ÖTÖDIK LEVÉL

Marcus Tulliának.

Elmondom, hogy Betánia faluban jártam, és mi minden történt ott velem.

A félig-formán kinőtt szakállammal, és mert csak egy durva inget és egy eléggé elpiszkolódott útiköntöst öltöttem magamra, inkább látszottam útonállónak, mint művelt rómainak. Miután szír házigazdámék elláttak kenyérrel, sózott hallal és savanykás borral, a városon keresztül a Forrás-kapuhoz sétáltam. Elhaladva egy tavacska mellett, leereszkedtem a Kidron völgyébe, ahonnan a kiszáradt patak medrében kanyargó utat követtem. Balra fönt a városfal emelkedett, jobb felől pedig sírok voltak a hegyoldalban. A lejtőkön öreg, girbegurba olajfák növekedtek, majd egy magas hegy tövében mentem el, aminek oldalában fűszernövények árnyas kertje volt.

A felhőtlen égbolt alatt tiszta és meleg volt a levegő. Velem szemben fával és szénnel megrakott szamarak jöttek, és kosarakat cipelő parasztok. Ereje teljében lévő ifjúnak érezve magamat vidáman vándoroltam. A kételkedő ész komor gondolatai elhalványodtak a mozgás okozta örömben, nyitott voltam és fogékony. Valóban olyan napokban élhetek, amikor a világ megnevezhetetlen várakozással van tele, de azt még senki sem tudhatja teljes bizonyossággal, mi történik. És az idegen, mint én, éppoly közel lehetek ehhez a rejtélyhez, mint a benne élők. Sem a föld, sem az ég nem olyan, mint azelőtt, most valahogy tisztábban kivehető minden.

Betániát már távolról megpillantottam. Az alacsony épületek húsvétra kimeszelt fala messziről kivillant elém a lombok közül. Fügefa árnyékában üldögélő férfit pillantottam meg. Annyira különösen és annyira furcsán ült ott földszínű köntösében, hogy valósággal földhöz szögezett a rajtam végigfutó borzongás.

- Békesség néked! - üdvözöltem. - Ez a falu Betánia?

Első pillanatban még világtalannak is véltem, oly merev és üveges volt a tekintete, amikor sovány arcát felém fordította; és noha még fiatal ember volt, arcbőre máris teljesen sárga, és fedetlen fején ősz a haja.

- Békesség tenéked is! - válaszolt. - Utat tévesztettél, idegen?

- Sok az út, és a tévút is sok - mondottam, és reménység moccant bennem. - Te talán rá tudnál vezetni a helyes útra?

- Nikodémus küldött? - kérdezte kelletlenül. - Hát akkor... én vagyok Lázár. Mit akarsz?

Furcsán beszélt, akadozó nyelvvel, mint akinek nehézséget okoz a szólás. Odaléptem és letelepedtem mellé a földre, ha nem is a közvetlen közelébe. Jólesett a fügefa árnyán megpihennem, és hogy ne vétsek a szokások ellen sem, iparkodtam lesütni a szememet, és nem bámészkodni a mellettem ülő ismeretlenre.

Csodálkozhatott, hogy nem fakadok szóra azon nyomban, csak üldögéltünk némán egymás mellett, én az arcomat legyezgetve a köntösöm szegélyével, mivel megizzasztott a séta.

- Bizonyosan tudod, ugye, a főpap úgy határozott, hogy engem is megölnek? - szólalt meg végül ő. - De én nem bujkálok, látod, itt vagyok a falumban idehaza. Öljék meg ezt a testet, ha tudják! Jöhetnek, nem félek sem tőlük, sem másoktól. Senki nem ölhet meg úgysem, mert én nem halok meg soha!

Félelemkeltő szavai és üveges tekintete engem is megrémített, mert úgy éreztem, mintha hideg fuvallat fújna belőle rám.

- Meg vagy zavarodva? - kiáltottam rá. - Hogyan mondhatja egy ember azt, hogy nem hal meg soha!

- Én talán már nem is vagyok ember, bár testem még van. De a világ már nem valóságos számomra. Eszem, iszom, beszélek. Nem veszítenék semmit, ha ezt a testet elveszíteném!

Annyira idegenszerű volt, hogy hittem neki.

- Énnekem azt mondották, hogy téged ugyanaz támasztott föl a halálból, akit a zsidók királyaként feszítettek keresztre! Igaz ez?

- Miért kérdezed, igaz-e. Itt ülök, láthatsz! Pedig emberi halállal haltam meg, és négy napon át feküdtem a sírkamrában, halotti leplekben. Akkor jött ő, és megparancsolta, hogy a sír szájától vegyék el a követ, amikor pedig elvették, bekiáltott hozzám: "Lázár, jöjj ki!" Ilyen egyszerű volt az egész!

Az örömnek azonban nyoma sem látszott rajta, miközben mesélte mindezt, a hangja is inkább gúnyos volt. Miután én csak hallgattam, ő folytatta megint:

- Az egésznek a két nővérem az oka, soha nem tudom nekik megbocsátani. Egyre-másra üzengettek utána, és kényszerítették, hogy visszatérjen ide, Júdeába. Ha nem leszek beteg, és nem halok meg, ő sem jön vissza Júdeába soha, és nem kerül ellenségei kezére! És még ő siratott meg engem, mielőtt kihívott volna a sírból!

- Nem értelek - ellenkeztem. - Miért nem örülsz? És miért vádolod a nővéreidet, noha ő fölkeltett a halálból, és visszatérített az életbe?!

- Senki sem örvendezhet, aki megpróbálta a halált! Neki nem kellett volna sírnia miattam.

És még azt is hozzátette:

- Ő azonban bizonyosan Isten fia volt, akinek el kellett jönnie a világra, bár ezt én nem hittem úgy, mint a nővéreim. Azt sem értem, miért szeretett engem annyira, amikor semmi oka sem volt rá?

Némán ültünk és néztünk magunk elé mindketten, nem tudtam, mit kérdezhetnék még tőle, annyira idegen volt számomra ez a rideg kelletlenség.

- De most már te is tudod és hiszed, bizonyára, hogy ő a Messiás? - kérdeztem végül óvatosan.

- Ő több, mint Messiás - mondotta Lázár olyan hanghordozással, amely a dologról való feltétlen bizonyosságát jelezte. - Éppen az az, ami félelmetes benne. Ő sokkal több, mint az, amit a próféták egyáltalán jövendölni tudtak róla! Te is hallottad, ugye, hogy föltámadt sírjából a harmadik napon?

- Hallottam - helyeseltem. - Ezért jöttem hozzád, hogy többet is hallhassak róla.

- De hiszen ez természetes és világos és magától értetődő! - jegyezte meg Lázár. - Miféle erő tarthatta volna a sírjában őt? Nekem nem kellett megnéznem az üres sírt, mint a nővéreimnek. Elhittem enélkül is! Egész szívemből kívánom, idegen, mégis, és jobban, mint bármit, hogy nekem már ne jelenjen meg többé. Látását sem bírnám elviselni. Nem, nem, ebben az életben már nem, csak majd az ő országában!

- Milyen az ő országa? - lelkesültem.

Végighordozta rajtam jéghideg tekintetét:

- Miért nem azt kérdezed, milyen a halál országa? Mert állítom neked: a halál itt van, ezen a helyen, és mindenütt, ez a világ a halál birodalma. Testem a halál birodalma. A te tested is a halál birodalma. Őbenne azonban egy másik ország jött el a földre, az ő országa, és ezért az ő országa is itt van közöttünk, és ott van mindenütt... Mégse higgy nekem, én esetleg rosszul értem ezeket a dolgokat! - mondta pillanatnyi hallgatás után, lehajtott fővel. Minden olyan megmagyarázhatatlan.

Azután hozzátette:

- Az se vegye el a kedvedet, hogy én ennyire vigasztalan vagyok. Az út helyes. Ezt állítom. Nem fogsz eltévedni, ha követed!

Fölállott, köntöséről leverte a port:

- Te azonban a nővéreimmel is akarsz találkozni, ugye? Elviszlek hozzájuk mindjárt, de aztán eljövök közületek, ha megengeded. Énnekem nehéz az emberek között.

Bizonyosan inkább halottnak érezte magát az emberek között, mint élőnek. Mozgása is nehézkes volt, mintha nem lett volna teljesen ura a tagjainak. Akkor is kivált volna a többiek közül, ha mások társaságában pillantom meg először, semmit se tudva róla. Mielőtt bevitt volna a faluba, került egyet velem a hegyoldalban, hogy megmutassa a sziklába vágott sírt, amelyből a názáreti Jézus kihívta.

Jómódú parasztház volt, amelyben laktak. Sétáltunkban megmutatta szamarait, szőlejét, gyümölcsfáit és a háza körül kapirgáló tyúkjait, a maga falusi módján akarva értésemre adni, hogy azért nem egészen jelentéktelen népek. Mindez olyan meghitt, békés és valóságos volt, hogy nehéz volt felfognom: olyan ember mellett lépkedek, aki - legalábbis a maga hite szerint - a halálból jött vissza.

Számomra azonban nem az ő halálból való föltámadása volt a lényeg, hanem az, hogy Isten fia volt-e a názáreti Jézus valóban, és föltámadt-e sírjából. Mert ha mindez igaz, ugyan miért ne tudta volna föltámasztani Lázárt. Ilyeneket gondoltam, és bizony csodálkoztam magamon: ugyanaz a Marcus vagyok-e, aki Rhodoszon járt iskolába, majd végenincs hosszú éjszakákat csatangolt végig a fölforrósodott római utcákon, és a baiaei rózsalugasban szerette csillapíthatatlan szerelemmel egy másik férfi asszonyát, majd Alexandriában hol a jövendöléseket kutatta, hol pedig rossz társaságban tivornyázta át az éjszakákat.

Mi szállt meg engem, miféle zsidó varázslat lett úrrá fölöttem, hogy poros útiköntösben s izzadságszagúan járkálok egy nyomorult zsidó faluban, és itt kerülgetem a kotkodácsoló tyúkokat, hogy bizonyosságot szerezzek a halálból való föltámadásról, csodatételekről, és az Istenről, aki emberként született erre a földre, és meghalt és föltámadt azért, hogy a világ megváltozzék. Mert ha így történt, akkor a világ nem maradhat többé ugyanolyan, mint azelőtt.

Beleselkedtem Lázár mellől egy tágas és félhomályos szobába, amelynek az alsó részében cserépedények voltak és zsákok, meg jászol az állatok részére, a felső részében pedig bútorok. A házban több szoba is volt ezen kívül. Míg Lázár hívta a nővéreit, engem egy kőpadkára ültetett a ház előtt, kívül. Ő állva maradt. A nővérek - amint a szokás parancsolja - arcukat elfedve és tekintetüket földre szegezve léptek elém.

- Íme, a nővéreim - mondotta Lázár. - Ez Márta, ez meg Mária. Kérdezz tőlük, amit csak akarsz - és magunkra is hagyott bennünket, nem mutatkozott többé.

Üdvözöltem az asszonyokat, és elmondtam nekik jövetelem célját:

- A tanítóról szeretnék hallani, aki itt vendégeskedett nálatok, és fivéreteket föltámasztotta a halálból!

Az asszonyok ijedten pillantottak egymásra, még mindig a ruhájuk szegélyével takarva a szájukat. Végül is az idősebbikük, Márta bátorodott neki:

- A tanító Isten fia volt. Összehívhatom, ha akarod, az egész falu népét, és mindenki megmondja, mert mindenki ott volt, és látta, amikor megparancsolta, hogy a követ gördítsék el a sír szájától, és azt is hallották, amikor egyetlen hangos szólítással a fivérünket kihívta a sírból. Amikor halotti leplekbe csavarva és homlokán a verítékkendővel valóban kilépett, az emberek bizony elnémultak a félelemtől, és megremegtek. Nekünk azonban a fivérünk volt, mi nem félhettünk, hanem kitakartuk őt a leplekből, és meggyőződtünk róla, hogy él. Később evett és ivott, mindenki tátott szájjal bámulta.

- Van a faluban egy vak is, akinek a látását adta vissza. Akarod-e látni őt is, hogy elhidd? - szólalt meg Mária.

- Mondták már nekem, hogy vakokat látóvá, bénákat meg járóvá tett - mondtam. - Ezekre azonban olyan sok a tanú, hogy fölösleges volna velük találkoznom. Szívesebben hallanék az országáról! Arról mit tanított?

- Előre tudta, hogy meg fog halni, és azt is tudta, miképpen kell meghalnia, noha ezt mi még nem értettük meg akkor - beszélt Mária. - Fivérünk föltámasztása után a pusztaságba húzódott vissza, mert túlságosan is sok ember rajzott már körülötte. A húsvéti ünnepek előtt hat nappal tért vissza hozzánk, és én, hogy iránta érzett tiszteletemet kimutassam, a lábát kenetekkel kentem, és a hajammal szárítottam meg, amíg evett. Akkor is azt mondotta, a temetésére kentem meg őt. Ennyire bizonyos volt a halálában. De hogy miért kellett ilyen borzalmas halállal halnia, azt nem értem, a nővérem se érti.

- Hogyan is érthetnénk, amikor csak ilyen együgyű asszonyok vagyunk - kapcsolódott vissza a beszélgetésünkbe Márta. - Azért, hogy az írások beteljesedjenek, hallottuk. Én az én asszonyi eszemmel azonban nem értem, mit használ, hogy az írások beteljesültek, hiszen ő az volt, és olyan, amilyen, elegendő bizonyságul szolgálnak róla a tettei. Bizonyára azért kellett ilyen kegyetlen módon beteljesülniük az írásoknak, hogy jobban elhiggyék a bölcs férfiak is, akiknek megadatott az értelem, amelynek mi asszonyok annyira szűkében vagyunk.

- De mit mondott magáról és az országáról? - sürgettem.

- Te mondjad, Mária, te hallgattad őt - unszolta a nővérét Márta. - Én csak a kovászolásról, a hússütésről, a szüretről és a fügefák gondozásáról tudok beszélni, különben tudatlan vagyok. És nekem szavakra sincs szükségem, hogy elhiggyem: ő több volt, mint ember!

Habozva és hosszasan keresgélve a szavakat, végre is elkezdte Mária:

- Soha senki nem beszélt úgy, mint ő. Úgy beszélt, mint akinek hatalma van. Világosságnak jött a világra - mondta -, hogy a benne hívők közül senki se maradjon sötétségben.

- De mi a világosság, és mi a sötétség? - kérdeztem türelmetlenül.

- Hát persze - bólintott Mária -, hogyan érthetnéd, ha őt magát nem hallottad. Azt tanította: "Aki engem lát, az őt látja, aki engemet küldött." És azt: "Én vagyok az út, az igazság és az élet."

Úgy gondoltam, hogy most már végül is értem, és így szóltam:

- Akkor tehát az utat keresvén őt keresem?

Mária arcát felém fordítva helyeselt, és irántam való félelmétől megszabadulva, térdre ereszkedett előttem a földön. Megértetni akarván a dolgokat velem, ezt kérdezte:

- Mi a nehezebb a kettő közül szerinted: a másik embernek azt mondani, hogy bűnei meg vannak bocsátva, vagy Lázár fivérünket, miután négy napja halott volt már, kihívni a sírjából?

- Egyformán nehéz mindkettő, és az emberi értelem szerint lehetetlen is - válaszoltam hosszú töprengés után. - Hogyan bocsáthatja meg az ember egy másiknak a bűneit? Azután mi a bűn tulajdonképpen? Mindenik filozófia arra tanítja az embert végső fokon, hogy éljen helyesen, a másik emberrel szándékosan ne tegyen rosszat, és érjen be a halálra. Az ember mégsem kerülheti el a gonosz cselekedeteket. De megvizsgálhatja tetteit, és elhatározhatja, hogy máskor bölcsebb lesz. Ebben a dologban azonban senki sem segíthet a másiknak. Mindenki maga felel a tetteiért.

Magam is megéreztem minden filozófia vigasztalanságát, miközben így beszéltem, hiszen szorongásaimtól a filozófia sem tudott jobban megszabadítani, mint az orfikusok vagy az egyiptomiak titkos szertartásai. Szorongásom bizony újra meg újra visszatér, mégpedig látszó ok nélkül, s olyan vagyok akkor, mint a beteg, és semmi örömöm az életben, sem a bor nem szabadít meg tőle, sem a testi örömök. A szorongás késztetett a jövendölések kutatására is, hátha azokban találnék valami célt az életemnek. A szorongás űzött Alexandriából is ide, Júdea útjain barangolni.

- Ha nem tudod, mi a bűn, az útra sincs szükséged, hanem megmaradsz a sötétben - mosolygott hitetlenkedve Mária. - Nincs ember bűn nélkül, a farizeusok sem bűn nélkül valók!

- A farizeusok? Azok még a bűnösök! - vágott közbe haragosan Márta. - Fehérre meszeltek kívülről, akár a sírok, de hogy belülről milyenek, azt aztán nem tudhatja senki! Különös ember vagy, idegen, ha azt sem tudod, mi a bűn.

- Nektek, zsidóknak, vannak törvényeitek, amiket már gyerekkorotokban megtanultok, és tudjátok is, amikor vétkeztek ellenük - védekeztem.

- Ő nem azért jött, hogy az embereket elítélje - magyarázta, mint valami értetlennek Mária -, ellenkezőleg, azért, hogy megszabadítson bennünket a törvény hatalma alól azáltal, hogy megmutatja: senki se bűntelen. Ha csak a testvéréhez szól is valaki indulatosan, kárhozatot érdemel. Ő azonban nem ítélt el senkit, de a legbűnösebbnek is kész volt azt mondani: "Bűneid meg vannak bocsátva!" Jól mondtad: ember ilyet nem mondhat a másik embernek. Ő azonban mondotta, és ez is bizonyítja: több volt, mint ember!

Őszintén vágytam rá, hogy megértsem, de nem értettem.

- Magam láttam szenvedni és meghalni a kereszten - mondtam. - Emberi halált szenvedett. Szenny csorgott róla és veríték, míg görcsökben vonaglott, s az oldalából vér és víz folyt, mikor a légionista lándzsája általdöfte a szívét. Nem szállt alá a keresztről. És angyalok sem jelentek meg, hogy kínzóit megbüntessék.

Mária kezébe temetve arcát, sírva fakadt, Márta pedig szemrehányóan pillantott rám a kegyetlenségért, hogy tanítójuk szenvedéseit újra fölelevenítettem. Én azonban világosan kívántam beszélni.

- Emberként jött a világra, és emberként élt közöttünk is - suttogta Mária. - De a cselekedeteire ember nem lett volna képes! És mindazoknak, akik őbenne hittek, megbocsátotta bűneit. És a halálból föltámadt, hogy ne okozzon nekünk szomorúságot. Mégis csupa rejtély körülötte minden, nem tudjuk megmagyarázni.

- Azt akarod velem elhitetni, hogy egyszerre volt Isten és ember? - kérdeztem. - De hiszen az lehetetlen! Hogy Isten, azt még megérteném, az Isten mindenben jelen van, ami végbemegy, bennünk is, mint alkotórészünk. De Isten mégiscsak Isten, az ember pedig ember!

- Hiába próbálsz engemet összezavarni! - védekezett Mária. - Tudom, amit tudok, és sejtem, amit sejtek. Mint ahogy magad is sejted bizonyára, noha érteni még nem érted. Nem jöttél volna hozzám az utat kérdezni különben. Hogyan érthetnéd ezt, mi sem értjük, csak hisszük, mert képtelenek vagyunk nem hinni!

- Hisztek benne, mert szeretitek! - mondtam elkeseredve. - Minden bizonnyal csodálatos ember volt és nagy tanító. De nekem nehéz megszeretnem őt csupán a hallottak alapján.

- A jóakarat megvan benned - mondta Mária. - Különben nem hallgattalak volna meg, és nem válaszoltam volna, és ezért vagyok hajlandó további magyarázatokra is. A törvények legfőbb foglalatát ezekkel a szavakkal tanította nekünk: "Szeresd az Istent teljes szívedből és a felebarátaidat is, mint tenmagadat!" Benne az Istent szeretjük tehát, aki elküldte őt.

