mondottak, még az is, hogy csontjai nem töretnek meg.

Éneklő hangon kezdte mondani a jövendölések szövegét, egyúttal le is fordítva őket nekem. De miután jó ideig csak ezeket kántálta, megint elvesztettem a türelmemet:

- Nekem egyáltalán semmit nem mond, hogy prófétáitok jövendölései megvalósultak-e benne vagy nem. Az én számomra egyetlen kérdés létezik: föltámadt-e vagy sem? Ha föltámadt a sírjából valóban, több, mint király, és soha őelőtte ezen a világon hozzá fogható még nem élt. Tudod, nem azért jöttem, hogy ravaszkodjak, és kelepcét állítsak neked, őneki pedig már senki nem árthat. Felelj nekem. Reszket a szívem azért, hogy megtudhassam az igazságot.

- Az eseményekről nekem is csak utólag számoltak be, és nem is tudom, hogy igazából mit higgyek. Tanítványai, akik nagyon félnek az üldözéstől, tegnap egybegyűltek megint, de zárt ajtók megett. Mármint a tanítványok legtöbbje ott volt, ha félve is. Egyszerre azonban maga a keresztre feszített Jézus jelent meg közöttük, és mutatta meg nekik sebeit a kezén, a lábán és az oldalában, majd reájuk lehelt és máris eltűnt közülük ugyanúgy, amint jött. Nekem ezt így beszélték el, és ez az, amit nagyon nehéz elhinnem.

A testem megremegett a sötétben.

- Az országáról beszélj! - kértem. - Az országról mit tanított?

- Amikor legelőször jött Jeruzsálembe, húsvétkor, és megtisztította a templomot, akkor kerestem fel őt. De azóta sem tudom elfelejteni, amit akkor mondott nekem, noha sem akkor nem értettem, sem most. Azt mondotta ugyanis, hogy az az ember, aki nem születik újjá, nem láthatja meg az országot.

Azon nyomban az orfikusok és a püthagoreánusok jutottak eszembe, akik szintén azt állítják, hogy az ember újjászületik, éspedig a cselekedetei által megszabott alakban, lehet, hogy állatként, de az is lehet, hogy növényként. Csalódás fogott el tehát, hiszen ez a tan sem új nekem. De Nikodémus zavartalanul folytatta:

- Én ezt a tanítását nem fogadtam el, és megkérdeztem tőle, hogyan tudhat az ember idős korában újraszületni? Az anyaméhbe nem mehet vissza, és nem születhet újjá! Akkor adta meg nekem a kulcsot Jézus, és ismételte el többször is: Aki nem születik újjá víztől és leiektől, nem mehet be az országba sem! A vizet értem és tudom is, milyen sokan vonultak el testvéri közösségbe a sivatagba, hol imádkozással és várakozással töltik a próbaidőt, amelynek leteltével vízben is megmártóznak. A sivatagból jött az a János is, aki vízzel keresztelte az embereket, és akit később Heródes Antipas megöletett.

- Mély vízbe kell lépnie az avatandónak az egyiptomi titkos Ízisz-szertartásokon is, mégpedig fenntartások nélkül, a teljes sötétségben... igaz, hogy nyomban erős karok ragadják ki a vízből, belé ne fúljon. Az is jelképes szertartás, és abban sincsen semmi új - vágtam szavába.

- A vízzel való keresztelés valóban egyáltalán nem új - helyeselt Nikodémus. - Én azonban a lélektől való születést kérdeztem tőle, hogy azon mit ért. Jézus erre ezt válaszolta nekem, szóról szóra, és ezt nagyon belevéstem az elmémbe: "Ami hústól született, hús az. Ami lélektől született, az lélek. A szél onnét fú, ahonnét akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnét jő, és hova megy. Így van mindenki, aki lélektől született."