Az a gondolat, hogy az Istent szeretni kellene, vagy szeretni lehet, meglepetés volt számomra. Félelmet, rettegést vagy tiszteletet, bármi mást megértenék, csak szeretetet nem. Fejemet csóválva jeleztem, hogy ez a tanítás meghaladja értelmemet. Egyébként is esztelenség szerintem felebarátainkat ugyanúgy szeretni, mint önmagunkat, hiszen az emberek között nem csak jók vannak, de gonoszok is. Ezt tudakoltam hát:

- Kik a felebarátaink?

- A tanítása szerint mindenki, minden ember - magyarázta Mária -, a samaritánusok is, akiket mi, Izráel gyermekei, tisztátalanoknak tartunk. Egyformán süt a nap is a rosszakra és a jókra. A rosszakat pedig nem szabad rosszal viszonozni. Ha valaki arcul üt, a másik orcádat is fordítsd oda neki.

Egyszerre emeltem magasba mindkét kezemet az elutasítás jeléül, és úgy kiáltottam:

- Sok mindent hallottam már, ennél esztelenebb tanítást azonban még soha! Hiszen ezt lehetetlen élő embernek megvalósítania. De te mindenesetre sokkal különbül tanítasz, szép asszony, mint Izrael tanítója, Nikodémus.

Máris lesütötte szemét, karja erőtlenül lehanyatlott.

- Még a keresztre fölfeszítve is atyját hívta, és kérte, bocsásson meg kínzóinak. Így mesélték, akik ott voltak és látták - mondotta csöndesen.

- Ne mondj engem szépnek, megbántasz vele! - kérlelt alázatosan egy pillanat elteltével.

- Bizony, szép az én nővérem! - vetette ellene Márta. - Kérője is mennyi volt már! Mi azonban szüleink halála óta így élünk együtt, hármasban, egyedüli támaszunk a fivérünk. Ezért volt irgalmas cselekedet, hogy föltámasztotta Lázárt. Nem tudtunk volna nélküle mihez kezdeni. Eleinte attól is féltünk, hogy az írástudók a városból megkövezik a fivérünket, mert fenyegetőztek ilyesmivel. De most, hogy Jézust meggyilkolták, talán már nem jönnek. Akárhogyan próbálkozom, látod, nem tudok nem aggodalmaskodni, pedig ő tiltotta. Ehhez azonban önmagamat kellene legyőznöm. Bár arra se emlékeznék, mekkora gyötrelmet éreztem, amikor Jeruzsálembe indult, hogy elpusztítsák!

Nem nagyon figyeltem, mert egész gondolatvilágomat fölkavarta az értelemellenes tanítás, amit az imént hallottam Máriától, és amely egyáltalán nem ennek a világnak való! Nagyon sok, merőben új tanítást kaptam, talán többet, mint amennyit meg tudok emészteni. Legokosabb volna legyinteni az egészre, és sürgősen visszafordulni erről a teljesen értelmetlennek tetsző útról! Elmémet egyenesen sértette az a gondolat, hogy felebarátomnak kellene tartanom mindenféle gyöngeelméjűt és gonosztevőt, és megengednem, hogy sértegessenek, éspedig anélkül, hogy akár a kisujjamat fölemelhetném a védelmemre!

- Ne aggodalmaskodjunk! - szólalt meg Mária. - Te se aggodalmaskodj, idegen! Várjunk arra, ami történni fog. Ő mondta, hogy még a hajszálaink is meg vannak a fejünkön számlálva, és hogy egy veréb sem hullhat le az ágról az ő atyjának tudta nélkül. Miért aggodalmaskodnánk akkor?

Hatottak rám ezek a meggyőző szavak. Ahogy az előbb még hitetlenkedve is vágytam a jeleket követni, most meg arra a bizonyosságra éreztem rá, hogy az én keserűen lázongó elmémnek sem egyetlen pillanat alatt kell megragadnia az igazságot. Majd megvilágosodik lassan minden, ha képes leszek követni az utat, amelyen vezetnek.

- Bizonyára túl sokáig akadályoztalak foglalatosságaitokban benneteket - szóltam fölállva. - Köszönöm mindkettőtöknek, hogy ily készségesen meghallgattatok, és válaszoltatok is nekem. Most azonban elmegyek: Békesség néktek!

- Ne menj még! - kérte Mária, fölpattanva a helyéről. - Hogy engednénk el éhesen és szomjasan?

Ellenkezésemre ügyet sem vetve, máris elsietett, hogy megvendégeljen. Addig én a kőpadkán üldögéltem, gondolataimba merülve, s Mária a földön kuporgott, mellettem. Noha egyikünk sem szólt, némaságunk egyáltalán nem volt nyomasztó, mint mikor az embernek semmi mondanivalója nincs a másik számára. Éppen ellenkezőleg, hiszen előbb sok olyat mondott nekem, amit befogadni is alig győztem. Volt, amit megértettem, a többi meg majd megvilágosodik, a beszélgetés mit se változtatna rajta. Ezért kuporgott mellettem szótlanul ő is, olyan tisztaság áradt belőle, aminek a közelségében lenni is igen jó volt.

Márta olajjal megkent, csípős magokkal ízesített kenyérrel tért vissza, hozzá zöldséges vagdalt tojást, sózott birkahúst és sűrű szőlőmézet hozott. Mellettem a kőpadkára terített asztalt, vizet öntött a kezemre, és megáldotta az ételt. De sem ő, sem a nővére nem nyúlt az ételhez, sem Lázár nem jött, hogy velem egyék. Így aztán minden szíveslátásuk ellenére idegennek éreztem magam.

Az út Betániába nem volt hosszú, de a finom ételek láttán mégis éhséget éreztem, és Márta unszolására jó étvággyal ettem mindenből, amivel csak kínált. Kidobják-e vajon ezt a sok ennivalót, amihez én, az idegen hozzáértem - tűnődtem -, és szinte mértéken felül ettem, udvariasságból. Utoljára a vizet hagytam, amihez Márta bort is kevert, s amikor ezt is megittam, egyszerre bágyasztó fáradtság lett rajtam úrrá.

Délre járhatott az idő.

- Ne indulj vissza a városba éppen a legnagyobb forróságban - mondta Márta -, maradj hát, és pihenj meg nálunk, ezt követeli tőlünk a vendégbarátság.

Nem tudtam, a test vagy a szellem fáradtsága-e ez csak, hogy kivételesen nagymértékben kimerült vagyok. Oly ernyedtnek éreztem magam, a két asszony marasztalását pedig annyira őszintének, hogy valóban nem volt kedvem elindulni. Ha össze tudom szedni az akaratomat, a testi tompaság sem tarthatott volna vissza, de az indulás puszta gondolata is fájdalmat keltett minden tagomban. Még az a gondolat is megfordult a fejemben, nem kevert-e kábítót a boromba Márta, de miért tette volna, és különben sem éreztem benne csípős ízt.

- Jeruzsálemig nem hosszú az út - mondtam. - De ha valóban megengeditek, pihennék egyet. Igen jó itt lenni nálatok!

Titokzatosan mosolyogtak, mint akik jobban tudják ezt nálam. Szemlátomást megváltoztatta őket ez a titkos tudat, mintha nem is egyszerű emberi lények lettek volna. Mégsem volt bennük semmi félelmetes. Úgy éreztem magam, mint a gyermek, aki hosszú tévelygés után végre hazatalált.

Kettesben kísértek a zöld lombok árnyékolta belső udvarra. Álmosan és a valóságot csak félig-formán érzékelve úgy tetszett nekem, a házuk nagyobb, mint gondoltam. Legalább négy, különböző korú épület tartozik hozzá, amelyek teljesen körülzárták az udvart. A legújabb épület lépcsőjéhez vezettek, s fölkísértek a kicsiny vendégszobába, amely kellemesen hűvös volt. Benne alacsony ágy és a padlóján szőnyeg. A fekhelynek fahéjillata volt.

- Pihenj le, és aludj jól! - mondották a nővérek egyszerre. - Sokszor pihent ebben a szobában ő is, akiről beszélgettünk, itt pihente ki magát, ha egyedül maradt. Imádkozni pedig oda a hegyre járt föl. Jöhetett és mehetett nálunk, ahogy jólesett neki. Te is tégy ugyanúgy!

Mosdókancsót és törülközőt készítettek be a szobába, Márta meg, hiába szabódtam, elembe térdelt, és a sarumat lehúzva megmosta poros lábamat.

- Miért teszed ezt? - kérdeztem. - Nem vagy a szolgálóm.

- Talán majd egyszer te is megteszed valaki másnak, akinek nem vagy szolgálója - mondotta az iménti titokzatos mosollyal az arcán. - Az én szememben sebzett vagy, szomorú és szorongásoktól meggyötört, noha a tagjaid épek és egészségesek kívülről nézvést, és a fejed is sokféle bölcsességgel terhelt!

Nagyon találtak reám a szavai, énnekem a tudás mindig éles kés volt a szívemben, és mindenik hitetlenkedő kérdésem a valóságot ostromolta, elhinni azonban a vágyaim ellenére sem tudtam olyat, amit nem akartam.

- Ő is így szolgált tanítványainak az utolsó estén - szólalt meg ismét Mária -, miközben a tanítványok azon civakodtak egymással, melyikük lesz majd a legnagyobb az országban.

Ahogy csöndesen elhagyták a szobát, azon nyomban mély álomba merültem, annyira vonzott a fahéjillatú ágy és a kellemes kis szoba.

Azzal az érzéssel ébredtem, hogy nem vagyok egyedül, van a szobában valaki, aki várja az ébredésemet. Az érzés annyira erős és egyértelmű volt, hogy még behunyt szemmel füleltem az idegen lélegzésére vagy moccanására. De mikor végül fölnyitottam a szememet, mégsem láttam senkit a szobában. Mély csalódottság fogott el, s az imént még szilárd falak és a mennyezet egyszerre csak mintha anyagtalanul elfoszlottak volna mellőlem. Amikor ismét lehunytam a szememet, megint ugyanazt a közelséget éreztem, és azt, hogy nem vagyok egyedül. Olyan volt ez az érzés, mint amit a sírboltban is éreztem már. Mély nyugalommal telítődtem, és ezt gondoltam: Őbenne jött el az országa erre a földre. Miután pedig ő feltámadt, és elhagyta sírját, országa továbbra is a földön időzik, amíg maga is itt van, és én az ország közelségét érzem.

Újra elszunnyadtam, de hamarosan izzadságom csípős szagára ébredtem, és arra, hogy testem szokatlan súllyal nyomja az ágyat, a falak meg ismét szilárdan állanak körülöttem. Ki sem akartam nyitni a szememet, annyira szomorú volt a visszatérés a test világába.

Miután sikerült a szememet kinyitnom, és visszatértem az álmok önfeledtségéből a valóságba, észrevettem, hogy valóban nem vagyok egyedül. Feketébe öltözött asszony várakozott ébredésemre, mozdulatlanul kuporogva a szőnyegen. Az első pillanatban még abban sem voltam biztos, ember-e, annyira beburkolta a fejét. Jelenlétét nem éreztem meg ébredéskor, alvás közben nem érzékeltem, mikor jöhetett a szobába. Föltápászkodtam az ágyról, noha a tagjaim súlyosak voltak, mint az ólom.

Amikor az asszony meghallotta mozgolódásomat, fölegyenesedett, és fölfedte az arcát. Nagyon sápadt volt, és már nem fiatal. Egykori szépségét megemésztették az élet terhei, noha arca még most is őrzött valamit a régi lobogásból. Észrevéve, hogy ébren vagyok, intett, maradjak csöndben, és reszkető torokhangon a zsidók szent nyelvén kezdett énekelni. Az ének szövegét azon nyomban lefordította számomra görögre:

- "Mindaz, ami test, akár a fű. Szépsége is csak mint a mezők virágaié. A fű elszárad, a virág elhervad, ha az Úr lehelete ráfuvall. A fű elszárad, a virág elhervad, de a mi istenünk megmarad örökkön örökké."

- A mi rejtett Istenünk - tette hozzá.

Merően nézett reám szikrázó fekete szemével, és én bólintással jeleztem, megértettem, amit mondott. A szavak azonban egyelőre semmit nem jelentettek nekem.

Az asszony folytatta:

"Így szól az Úr: Kevés az, hogy nékem szolgám légy, a Jákob nemzetséginek megépítésére és Izráel megszabadultjainak visszahozására: sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen."

Megint a szent nyelvre váltott vissza a szaggatott énekmondás, úgy keresgélve a szavakat, mint aki már nem emlékszik pontosan mindenikre. Ezután görögül magyarázta nekem, hogy ez Ésaiás próféta jövendölése volt, amit a csendesek őriztek meg emlékezetükben: "Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált volt, és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá. És ő megsebesíttetett bűneinkért, békességünk büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg. Mindnyájan mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útjára tértünk, de az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté. Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg."

Bólintással adott nyomatékot a szavaknak, és könnyekkel a szemében mondotta tovább:

"Életét a halálnak adta, és a bűnösök közé számláltatott, pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott."

Rémlik, hogy magam is olvastam egy zsidó írástudóval a szöveget télen Alexandriában, de akkor semmit sem jelentettek számomra a szavak. Az asszony a padlóra borulva felzokogott, fekete ruhájával elfödve arcának szomorúságát.

- Értem szavaidat - szólaltam meg. - Ezt jövendölték róla, és így is történt. De hát mit jelent mindez?

Az asszony a lepel mögül válaszolt:

- Nem tudunk még semmit, nem értünk még semmit. Mostantól azonban nincs sok út, nincsenek külön utak, egyetlen út létezik csupán.

Szüntelenül elfödött arca járt az eszemben.

- Békességed vagyon-e, asszony? Azt hiszem, ismerlek téged.

Ruhája szegélyével letörölve könnyeit, ismét elfödte arcát, és mosolyogni próbált:

- Én is ismerlek, azért jöttem hozzád. Amikor a kereszten szenvedett, megütötted az írástudót, és félretaszítottad mindazokat, akik gúnyolták őt.

Nevetnem kellett rajta.

- Ugyan már! - szabadkoztam szégyenkezve. - Nem ütöttem én meg senkit. Nagyot tévedsz. Próbáltam kérdezősködni egy írástudótól, ő azonban megsértett, hát a századoshoz fordultam: ő volt az, aki a gúnyolódókat elzavarta.

Az asszony hevesen megrázta fejét, és tovább erősködött:

- De igen, a saját szememmel láttam, megütötted a gúnyolódót, mert megharagított, noha idegen létedre igazából semmi közöd sem volt a dologhoz.

Nem volt rá okom, hogy vitázzak vele. Meg azután akkora sötétség volt a király halálakor, hogy az asszony nyilván rosszul látta, amit látni vélt.

- Emlékszem már, az ő anyjának kísérői közt láttalak. Így van? - kérdeztem.

- Igen. Magdalai Mária vagyok. Te is hallottál már rólam, ugye? Ő űzte ki belőlem a gonosz szellemeket, és én azóta követem őt. Megengedte, hogy kövessem, pedig gyalázták ezért.

Egyszerre izgatottan felém nyújtotta a kezét. Mintha eddig erőszakkal tartotta volna vissza, olyan hevesen tört fel belőle a kérdés:

- Azt beszélik, a helytartó parancsára te mentél a sírjához a rómaiak közül, elsőként láttad meg, hogy föltámadt. Mondd el és tanítsd, amit láttál. Énnekem senki sem hisz, mivel csak asszony vagyok!

Sokáig fontolgattam a szavaimat. Hazudni sem akartam, se félrevezetni másokat:

- A követ a földrengés mozdította el a sír szájától, az őrök pedig elmenekültek. A sírboltban a századossal együtt jártam, és saját szememmel láttam az érintetlen halotti lepleket és külön a verítékkendőt, de a holttest már nem volt ott. Hittem is, amikor ezt láttam, azután azonban jöttek a tanácsbéliek, és dühükben szétcibálták a halotti lepleket. Mégis hiszem, hogy föltámadt. De hogy miképpen történhetett, elképzelni sem tudom. Soha még ilyen nem történt a földön!

Mária odaadóan hallgatta szavaimat. Én azonban még mást is hozzáfűztem, mivel tárgyilagos akartam lenni:

- Különféle országokban persze voltak és vannak is titkos szertartások, amiknek a keretében eltemetik az istent, hogy azután föltámadjon jelképesen a halálból. De az csak kegyes játék, nem valóság. Te azonban még előttünk voltál a sírnál. Te is mondd el, mit láttál, és hogy a halotti leplek milyen helyzetben voltak!

- Akkor még egészen sötét volt, amikor én ott jártam. Láttam, hogy a kő nincs ott, és azt gondoltam, elvitték. A sírboltba nem mertem bemenni, de a sötétségben úgysem láttam volna semmit. A legközelebbi tanítványai rejtekhelyére futottam inkább, és hívtam el magammal Simon Pétert, aki nagy, erős ember, és a fiatal Jánost, akinek a gondjára bízta az anyját. Lélekszakadva futottak a sírhoz, s voltak is benne, és azt is látták, hogy üres, de elmentek, mert féltek a tanácsbéli zsidóktól. Én aztán a bejáratnál sírdogáltam, és leselkedtem befelé a sírba, ahol nappali fény látszott, és egy fehérbe öltözött, tüzes orcájú angyal állt. Rémülten és minden tagomban reszketve fordultam el az angyaltól, de akkor őt magát pillantottam meg, noha először nem ismertem rá.

Mária elbeszélése tehát nem egyezett az őrökével. Megsejthetett a kételkedésemből valamit, mert mentegetőzve magyarázkodott tovább:

- Nem csoda, ha nem ismertem meg nyomban, honnan gondolhattam volna, hogy ő az. Életében is megesett, hogy a tanítványai nem ismerték fel, mint mikor a Galileai-tengeren a vízen járva ment a bárkájukig. Előbb úgy véltem, az idegent látom, aki a holttestet elvitte, s kértem, hogy hozza vissza. Csak mikor a nevemen szólított, ismertem rá. A tanítványoknak küldött üzenetet velem, amit én futva vittem, alig érte a lábam a földet. Mégsem hitt nekem senki a tanítványok közül!

Én magam sem hittem el neki mindent. Azt gondoltam, magdalai Mária hajlamos az elragadtatásra, és elbeszélésében összekeveri az események helyes rendjét. Visszatértem hát a leglényegesebb körülményre, és még egyszer megkérdeztem, megfigyelte-e a halotti leplek helyzetét.

Csodálkozó nézéssel intett nemet:

- Hogy tudtam volna ilyenre fordítani a figyelmemet? Az angyal fényessége elvakított, el kellett fordulnom. Meg féltem is. A tanítványok pedig nem hitték, amit mondottam, csak az asszonyok. A tanítványok most is csak a maguk életét féltik, gondolni sem tudnak másra.

Élénken magyarázott tovább, asszonyi szokás szerint belelendülve a beszédbe:

- Bizonyára úgy volt, mint mondod, és a sír szája elől a földrengés gördítette el a követ; mások azonban azt mondják, az angyal tette. A szentélyhez vezető lépcsőket is ez a földrengés döntötte össze a templomban, beszélik. És azt is mondják, az a két tanítványa sem ismerte meg, akikhez az emmausi úton szegődött társul. Nem ismerték föl, noha pontról pontra magyarázta az írások alapján nekik, hogy miért kellett így történnie mindennek. Csak a kenyérszegésről ismerték föl: akkor azonban el is tűnt mellőlük.

- Azt véled tehát - kérdeztem botladozó nyelvvel -, hogy ő még most is itt jár, jön és megy kedve szerint, és megszólítja azt, akit akar? És egyesek megismerik, mások pedig nem.

- Azt, igen - mondta magdalai Mária nyomatékosan. - Így hiszem, és ezért várakozom. Talán a szívünk nem elég jámbor, talán a megértésben vagyunk lassúak. Ezért várat bennünket, míg megérlelődünk a szándékainak megértésére.