Sokáig hallgatott ezután Nikodémus, és én is sokáig gondolkodtam a mondottakon. Csillagok szikráztak a júdeai égbolton, nedves agyag illatát lélegeztem be, és a kemencéét. A tanítás titokzatos módon egészen a szívemig hatolt, bár vigasztalanul éreztem, hogy az eszemmel föl nem foghatom.

- Ez tehát minden, amit az ő országáról tudsz? - kérdeztem végül csöndesen.

- Tanítványaitól tudtam meg azt is, hogy a tanító munkája előtt a pusztába vonult el, ahol negyven napon át böjtölt s virrasztott, megtapasztalván ezenközben mindazt a hamisságot és mindazon jelenéseket, amikkel a földhöz kötött hatalmak a böjtölőt megkísértik. Fölvitte a kísértője egy magas hegyre őt, ahonnét bemutatta neki a földi birodalmakat mindennemű szépségeikkel, és ígérte neki a fölöttük való uralmat, ha készen áll földre borulni kísértője előtt, azaz lemondani feladatáról, amiért e világra született. Ő azonban győzedelmeskedett a kísértéseken, s ezután angyalok jöttek, és szolgálták őt a pusztaságban. Az emberek közé csak később tért vissza, s később kezdett tanítani, csodákat művelni, és tanítványokat gyűjteni maga köré. Ez minden, amit tudok az ő országáról, ami semmiképpen sem emberi ország. Hamisság és gonoszság volt tehát ezért elítélni!

Engem zavart ez a jelenésekről meg angyalokról való beszéd, hiszen akárki érzékeny idegzetű ember, ha eleget virrasztott és böjtölt, láthat efféle káprázatokat, amik azon nyomban el is tűnnek, amint eszik, iszik, és visszatér az emberek közé.

- De hát miféle ország lehet az akkor? - faggattam tovább Nikodémust.

Nikodémus széttárta a karját, és panaszos hangon válaszolt:

- Honnan tudhatnám? Én csak a szélzúgást hallottam. Amikor találkozhattam vele, úgy hittem, őbenne érkezett el az ország erre a földre. Ő azonban sok egyébről is beszélt nekem. Elmondotta, hogy Isten nem azért küldötte el a fiát, hogy ezt a világot megítélje, hanem azért, hogy megmentse. Ez azonban mégsem így történt! Keresztre feszítették, és dicstelen halált kellett szenvednie! Nem tudom ezt megérteni! És most, hogy ő nincs, az országa sincs többé!

Noha szívem mást mondott volna, eszem mégis arra késztetett, hogy gunyorosan szóljak:

- Vajmi keveset adtál nekem, Izráel tanítója! Csak a szél zúgását, mert azt, hogy föltámadt, magad sem hiszed őszintén!

- Nem vagyok én már Izráel tanítója - mondta Nikodémus alázatosan. - Izráel gyermekei között is a legkisebb vagyok, szívemben megsebződve s a földre leroskadva. Mégis adok neked valamit. Ha a magvető a magot elvetette, őneki gondoskodnia arról már nem kell, mert a mag akkor is csírába szökken, és aludjék is bár a magvető, az esőkben és a szelekben is növekszik mindaddig, amíg a vágásra be nem érik. Az én helyzetem ilyen, és ha őszinte vagy, ilyen a tiéd is. Belém van a mag ültetve, és növekszik bennem. De talán beléd is el van ültetve, és a termése egyszer beérik aratásra benned is. Nem tehetek egyebet tehát, mint várakozom, és beismerem, mennyire keveset tudok, és milyen ingatag bennem a hit.

- Én azonban nem elégszem meg puszta várakozással! - fakadtam ki ingerülten. - Nem érted, hogy most még minden frissen él az emlékezetben, de ezekből az emlékekből minden nap elvisz valamit magával! Hozz engem össze a tanítványaival, nekik bizonyára érthetőbben magyarázta meg az országa titkát. Nekem tűz lobog a szívemben, de hinni csak akkor tudok, ha bizonyosságot kaphatok róla!