- Azt mondtad, a vízen járt, ugye? - kérdeztem, inkább csak azért, hogy magamat emlékeztessem, mennyire lehetetlen és a józan ésszel ellenkező dolog az.

Magdalai Mária bizalommal tekintett rám, és megerősítette:

- Annyi csodát tett, hogy a köveknek is hinniük kellene benne. Csak mi nem tudunk még mindig mit gondolni róla! Igaz, meg van írva: az ő követe süket és az ő hírvivője vak. Lehetséges, hogy tudtunkon kívül váltjuk valóra akaratát.

- Miért vagy hozzám, az idegenhez ilyen bizalommal? - kérdeztem. - Művelt asszony vagy, beszélsz görögül, a próféták szövegeit is kívülről ismered a zsidók szent nyelvén. És még vagyonos is vagy, amint hallottam. Beszélj magadról, hogy megérthesselek!

- Nem félek az idegenektől - mondotta büszkén. - Megfordultak már a házamban görögök, szíriaiak, rómaiak, még udvari emberek is! De ha ő az volt, akinek én hiszem és tudom, a szava sem csak Izráelnek adatott, hanem az egész világ világosságául, amint az meg van írva. Amikor a gonosz szellemek hatalmában voltam, sok olyat éltem át, amit az egyszerű emberek meg sem értenek. Akár egy vizes köcsögbe is bele tudja a mágus varázsolni a megszállott testét, s a test szenved akkor is, ha a mágus egy másik vizesköcsögbe döf a tűjével, s akár egy másik szobában. Ő azonban soha nem akart kihasználni a maga érdekében, mint mások. Egyszerűen csak meg akart szabadítani a gonosz szellemektől, miután meggyőződött róla, hogy én is szabadulni akarok tőlük teljes szívemből. Abban az előző életemben történt ez, melyben rideg sziklaarcomról az eleven földet az esők mosták le. Ne is kérdezz az előző életemről! Úgy beszélj velem, amilyen most vagyok!

- Legyen, amint te akarod - egyeztem belé. - De nem válaszoltál az előbbi kérdésemre. Miért bízol meg bennem ennyire?

- Azért, mert védelmezted a keresztnél a gúnyolókkal szemben! - kiáltotta lángoló arccal. - Azért, mert tiszteletet tanúsítottál a szenvedése iránt, noha semmi egyebet sem tudhattál róla, mint amit gúnyolódásul a keresztjére írtak. Akkor védelmezted, amikor az övéi gyáván megfutamodtak. Senki nem volt ott, csak mi, asszonyok, és a fiatal János, akinek azért nincs félnivalója, mivel a főpap a barátjuk. A zendülők is kiáltoztak társaikért, csak az ő védelmére nem hallatszott egyetlen hang sem!

Egyszerre világos lett előttem, hogy Mária a tanítványok iránt érzett haragját változtatta át barátsággá irányomban. Elgondolkoztam rajta, és óvatosan folytattam:

- Tapasztalt asszonyként bizonyára többet tudsz róla, mint amennyit a tanítványai sejtenek, és ezért kételkednek benned, és gyanakodnak rád, mivel asszonyszemély vagy, és könnyen lelkesülő, és nem hiszik, amit láttál! Ezért kívánsz engem tanúnak.

- Még most sem értesz, te lassú felfogású római! - vágott a szavamba. - Minekünk, asszonyoknak ő maga engedte meg, hogy kövessük. Jóságát és kedvességét éreztette Máriával, Lázár nővérével, és Mártával is. Egyszer, mikor együtt evett a farizeusokkal, még azt is megengedte a bukott némbernek, hogy könnyeivel áztathassa, és hajával törülje meg a lábát. Ezért veszítette el a tekintélyét a farizeusok szemében. Azóta készek a farizeusok minden rosszat gondolni róla. De hadd mondjam tovább! Megkönyörült a samáriai asszonyon, s kimentette az írástudók keze közül a házasságtörésen ért asszonyt is, amikor a törvényre való hivatkozással meg akarták kövezni. Higgy nekem, idegen, jobban megértette az asszonyokat, mint előtte bárki. Mi, asszonyok is megértettük őt, és most is jobban értjük, mint a tanítványai, ezek a gyáva nyulak!

Hangja elakadt, elfulladt a haragtól.

- Bezzeg kérkedtek és gyógyítottak annak idején az ő erejével. De mikor a legvégső jeruzsálemi útra kellett volna indulniuk együtt, kész volt bármi ürüggyel lemaradni az útról mindenik; ezen nem volt vita, mint azon, hogy az országban a trón melyiküké lesz. Jézus az emberekhez példázatokkal szólott, a tanítványoknak azonban világosan megmagyarázott mindent. Mégsem értették meg. Bátorításra szorultak újra meg újra, egyedül Tamás, a legeszesebb köztük, mondotta, menjünk mi is, és haljunk meg vele együtt. De amint tudod, egyik sem halt meg vele, két kardot is szereztek pedig, hogy az éjszakai szálláson, a falakon kívül azzal oltalmazzák meg. Két kardot szereztek, pedig szigorú büntetés fenyeget mindenkit Jeruzsálemben, aki titokban fegyvert szerez magának. De hát megvédelmezték őt? - kérdezem.

Zihálva beszélt, majd elgondolkodott, és lecsillapodva fűzte hozzá:

- Igaz, igaz, ő maga tiltotta meg: aki kardot fog, kard által vész el - mondotta. Jeruzsálem felé menet azonban maga biztatta őket, akinek köntöse van, adja el, és vásároljon kardot. Nem értem. Így akarta őket megpróbálni? Vagy ezzel kívánt önbizalmat adni nekik? Nem tudom. Simon Péter legalább lemetszette a főpap szolgájának a fülét, mikor az éj sötétjében reájuk törtek, hogy őt elfogják. A szolga fülét Jézus visszaillesztette a helyére, és meggyógyította úgy, hogy csak vékony heg látszik a kardvágás helyén. A szolgának, Malkusnak, meg van tiltva, hogy beszéljen róla, nekem a rokonai mondták meg.

- Engedd dühömet kiöntenem! - kérlelt. - És engedd meg azt is, hogy szidjam ezeket a gyávákat! Egymagában kellett virrasztania és imádkoznia... Azt mondják, hogy a borzasztó szorongás vérizzadást váltott ki rajta, a tanítványai meg, akiktől semmi mást nem kért, csak hogy virrasszanak vele együtt, mély álmot aludtak a kertben. Sem megérteni, sem megbocsátani nem tudom. Ezektől a nyúlszívűektől kellene félteni a templomot?! Arra sem volt bátorságuk, hogy az árulót megöljék... Maga fojtotta meg magát! Egyáltalán nem értem, mit láthatott bennük, és miért hívta el tanítványaiul épp őket?

Egy mosoly vagy egy simogatás elegendő lett volna hozzá, hogy nőies és szeszélyes vádaskodása, indulatai könnyekre váljanak, de se mosolyogni nem volt merszem, se simogatni őt. A legnagyobb elővigyázatossággal fűztem tovább a szót:

- Ha ez így van, és jelenlegi zaklatott lelkiállapotukban azt sem tudják, mit gondoljanak a mesterről, aki mint leendő utódait tanította őket, megértheted, ha én, az idegen zavarban vagyok. Szerintem most az a fontos, senki közülük meg ne haljon, amíg tanításai legalább számukra meg nem világosodnak. Az ilyen csodálatos dolgok megértésében a legkiválóbb emberi értelem is lassúnak bizonyulhat. De a zsidó előítéletek is megkötözik őket, hiszen köztük éltek gyermekkoruktól fogvást. Jobb volna, ha az én bizonyságomra nem hivatkoznál előttük, és nem is említenél nekik engem. Bizonyára megvetnének, mivel római vagyok, te pedig rossz hírbe kevernéd magad vele, hogy idegennel érintkezel.

Haragos ellenkezéssel vetette föl a fejét, én azonban csillapítólag felemeltem a kezemet, és sietve beszéltem tovább:

- Jobban megértelek én, a római, mint bárki a zsidók közül. Rómában a nő éppolyan szabad, mint a férfi: könyveket olvas, felolvasásokat, zenei előadásokat hallgat, és kedve szerint választ magának szeretőt. Nemcsak hogy egyenlő a férfiakkal, de sokszor kiválóbb is, mivel a nő mindig ravaszabb és nem egy tekintetben kegyetlenebb is a férfiaknál, s gondolatait sem köti meg az értelem és következetesség. Legyünk hát barátok, Magdalából való Mária, te és én, a római Marcus Manilianus. Tisztellek mint asszonyt, és tisztellek, mert ő maga engedte meg azt, hogy kövesd. Látomásaidról nem mondhatok semmit. De föltámadásában, amelynek valóságáról saját szememmel győződtem meg, nekem is hinnem kell! Te pedig asszonyi érzékenységeddel többet tudsz belőle megérteni, mint a tanítványai.

- Egyszer azonban a tanítványokkal is szívesen találkoznék, vagy legalább egyikükkel, hogy lássam, miféle emberek - mondtam a legnagyobb óvatossággal.

Magdalai Mária némi habozás után igent mondott, bár eléggé kelletlenül:

- Nem vesztem ám össze velük én sem. Most is én gondoskodom róluk a rejtekhelyükön. Ezek csak halászok! Egymással civakodnak szorongatott helyzetükben és tanácstalanságukban, nekem kell összebékítenem őket! Talán meg sem érted, mivel az imént olyan csípősen beszéltem róluk! Van azonban őbennük sok jó is, elismerem. Most legszívesebben visszamennének Galileába, de nem tudnak dönteni semmiben. Könnyű őket felismerni a városkapunál vagy az utcákon: a nyelvjárásukról, de az arcukról is. Két vagy három éven át élvén mellette, egészen más lett az arcuk, mint a többi halászé! Ezt, ugye, most nem érted, de ha alkalmad lesz találkozni valamelyikkel közülük, érteni fogod.

Magdalai Mária egyszerre védelmébe vette a tanítványokat:

- Bizonyára megvolt rá az oka, hogy ezeket az egyszerű embereket hívta tanítványaiul. Lévi az egyetlen közülük, aki egyáltalán tanult egy keveset, ő vámszedő volt régebben. De ha valódi művelt emberekre gondolok, írástudókra és filozófusokra, hogy tudnának az ő tanításából az ilyenek megérteni bármit is! Egy tudós képes volna egész életén át fontolgatni egyetlen szavát, ahogy egy írástudó töpreng az írások egyetlen betűjén akár egy esztendőn át, vagy mint a görög, aki egyetlen, az Odüsszeiában előforduló helynévről vaskos könyvet írt. Ő azt mondta, emlékszem, hogy ezek az igazságok az egyszerű és gyermeki lelkületű embereknek tárulnak föl, és nem az okosoknak.

Elgondolkodtam a szavain. Lehet bennük igazság. Mikor egy új és merőben esztelennek tűnő tan jelentkezik - amilyen a Mária által említett -, a régi bölcsességekkel zsúfolt, a régi gondolkodáshoz szokott elmék e tanokat aligha tudják elfogadni ellenvetés nélkül. Magam is azokba a hagyományokba és ismeretekbe botlom állandóan, amiket én tanultam, és a magam gondolkodásába.

- Biztosan erre gondolt, amikor Nikodémusnak azt mondta, hogy az embernek újjá kell születnie - mondtam csak úgy, magamnak.

- Nikodémus is a csendesek közé tartozik - jegyezte meg a magdalai Mária. - Jámbor lelkű várakozó és mindenkor jóra törekvő férfiú, aki az írásokat kívülről tudja. Bármi újjal találkozzék, azt neki az írásokkal kell összevetnie, hogy megérthesse. Szülessék újjá bármiként is, örökre gyermek marad, össze van nőve a pólyájával!

Mária is elmosolyodott a pólyásgyermek-hasonlaton. Alabástrom fehérségű arcára nézve, amint éppen mosolyra nyílott, és látva a szemében is fölszikrázó mosolyát, egyszerre megvilágosodott előttem, milyen kimondhatatlanul gyönyörű asszony lehetett. Még egy ilyen alig-mosoly fényében is megmutatkozott, mennyire szép. Különös módon a holdfény jutott eszembe, és az, hogy a vagyonát galambtenyésztéssel szerezte.

- Hiába öltöztél koromfeketébe - mondottam ösztönösen -, az ezüst a te színed, magdalai Mária, és a zöld, virágod az ibolya, koszorúd meg a mirtusz. Engem nem csaphatsz be!

Megremegett, és gúnyosan válaszolt:

- Csillagjósnak képzeled magad? Ne beszélj földhöz kötő erőkről nekem! Öltözhetnék egyébként ezüstbe vagy zöldbe is, nincs rajtam már hatalma a rontó isteneknek! Elegendő kimondanom, hogy Jézus Krisztus, Istennek fia, s minden rossz elhalványul és elmenekül, énnekem nem árthat semmi!

Szavaiból megértettem, hogy ismeri a rossz szellemeket, és szenved a révültség állapotában. Meg is bántam, hogy szóltam, mikor lehervadt arcáról a mosoly, és arca megkövült ismét. Nyugtalan szikrák izzottak a szeme mélyén. Kénytelen voltam mégis folytatni:

- Bizonyos az, magdalai Mária, hogy neked valóban nem szükséges összevetned a régivel az új eszmét azért, hogy jobban megértsd? És abban, hogy előző démonodat nem csak újabb és hatalmasabb démonnal cserélted föl, abban bizonyos vagy-e? - kérdeztem belső kényszerből.

Kezét tördelve és meggörnyedve próbált a fájdalmán erőt venni Mária, miközben válaszolt:

- Bizonyos vagyok abban, hogy ő a világosság maga, a teljes és a föltétlen világosság. Ember és isten egy személyben.

De valami belső kényszertől vezettetve, még tovább erősködött, inkább magának, mint nekem:

- Nem, nem volt ő sem démon, sem mágus, noha járt a vízen. Ha nem más, mint hatalmas mágus, bizonyára nem követtem volna, elegem volt már az ilyenekből. Nem a parancsára követtem, hanem az engedelmével. Ez pedig nagy különbség! Ugye, érted?

Gyanakvásomat szégyelltem, de mert mindenről meg akartam bizonyosodni, éspedig olyan bizonyossággal, ahogyan csak emberi kérdésekkel meg lehet valamiről bizonyosodni, ezt is meg kellett kérdeznem. Éreztem, fájdalmat okoztam neki, a lehető legmelegebben kértem hát a bocsánatát, majd egyenesen megkértem:

- Vezess engem a tanítványai közé, magdalai Mária, hogy bizonyosságot szerezhessek róluk is!

- Erre még sem te nem vagy érett, sem ők - hárított el Mária. - Nem mintha azt gondolnám, hogy kémkedsz a rómaiaknak. Nem lehetsz te áruló a szívedben sem, ismerem annyira az embereket. És ha az volnál, akkor már valami rossz történt volna veled. Nem a mi erőnkből, hanem az ő erejéből, aki a tanítványokat kiválasztotta, és amint magad is mondtad, meg akarja őrizni őket.

- Ismered-e a Forrás-kaput?

- Azon át jöttem - mondottam mosolyogva -, noha kerülő volt. Meg akartam nézni a Forrás-kaput.

- Tehát a vizeskorsót hordozó férfiról is tudsz már? - állapította meg. - Hát jó, legyen. Egy napon, amikor szívedben csend lesz és alázat, talán megpillantod őt a Forrás-kapunál. Ne siesd el, kérlek! Minden megtörténik a maga idejében. Élni sem tudnék, ha nem így hinném.

Nem akarna-e vélem jönni Jeruzsálembe, kérdeztem tőle. Magdalai Mária azonban inkább egyedül akart maradni a szobában, amelyben oly gyakran pihent meg a názáreti Jézus.

- Csak menj, ha akarsz, és ha nem találkoznál senkivel, ne várakozz azért, hogy köszönetet mondhass! Úgyis tudjuk mi, asszonyok, hogy hálás vagy. Menj csak, és jöjj, amikor tetszik! Én ugyan kételkedem benne, hogy valóban tudod, mit akarsz. Pedig az egyetlen utat kell követned neked is, ha akarod, ha nem. Békesség véled!

- Békesség legyen tevéled is - mondottam, de belülről késztetett valami, hogy ehhez még hozzátegyem: - Békesség véled, asszony, több hitvesnél és szeretőnél, akinek ő maga engedte, hogy kövesd.

Szavaim bizonyára megnyerték tetszését, mert mikor én lehajoltam, a saruimat becsatolni, megérintette előrenyújtott kezével a lábamat. Elmondhatatlanul epedő volt ez az érintés, valami el nem érhetőnek az elérésére törekvő; soha ilyen megrendítő érintést még nem éreztem. Aligha érezhettem volna meg, ha nem érzékeltem volna még álmomban, hogy az ország leereszkedett a földre.

Lefelé lépkedve az árnyékos udvarra, semminémű szorongást sem éreztem már. Valóban búcsúvétel nélkül távoztam a házból. Elcsodálkozva állapítottam meg kint a nap állásáról, hogy már a nap ötödik órája van római számítás szerint. A hegyek megnyúlt árnyéka szinte a házig ért.

Fölpezsdülve indultam vissza a városba az előbbi úton, de annyira gondolataimba merültem, hogy a tájékból sem láttam valami sokat. Ezúttal a hegyoldal vén olajfái alatt mentem el, a nap még sütötte őket, noha az útra már hűs árnyék borult. A sírkertnél mentemben gyógyító növények erős illatát éreztem.

Már nem voltam messzi a kaputól, amikor valami egyhangú kopogás zaja mozdított ki a gondolataimból. Az útszélen ülő vak koldusra figyeltem föl, aki a szüntelen kopogással az arra járók figyelmét kívánta magára terelni. Szeme helyén gödrök tátongtak, sovány testét mocskos ruhafoszlányok takarták. Észrevévén a lépteim elcsöndesedtét, a hivatásos koldusok metszően éles hangján kezdett el siránkozni:

- Könyörülj meg a vak emberen!

Azonnal fogtam az elemózsiás tarisznyámat, amivel a szíriai háziasszonyom szerelt föl, és amire már nem volt szükségem. Sietősen mondtam a koldusnak, csupa csont kezébe téve:

- Békesség neked, fogjad ezt, és edd meg, ami benne van! Megtarthatod a tarisznyát is, énnekem nincs rá szükségem!

Közelébe lépve orromba csapott a mosdatlanság és a mocsok undorító bűze, és egyáltalán nem volt rá kedvem, hogy a tarisznya tartalmát én ürítsem a kezébe.

Ő azonban meg sem köszönte. Köszönet helyett a kezét nyújtogatta, hogy megragadhassa a köntösöm szélét, és nyugtalanul esedezett:

- Itt az este, és közeleg az éjszaka is, értem pedig senki sem jön, hogy hazavezessen. Könyörülj meg rajtam, irgalmas szívű! Vezess be a városba! Benn már egyedül is megtalálom az utat, a falakon kívül azonban tévelygek, fölbukom a kövekben, és beleesem a gödrökbe!

Még a gondolata is visszataszító volt annak, hogy ezt az embernek alig nevezhető iszonyatos lényt megérintsem. Csak szerencsémnek köszönhettem, hogy még időben félreszökkenhettem kutakodó keze elől. Sietősen indultam tovább, és megpróbáltam nem hallani panaszosan siránkozó hangját, és iparkodtam előre, ő meg ugyan ám kiáltozott utánam, csalódottságában köveket csapkodva botjával. Gondolatban meg is szidtam hálátlanságáért. Mégiscsak finom ennivalót és pénzt érő tarisznyát adtam neki!

De hogy pár lépést tettem, egyszerre mintha fal meredt volna elém, kénytelen voltam megállni és visszanézni. Új remény éledhetett a koldusban, aki így kezdett esdekelni:

- Könyörülj meg a vak emberen, te látó! Vezess a városba, és áldás száll reád! Megfázom itt a setétségben, és a mellém lopózó kutyák véresre fogják nyalni a sebeimet megint!