Nikodémus nehézkesen sóhajtott, és barátságosabb hangnemben válaszolta:

- A megmaradt tizenegy tanítvány fél, és meg van zavarodva, a borzasztó csalódás teljesen leverte őket, hiszen egyszerű emberek, fiatalok mindannyian, és eléggé értetlenek is. Addig, amíg ő életben volt, elvitatkozgattak egymással a tanításról, de még inkább az eljövendő ország hatalmi posztjainak az elosztásán civakodtak. Bármit mondott is nekik az országról, a tanítványok földi országnak képzelték és tartották a legvégsőkig. Így bizonyára az utolsó, az elfogatása előtti estén is, amikor a várakozók szokása szerint húsvéti bárányt evett a tanítványaival, és akkor mondotta, hogy bort így együtt majd csak az országban fognak inni legközelebb. Egyébként szerintem e miatt az ígérete miatt nem fogadhatta el azt a bódító bort sem, amit a jeruzsálemi asszonyok kínáltak neki keresztre feszítése előtt. Viszont ígéretei alapján a tanítványok közül a leginkább gyermetegek egyenesen azt hitték, legalább egy légiónyi angyalt fog az egekből lehívni csatázni magáért, és azért, hogy országát megalapíthassa, amely országot természetesen ők uralnának, mindegyikőjük egy-egy nemzetségét Izráelnek. Ebből láthatod, mennyire nem érett meg bennük a tanítás. Noha valamennyi csodatételét együtt élték át, most mégsem tudják tanulatlan ember létükre azt sem, hogy egyáltalán mit gondoljanak. Féltik az életüket, és elrejtőztek. Ha találkoznál velük, elbeszéléseiktől még jobban megzavarodnál, mint ahogy megzavarodtak ők is.

Én ezt nem tudtam megérteni.

- Miért választott tanítványul csupa egyszerű embert? - kérdeztem indulatosan. - Ha egyszer valóban akkora csodatévő volt, mint mondták, tanult személyeket is választhatott volna társakul.

- Számomra is nagyon fájó dolgot érintesz ezzel a kérdéssel - vallotta meg Nikodémus -, egyenesen a leglényegét a magam csalódásának. Ő azonban nem a bölcseket és nem a tanultakat hívta, hanem a szegényeket és az egyszerűeket s a megterhelteket. Állítólag azt mondta volna egy egész nagy embercsoportnak, hogy a lelki szegények fognak üdvözülni és az ország az övéké lesz. A bölcsek és a gazdagok számára megnehezített mindent. Lehettem volna a tanítványa talán én is, de akkor a tanácsban viselt tisztségemről s a családomról lemondva el kellett volna adnom a műhelyemet, és amit kapok, azt elosztani a szegények között. Ilyen szigorú feltételeket azért szabott, hogy a magunkfajta számára a követését lehetetlenné tegye. Barátai azonban a gazdagok és a befolyásosok körében is voltak, és segítették is őt titokban. Olyan értesülései, ismeretei és kapcsolatai is voltak tehát, amikről a tanítványai sem tudtak, mivel azt nem tartotta szükségesnek.

- De én mégis szeretnék találkozni valakivel a közvetlen tanítványai közül! - mondottam csökönyösen.

Nikodémus azonban mereven visszautasított:

- Én tudom, hogy nem vagy római kém, ők azonban a félelemtől nem hinnének neked. De nem hinnél nekik te sem, ha meglátnád, mennyire egyszerű emberek. Ha ők mondanák el azt, hogy látták a zárt ajtók mögött az Isten föltámadott fiát, te az eddiginél is jobban kételkednél mindenben, és azt gondolnád, hogy ezek vagy csalódásukban találtak ki egy ilyen ostoba történetet, vagy pedig azért, hogy önérzetük utolsó foszlányait megmentsék.