"Én vagyok-e vak vagy ez az orrfacsaróan bűzös ember?" - kérdeztem gondolatban magamtól. Az elemózsia odaajándékozása ugyanis semmiképpen nem nevezhető jó cselekedetnek, hiszen énnekem nem volt már rá szükségem. Valódi jótettnek az számítana, ha kényszeríteném magamat, hogy megfogjam őt, és a közelségét érezve vezetem a városkapuig. Ennek azonban a puszta gondolata is annyira undorított, hogy rosszullét fogott el.

- Sok az út, és sok a tévút is - mondottam kedvetlenül. - Honnan tudod, hogy nem vezetlek félre, és nem löklek szakadékba sem, hogy megszabaduljak?

Szavaimra a vak ember megmerevedett, botja leereszkedett a kezében.

- Békesség néked! - kiáltotta félve és reménykedőn. - Megbízom benned. Mit tehetnék mást én, a vak, akit vezetnek, ha az utat másként nem találhatom meg?

Amit mondott, szívemig hatolt. Engem a magam fontoskodása vakított el. Mi másban reménykedtem én magam is, mint hogy rávezetnek az útra, amit magamtól nem találok. Az álmomban érzett titokzatos jelenlét jutott eszembe, amely azon nyomban szétfoszlott, amikor a szememet fölnyitottam. Elszántan léptem a vakhoz, és csupa csont kezét megragadva, fölsegítettem a földről. Azonnal a botját nyújtotta felém alázatosan, hogy annak végénél fogvást húzhassam magam után, és ne mocskoljam magam a ruhájával. Énnekem azonban ellenszenves volt a gondolat, hogy egy embert úgy vezessek pórázon, mint egy állatot. Hónaljánál fogvást kezdtem hát vezetni az úton, amit bizonytalankodva tapogatott a botjával maga is, mivel a kidroni út nem volt sima és jól gondozott római út.

Annyira sovány és gyönge volt, hogy térde minduntalan megroggyant, s így bizony csak lassan haladhattunk. Mint hogyha csupaszra rágott csontot tartottam volna az ő karját fogva a kezemben.

- Miért jöttél ilyen messzire a kaputól, ha nem tudsz magadról gondoskodni? - kérdeztem türelmetlenül.

- Azért, idegen, mert megfogyatkozott erőmmel már nem tudom megvédelmezni a helyemet a kapunál. Pedig templom előtt koldultam azelőtt, amikor jobb erőben voltam.

Láthatólag büszke volt rá, s ismételten bizonygatta, hogy a templom előtt koldult, mintha az valami igen nagy tisztesség lett volna. El kell ámulni rajta, hogy dicsekedni valót a legszánalmasabb emberi lény is képes találni magának.

- Akkor még helyt tudtam állni magamért, a botommal döfölve és csapkodva, noha világtalan vagyok - dicsekedett. - De most, így legyöngülve, én kaptam már a sebeket. Azután végleg elűztek onnan, s azóta nincs más lehetőségem, mint naponta megkérni valaki jámbor lelket, vezessen ki ide. Nagyon sok a koldus a szent városban, s közöttük sok a nagy erejű.

- Finom anyagból van a köntösöd, idegen! - kezdte el sodorgatni a köntösömet az ujjai között. - És milyen jó illatod van! Biztosan gazdag vagy! Akkor hát miért járkálsz a falakon kívül egyedül így alkonyidőben? Miért nem fut valaki előtted, aki kiáltozásával csinálná a helyet a számodra?

Nem tartoztam magyarázattal neki, de azért válaszoltam:

- Szükségét érzem, hogy az utamat egyedül találjam meg!

Eszembe jutott, hogy tőle is megkérdezzem:

- És te, világtalan, hallottál-e a zsidók királyáról, a názáreti Jézusról, akit keresztre feszítettek? Tudsz-e róla valamit?

- Hogyne tudnék! Nekem azonban elegem van belőle. Így van jól, énszerintem, hogy megfeszítették! - kiáltozta dühtől reszketve és botjával fenyegetőzve.

Nagyon meghökkentem.

- Nekem pedig úgy mondották, hogy derék és jámbor férfiú volt, aki betegeket gyógyított, és a nehéz munkában megfáradtakat gyűjtötte maga köré, hogy nyugalmat adjon nekik.

- Nyugalmat? - gúnyolódott. - Éppenséggel le akart rombolni és zülleszteni mindent, a templomot is! Gaz lázadó volt és rosszakaratú ember. Elmondok neked valamit. A bethesdai tó mellett volt helye egy tisztességes koldusnak, aki bénán hevert fekhelyén ott a parton, s néha a tóban is megmártották, bár inkább csak szánalomkeltés céljából. Emberemlékezet óta nem gyógyult meg a tóban senki, noha vize időnként fölpezsgett. Mindenesetre a hely a Bárány-kapu közelében és az oszlopok árnyékában igen jó koldulóhely volt. Egyszer azonban, szerencsétlenségére, Jézus érkezett oda, aki nyomban azt tudakolta, meg akar-e gyógyulni. A béna a kérdésre kitérőleg válaszolt, valahogy olyanformán, hogy valaki mindig megelőzi őt, amikor pezseg a víz. A názáreti azonban ráparancsolt, hogy álljon föl, fogja az ágyát, és induljon.

- Meggyógyult? - kérdeztem hitetlenül.

- Meg bizony, fogta az ágyát, és járt - mondta a vak. - Ilyen iszonyú erő volt abban a galileaiban. A meggyógyított azonban elveszítette e miatt a gyógyulás miatt a harmincnyolc éven át kitartott megélhetését, és most, idős napjaiban, maga kénytelen magát két keze munkájával eltartani, miután a kéregetésre törvényes oka a továbbiakban nincs. És mindez sabbatkor történt, és a szerencsétlen a papok horgára akadt, amikor az ágyát hordozta, és bonyodalmai támadtak - folytatta fortyogó dühvel. - De ez sem elég. Jézus még a templomban is összetalálkozott vele, és figyelmeztette, ne kövessen el újabb bűnöket, hogy valami még rosszabb történjék vele. Az ember a maga védelmére megmutatta Jézust a papoknak, és tanúságot tett ellene, hogy ő gyógyította meg, és parancsolt rá sabbat napján, fogja meg az ágyát, és azt hordozva járjon. Na de mit tudtak tenni a papok, amikor a hívei is ott voltak Jézussal, aki gyalázatos módon azt kiabálta, hogy sabbatot szegni ugyanolyan joga van neki is, mint az atyjának! Az Istennel azonosította magát! Bizony, hogy keresztre kellett feszíteni!

Hallgatásomból azonban ösztönösen megsejthette a vak, hogy az én véleményem nem az, mint az övé.

- Mi lenne a világból, ha a templomot szétbomlasztanák? - folytatta tovább az érvelését. - Honnan kapnának alamizsnát a nyomorultak, ha nem volnának gazdag bűnösök, akik alamizsnaosztogatással vezekelnek a bűneikért?

Botjával maga elé csapott az útra, és kárörvendezőn mondta:

- Én is a tömegben kiabáltam azon a reggelen, hogy "feszítsd meg! feszítsd meg!" A római azonban habozott az ítélettel, mivel nem ismeri törvényeinket, vagy talán még örült is volna, ha a templom és az Isten gyalázatot szenved. Ezért gyűjtöttek bennünket, a templomtól és a rendfenntartó hatalomtól függő, becsületes és jó nevű koldusokat gyorsan a templom elé, hogy mi is kiáltozzunk a többiekkel. Így követeltem én is velük, hogy Barrabást engedjék szabadon. Jézushoz képest Barrabás ártatlan volt, semmi mást nem tett, csak megölt egy rómait.

- Nem értelek - mondottam megrettenve. - Ennyire gonosz vagy, hogy dicsekedsz hitványságoddal? Őneki pedig lett volna hatalma és ereje a te meggyógyításodra is, ha hittél volna benne!

- Mit gondolsz, és minek képzeled magad? - vicsorgatta reám a csonkfogait. - Bizonyára tisztátalan vagy és fertőzött, te idegen! Jobb lenne, ha a botom végét tartva vezetnél, hogy ne kelljen hozzád érnem! Izráel Istene egyetlen lélegzetével hamuvá porlasztana, ha megátkoználak. De ha Jézus támogatója vagy, férgek faljanak föl elevenen!

Dühének kitörésével leheletének bűze is reám csapott, de mert két kézzel kapaszkodott a köntösömbe, szabadulni sem tudtam a keze közül.

- Ugyancsak csekély eszű lehetsz - mondta gúnyosan, szemgödreire mutatva. - Maga az Isten sem volna képes a helyére visszanöveszteni az elvesztett szemeket! De nem is akarok újra látni, mi látni való volna a magamfajta számára a világon?

- Csillapulj le, jó ember, nem sokáig szennyezlek már, mindjárt a kapunál leszünk, és megszabadulsz tőlem.

- Bárcsak erősebb volnék - sóhajtott az üres szemgödreivel meredve rám.

- Mutatok neked valamit, idegen! - S hátulról váratlan fogással torkon ragadott, nekem feszítette hegyes térdét, szabad kezével pedig az erszényem körül kaparászott. Ugyancsak bajba kerültem volna, ha erősebb. Még kiáltani sem tudtam volna, így azonban könnyű volt az undorító kezet a torkomról lefejtenem, és kiszabadulnom a szorításából.

- Ez a tanácsom számodra, idegen! - mondotta fújtatva. - Tanulj belőle, és ne vállalkozz megfontolatlanul kéregetők vezetésére elhagyatott utakon. Ha erősebb volnék, akár magam lebírnálak, de a társaimat is előfüttyenthetném a segítségemre, és akkor bizony itthagytad volna a finom köpenyedet és az erszényedet. De még a szemedet is kinyomhattam volna, hogy föl ne ismerj, és ne tudj ellenem tanúskodni! Meg is ölnélek örömest, ha római volnál!

- Köszönöm a tanítást! - mondtam gúnyosan. - Honnan tudod, hogy nem vagyok római?

- Onnan, hogy római nem volna hajlandó vezetni, mint te, aki még nem sokat tudsz a világ gonoszságáról. Egy rómaitól rúgást vagy korbácsütést kaptam volna az arcomba. A rómaiaktól nem lehet irgalmat remélni, ők csak utakat és vízvezetékeket akarnak építeni, meg a mértékeiket és súlyaikat óvni a hamisítástól.

Már a víztartályoknál jártunk, a kapu közelében.

- Te magad találkoztál-e egyáltalán azzal a bénával, akiről beszéltél? Valóban annyira haragudott volna arra, aki meggyógyította? - kérdeztem.

- Nem, nem találkoztam vele. Én is csak hallottam mindazt, amit elbeszéltem. De miért csak néhányat gyógyított meg közülünk? Miért nem gyógyított meg mindannyiunkat? Miért csak az egyik kap kegyelmet, és miért marad a másik örök sötétségben? Elismered, ugye, okunk van rosszat mondani az ilyen gyógyítóról?

- Hallottad-e már, hogy Jézus király föltámadt sírjából a harmadik napon?

- Asszonyok locsogása! - nevetett a vak. - És te, felnőtt ember, elhiszed? - A nevetésében azonban ugyanannyi volt a sírás is, mint a gúny.

- Egyszerűen csak kilopták a sírjából a tanítványai, hogy bolondítsák az embereket, és félrevezessék őket! - heveskedett. - Isten létezik, azt tudom. Egyéb hatalom azonban nincs a világon, csak a pénz és az ököl!

Vadul tapogatózott a botjával maga előtt, majd kitapintott egy követ a botja végével, amit ő maga emelt föl az útról.

- Ide nézz! - kiáltotta. - Látod itt ezt a követ? - rázta az orrom előtt fenyegetően. - Hát ahogyan ez a kő nem fog kenyérré változni, ugyanúgy nem változik meg a világ sem! Marad, ami volt: a harag, a keserűség, a paráznaság, a kapzsiság és az indulatok világa! Izráel Istene a bosszúállás istene. Egyszer még a rómaiak is meg fogják járni! De nem a galileai miatt!

Különös érzés lett rajtam úrrá.

- Názáreti Jézus! - mondottam minden tagomban megdermedve. - Ha több vagy és voltál, mint a zsidók királya, noha már nem vagy közöttünk, csupán országod által, változtasd kenyérré ezt a követ, hogy hihessek benned!

Szavaim arra indították a vakot, hogy megforgassa a követ az ujjai között. A kő azonban, bárhol érintette, mindenütt engedett az ujjak nyomásának. Ekkor a port fújta le róla, azután szaglászni kezdte gyanakodva. Még mindig kétkedve letört belőle egy darabot, ízlelgette, végül lenyelte.

- De hiszen ez nem kő, hanem sajt! - kezdett szitkozódni.

Én is törtem belőle, és megkóstoltam. Valóban sajt volt. Akárki arra járó paraszt batyujából eshetett ki ilyen keményre préselt és gömbölyűre formált falusi sajt, amit a por annyira belepett, hogy az első pillantásra egyáltalán nem lehetett a kőtől megkülönböztetni.

- Mágus vagy? - kérdezte a vak, még mindig a szájában forgatva a sajtdarabkát. - Sajttá változtattad a názáreti nevének említésével a követ a tenyeremben?

- Sajt vagy kenyér, emberi táplálék mindkettő - válaszoltam. - Ha a kezedben lévő követ képes volt sajttá változtatni, amikor a nevének említésével kértem, elhiheted azt is, hogy a sírjából föltámadt...

Ezt mondtam, azonban arra is gondoltam, hátha én vettem észre valamit a kövön, amire a vak keresgélő botja talált reá az útszélen. Csodálatos és meglepő véletlen ez az egész, de bizonyára vannak még meglepőbbek is!

A vak azonban gyakorlatiasan a tőlem kapott tarisznyába csúsztatta, mintha félne, hogy visszaveszem. Először csak a botjával próbálgatta a köveket, azután a térdére ereszkedve már kézzel is. A kövek azonban, bár éppoly gömbölyűek voltak, mint a sajt, megmaradtak köveknek. Abba is hagyta a hiábavaló keresgélést hamarosan.

A városfalat követő, enyhén emelkedő úton kaptattunk a Kidron völgyéből föl, a kapu felé. Minket a város árnyéka takart már, csak a komor hegyi magaslatokat festette pirosra a lehulló nap. Kísértetektől félve néztem körül, és könyörögtem fennszóval:

- Jézus Krisztus! Istennek fia! Könyörülj a hitetlenségemen!

Vakító fénysugár ereszkedett reám, és úgy éreztem, hogy egy merőben másfajta valóság tölt be, mint az előttem meredő városfal vaskos valósága. Azt éreztem megint, amit Lázárék házánál, és számomra ez ugyanolyan valóság volt, sőt még erősebb is, mint a föld és a kövek valósága.

De a vak ebből mit sem láthatott, csak panaszos hangon könyörgött:

- Ide ne hívd azt az embert, és ne kiáltsd el a nevét, ha valóban föltámadt. Énreám száll a vére!

A fény ugyanolyan hirtelenül tűnt el, mint jött, pedig a két karommal utánanyúlva próbáltam tartóztatni ezt a könnyed és édes érzést. A fal árnyéka komorabban hullt reánk, mint az imént, és én elnehezült tagokkal, szintén visszatértem a földre... Elnézve a leszálló naptól még megvilágított meredek hegyeket, az eszem azt súgta, onnan vethette fényét valami csillogó felület reám, mint ahogy tükörrel is lehet fényfoltot vetíteni, játékból.

Mégis az ő valóságának és országának boldogító, titkos és hinni segítő tudata maradt meg bennem továbbra is, értelmesen győzedelmeskedve. "Miért az az örökös és értelmetlen sietség, s miért akarok én mindig azonnal mindent?" - gondoltam magamban.

Örvendező lélekkel ragadtam karon a világtalant, és biztattam:

- Még pár lépés és a kapunál vagyunk!

A vak azonban ellenszegült, kiszabadította magát a kezemből:

- Hová vezetsz ilyen meredek úton? Le akarsz taszítani a szakadékba, hogy megbosszulhasd őt, akire én feszítsd meget kiáltottam?

- Nem sokat tudok róla - válaszoltam -, azt azonban mégsem hiszem, hogy a bosszúállás kedvéért támadt volna föl! Egészen biztosan nem azért!

A kapuhoz érkeztünk. Az ismerősök gúnyosan kiáltoztak a vaknak üdvözletképpen, és aznapi bevétele felől tudakozódtak. Ki is kutatták volna szerintem, és el is vették volna a sápot, ha nem vagyok ott vele és mellette. Éntőlem semmit sem kérdeztek, olajjal ápolt hajam és a bojt nélküli köntösöm beszéltek helyettem.

Az ismerős hangok zsongásában a vak lassan megnyugodott. Először a falakat tapogatta a botjával, azután kitépte magát a kezem közül, és sietős léptekkel nekivágott az ismert útnak. A kapu melletti kis terecskén kuporgó bénák és más kéregetők egyhangú jajveszékeléssel könyörögtek alamizsnáért, egyébként már elcsendesült az esti zsongás; pirított kenyér, fokhagyma, sercegve forrósodó olaj illata szállott az estben, és a tűzhelyek füstje.

Botját indulatosan rázva kezdte szólongatni a koldustársakat - nevük szerint - a vak, miután kellőleg eltávolodott tőlem.

- Izráelbéliek! Tanúskodom a férfi ellen, aki idáig vezetett, hogy a gonosz szellemek megszállottja! Sajttá változtatott a kezemben egy követ a keresztre feszített Jézus nevének a szólításával! Ragadjatok köveket a földről, és kövezzétek meg! Bizonyosan annak az átkozottnak a tanítványa, és elvarázsol bennünket is!

Ő maga oly sikerrel dobta a lépteim irányába a földről fölmarkolt friss teveganéjt, hogy a köntösöm egészen bemocskolódott. Az odasereglő többi koldus fogta le a hadonászó világtalant, és esedezett bocsánatomért, helyette is, figyelmeztetvén őt, mondván:

- Nem elég, hogy vak vagy, meg is hibbantál ráadásul? Az úr idegen és gazdag. Hogyan lehetne a názáreti tanítványa? Látszik, hogy nem is galileai!

Ugyanakkor felém kezdték nyújtogatni a kezüket versenyt siránkozva egymással, és a sebeiket mutogatva. Teljes maroknyi pénzt osztottam szét nekik, majd elmocskolódott köntösömet vetettem le magamról, és adtam a vak koldusra, hangosan nevetve közben:

- Íme, a köntös, amit oly mohón tapogattál! Tessék! Használd, ha majd kint hagynak az úton, mert nem lesz senki, aki a kapuig vezessen, és fázni fogsz!

Ő azonban még mindig öklét rázva szólongatta a társait:

- Elhiszitek-e most már, hogy a gonosz szellem szállta meg? Istenemre, ha arcon csapnám, a másik arcát fordítaná felém... Ennyire bolond!

Ezeken a szavakon még könnyebb szívvel és még hangosabban nevettem, mint az imént. Nem is olyan lehetetlen a názáreti Jézus tanítását megvalósítani, amint azt először véltem. Próbálva a gonoszságot jósággal viszonozni, egyre növekedett bennem a jó érzés. Ha megütöm vagy az őrök kezére adom, akkor a rosszat csak rosszal győztem volna le.

A koldusok természetesen az én nevetésemhez csatlakoztak hízelkedően:

- Ugyan, hogy volna már rossz szellem, csak egy kicsit be van állítva - magyarázták a társuknak. - Próbáld már megérteni, csak részeg húzza le magáról a köntösét, hogy neked adja, részeg hajlandó téged vezetni, és csakis részeg nevetgél akkor, amikor gyalázod és szidalmazod!

Alapjában véve igazuk volt, noha nem evilági mámor késztetett hangosan nevetgélni, és homályosította el szememet csakúgy, mint szégyenérzésemet is, miközben egy szál ingben sétáltam végig a városon. "Mert meg lehetett rendezve előre minden - gondoltam -, csak az nem, hogy a vak botja sajtot találjon a kövek között!"

Háziasszonyom összecsapta a két kezét, amikor fél csupaszon érkezni látott, a kereskedő pedig még inkább megrémült, azt gondolta, rablók fosztottak ki. De mikor még mindig nevetve pénzt adtam neki, és kértem, vegyen új köntöst nekem, megnyugodott, hogy semmi nagyobb baj nincs, csak részeg vagyok, a köntösömet meg talán szerencsejátékban veszítettem el.

Sűrű bocsánatkérések között hamarosan hozott is egy igen szép és apró bojtocskákkal fölszerelt köntöst. - Kitűnő júdeai gyapjúanyag - magyarázta, s gyűrögette a markában, hadd lássam én is, milyen kitűnő gyapjú, és a festése is milyen tökéletes. Alkudozott is, természetesen, és a lehető legjutányosabb áron vásárolta - számolt be a végzettekről.

- Az tény, hogy zsidó köntös - bökte ki -, de ha idegen számára készült köntöst akarnál, a fórumig kellett volna mennem, és sokszoros árat fizetnem érte. A bojtokat, ha akarod, levághatod, bár a viselésükben sem akadályoz meg senki, ha kívánod, és ha már a szakálladat is növeszteni kezdted. Magam is félem és tisztelem Izráel Istenét, el-elmegyek néha a templomba, a pogányok udvarára, és leróvom ajándékaimat neki is, hogy a boltom jól menjen.

Rám villantotta ravaszul csillogó, fekete szemét, a megmaradt pénzdarabokat számlálva vissza a tenyerembe, minden egyes darabot külön-külön. Közvetítési díjat kínáltam a szolgálatáért, ő azonban elhárítólag emelte föl a kezét:

- Nem fogadok el pénzt tőled, a kereskedő már fizetett nekem közvetítési díjat, és te amúgy is túlságosan adakozó kedvedben vagy. Ne menj ma este sehová, pihenj a szobádban inkább, és aludd ki magad alaposan. Mindenekelőtt fogyaszd el azt az ételt, amit a feleségem készített számodra... Hagymát tett az ételbe, és olyan fűszereket bőven, amiktől holnap már a fejed sem fog fájni!

Mivel nem indultam a szobámba azon nyomban, aggodalmas fejcsóválással és a karját széttárva mondotta:

- Jól van, én csak a javadat akarom. De ha föltétlenül ragaszkodsz hozzá, elküldöm a fiamat egy mérő édes borért neked, azután azonban igazán ne igyál többet, és ne bukdoss a lépcsőkön éjszaka! Vagy a nyakadat töröd ki, vagy rossz társaságba kerülsz!

Akadozó nyelvvel próbáltam magyarázni és védekezni, hogy nem vagyok részeg, mire ő csüggedt kézfölemeléssel válaszolt:

- Ki vagy vörösödve, a szemed csillog, de azért legyen, amint mondod. Elhozom akkor azt az ifjú nőszemélyt, aki szívesen társalog idegenekkel. De csak besötétedés után jöhet, hogy a környékben élvezett jó hírét el ne veszítse. Türtőztesd magad még addig! Ő majd ágyba tesz, és megnyugtat, hogy aludni tudj. Zenélni és dalolni, igaz, nem tud, egyébként azonban egészséges és szép termetű nő, aki énekszó nélkül is elaltat bizonyára.

Szilárd meggyőződése volt, hogy tisztában van a helyzetemmel, és azt is tudja, mire van szükségem; ezért csak a legnagyobb nehézséggel sikerült az ajánlatát elhárítanom. Ágyba bújtam, hogy kedvére tegyek, de szobámba is utánam jött, hogy új köntösömet rám igazgassa, és betakargasson vele. Kis idő múltán a leánya jött, és hozott frissen párolgó ételt jó bőségesen. Míg ettem, bent maradt a szobámban, és tenyerével száját illendően elfödve, szemérmetes vihorászással nézte végig étkezésemet. Ráadásul a rendkívül fűszeres ennivaló szinte égette a számat. Az étel testemben eláradó melege is fokozta a fejem szédítő jó érzést.

Miután a leány megtöltötte a vizeskorsómat, és elment, én sem bírtam az ágyban megmaradni. Mikor a csillagok fölgyúltak, kilopóztam lábujjhegyen a tetőre, és odaföntről hallgattam a város elcsöndesedő hangjait, és élveztem a végre lehűlt levegőt. Nem is tértem vissza a szobámba. Boldogságom állapotában a fölhevült arcomat hűsítő enyhe fuvallat is simogató kéznek tűnt. Reszketett bennem az idő, reszketett a föld pora bennem, életemben először szólalt meg bennem valami, ami azt mondotta, több vagyok, mint hamu és árnyék. Hallgataggá tett ez az érzés.

- Isten föltámadt fia - könyörögtem az éj sötétjében. - Töröld ki belőlem a fölösleges tudást, és fogadj be országodba! Vezess rá az egyetlen útra! Lehet, hogy bolond és beteg vagyok, és talán nyűgöz a te varázserőd is. Mégis hiszem, több vagy te ezen a világon, mint bárki és bármi más!

Fázva, zsibbadtan ébredtem reggel a templomi kürtök harsogására. A nap már a keleti hegyek fölött tündökölt, a várost azonban kékes köd takarta, és a hajnalcsillag is fénylett még az ég alján. Fejem teljesen tiszta volt. Visszalopózkodtam szobámba, az ágyamba, s fázósan húztam össze magamon a gyapjúköntöst. Megpróbáltam szégyelleni utólag éjszakai gondolataimat, de hiába: nem tartottam és nem is tartom szégyellnivalónak. Lobogás ha nincs is bennem, hűvös fények azonban igen.

Szobámba húzódtam vissza, szakállamat növeszteni és elfogultság nélkül írni le mindazt, ami történt velem. Ha majd leírtam minden leírandót, a Forrás-kapuhoz akarok visszatérni. Egyre szilárdul ugyanis bennem a bizonyosság, hogy a történtekben csakúgy, mint az eztán történendőkben, céltudatos szándék munkál. Ez a meggyőződés egész létezésemet biztonságérzettel hatja át. Bármilyen esztelennek látszó dolgokról írtam bár, nem szégyellek egyetlen szót sem!


HATODIK LEVÉL

Marcus üdvözli Tulliát; valami olyat köszönt benne, mely már régen elmúlt.

A tikkasztó római éjszakákra is úgy emlékszem, mint valaki más ember emlékeire. Egyetlen rövid esztendő választ el bennünket egymástól, ez az esztendő azonban mindenik előzőnél hosszabb... Eltávolodtam tőled, és megváltoztam. Másik Marcus vagyok. Nem értenél meg engem. Írás közben ha meg is jelensz még előttem, már csak szeszélyes ajkaid látom mosolyra nyílni, amíg a velem történtek elbeszélését hallgatod.

Azóta is abban élsz, ami az én számomra is olyan fontos és jelentős volt - azelőtt. Mérlegeled, ki üdvözölt, és hogyan. Aggályosan válogatod, melyik estélyre melyik ékszert rakd a ruhádra barátaid megörvendeztetésére, irigyeid bosszantására és haragosaid bőszítésére. Vékony selymekbe burkolod karcsú tested. Kutatod s vizsgálod alakodat és vonásaidat a simára csiszolt márványlapon. Hajtűddel döfsz a rabszolganődbe, ha az a fésülésben ügyetlenkedik. Bágyadt mosollyal boros serleget tartasz kezedben, és úgy teszel, mintha filozófiai és történelmi tárgyú felolvasásokat hallgatnál közben, imádod a legújabb slágert, és lecsúsztatod sarudat keskeny és apró lábaidról, hogy a melletted lebzselő is észrevehesse, mennyire picikék azok a fehér lábacskák. Törékeny létedre erős vagy és sokat bíró. Teljes éjszakákat képes vagy átvirrasztani szenvedélyeidtől hajtva. Szórakozottan és előkelően madárnyelvpástétomot és csigákat és tengeri gyümölcsöket csipegetsz a társaságban, és azt a látszatot kelted, mintha meglennél táplálék nélkül is. De ha kimerített a szerelem, akár az éjszaka közepén falsz be egy nagy szelet véres húst, hogy fáradhatatlanul folytathasd a játszadozást.

Ilyennek látom árnyképed, Tullia. De már nem elevenen, hanem mintegy tükörben, simára csiszolt fekete kőlapról; árnyékod nem gyötrő, mint Alexandriában volt, ahol hiába tettem bármit is, hogy emlékedtől szabaduljak. Más tölt el engem most, Tullia, teljesen más, ha nem is a magam érdeméből. Nem ismernél reám, Tullia. Én sem ismernék reád bizonyára.

Ezeket is magamnak írom már inkább, mint neked, noha még üdvözöltelek. Az írás önvizsgálat és az események vizsgálata, mint ahogy jó tanítóm tanította Rhodoszon, és leírni azt kell, amit a magam szemével láttam, és fülemmel hallhattam, nem pedig azt, amit más szavakkal már leírtak. Nem, most már nem azért írok, hogy időmet töltsem, és elhessegessem szomorúságomat. Nem érezlek közelemben, amikor írok, mind messzebbre távolodsz tőlem. Mégsem vagyok levert, Tullia, nem érzem, hogy bármit vesztettem volna.

Azzal sem törődöm egyáltalán, meglátod-e írásomat valaha. Azért még üdvözöltelek, hiszen a gyönyörökön és az izgalmakon túl, te voltál az egyetlen igazi barátom. Szervező képességednek köszönhetem azt a nem egészen makulátlan végrendeletet is, ami vagyonossá tett, s amelynek érdeméből sem hízelegnem, sem engedelmeskednem nem kell ahhoz, hogy a magam akarata szerint éljek. Eszes vagy, kegyetlen és hatalomvágyó, és egy év alatt csak fejlődhettél mindezekben. Nem is vennéd rossz néven a szavaimat, ugye? Inkább a lehető legnagyobb bóknak és elismerésnek tartanád, amit egyáltalán csak mondhatok neked. Szemed, szád, nyakad, tested hatalmát magad tudod és ismered a legjobban. Engem azonban a tested sem köt már, annyira mással vagyok teli.

Egyik napon, alkonyatkor szakállasan, lábamon egyszerű saruval, színes zsidó köntösömbe öltözve, elsétáltam lassan a Forrás-kapuhoz. Kezem és körmeim ápolását szándékosan hanyagoltam el, mint ahogy a tintafoltokat sem távolítottam el habkő segítségével a jobb kezemről. Noha izzasztó gőzfürdőkhöz és meleg vízhez vagyok szokva, itt hideg vízben kellett mosakodnom, mivel a Heródes-palota melletti férfifürdőből a szakállam miatt kinéztek. Hónaljamat sem kenem szőrtelenítő kenőccsel, szőrös a testem, mint a barbároké. De ez nem bánt, és nem is szenvedek miatta. Még inkább belé akarok olvadni környezetembe, hogy jobban bízzanak bennem. Majd azután úgyis visszatérek a régi szokásaimhoz, amikben nevelkedtem.

Nem mondhatom, hogy szeretem ezt a várost és az itt lakókat. Sokszor láthatom a templomot immár napsütésben csillámló márványával és aranyaival. Láthattam, amikor baljós vérszínűre festette az esti pír. Láthattam hajnalidőben, amikor kéklik, mint az álom. Napközben égő áldozatok sűrű füstje száll a templomból az égre Istenük tiszteletére. Mégis idegen nekem a templom továbbra is. Nem érzek olyan áhítatot iránta, mint a zsidók. Az én szememben nem szent. Szentebbnek és hatalmasabbnak láttam ifjúságomban Artemisz templomát Efézusban. És Antiochiát. És Rhodoszt. És Athént. A Forum Romanumról nem is beszélve!

Nem, nem szeretem ezt a várost, amelynek népe az ő vérét kiáltotta magára. Amikor Jézus megkorbácsoltan támolygott a keresztre feszítés helyére, és a jeruzsálemi asszonyok siratták őt, azt mondta állítólag nekik, jobb volna, ha magukat és a gyermekeiket siratnák. Nem tehetek róla, de mindig rossz érzések gyötörnek, ha a templomra nézek, amelynek szent kárpitját a fölétől az aljáig a földrengés repesztette szét, a második földrengés a szentélyébe vezető lépcsőiből is több fokot szakított ki. Mindebben épp elég baljós intés van.

Ilyen gondolatokkal sétálgattam az alkonyatban a Forrás-kapu felé. A kereskedők utcájában még élénk volt a nyüzsgés, a legkülönbözőbb nyelveket beszélők szavai visszhangoztak a boltok környékén, tevék csengettyűi csilingeltek, és szamarak ordítoztak. Én is világvárosnak tartom a zsidók szent városát a többi világváros között, mégis idegenkedem tőle.

Minden város egyformán szomorú az idegennek a napi munka elcsöndesültével. Engem is a magányosság bánata mardosott belül, noha szívemben csöndes várakozás izzott. Nagy dolog, ha az ember szabad, és senki emberfiától nem függ. Idegen városban azonban keserű ajándék a magány ilyenkor alkonyattájt.

Ugyanakkor öröm is buzgott bennem, mivel mégiscsak volt valami, amire várhattam. Tudom, a világ megváltozásának és a várakozásnak napjait élem, hiszen föltámadt sírjából és országa itt időzik még a földön. Ezt ugyan csak néhányan tudják és hiszik, és ők is kételkednek a szívükben - ilyen még nem történt soha! Én is kételkedem a szívemben, de kételkedve is hiszem és remélem és várom, hogy történni fog valami, ami mindent elrendez.

A kapunál már csak néhány kéregető volt, engem egyikőjük sem ismert föl; a vak koldust most nem láttam. Fején vizeskorsót hordozó és egymással lelkesen locsogó asszonyok csapata járt-kelt a boltív alatt. Még csak szájukat sem takarták el a ruhájuk szegélyével előttem, a férfi előtt, annyira nem vettek figyelembe.

Sötétkékre vált az égbolt, sűrűsödött a homály. Három csillag világolt már az ég alján. Az őrök nekiláttak meggyújtani a tartókban lévő gyantás fáklyákat. Csalódtam, de csalódásra is készen állván, nem csüggedtem. Készen álltam újra és újra visszatérni, hogy megkaphassam a jelet. Indultam volna vissza a szállásomra, csak azért késlekedtem még, mivel úgyis mindegy, hol vagyok.

Ekkor tűnt föl a kapu alatt a vizeskorsót hordozó férfi. Az asszonyoknál esetlenebbül hozta a vállán a korsót, náluk lassabban és óvatosabban lépdelve, meg ne botoljék. Csak akkor indultam utána egy meredeken fölfelé emelkedő utcácskában, amikor már eltűnt a szemem elől. Föntebb a meredek utca lépcsőkben folytatódott. Pár lépéssel menvén mögötte, jól hallhattam a zihálását is.

Sokáig kísértem így. Egyszer egy zegzugos sikátorba fordult be, a sietség legcsekélyebb jele nélkül. A felsőváros egyre magasabban fekvő részeire jutottunk. Mivel érezhetőleg nem törekedett céljához egyenesen, eléggé hosszú utat tettünk meg. Le is rakta a korsóját egy meglehetősen elhagyatott helyen, ő maga pedig a ház falának támaszkodva várakozott. Ekkor léptem én mellé, teljesen szótlanul. Csak mikor a zihálása csillapodott, fordult felém végre, üdvözölt, és tudakolta tőlem:

- Utat tévesztettél, idegen?

- Békesség néked - üdvözöltem. - Sok az út, és sok a tévút is, valóban.

- Csak két út van - mondotta bölcselkedve. - Az egyik út életre visz, a másik azonban halálra.

- Számomra csak egyetlen út létezik már - válaszoltam. - A magam erejével azonban nem találom, de bízom és remélem, hogy rávezetnek.

Szótlanul emelte ismét vállára a korsót, és indult tovább. Én is követtem, nem tiltotta.

- Nagyon meredek a lépcső. Segíthetek, ha kifulladtál.

- Nem a cepelés, hanem a félelem fullaszt. Nem is tudom, származhat-e jó egyáltalán ebből az egészből - aggodalmaskodott, de megengedte, hogy a korsót vállamra emeljem. Énnekem egyáltalán nem volt nehéz. Ő ment elöl, és jelezte számomra az út gödreit és egyenetlenségeit, amikben megbotolhattam volna. A sikátor mocskos volt és vizelettől bűzlött. Saruim elpiszkolódtak.

A felsővárosi ház, hova végül a régi városfalba vágott kapun át eljutottunk, nagy és nyilvánvalóan gazdag ház volt. Én azonban csak a körvonalait vehettem szemügyre a sötétségben. Kísérőm egyetlen rövid ajtózörgetésére egy nőcseléd bocsátott be bennünket, aki ugyan nem üdvözölt engem, de a korsót nyomban elvette tőlem; kísérőm iránt is olyan nyilvánvaló tiszteletet tanúsított, hogy ő sem lehetett szolga, ahogy először képzeltem.

Csöndes, barátságos udvarba kerültünk, fák is álltak benne. Fiatal fiú lépett hozzám, tizenöt esztendős forma.

- Békesség neked! - köszöntött kissé szégyenlősen. - Atyám és nagybátyám már visszavonultak. Engedd, kérlek, hadd kísérjelek az emeleti szobába! Nem akarnál kezet mosni?

A szolgáló válaszomat sem várva és egyáltalán nem takarékoskodva öntött vizet a kezemre a korsóból, amit én hoztam. Úgy öntötte, mint aki meg akarja mutatni, nincs hiány vízből e házban. A fiú törülközőt nyújtott nekem, és azt mondta:

- A nevem Márkus. Én is a Mesterrel voltam az utolsó estén, amikor elfogták - jegyezte meg önmaga fontossága tudatában, amíg én a kezemet törülgettem. - Egyetlen szál ingben ugrottam ki az ágyamból, és futottam figyelmeztetni őt a Gecsemáné-kertbe, mert tudtam, hogy ott éjszakázik. El is szakadt az ingem, vagyis a kezükben maradt, amikor elfogtak. Pucéron kellett menekülnöm onnan a többiekkel együtt.

- Ne fecsegj, Márkus! - szólt reá kísérőm, akinek már sikerült legyőznie félelmét, és most lelkesedéssel volt tele ismét.

- Én Nathaniel vagyok - szólalt meg -, miért titkolnám előtted a nevemet. Én találkoztam vele az emmausi úton aznap, amelynek reggelén a sírját elhagyta.

- És először meg sem ismerted! - vágott közbe kotnyeleskedve Márkus. Nathaniel magához ölelve csillapította és hallgattatta el a fiút, aki kezembe kapaszkodott meleg fiúkezével, bizalmaskodón. Kézen fogva vezetett a lépcsőn a felső szoba felé.

A nagy és tágas szobát a lámpa csak oly gyengén világította meg, hogy a szélek teljes homályban maradtak. Két férfi várja az érkezésemet, láttam. Kéz a kézben állottak egymás mellett a félhomályban, teljes csöndben. Egyikőjüket meg is ismertem: a megnyerő külsejű Jánost, akit a keresztre feszítés helyén láttam az asszonyokkal. Most, hogy a gyönge lámpavilágnál is megnézhettem, a fiatal arcról sugárzó elmondhatatlan tisztaság ragadta meg figyelmemet. A másik idősebb és barázdás homlokú férfi igen gyanakvó tekintettel méregetett.

- Békesség néktek! - üdvözöltem őket.

Nem válaszoltak egyetlen szóval sem. Jánosnak az idősebbikre vetett kérdező pillantása mintegy biztatás volt, hogy szólaljon meg az. Ő azonban gyanakvó pillantásokkal méregetett tetőtől talpig továbbra is. Igen feszélyező volt ez a hangtalanság, amit végül is Nathaniel pártfogó hangja tört meg:

- Ő az, aki követte a vizeskorsó útját.

- Az egyetlen utat keresem - mondottam jámborul, és attól félve, hogy mindketten elutasítanak.

A felső szobában egész sereg kerevet volt a nagy asztal körül, azt tehát úgy használták szemmel láthatólag, mint egy nagy ház ebédlőjét. A gyanakvó férfiú kellő alapossággal végigvizsgált, aztán, kezével intve rendelkezett:

- Nathaniel és Márkus! Menjetek az udvarra, ott őrködjetek, baj ne történjék!