Nikodémus szomorkásan elmosolyodott:

- Először azoknak az asszonyoknak sem hittek, akik a sírtól visszatérve jelentették nekik, hogy a sírbolt üres. Az a tanítvány pedig, aki tegnap a lezárt rejtekhelyen nem volt velük együtt, még saját társai elbeszélését sem hitte el. Hogyan hinnének hát neked?

Rábeszélőképességem teljes latba vetésével igyekeztem rávenni, árulja el nekem a király tanítványainak rejtekhelyét, vagy legalább valami más módon segítsen hozzá, hogy kapcsolatba kerüljek velük, de mert ő maga sem bízott meg bennem teljesen, láttam, elzárkózása is föltétlen volt. Amikor már azt is bánni kezdte, hogy egyáltalán fogadott, gyorsan megkértem még:

- Legalább tanácsot adj, mit tehetnék, nem bírom tétlenül várni, hogy történjék valami.

- A magvető már elvetette a magot - mondotta intőleg. - Ha pedig ez a mag beléd vettetett, a legbölcsebben azt tennéd, ha várakoznál, alázatosan. De nekivághatsz akár Galileának, ahol ő is járt, és megkereshetnéd a csendeseket; tőlük tudakold meg, mi maradt meg elméjükben tanításaiból. Beszélgethetnél általa meggyógyított betegekkel, és meggyőződhetnél róla, hogy azokat a csodákat senki más nem tehette, csakis az Isten fia.

Nem lelkesedtem a mondottakért.

- Miről ismerem meg a csendeseket egyáltalán? - kérdeztem. - Galilea messze van, és én idegen vagyok.

Nikodémus ugyan vonakodva, de megadta a jelt:

- Az utat kérdezd vándorlásod közben, és ha valaki azt válaszolja, hogy sok az út, és sok a tévút is köztük, annak ekként válaszolj: egyetlen út van csak, és mert én is csendes és alázatos vagyok az én szívemben, arra igazíts engem! Erről ismernek meg, és ezt hallva bíznak meg benned, ártani úgysem tudsz nekik feljelentéssel sem, mivel a törvényeket betartják, az adójukat megfizetik, és nem ártanak senkinek sem.

- Köszönöm tanácsaidat, eszembe véstem mindent, de talán itt, Jeruzsálemben is tett ő csodákat, és azért sem akarok a városból elmenni, hátha még itt is történik valami.

Nikodémus már észrevehetőleg belém fáradt.

- Egy jó hírét veszített asszonnyal, akiből a gonosz szellemeket ő hajtotta ki, itt is találkozhatsz. De egy Betánia nevű faluban, amely csak rövidke sétaút a várostól, él három testvér, akiknek a házában vendégeskedett. Egyikőjüknek még azt is megengedte, hogy a lába elé kuporodva hallgassa őt, noha csak nő volt. A fivérét pedig már a halálból támasztotta fel, amikor az már negyedik napja volt a sírban, és amint mondják, már szaglott is. Nos, azt a Lázárt keresd meg! Lesz neked ott csoda elegendő! Bizonyára szóba állnak veled, ha megmondod, hogy én küldtelek.

- Valóban halott volt az az ember? - kérdeztem kételkedve.

- Az, az, hogyne lett volna! - felelt nyugtalanul Nikodémus. - Ugyanolyan jól tudom, mint te, hogy tetszhalottak is vannak. És olyan is, aki az emberek zokogása és a temetési fuvolások játéka közben kél föl ravataláról a gyászoló hozzátartozókat elszörnyesztve. Azután beszéltek olyan halottakról is, akik a sírban térve magukhoz, mert a zárókövet elhengeríteni nem bírják, addig kiáltoznak, amíg meg nem fulladnak. Tévedések azért lehetségesek, mert törvényeink szerint a halottat még aznap el kell temetni. Vannak ilyen dolgokról ismereteim nekem is, és nem szorulok a tanácsaidra!