Miután ők kimentek, egy nagy kulccsal bezárta mögöttük az ajtót, és megszólalt:

- Néked is békesség, idegen! Mit kívánsz tőlünk? Félek, hogy az út, amit keresel, túlságosan keskeny lesz számodra!

János enyhén feddőleg avatkozott közbe:

- Jaj, Tamás, mindig és mindenben kételkedel!

Énhozzám pedig így szólt:

- A kereső igenis talál, és a kopogtatónak ajtót nyitnak - mondotta nekem. - Minekünk azt mondták rólad, szívedben csendes és alázatos vagy. Buzgó voltál a kopogtatásban, és ezért tártuk ki előtted kapunkat.

Intett, foglaljak helyet, és ő is leült szemben velem, nyájasan nézve reám forrástiszta, álmodozó szemével. Tamás is leült mellénk, és némi kis habozás után megszólalt:

- Egy vagyok ama tizenkettőből, akikről már szólottak neked. Ő maga választott bennünket, s hívott maga mellé, és mi követtük őt. János a legifjabb közöttünk, külön is őrködnöm kell rá az elővigyázatlansága miatt.

- Ne vádolj bennünket túlzott elővigyázatossággal - folytatta. - Magad is tudod, vádakat koholnak ellenünk a vezető emberek. Szerintük összeesküvést szőttünk titokban, hogy a népnek való jeladásként fölgyújtsuk a templomot. Meg azután azt is mi gyilkoltuk meg, szerintük, aki elárulta őt. Nem titkolom, temiattad is torzsalkodtunk egymással, és a legóvakodóbb mellettem Péter volt, aki hallani sem akart rólad, mivel idegen vagy. Magdalai Mária azonban melletted szólott.

- Én is ismerlek - szólt közbe János védelmezőn. - Saját szememmel láttam a keresztnél, hogy nem csatlakoztál a csúfolkodókhoz.

- Én is ismerlek arcról, és hallottam is rólad egyet s mást - feleltem. Nehéz volt megállanom, hogy ne bámuljam őt, ilyen szép ifjú arcot nem láttam még soha. Olyan ragyogó volt ez az arc, mint ami még soha egyetlen gonosz gondolatot sem tükrözött. Szépsége azonban nem volt élettelen, mint a szobroké, eleven és felhevült arcáról mintha nyugalom és melegség áradt volna reám.

- Mit akarsz hát tőlünk? - kérdezett ridegen Tamás.

Húzódozása óvatosságra serkentett. Úgy látszott, mint aki a kívülről érkező előtt féltékenyen oltalmazni akarja a tanítványok közös titkait.

- Csak azt kérem, mutassátok meg nékem az utat! - mondottam alázatosan.

- Olyasmit mondott nekünk egyszer, még az elfogatása előtt - kezdte Tamás magyarázni kedvetlenül, Jánosra pillantva -, hogy az atyja otthonában sok hely van. Elmegy, és nekünk is készít helyet, mármint nekünk a tizenkettőnek, úgy gondolom, erre célozhatott, noha Júdás elárulta őt. Ehhez még hozzáfűzte azt is: Ahová én megyek, ti is tudjátok oda az utat!

Értetlen arckifejezéssel dörzsölgette barázdás homlokát:

- Ő mondta ezt akkor, igen, de mi egyáltalán nem tudtuk, hová megy. Hogyan tudhattuk volna akkor az utat oda? És most, te, idegen, jössz, és az utat kérdezed tőlünk, amikor én magam sem tudom.

- Tamás, Tamás! Hát nem ő mondta neked, hogy az út ő maga, igen, így, hogy az út és az igazság ő - emlékeztette János. - Nem mondhatod, hogy nem ismered az utat.

- Jó, jó, de mit jelent ez? Mégsem értem! Magyarázd meg! - kiáltott Tamás, és öklével a tenyerébe csapva türelmetlenül fölpattant.

János készségesen magyarázta volna neki, csak miattam nem merte.

- A sírjából is föltámadt a harmadik napon - szólaltam meg.

- Így történt - jelentette ki János is. - Minekünk magdalai Mária jelentette, hogy a kő nincs a sír szájánál. Péterrel siettünk oda, és láttuk, hogy a sír üres.

- Igen, igen - vágott közbe Tamás gúnyosan. - Magdalai Mária azonban angyalokat is látott, meg valami kísértet-kertészt.

- Kertészt? - kérdeztem a helyemről felszökve. Valami remegni kezdett bennem.

- Asszonyi fecsegés! - folytatta Tamás, ügyet sem vetve közbeszólásomra. - Mint ahogy Nathaniel és az a másik is kísértetet látott az emmausi úton! És persze, nem is ismertek rá!

- Minekünk megjelent a szobában is, amikor mi remegve és félve ültünk itt a lezárt ajtó mögött - kezdte mondani János. - Itt járt közöttünk, és szólt hozzánk, és ígéretet tett nekünk, amire magam is alig merek gondolni, még kevésbé idegeneknek beszélni róla. Biztosíthatlak, hogy élve jött ide közénk, és ugyanúgy tűnt el, amint jött. Ezt mi hisszük.

- Hiszitek hát - gúnyolódott Tamás -, mert meg voltatok szédülve, mint Nathaniel meg a társa, Máriáról nem is szólva! Én nem voltam ott, de én nem is hiszek semmiféle látomásban! Nem hiszem, ha a saját szememmel nem láthatom a kezén a szögek helyét, és nem dughatom az ujjamat azok helyére. Addig én nem hiszem, és ez az én utolsó szavam erről, ha ezért itt kell meghalnom, akkor is!

Szavai és kételkedése igen elszomorították az ifjú Jánost, aki az arcát is elfordította Tamástól. De nem, mégsem ellenkezett vele. Én úgy véltem, hogy Tamás kételkedése e néhány nap alatt meggyöngítette a többiek hitét is, és akik a saját szemükkel látták őt, azok is kételkedni kezdtek az együtt látottakban. Énbennem azonban különös örömérzés áradt szét, és határozott hangon jelentettem ki:

- Énnekem nem szükséges látnom ahhoz, hogy higgyek. Azt is értem, hogy föltámadt, és még mindig itt van a földön. Nem tudom, miért, de várakozom. Olyanok történtek és lesznek is történendők e napokban, amik még soha.

- De hiszen, noha köntösödre prozelita bojtokat varrattál is, nem vagy Izráel gyermeke - vetette ellenemre gúnyosan Tamás. - Nem is értem, miért kémkedsz ilyen állhatatosan utánunk? Kételkedem a szándékaidban. Azt gondolod, nem tudjuk, hogy a helytartó vendége voltál az Antonius-várban? Próbálsz bennünket kelepcébe csalni, és olyan szavakat húzni ki belőlünk, amelyek miatt minket is megfeszíthetnek vagy megkövezhetnek.

- Nem tudom, láttál-e már embert megkövezni - kérdezte bütykös ujjait összekulcsolva, és nyugtalanul meredve maga elé. - Én láttam, és nem akarom a saját bőrömön kipróbálni! Én ugyan nem, ha már ő meghalt. Teljesen mindegy nekem, hogy a sírja üres-e vagy sem.

- Akkor meg mire vársz itt Jeruzsálemben? - kérdeztem én is ridegen. - Miért nem indulsz akkor utadra, és térsz haza munkádhoz szó nélkül? Mire várakozol?

Tamás úgy sütötte le a tekintetét, mint aki egész életében ahhoz szokott, hogy parancsoló hangot hallva megalázkodjék. Köntösét babrálgatva védekezett:

- Egyedül nem indulhatok el. Itt pedig csak az időnket prédáljuk. Legokosabb volna a pusztába húzódni egy időre, azután pedig hazatérni. De mi csak tétovázunk, torzsalkodunk és habozunk; nem jutunk egyetértésre semmiben.

- De hiszen otthonod sincs már, ha egyszer ő választott ki - emlékeztette a forrástiszta szemű János Tamást. - Magad hagytad ott a szerszámaidat, és követted őt. Aki pedig visszafelé néz, kezét az ekeszarvon nyugtatva, nem alkalmas az ő országára. Ő mondta ezt is. Nem, nem, Tamás, minekünk már nincs visszatérés az előző életünkbe!

- Milyen az ő országa? - kérdeztem meg gyorsan.

- Semmiképpen nem olyan, amilyennek gondoljuk, idegen! - válaszolta csúfondáros fejcsóválással Tamás. - Pedig én készen voltam a köntösömet kardra váltani, és meghalni vele és érette! - csapott megint a tenyerébe az öklével, és a haragtól elfúlva kiáltozott:

- Isten legyen mihozzánk irgalmas, de az ember fiának, neki, hatalma és ereje volt, hogy a világgal tegye, amit akar. Ő azonban hagyta magát keresztre feszíteni némán, mint egy bárány, és ilyen szerencsétlenül hagyott itt a magunk bajára bennünket, akik azt sem tudjuk, mit higgyünk, és hová forduljunk?!

- Akit megköveznek, szájából vér és nyál folyik, az orrából is vér, és üvölt, és sír, és a ruháját a saját maga mocskával mocskolja össze, mielőtt a lelkét kiadná. Miért tegyük ki magunkat ennek, amikor ő már nincs, már elhagyott bennünket.

- Ugyanilyen erőtlenek vagyunk mindnyájan, ha a pillanat eljő - mondotta János, gyöngéden és biztatóan érintve meg Tamás vállát. - Emlékezz azonban, azt is megígérte, oltalmazót küld nekünk.

Tamás hevesen oldalba taszította, mintha valami nagy titkot árult volna el ezzel, és ismét visszavette a szót, hogy megzavarjon engem:

- Te, János, könnyen beszélsz! Mit tudsz még az élet sok bajáról, kegyetlenségéről? Mint atyád legkedvesebb gyermeke, idős embereknek voltál munkavezetője bátyáddal együtt apád halászati vállalkozásában. De én a dolgozók és a bajviselők részéről lettem a követője, amikor elhívott magával. De miért kellett ilyen értelmetlenül meghalnia, nem vagyok képes megérteni! A tanácsunk és a rómaiak csúfjává tette magamagát és bennünket is!

Engem azonban nem tudott megzavarni. Kíváncsian kérdeztem Jánostól:

- Mit mondtál az oltalmazóról?

- Nem értem és nem tudom most még magam sem, de bízom az ígéretében - nézett rám nyílt tekintettel János. - Valami még történik velünk, ahogyan te is mondottad. Ezért vagyunk még most is Jeruzsálemben.

Mindketten énreám néztek, arcuk azonban annyira különbözött egymástól, amennyire két emberarc egyáltalán különbözhet. És mégis volt rajtuk valami azonos és egyező is, ami Tamás keserű szavai ellenére egybefűzte őket. Amikor elhallgattak, megéreztem, hogy végképpen kívül maradtam a közösségükön. Magdalai Mária szavai jutottak eszembe, amiket a kiválasztott tanítványokról mondott, és most értettem meg, mire célzott. Akármilyen nagy embercsoportból ki lehetne ezeket az arcokat választani - éreztem. Most, amikor láthattam és megfigyelhettem őket, arcukról is megismerném már azokat a tanítványokat, akik engem gyanúsnak tartottak, és nem egyeztek belé, hogy találkozzanak velem.

Jó ideig hallgattak, s tudomásul kellett vennem, hogy János jóindulata ellenére is kívülálló maradtam.

- Én csak jót akarok nektek - próbálkoztam még gyámoltalanul. - Nem vagyok ugyan sem zsidó, sem körülmetélt, nem is akarok azzá lenni. De azt is hallottam, hogyan könyörült meg a zsidók által megvetett szamaritánuson is, és gyógyította meg Galileában egy római helyőrségparancsnok szolgáját, mivel a római hitt az erejében. Én is hiszek országában és erejében, hiszem, hogy él, és még el fog jönni közétek. Imádkozom értetek, és azért, hogy ez így történjék, de ti se hagyjatok engem sötétségben! Nem akarok ártani neki, legyetek bizonyosak! Hogyan is árthatna ember annak, aki a sírjából támadt föl és lezárt ajtókon keresztül jön-megy? Nektek sem akarok ártani. Éppen ellenkezőleg, segíteni akarok nektek, hacsak tudok. A szíriai zsibárus, Karanthész vendégszobájában lakom, a Hasmoneusok palotája közelében. Vagyonos férfiú vagyok, és vagyonommal is készen állok a segítésetekre, ha szükséges.

- Rajta! - mondotta Tamás, és elém nyújtotta kérges tenyerét.

- Ilyen segítségre egyelőre nincs szükségünk - mondotta János. - Az én családom tehetős, Mátéé úgyszintén, és vannak az Úrnak gazdag hívei, akik ez idáig is pártfogoltak bennünket vándorlásaink során, másként nem is követhettük volna őt. Kenyérre és ruhára nincs már szükségünk, csak arra, amit egyedül ő adhat nekünk. És ha ő visszatér, nem feledkezem meg rólad. Azokat a titkokat, amiket mireánk bízott, nem leplezhetem le idegenek előtt.

- Azt hiszem, rosszul tettük, hogy Máriát egyáltalán meghallgattuk - szólalt meg Tamás. - És ennek az idegennek a kíváncsiskodása is rosszat jelent... Tudd azonban, idegen, amíg ővele jártunk, nekünk is hatalmunkban volt betegeket gyógyítani, és gonosz szellemeket elűzni - fordult hozzám most fenyegetően. - Lehet, hogy erőnk most megfogyatkozott, de jobb, ha őrizkedsz tőlünk! Bennünket ő jelölt ki tanítványokul! És mi csak azt engedtük hozzá, akiket mi akartunk, és akit nem akartunk, azt nem engedtük! Ha még a mi körünkben, a tizenkettő között is akadt áruló, hogyne gyanakodnánk mindenkire, aki kívülről jön!

- Sem tőled, sem az erődtől nem félek! - válaszoltam. - Nem hallottam, hogy arra használta volna az erejét, hogy ellenségeit leverje, még kevésbé azokat, akik buzgón keresik őt.

- Eh, a te értesüléseid! - ellenkezett Tamás. - Megátkozta bizony a fügefát is haragjában, úgyhogy a szemünk láttára száradt el, amiért csak leveleket növesztett, érett füge azonban nem volt található rajta egy sem. Pedig nem is volt érési idő akkor.

- Azt sem érthettük meg - szólalt meg János. - Bizonyára valami jelképes cselekedet lehetett, ezért nem értettük.

- Példázatokban a néphez szólott - vágott közbe Tamás. - Minekünk megmagyarázott mindent. De hogyha akkor sem értettük meg, hogy értenénk most? Ezért volna a leghelyesebb késlekedés nélkül elmenni innét!

Belefáradtam a sok ellenkezésbe és fenyegetésbe.

- Legyen, amint akarod - mondtam. - Sajnálom, hogy csak bosszúságot okoztam nektek, akik egyébként is zaklatott lelkiállapotban éltek. Én Alexandriából indultam el megtalálni a világ urát, kinek a születését olyan sok egybehangzó jövendölés jelentette. Jövendölések más népek körében is éltek, nemcsak a zsidók között. De a csillagok együttállása is jelezte születését, és ezt egyformán állapították meg Rómában és Görögországban. Én a világ urát meg is találtam, mégpedig a názáreti Jézusban, akit a zsidók keresztre feszítettek, és akinek halálát saját szememmel tanúsíthattam. Az országa azonban egészen más, mint amilyennek gondoltam, vagy amilyennek ti vélitek. Azt azonban nem hiszem, hogy meg tudnátok akadályozni a hozzá vezető út keresésében. Föltámadása számomra bizonyosság az országáról.

De hogy ezt elmondtam, a csalódás égető könnyei jelentek meg szememben, és elhomályosult szemmel néztem körül a tágas vendégszobában, amelynek szögletei homályban maradtak. Egyetlen rövid pillanatig ugyanazt a jelenlétet éreztem erősen, amit Lázáréknál. Ez azonban nem volt álom. Ellenkezőleg: nagyon is éber és fogékony voltam. Erős volt a vágy bennem, hogy a nevén szólítsam, és ugyanúgy hivatkozzam nevére, mint amikor a követ sajttá változtatta a vak koldus kezében. A félelem azonban nem engedte ezt e két ember társaságában és ebben a szobában. Akárhogy akadékoskodtak és kétségeskedtek is, valamilyen titkos tudásuk kell hogy legyen. Bizonyosan megtanította misztériumára őket, mielőtt elment volna meghalni, hogy valóra váltsa a szándékot, amiről egyedül ő tudott, és amit ezek egyáltalán nem értettek.

Nem, mégsem merészeltem kimondani a nevet hangosan, csak elköszöntem tőlük alázatosan:

- Békesség nektek! - és megfordultam, hogy eltávozzak.

Tamás lépett elémbe, hogy a lezárt ajtót kinyissa, de mikor a nagy fakulcsot elforgatta, és ki akarta tárni előttem, mégsem nyílott az ajtó. Ekkor megrázta az ajtót, és újra megforgatta a kulcsot, de az ajtót nem tudta kinyitni akkor sem.

- Biztosan bedagadt, és azért nem mozdul - indulatoskodott.

- Ne rángasd annyira vadul, eltörik a zár is - figyelmeztette János, és odalépett segíteni. A reteszt azonban János sem tudta kinyitni. Meglepve és szemrehányóan néztek rám mindketten, mintha az én hibám volna, hogy az ajtó nem nyílik. Odamentem ezért segíteni. Noha a fából való zárakról és azok kulcsairól semminémű ismereteim nem voltak, el tudtam fordítani mégis a kulcsot, és az ajtó egyetlen könnyű mozdulatomra kinyílt. Hűvös éjszakai levegő érintette az arcom, s megpillantottam fejem fölött a csillagos égboltot, amelyre épp akkor húzott aranyszínű csíkot egy hullócsillag, mintegy jelként számomra.

Az ajtó bezáródása és a csillaghullás számomra annak volt a jele, hogy a király maga nem akart kizárni az országából, mint a tanítványai. Igaz, ők föl sem ismerték a jelet, Tamás csak forgatta a zárban a kulcsot, és dörmögött, hogy a szegény ember nincs kulcsokhoz és zárakhoz szokva, mivelhogy javai sincsenek, amiket zár mögött kellene tartania.

Mindketten fönt maradtak a felső szobában. Egyedül mentem lefelé. Az udvaron Márkus fogadott:

- Visszatalálsz-e szállásodra egyedül, idegen? Ez már a második őrségváltás ideje! - mondotta aggodalmasan.

- Nem kell törődnöd velem, noha a félelemtől fulladozó Nathaniel a ténylegesnél hosszabb útvonalon és kanyargós sikátorokon át vezetett ide, hogy megtévesszen, visszatalálok én azért az alsóvárosba a szállásomra. Először a régi városfalon kell valahol átjutnom, onnan majd a csillagok mutatják nekem az irányt lefelé. Ha meg a színházat és a fórumot elérem, onnan már könnyű a tájékozódás!

- Atyám és nagybátyám rendeltek ide engem házigazdának erre az estére - mondotta lelkendezve. - Semmivel sem kínáltalak meg mégsem, mivel az úr eme szolgái nem akartak étkezni veled, aki mégiscsak római vagy. Engedd a vendégbarátságomat legalább azzal teljesíteni, hogy elkísérlek a szállásodra.

- Fiatal vagy, és a fiatal szervezet több alvást kíván! - tiltakoztam mosolyogva. - Így is túlságosan sokáig kellett miattam virrasztanod!

- Úgysem jő ilyen éjszakán álom a szememre - állította Márkus. - Annyit várj csak, amíg a köpenyemet fölkapom!

Az álmos szolgálólány pörölni kezdett vele a kapunál, de Márkus nevetősen arcon cirógatta, és máris kisurrant mellettem a kapun. Megállapítottam, hogy ólmos végű botot is hozott magával. A megfigyelés nem volt örvendetes számomra, noha ilyen suhanctól azért még így sem ijedek meg.

Egyenes úton vezetett, és ahogy én láttam, azt sem próbálta megakadályozni, hogy a házukhoz visszataláljak, noha először az egész kísérési szándékát efféle törekvésnek véltem. A sötétebb részeken még a kezemet is megfogta, és úgy vezetett, meg ne botoljak. Éreztem, mekkora kedve volna beszélgetni velem. Nem volt azonban bátorsága, mivel engem a lehangoltság szótlanná tett, csupán a szívemben voltam reménykedő.

- Te is ismerted hát a názáreti Jézust? - kérdeztem azért tőle.

- Ismertem, igen - válaszolta komolyan, és erőteljesen megszorította a kezemet. - Akkor is részt vettem az előkészítésben és a kínálásban is, amikor a pusztaiak szokása szerint húsvéti bárányt evett tanítványaival az utolsó napon. Azelőtt is láttam és köszöntöttem őt mint Dávid fiát, amikor szamárháton vonult be Jeruzsálembe... Atyám szerezte azt a szamarat is, amit a megbeszélt helyen tartottak mindaddig, amíg a tanítványok el nem vitték onnan - dicsekedett. - Akkor a ruháit terítette elé az útra a nép, és pálmaágakat lengetett felé, és hozsannát kiáltozott neki. Atyám és nagybátyám jóvoltából teljesen ingyen kapta használatra a felső szobát is.

- Ki a te atyád? - ébredt föl bennem a kíváncsiság. - És miért pártolta Jézust a vezető emberektől sem félve?

- Atyám kívánsága az, hogy ezekkel a dolgokkal összefüggésben az ő nevét ne emlegessék - válaszolta Márkus halk hangon és elkomolyodva. - A csendesek közé tartozik ő is, noha vagyonos. Azt is a csendesek kérték tőle, gondolom, hogy védelmezze a királyt. Jézus azonban nem akart veszedelmet hozni házunkra azzal, hogy ott fogják el, és ezért éjszakára elhúzódott a Gecsemáné-kertbe. De Júdás, az áruló, a felső szobát is ismerte. Elsőül azért a mi kapunkon dörömböltek a fogdmegek, akiknek egy része fáklyát tartott kezében, a többi fegyvereit csörgette. Akkor ugrottam ki az ágyból, és futottam figyelmeztetni őt. Azzal is védekezhetett atyám a tanács előtt, hogy a felső szobát mindig szokása volt lakodalmakra és más efféle alkalmakra bérbe adni - fűzte hozzá magyarázón. - De nemigen szorongatták őt, hiszen barátai vannak a vezető emberek között. Lehet, ők maguk is tudták, hogy a galileabeliek a maguk rejtekhelyeiről a mi felső szobánkba húzódnak, miután a sötétség leereszkedett, de a szorongatásukkal nem akartak fölösleges zavarokat kelteni. Eléggé nyomasztja őket most az a vétkük, hogy ennyire gyalázatos módon ölték meg az Isten fiát.

- Isten fia volt? - kérdeztem a fiút, hogy megvizsgáztassam.

- Bizony, az Isten fia volt, és fölkent - helyeselt őszinte meggyőződéssel Márkus. - Ilyeneket senki más nem cselekedhetett, csak akit az Isten maga küldött. És föltámadt a sírjából és él, noha meghalt. A nagybátyám, Nathaniel, evett is vele együtt. Holtak és test nélküli szellemek pedig nem esznek. Bizonyos hát, hogy él.

Szívemben ugyan nagyon megértettem ezt az őszinte, gyermeki hitet, eszem azonban arra késztetett, hogy gúnyosan megjegyezzem:

- Nem valami sok tudás kotyoghat a fejedben, ha ilyen könnyen elhiszel mindent!

- Tudok görögül írni és olvasni, és egy kevéssé latinul is - védekezett a fiú. - Atyámnak vagyona és tekintélye van Cipruson csakúgy, mint Rómában. Nem vagyok olyan műveletlen hát, mint gondolod. És nemcsak láttam őt, de beszéltem is vele. Egyszer meg a kezét rátette a fejemre, amikor nálunk volt. Neked azért nehezebb hinni, mivel csak meghalni láttad, ahogy elmondták nekem. Én hatalma és ereje napjaiban is.

Eljutottunk a felső- és az alsóvárost elválasztó falhoz. Annál a kapunál álltam meg, amelynél bereti Máriával találkoztam.

- Innen már hazatalálok - mondtam, de mégsem indultam, mint ahogy Márkus sem kívánt még elválni tőlem. Újabb csillag futott le az égboltról, azt néztük mindketten.

- A csillagos ég is nyugtalan mostanában! - mondtam. - Valami történni fog! Talán majd most kezdődnek az ő országának a napjai... ki tudhatná? És másképpen, mint ahogy mi megérteni tudnók.

Márkus még nem köszönt el, nem indult hazafelé. Szégyenlősen húzgálta köpenyét, és botjával piszkálgatta lába előtt a földet.

- Azon csodálkozom - szólaltam meg -, hogy Nathaniel nem ismert reá nyomban, mint ahogy magdalai Mária is csak akkor ismerte föl, amikor már nevén szólította.

- De hiszen nem lehettek arra fölkészülve, és nem is várhattak ilyet - védte őket Márkus. - Életében is sokféle volt a megjelenése, lelkének állapotai szerint váltakozó. Bajos ezt megmagyarázni és megértetni másokkal. Olyan volt az arca, mint bárki más emberé, aki azonban hitt benne, valami olyat láthatott az arcán, ami számára különösen kedves volt valamikor. Szembenézni azonban nem lehetett vele vagy legalábbis igen nehéz volt. Szeméből különös komolyság sugárzott. Nemegyszer láthattam fejet hajtani előtte idős embereket is, akik arcába néztek.

- Lehet, hogy igazad van - mondottam. - Én már csak akkor láttam, amikor a kereszten szenvedett, azelőtt nem tudtam róla semmit. Igen, eléggé sötét volt, bár ránézni akkor sem tudtam. Így hát a külsejét sem tudom emlékezetembe visszaidézni. Szenvedését is jobban tiszteltem annál, mint hogy vizslassam az arcát. De talán akkor sem tudtam volna jobban megnézni, ha akartam volna is. Mégsem csodálkozom ezen, ha egyszer Isten fia volt, amint ezt maguk az őrök is elismerték, amikor a halála pillanatában megrendült a föld... De - folytattam és engedtem magamból kitörni a keserűséget - választhatott bár tanítványokul akármilyen műveletlen embereket, joguk még nekik sem lehet szerintem hozzá, hogy a tanító keresésében másokat megakadályozzanak! Ezt bizony helytelenül és gonoszul cselekedték. Nekem is az a véleményem, mint neked. Eltúlozzák a félelmet, hogy a misztériumot titokban tarthassák. Pedig már akkor sem igen üldöznék őket, ha kimozdulnának rejtekükből.

- Énszerintem nincs igazad! - válaszolta tűnődve Márkus. - Lehet, hogy valóban tanulatlanok, de van bennük valami, ami másokban nincs. Rá tudtak nézni mesterük arcára, szembe tudtak vele nézni, és mégsem lett semmi bajuk. Legalábbis János mindig a szemébe nézett. Ő is Jánost szerette legjobban. Ne szóld le őket, idegen!

- Nem lehet könnyű megérteni őket - folytatta, de már akkor mosolygás is érződött a hangjában. - Atyám is belefáradhatott kissé az örökös torzsalkodásba és a sok indulatba. A testi mivoltában leghatalmasabb Péter, az, aki mindenkivel, még az őket bujtató asszonyokkal is állandóan kötekedik, amellett pedig roppantul hatalomvágyó és szörnyen gyermeteg lélek a hatalmas teste és ereje ellenére. A galileaiak amúgy is egészen másfélék, mint mi, jeruzsálemiek. Hogyan érthetnék az írások finomságait úgy, mint Izráel tanítói. Vidékről valók, falusiak, akik kézzelfoghatóan értelmeznek mindent... Idegenekkel szemben túlságosan ridegek és elutasítók, elismerem, életében sem engedtek mindenkit a színe elé. Azóta már valaki más is kereste őket, de azt egyáltalán nem fogadták, mivel nem tartották Izráel igaz gyermekének.

- Beszélj róla! - kértem a fiatalembert éledező kíváncsisággal.

- Bizonyára hallottad, amikor a keresztet a vállára tették, leroskadt a földre, és nem bírta vinni - fogott bele Márkus. - Erre a rómaiak a szemközt jövök közül fogtak meg találomra valakit, aki a város felé igyekezett, és kényszerítették a kereszt cipelésére. Közönséges parasztnak nézték az illetőt, holott egy nagy birtok tulajdonosa és elöljáró a libertinusok zsinagógájában. Panaszt akart hát tenni az önkényeskedés miatt, de más gondolatra jutott. Először egyáltalán nem volt tisztában a történtekkel, mivel Cirénéből érkezvén ide, nem akart politikai dolgokba keveredni. De mikor a történtek megvilágosodtak, és azt is megtudta, hogy kinek a keresztjét hordozta, emésztő szomorúság fogta el, és késztette, hogy többet is tudjon Jézusról és tanítványairól. Péter azonban őbenne sem bízott meg. Igaz, hogy a legjobban éppen azokban a napokban féltek, később pedig már nem tért vissza hozzájuk ez az ember. Néked érdemes volna fölkeresned, és beszélgetned vele. Nem lehetetlen, hogy Jézus mondhatott neki valami emlékezésre méltót, amitől ennyire gyötrődő lelkiállapotba került.

- Hol találhatnám meg? - kérdeztem.

- Cirénéi Simon a neve... Kérdezd őt a libertinusok zsinagógájában, ott bizonyára tudnak róla.

- Mi az a libertinus zsinagóga? - kérdeztem.

- Olyan zsinagóga, ahol az írásokat görögül olvassák. A Rómából visszatért, meggazdagodott libertinusok alapították, de támogatják az Alexandriából és a Cirénéből érkezettek is. Ezek azonban csak olyan kevéssé héberek már, hogy meg sem értik az atyák nyelvét. Egyébként gazdag és szabadon gondolkodó gyülekezet, amely a híveire nem ró súlyos terheket. Sabbatkor, ha az írásokat akarnád görög nyelven, bizonyára szívesen fogadnának körükben.

Számomra igen jónak látszott ez a tanács.

- Köszönöm, Márkus - mondottam. - Ki vagyok úgyis rekesztve, és magamban kell keresnem az utat. Kettesben jobb lesz keresni, mint egyedül. Béke veled!

- Béke legyen veled is, helytartó barátja! - mondta nem minden él nélkül. - Ugye, ha megkérdeznek, bizonyítod majd, hogy semmiféle cselszövést nem tapasztaltál?

- Én a magam barátja vagyok, más barátaim nincsenek - mondtam. Rosszul esett, hogy még az oly őszinte fiatalember is arra gyanakszik, hogy a rómaiakhoz továbbítom megfigyeléseimet. De még ha megkérdeznének is, csak azt mondhatnám, hogy - legalábbis ez a kettő - akivel ma este találkoztam, sem nem gyújtogató, sem nem rendbontó. Nem kérdez azonban éntőlem senki semmit, Pontius Pilátus az egész ügyet a lehető leggyorsabban el akarja felejteni.

- Béke veled! - mondta Márkus még egyszer, és elváltunk egymástól. Azután már nem történt semmi.

Cirénéi Simon ügyében a libertinusok zsinagógájáig sem kellett elmennem. Szállásadóm, a szír Karanthész, amikor Simon után érdeklődtem nála, azonnal megígérte a segítségét:

- Semmire ne legyen gondod, csak egy kis türelmet kérek, és elmondok róla mindent, amit csak tudni akarsz.

Ezzel el is tűnt a sarkon, a boltot a fiára bízta, de csak arra volt érkezésem, hogy ott a küszöbön ültömben csillapítsam szomjamat, mert Karanthész máris visszaérkezett:

- Simon még jóval ezelőtt Cirénében gazdagodott meg - kezdte -, és amikor pár éve Jeruzsálembe visszaköltözött, igen sok földet, szőlőt meg olajfaligetet vásárolt a város környékén, és Júdea más városaiban is. Görög szokások szerint él, amint mondják. A színházba csakúgy eljár, mint a gümnaszionnak a fürdőjébe is, és noha szakálla van, nem tartják igazhitű izraelitának. Egyesek szerint még csak körülmetélkedve sincsen. A törvényeket azonban tiszteli, és a sabbatot is megtartja. Amint mondják, igen kínos volt számára az az eset, amikor az emberek közül a rómaiak éppen őt találták kijelölni, és kényszerítették, hogy a pár napja keresztre feszített lázadó keresztjét vigye. Ennek a szégyennek a hatására bezárkózott a házába, és beszélni sem hajlandó senkivel.

Azt is magyarázta, hogyan találhatom meg cirénéi Simon házát, és huncut mosollyal tudakolta:

- Miért keresed? Mit kívánsz tőle? Földingatlanokba akarod a pénzedet fektetni? Vagy zálogkölcsönre volna szükséged? Tudnék erre a célra alkalmasabb embereket is, ha így van, miért kellene Simont pártolnod, aki, mint mondják, olyan fukar, hogy még a száraz gallyakat is ő maga hordja a mezőről haza, és enni is alig eszik mást, mint kenyeret és kevéske növényi táplálékot.

Az ellentmondások miatt még érdekesebbnek találtam cirénéi Simont, és kívántam a vele való találkozást. A szíriai egyre ostromolt kérdéseivel, mit akarok én valójában ezzel az emberrel. Érezvén, mennyire csak a javamat akarja, kedvetlenül ugyan, de azért elmondtam neki:

- Éppen a vele történt eset miatt akarok vele találkozni, és megkérdezni, mit tud a názáreti Jézusról, a zsidók királyáról, kinek a keresztjét vinnie kellett.

Karanthész nagyon meglepődött, és a köntösöm szegélyét megrántva figyelmeztetett:

- Ne beszélj ilyen hangosan erről a szomorú esetről!

- Nem akarok eltitkolni előled semmit... mivel olyan jó szívvel vagy hozzám. Minden okom megvan azt hinnem - válaszoltam neki -, hogy a keresztre feszített zsidókirály a legmegdöbbentőbb ember, aki valaha élt, és az Isten fia. Csaknem teljes bizonyossággal állíthatom azt is, hogy a sírjából föltámadt a harmadik napon, és noha meghalt, él most is. Ezért akarom én is megtudni mindazt, amit cirénéi Simon tud róla.

- Jaj, mekkora szerencsétlenségbe döntöttem házamat, és veszélyeztettem egész megélhetésemet, amikor vendégszobámba fogadtalak! - siránkozott szír házigazdám. - Ha nem Adenabar százados volna a barátod, az lenne a legokosabb, ha fognám holmijaidat, és nyomban kilöknélek a házamból. Erről az ügyről még négy fal között is csak suttogunk, és nem az utcán beszélünk hangosan, ahol emberek járnak-kelnek. Egyébként nem is volna szabad eszetlen emberek történeteit hallgatnod, és elhinned megkótyagosodott asszonyszemélyek látomásait! Magam is hallottam már beszélni erről, amit elmondtál, a legjobb azonban távol maradni mindettől, mivel a zsidók könnyen megkövezhetnek... hidd el nekem! Nem elég kellemes és biztonságos a házamban az életed, nem elég kényelmes az ágyad, vagy a feleségem főztje nem elég ízletes? Innál inkább, és okádnád végig a padlót, s kockáznád el a köntösödet, vagy bujálkodnál akár görög, akár szír módon, meg tudnék bocsátani mindent, hisz máskülönben derék férfiú vagy, noha még fiatal. Ne ártsd bele magad azonban a zsidók vajákoskodásába és az istenük ügyeibe! Romlást vonsz vele magadra csupán, házamat megkárosítod, és még belé is hibbansz végül, ahogy már mások is sokan, akik a zsidó mágiát tanulmányozták, és próbálták megérteni az ő Istenüket.

Annyira őszintén és javamat akarva beszélt, hogy én is szükségét éreztem annak, hogy kitárulkozzam előtte, még ha csak egy egyszerű szíriai is csupán.

- Egyáltalán nem akarok beleavatkozni a zsidók politikai ügyeibe - szólottam. - Én csak utat keresek. Eddig is sokat és sokfélét próbáltam, noha még ifjú vagyok. Azonban sem a filozófia nem hozott kielégülést, sem a gyönyörök hajhászása nem adott nyugalmat. Sokféle titkos szertartásba nyertem beavatást a művelt és kíváncsi gazdagok módján, több örömöm azonban bennük sem volt, mint azokban a színházakban, amikben a néző is együtt játszik a színészekkel. Mégis szorongás tör reám időnként, és könnyeket sajtol a szememből, és összezsugorítja a gyomromat. Ezért keresem azt az utat, amit a názáreti Jézus mutatott, noha még nem is értem egészen, mi az.

- Marcus barátom! - szólított meg Karanthész mély sóhajjal. - Engedd, hogy barátomnak szólítsalak, noha római polgár vagy és művelt férfiú. De te sem velem, sem a családommal nem bántál parancsolólag és a gőgös bérlő módján. Feleségemre és fiamra mosolyogtál, engem pedig magaddal egyenrangúként kezeltél. Amit most mondtál, mindnyájan tudjuk, tapasztaltuk, akik e korban élünk. Értem a sok szorongást és bizonytalanságot, amit érzünk, és ami azért különös és csodálatos, mivel Róma békét hozott a világnak, és egyetlenegy becsületes embernek sem kell ma már senkitől sem tartania, az adószedőktől legföljebb, és attól, hogy politikába ne keveredjék. Ha neked is volna feleséged és gyermekeid, akikért felelős vagy, másképpen gondolkodnál!

Gyámoltalanul hadonászott ide-oda, alkalmas szavakat keresgélve gondolatai kifejezésére:

- Ez a város a zsidók Istenének a városa - mondotta. - Magam nagyon tisztelem őt, és ahogy mondtam volt, áldozok is neki, azzal azonban meg sem próbálkozom, hogy az ő végtelen és képekkel sem ábrázolható voltát meg is értsem, csak a fejemet fájdítanám vele. Ők meg még azt sem engedik a városfalakon belül nekünk, idegeneknek, hogy akár a legapróbb istenképeinket elöl tarthassuk oltalmunkra, mint ahogy a rómaiaknak is tilos a császár képét imádniuk a városban. Meglepetésszerű vizsgálatokat tartanak a rendőreik időnként a fajtámbéliek otthonában, és ha istenképet találnak, összetörik, és kegyetlenül megbírságolnak. Legokosabb, ha az itt lakó idegen a zsidók istenének az oltalmába helyezi magát. Borzalmas dolgokat beszélnek róla különben, mivel ő haragvó isten! Ne avatkozz a dolgaiba, Marcus úr, nem tesz jót az egészségednek!... Azt sem értetted meg egészen bizonyára, hogy a vallás a zsidóknak politika, a politika meg vallás, és amit csak tesznek, abban a vallás is benne van valamiképpen, s mindenütt őrzi és lesi őket az Istenük, még az árnyékszéken is, mert még ott is a törvények szerint kell viselkedniük. Ezek között a dolgok között csak a lehető legóvatosabban szabad mozogni; a száját pedig feltétlenül tartsa az ember!

- No de én római polgár vagyok! - ellenkeztem. - Énnekem egyetlen zsidó sem árthat. Még csak az ítélő hatóságuk alá sem tartozom. Ha a vallásuk megsértésével vádolnának is, akkor sem ítélhetne el még a proconsul sem, hanem Rómába kellene küldenie a császár elé.

- Az ám! Azt beszélik, hogy a császár már nem is Rómában lakik, hanem egy szigeten, távolabb - szúrta közbe Karanthész -, és valaki más uralkodik helyette, egy álnok és kapzsi férfi, akinek sarcot kell fizetni.

Énrám került ezúttal sor, hogy a szállásadó gazdámba ragadjak, és tenyeremmel fogva be száját nézzem rémülten, hallotta-e vajon a szavait valaki?

- Ha ezt Rómában találtad volna mondani, leröpülhetett volna a fejed! - figyelmeztettem. - Még a nevét se említsd hangosan ennek az embernek, akinek a szeme és füle - meg vagyok győződve róla! - a legtávolabbi tartományokba is elér!