- És különben is, mi haszna van az egésznek, ha már előre gyanakodva indulsz neki? - kérdezte. - Mit nyersz vele? Belelátok a gondolataidba: ez a család a barátja volt. Könnyű volt hát cselt vetniük a kételkedők meggyőzésére, és az alélt állapotban lévő Lázárt sírba helyezni, amíg a Mester megérkezik. De mit nyertek volna vele? Inkább nézd meg jól a saját szemeddel mind a hármat, Lázárt és a két nőtestvérét, s döntsd el magad, igazat beszélnek-e, vagy csak ravaszkodnak.

Nikodémusnak természetesen igaza volt. Mivel többet nem tudtam kiszedni belőle, megköszöntem neki, és megkérdeztem, mennyivel tartozom a tanításért. Ő azonban mindenféle fizetséget visszautasított határozottan és megvetőleg:

- Nem vagyok circusból szökött színész, aki, mint hallottam, Rómában gyermekeket tanít a betűvetésre, hogy életét tovább tengesse. Izráel tanítói nem pénzért tanítanak, valami mesterséget is kell tanulniuk, hogy saját kezük munkájával tarthassák el magukat. Így lettem én is fazekas, amiként az atyám is az volt. De ha adni akarsz, add a pénzt a szegényeknek. Abból csak áldás száll reád!

Lekísért az udvarra, és lent egyik szobájába is bevezetett, hogy lámpafénynél is megláthassam, mennyire nem jelentéktelen ember ő, noha csak fazekas. Őbenne is volt ennyi emberi hiúság. Láttam, hogy a szobája gazdag ember szobája, drága holmikkal teli. Köntöse is a legjobb anyagból készült. Leginkább azonban az arcát néztem, amit végre világosban is megláthattam. Szeme rövidlátó volt az állandó olvasás következtében, s arcát ugyan ősz szakáll keretezte, mégis gyermeteg és gömbölyded volt. Keze is azt látszott tanúsítani, hogy agyaghoz már évek óta nem nyúlt, még ha esetleg érti is a fazekasmesterséget.

Ő is megnézett alaposan, hogy emlékezzen reám:

- Nem látok gonoszságot az arcodon - mondotta. - A szemedből nyugtalanság sugárzik, de nem hitetlenség, és nem is gonoszság. A szakálladat azonban növeszd meg, hogy mások is fölismerjék benned az istenkeresőt!

Magam is így gondoltam, és már növesztettem pár nap óta a szakállamat, de még csak némi fekete borosta tüskéskedett az államon. Nikodémus kísért a kapuhoz, és ő maga zárta be mögöttem. Nem akarta, hogy szolgálói lássanak.

Botladoztam a kopott köveken, amíg szemem meg nem szokta a sötétséget. Ilyen későn már csak a nagyobb utak sarkán látszottak városi fények. Idefelé jövet azonban alaposan eszembe véstem az utat, és reméltem, hogy új otthonomat, amely pedig az alsóvárostól meglehetősen távol esik, könnyen megtalálom. Az alsóvárost a felsővárostól elválasztó falig úgy jutottam el, hogy közben nem is találkoztam mással, csak néhány zsidó rendőrrel. A kapuboltozat alól félénk női hang üdvözölt:

- Békességed vagyon-e, idegen?

Összerezzentem a váratlan szólításra, de azért udvariasan válaszoltam:

- És neked békességed vagyon-e, asszony?

A nő letérdelt elébem az utcakőre, és alázatosan szólt:

- Szolgálód vagyok, és megteszem mindazt, amit kívánsz.

Sejtve a mesterségét, igyekeztem elhárítani:

- Menj utadra békében, nem kívánok tőled semmit!

Ő azonban csökönyösen fogta a tógám szegélyét, és tovább kérlelt:

- Nincs szobám, ahová elvihetnélek, szegény vagyok, de a falmélyedésben sem láthat meg bennünket senki.

A zsidó nők szokása szerint teljesen be volt burkolózva a ruháiba, a feje sem látszott, s így sem az arcáról, sem a koráról nem lehetett fogalmam sem. A nyomorúsága indított meg. Egyszerre eszembe jutott Nikodémus buzdítása, és annyi ezüstöt adtam neki, amennyivel a tanításért és a tanácsokért Nikodémusnak tartozhattam.

A nő először el sem hitte a történteket, csak amikor ismételten is kijelentettem, hogy nem kívánok tőle semmit. Amikor végre valóban megértette, erőnek erejével a lábamat akarta megcsókolni, és fölkiáltott:

- Még soha senkitől sem kaptam ajándékot úgy, hogy azért valamit ne kért volna. Izrael Istene áldjon meg téged, noha én nem vagyok méltó áldást kérni senkire, mert még a templomban sem mutathatok be áldozatokat. De a nevedet mondd meg legalább, hogy imáimba foglalhassam!

Nem nagyon vágytam az ő hivatását gyakorló nőszemélynek a nevemet megmondani, de megsérteni sem akartam.

- Római vagyok, s a nevem Marcus. Idegen vagyok Jeruzsálemben.

- Szolgálód neve Mária. De Mária több van, mint mag a gránátalmában, hozzáteszem ezért: Beretből való vagyok, a kutak falujából, hogy a többi Máriáktól, mert bizonyára más Máriák is kerülnek a magadfajta jó akaratú férfiember útjába, meg tudjál különböztetni.

- Dehogy vagyok én jóakaratú! - tiltakoztam, mert már szerettem volna szabadulni tőle. - Csak egy tartozásomat fizettem meg ezzel, és igazán semmi szükség rá, hogy hálálkodj nekem! Távozz békességben, megyek én is, és felejtsük el egymást!

Mária azonban a sötétben a vonásaimat próbálta kifürkészni.

- Ne vesd meg a magamfajta elesett imáját! - kérlelt. - Én is tehetek még szolgálatot neked, talán olyankor, amikor a legkevésbé sejted és várod!

- Nem tartozol semmivel! - ismételtem meg. - Szolgálataidat nem óhajtom. Én az utat keresem, azt azonban te aligha tudod megmutatni nekem.

- Te, az idegen, kérdezed az utat? - csodálkozott. - De hiszen sok az út, és sok tévút is köztük. És ha én próbálnálak útbaigazítani, csak félrevezetnélek!

Mária válasza nem lehetett véletlen. Én azonban csalódást éreztem, hogy a csendesek láthatólag a többiek által leginkább lenézettek és félretaszítottak közül kerülnek ki. Igyekeztem jóakarattal az egérre gondolni, amelyik az oroszlánt fogva tartó kötelékeket rágta szét, és ezért így válaszoltam:

- Énnekem úgy mondták, csak egyetlen út van. Szeretném, ha az én szívemben is csöndesség volna és alázat.

Mária kinyújtotta a kezét, megérintette arcomat, s kitapintotta az államon serkenő borostát. Bármennyire szerettem volna alázatos lenni, mégis ellenszenvesnek éreztem az érintését. Bizonyára megrázkódtam, mert ő is elhúzódott tőlem, és elkedvetlenedve mondta:

- Nem az egészségeseknek van szükségük gyógyítóra, hanem a betegeknek. Nem magamért voltál irgalmas hozzám, hanem azért, hogy az elmédet nyomasztó adósságot megfizesd. Aligha lehetsz oly beteg, hogy szívedben is valóban rá akarnál lépni az útra. Engem pedig a szándékaid megpróbálására küldtek ide. Hogyha követtél volna a fal hasadékába, rossz lélekkel indultál volna tovább, akárcsak én. Így azonban reményt nyújtok neked, ha valóban őszintén kérdezed az utat.

- Őszinte vagyok, és nem akarok rosszat senkinek sem - mondtam. - És az igazságot akarom tudni bizonyos dolgokról, amikről tenéked aligha lehet tudomásod!

- Ne becsüld le a nők ismereteit! - figyelmeztetett. - A nők ismerete az országban akár fontosabb is lehet, mint a férfiértelem, noha én a legalávalóbb vagyok Izráel asszonyai közül. Az én női ismeretem azt mondja, hogy ezek a napok a várakozás napjai. Nő a nővérével ezekben a napokban úgy találkozik, hogy nem nézi le, s a férfi is a fivérével úgy, hogy nem vádolja őt. Ezért nagyobb a világosság bennem is, mint azelőtt, noha bukott nő vagyok.

- Izráel egyik tanítóját hallgattam ma este, és úgy találtam, hogy bizonytalankodó és gyönge hitű férfiú, ezért a tanítása is hidegen hagyta az elmémet. Lehet, hogy te, Beretből való Mária, jobban tudnál engemet tanítani?

Ezeket mondva már egyáltalán nem hittem, hogy Mária olyan rosszféle nőszemély lenne, amilyennek mutatta magát. Az is lehet, hogy valami okból valóban utamba küldetett, hogy próbára tegyen, mert új otthonomba ezen a kapun kellett átmennem.

- Adsz-e nekem valami reményt? - kérdeztem.

- Tudod-e, hol van a Forrás-kapu? - kérdezett ő is.

- Nem tudom, de megtalálom, ha szükséges.

- Azon átjutsz a Kidron völgyébe és a jerikói útra. Az az út lesz talán az, amit keresel. De ha nem találnád meg ott, akkor menj csak újra a Forrás-kapuhoz valamelyik nap, mikor a szakállad már kinőtt, és nézz körül. Ha a forrástól visszatérő, korsót hordozó férfit találnál megpillantani, kövesd! Ha megszólítod, talán válaszol. Ha nem válaszol, nem tudok neked segíteni!

- A vízhordás nem is férfimunka - válaszoltam gyanakodva. - Vízért az asszonyok járnak, Jeruzsálemben csakúgy, mint másutt, mindenfelé.

- Éppen erről fogod őt megismerni - válaszolt a Beretből való Mária. - De ha mégsem válaszolna neked, amikor megszólítod, akkor ne zaklasd, hanem egy másik napon térj vissza, és próbálkozz ismét! Egyéb tanácsot nem adhatok neked!

- Ha a tanácsod jó tanács és segít is, amint azt kívánom, én leszek ismét a te adósod, Mária!

- Ellenkezőleg! Én fizetem vissza az én adósságomat, ha valaki másnak mutathatom az utat. De ha nyomasztana az adósság érzése, add a pénzt a szegényeknek, és engem felejts el! Különben is hiába fogsz keresgélni itt a fal hasadékánál, soha többé nem térek vissza ide!

Elváltunk, és annyit sem láthattam az arcából, hogy legalább nappal ráismerhetnék! Az örömmel teljes hangjáról azonban bizonyára megismerném, ha meghallhatnám még egyszer!

Szállásomra visszatérve, emeleti szobámban még egyszer végiggondoltam a velem történt eseményeket, és újra gyötörni kezdett a zsidó titokzatoskodás. Nikodémus is bizonyára sokkal többet tud, mint amennyit mondott. Valahogy olyan érzésem volt, hogy figyelnek, és akarnak tőlem valamit.

Vagy a föltámadt király tanítványai, vagy Claudia Procula zsidó barátnői gyanakodnak, hogy olyan dolgokat is tudok, amit ők még nem, és ezért nem merik fölfedezni magukat nekem, aki mégiscsak idegen vagyok. Az idegenekkel szemben való óvatosságra van is okuk, hiszen a tanítójukat elítélték, kiátkozták és keresztre feszítették.

Azután a sírkertben látott kertész is izgatta a gondolataimat. Azt mondotta, hogy ismer engem, tehát nekem is ismernem kellene őt. Mégsem megyek vissza a kertbe keresgélni, úgysem találnám ott már őt, tudom.

 

Kezdőlap Tovább