Karanthész szelíden félretolta szája elől a kezemet, és megjegyezte:

- Ebből láthatod, hogy Rómában rómaiak, Jeruzsálemben pedig jeruzsálemiek a szokások is. Az általad említett keresztrefeszített neve éppolyan tűzveszélyes itt, mint azé a másiké Rómában.

Pillanatig habozott, majd körülnézett, és csak azután kuporodott vissza mellém, hogy a fülembe sugdoshasson, ugyanis odakint ültünk továbbra is, a küszöbén.

- A rémhírek csak rémhírek - suttogta -, és mi, kis vagyonú idegenek, mi csak utólag értettük meg igazából, micsoda szerencsétlenségtől mentett meg bennünket a zsidók tanácsának gyors intézkedése. Mert, ha nem is tudtuk, már húsvét előtt a tűzhányó tetején táncoltunk! Már akkor királynak és Dávid fiának nevezte a nép őt, ahogy mondják, és a pusztaiak titkos gyülekezete és társasága, a csendesek, őt támogatták titokban. A népnek szóló jeladásul a templomot akarta húsvétkor fölgyújtani, hogy aztán a tanácsot megdöntve a dologtévők és a kisbirtokos földművelők uralmát hozzák létre. Sejtheted, milyen kitűnő alkalom lett volna ez a rómaiak beavatkozására. Ezért helyeztetett készültségbe minden egyes helyőrséget a helytartó, aki maga is az Antonius-várban szállt meg, mert arra nem volt mersze, hogy a Heródes-palotában lakjon, mint máskor. Most azonban, a vezérüket veszítvén el, kénytelenek a lázadók a föld alá húzódni ismét.

- Nem hiszek neked! - válaszoltam. - Amit én hallottam, a szerint az ő országa nem ebből a világból való.

- A rémhírek csak rémhírek - helyeselt Karanthész jámborul. - A makacs és egybevágó rémhírek azonban bizonyára nem nélkülözik az alapot. Nem füstöl a kémény, ha nincs tűz a kemencében!... vagy te mit gondolsz?

- Én azt, hogy a tanács és a papok meg az írástudók utólag találták ki mindezt, és kezdték terjeszteni, hogy az általuk elkövetett borzalmas gyilkosságot ennek a segítségével feledtessék - válaszoltam fontolgatva. - Ő azonban nem ilyen volt. Énnekem például olyan tanítását is elmondták, ami szerint ha az egyik arcodat megütik, a másik arcod is nyújtsd oda az ellenségednek, hogy megüthesse azt is, vagyis a rossznak a rosszal való viszonzását tiltotta. Énszerintem is ez az egyetlen eszköz megszabadulni a gonosz hatalmától, ami egyébként csak bosszúhoz, és bosszúhoz, és megint csak bosszúhoz vezet.

- Akkor meg magamagát vádolja érte! - mondotta Karanthész józanul. - Aki ebben a világban él és működik és tanokat hirdet, annak az evilági törvényeknek kell magát alávetnie. Lehet, hogy csak eszközként használták mások szándékai megvalósítására, ennyit hajlandó vagyok elismerni, hiszen csak jót beszéltek róla. A zsidók tanácsa számára az egyetlen lehetőség az volt, hogy a tények alapján politikailag helytálló döntést hozzon. Nem helyes ám betegeket gyógyítani, és halottakat támasztani föl a nép megtévesztésére, és az Isten fiának nyilvánítani magamagát. Az Istenüknek tudvalevőleg nincs és nem is lehet gyermeke. Épp ebben különbözik a többi istenektől. Az ilyesmi csak politikai nyugtalanságot ébreszt. Forradalomban a vezetést pedig mindig a túlzók szerzik meg, és sohasem a mérsékeltek... Bizonyos lehetsz benne, hogy a lángokban álló boltom előtti árokban hevert volna a leányom is véres fejjel és megszeplősítve, még mielőtt kijelenthettem volna, hogy az új király híve vagyok én is.

Elgondolkoztam ezen a figyelmeztetésen, és mindazon, amit hallottam és tapasztaltam.

- Mégis úgy sejtem, az ő forradalma belülről kezdődik, és nem kívülről - mondtam. - Ezért különbözik az ő forradalma minden más forradalomtól. De hogy miképp megy végbe, nem tudom.

Karanthész megadása jeléül fölemelte a kezét, és így szólt:

- Minden egyes megnyilatkozásodból látszik, hogy nem vagy családos ember. Csinálj, amit akarsz, de aztán ne tegyél nekem szemrehányást, hogy nem óvtalak!

Elmentem hát cirénéi Simon házához, amely egy szűk sikátorban volt, és külsőleg miben sem különbözött a város más házaitól. A kapuja azonban zárva volt napközben is. Zörgetésemre ugyan kaput nyitott egy szolgáló, de a gazdáját tudakoló kérdésemre elutasítóan válaszolt.

- A gazdám beteg, elsötétített szobában pihen, és nem kíván találkozni senkivel.

Megmondtam a nevemet, hivatkoztam a pénzváltómra, Arisztainoszra, majd hozzáfűztem:

- Énvelem biztosan akar az urad találkozni, arról akarok vele beszélgetni ugyanis, ami annyira nyomasztja.

Így aztán bebocsátott a szolgáló, és elment, hogy előkerítse. A ház roggyant homlokzata mögött teljesen görög ízlés szerint lett átépítve. A nagy átrium tetőablakkal volt ellátva, és egy vízmedence is volt a közepében; a padlózat mozaikjaiban virág-, hal- és madárábrázolások, holott az ilyenféle képeket a zsidók törvényei tiltják. A falakon, mint a műveltek otthonaiban általában, bronz eszközök és görög korsók. Néhány pillanat múlva mesterien redőzött köntösű görög rabszolga lépett hozzám, könyvtekerccsel a kezében. Haja ősz volt, és a szeme erősen véres, mint aki sokat olvasott rossz világításnál. Római módon üdvözölt, és kért, telepedjek le s várakozzam.

- Mit olvasol? - érdeklődtem.

- Ez az egyik zsidó próféta könyve - válaszolta, és közben a tekercset a háta mögé dugta. - Én különben a gazda két fiának, Alexandrosznak és Rufusznak vagyok a tanítómestere; a gazdám egyszerű ember, aki a költészettel nem sokat törődik.

- Engedd meg kitalálnom, mit olvastál! - kértem őt mosolyogva. - Én is olvastam ezt már Alexandriában; a napokban pedig kívülről is megtanították nékem néhány szakaszát. Ésaiás próféta könyve, ugye?

A rabszolga meglepődött, és hol a kezében lévő tekercset nézte, hol pedig engem.

- Látnok vagy-e vagy mágus, hogy így megláttad, mit olvasok az uramnak!

- Dehogyis vagyok! - nyugtattam meg. - Legföljebb az asztrológiához konyítok valamit nevelőatyám, Manilius érdeméből... Te talán nem is hallottál még az ő Astronomicájáról?

- Nem, de tudom, hogy a rómaiak mitőlünk loptak mindent, amit aztán a maguk nyelvére lefordítva, a maguk tudományaként adnak elő.

Az ősz hajú rabszolga szemmel láthatólag hiú lehetett a rangjára.

- Miként vélekedsz a zsidók prófétájáról? - kérdeztem.

- Görög vagyok - válaszolta. - Egyenesen elszomorít a dagályos zsidó homályosság. Egymás után olvasom uramnak a szavakat, de közben a magam gondolataival vagyok elfoglalva. A teknősbéka legyőzi a futót, miként az bizonyítást nyert. Rabszolga lévén, az én részem a teknősbékáé. Aiszóposz és Homérosz mellett azonban nem próbálok elszaladni, mint a zsidók.

Ekkor jelent meg cirénéi Simon. Hanyagul hajította le magáról ütött-kopott és lyukas szürke köntösét; középkorú, keménykötésű férfi volt, szakálla gondozatlan, keze nehéz és vaskos parasztkéz, arca napégette. Ilyennek láttam őt, amint elfoglalta helyét a házigazda karosszékében, egy piros párnán. A rabszolgát egyetlen türelmetlen mozdulattal küldte ki.

Engem minden üdvözlés nélkül szólított meg:

- Mi dologban jársz, római: mit akarsz tőlem?

Körbevizsgálódtam, nem hallgatózik-e valaki, majd egészen egyszerűen és őszintén válaszoltam:

- Ahogy énnekem mondták, a názáreti Jézus miatt gyötrődsz, akinek a tanítványait is kerested már, de azok elutasítottak. Én is azt az utat keresem. És tegnap, az első őrváltás idejében találkoztam ugyan kettőjükkel, de rajtam sem akartak segíteni. Segíts rajtam, ha tudsz!

Gyanakodva sunyta le fejét, és bozontos szemöldöke alól tekintve rám, tiltakozott elhárítólag:

- Én nem keresem az utamat! Ki mondotta ezt neked? Régóta járom már a magam útját, és a választott utammal meg is vagyok elégedve!

Jobban megnézve őt vettem észre, hogy fejtartása a rabszolga fejtartása, és tekintete is egy rabszolga gyanakvó tekintete. Pillantásom teljesen ösztönösen siklott a bokájára a bilincsek nyomait megkeresni, de ő már behúzta a lábát a szék alá. Egyúttal megkongatott egy fémkorongot a kalapácsával: hívta a szolgáját.

- Éles tekinteted van - ismerte el kedvetlenül. - Valóban rabszolga voltam, de már tíznél is több esztendeje, hogy a szabadító levelet megkaptam. Vagyonomat még Cirénében szereztem mint gabonakereskedő, és azután költöztem ide Jeruzsálembe, honnét a nagyatyám atyja származott. Két fiam van ugyanis, és nem akarom, hogy az emberek megvessék őket a származásuk miatt. Én azonban rabszolgaként születtem a világra, miként atyám és nagyatyám is. Lehet, hogy ez rajta hagyja bélyegét az emberen, noha nem mindenki fordít rá figyelmet. Tisztességes helyem és állásom van ma már a zsinagógában és a színházban, fiaimnak görög nevelője van, és úgy lakom, mint a művelt emberek laknak, láthatod, és a fiaimnak talán már a római polgárjogot is megvásárolhatom.

A szolgáló ezüsttálcáról kínált számomra aranyserleget, amelybe pókhálós, poros korsóból töltötte a sötét színű bort. A mézessütemény mellett hamutól szürke árpalepény volt a tálcán. Cirénéi Simon azonban agyagcsuprot használt, amibe a szolgáló vizet töltött. Majd az árpalepényből tört darabkát, lefújta róla a hamut, és a lepényt ette, és vizet ivott rá. Tagadhatatlanul meglepett ez a viselkedés.

- Megelégeltem már a mézessüteményt - mondottam -, és az árpalepényből eszem én is, ha megengeded. A bort azért nem utasítom vissza, mert amint látom, miattam bontattad föl. Ugyanúgy ízlene pedig a víz is, láthatólag élő víz, forrásvíz.

- Egy kicsit messziről, de forrásról hordják nekem a vizet - mondotta cirénéi Simon. - Erről álmodoztam kölyökként, amikor az afrikai gabonaföldeken gürcöltem. Meg árpalepényről, mert a mi lepényünket ocsúból, toklászból, vadborsóból és afrikai zabból készítették. Bort is kezdtem inni, miután meggazdagodtam, de csak addig, míg rá nem jöttem, hogy nem kedvelem. Ugyanígy voltam a mézessüteményekkel s a gazellasülttel és a csípős mártásokkal, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy a kenyér és a friss gyümölcs ezeknél jobb ízű, és még az egészségem is jobb, ha azt eszem. Sok mindent próbáltam már én! Többet, mint sejtenéd, római!

Nem keseregve mondta mindezt, de mint egészen természetes dolgokat.

- Sokáig tartott - mesélte -, amíg valóban megértettem, szabad vagyok, és azt ettem, ami igazából jólesett. Fekhelyem azonban mindmáig kemény rabszolga-fekhely; a puha derékalj is csak a hátát fájdítja meg az embernek. Tudom, az emberek kigúnyolnak, amiért a birtokom ellenőrzése és a napszámok fizetése után még a száraz rőzsét is összeszedegetem és hazahordom köntösömbe csavarva. Nem vetek meg azért senkit sem, mert pazarló, nekem azonban a pazarlás nem öröm. Félholtra korbácsoltak egyszer mint gyermeket, amikor tudatlanságomban más földjéről gyűjtögettem száraz bogáncsot és trágyát tűzrevalóul az anyám fazeka alá. Ezért öröm nekem, ha a saját földemről szedhetek jó tűzrevalót, s a saját köntösömbe csavarva a saját otthonomba vihetem haza.

- Lehet, hogy szigorú gazda vagyok - mondotta még -, mert nem tűröm, hogy szolgáim henyéljenek, mégsem tiltom az olajbogyószüreten dolgozóknak, hogy a napi ima elvégzése céljából abbahagyhassák munkájukat. Az én legkedvesebb teendőm azonban az, ha a birtokomat járva, és köntösöm ujját fölgyűrve, a saját kezemmel dolgozhatok valamit.

Mintha csak az általam kérdezettek elől akarna kitérni, folytatta:

- Ilyen utat találtam magamnak! Nagyon sokat hánytam-vetettem az emberi szabadság dolgát az én rabszolga-eszemmel. Ezért nem kényszerítem másokra a magam szabadságát és örömeit, de engedem, ki-ki éljen a maga módján. Lehet, hogy gyermeteg dolog volt Jeruzsálembe visszatérni, atyám és anyám elbeszéléséből azonban azt vettem ki, ez az ígéret földje. Izráel Istenéről is beszéltek, amennyit egyáltalán tudtak róla, hiszen a rabszolgáknak sem zsinagógájuk nem volt, sem tanítójuk. És ahogy én nem vagyok, ugyanúgy atyám sem volt már körülmetélkedve a törvények előírásai szerint, mint ahogy mi már igen keveset tudtunk Istennek az Izráel népével kötött szövetségéről is. A gabonakereskedelemről mindent tudok, már ami egyáltalán tudható, és bizonyára még jobban meggazdagszom, ha Rómába költözöm. Az a gabona azonban, amit oda ingyenes elosztásra szállítanak, véres gabona. A hátamon lévő korbácsnyomok tanúsítják ezt. Az ember azonban vágyódik őseinek mondái, atyái Istene után, és az után a nép után, amelyhez tartozónak érzi magát. Énbelőlem soha nem lett volna római, és az örökös vagyongyarapítást sem tudtam volna tartósan gyakorolni. Mindenből van elegendő nekem is, a fiaimnak is, és a vagyont úgy fektettem be, hogy mindenféle kártól bebiztosítsam magamat. Most már csak becsületben akarok élni, más embert nem károsítva, és örülve mindennek, ami örömöt ad nekem. Ilyen egyszerű az út, amit találtam magamnak.

- Tisztelem az utadat! - mondottam. - Benned nincs sem dicsekvés, sem arcátlanság, ami a meggazdagodott libertinusokat annyira ellenszenvessé teszi. Rómában az ilyenek akármennyit hajlandók fizetni érte, hogy egy szenátorral ebédelhessenek együtt, vagy hogy egy lovagot nyilvánosság előtt keresztnevén szólíthassanak. Szokásaik ugyanolyan nevetségesek, mint törekvéseik. Megértem, hogy házad belsejét görögös ízléssel alakítottad ki, és hogy aranyserlegedet is megmutattad nekem. Szavaid és tetteid meggyőztek róla, hogy nem vagy a tárgyak rabszolgája.

- Ez az, amire törekedtem! - tárta szét karját cirénéi Simon. - Szabad akartam és akarok lenni, már amilyen mértékben az ember számára egyáltalán lehetséges. Ha mindenemet elveszíteném is, nem veszítenék mégsem sokat, mivel kevéssel is beérem. Számomra a kevés nagyobb örömöt jelent, mint a bőség.

- De hát akkor - vágtam a szavába - miért zavart meg a názáretivel való találkozás ennyire, miért húzódsz vissza egy elsötétített szobába, és tartod zárva a kapudat, és még csak találkozni sem akarsz senkivel?

- Te mit tudsz a keresztrefeszítettről? - kérdezett vissza válasz helyett a homlokát törölgetve és sóhajtozva.

- Én tulajdonképpen csak időtöltésül jöttem ide Alexandriából, hogy a húsvéti ünnepekben megnézzem a zsidók szent városát - mondottam. - De mikor megálltam a keresztre feszítés helyén, hogy megnézzem a kivégzetteket, elsötétült az ég. Láttam őt szenvedni és meghalni. A harmadik napon pedig üresen láttam a sírját, és azt hallottam, hogy föltámadt. Nem tudok tőle szabadulni. Most mondták, hogy te is vitted a keresztjét. Megértem, ha te sem vagy képes megszabadulni tőle. De miért? Mondott valami különöset?

- Nem! Egyáltalán nem mondott nekem semmit! - bukott ki a kezét tördelő cirénéi Simonból. - Ez kínoz engem éppen! Semmit sem szólt, csak nézett reám.

- Azelőtt én semmit sem tudtam róla - folytatta. - Soha nem törődtem a politikával, a törvényeket azonban zsinagógánk tanításai szerint megtartom. A másik kettő rabló volt, látszott az arcukról is. Éppen a mezőről voltam úton hazafelé, amikor a kereszt súlya alatt úgy roskadt a földre, hogy fölkelni sem bírt már. Én meg ott álldogáltam és nézelődtem, mivel a torlódás miatt nem tudtam utamat folytatni. Egy irgalmas szívű asszonyszemély hajolt hozzá, hogy a vért és az izzadságot letörölje kendőjével. Fölállni azonban nem bírt, noha a rómaiak még rugdalták is vasalt saruikkal. Ekkor nézett körül a centuriójuk, és jelölt ki engem a rómaiak önkényeskedő módján. Én meg még mindig eléggé rabszolga-lelkületű lehetek, mert azonnal engedelmeskedtem, és a keresztet így az én vállamra tették... Ő is fölkélt remegő lábakkal, és rám nézett. Vita nélkül cepeltem a keresztet föl a dombra. Ha panaszt teszek, bizonyára megfenyítették volna a centuriót, én azonban nem keresem a vitát a rómaiakkal... Néztem, hogy nyújtóztatták ki a földön, térdeit kissé fölhúzva, majd, hogy a légió hóhéra hogyan verte átal a csuklóján a szögeket. Akkor nézett rám másodszor. Én azonban elfordultam, mert a fejem zúgott és szédültem, és visszamenekültem a városba, és bezárkóztam a házamba.

- Aligha értesz! - rázta meg indulatosan busa fejét, és törülgette arcát mindkét kezével. - Épp elég keresztre feszítést láthattam, és hallhattam rabszolgákat a saját társukat gúnyolni, mikor a szerencsétlent megfeszítették, mert fölindulásában megölte a munkavezetőt, vagy fölgyújtotta a gabonaföldet. Szemem már annak idején hozzáedződött a szenvedés látásához. Nem is hiszem, hogy emberi szenvedés egyáltalán megindíthatná a szívemet. De ahogy rám nézett, nyomban zúgni és szédülni kezdett a fejem, és elmenekültem, mert úgy éreztem, hogy azon nyomban a lábam összecsuklik.

- Hogyan magyarázhatnám meg ezt neked, amikor magam sem értem! - kiáltotta kétségbeesve. - Ahogy nézett rám odalentről, ütésektől megdagadt arccal s fején a töviskoronával, minden más elveszítette a jelentőségét egyszerre. Nem volna szabad emberre így nézni. Bementem az elsötétített szobába, fejemre húztam a köntösömet, és akkor sem mertem az udvarra kimenni, amikor a föld rengett, és a falak repedeztek. A sabbatot is megszegve, siettem másnap fölkeresni tanítványait, ők azonban nem voltak hajlandók velem szóba állni. Azután meg azt hallottam, hogy épp ők itatták le az őrt álló légionistákat, és lopták ki a holttestet titokban a sírból, hogy ezzel a népet megtévesszék... Bennem azonban valami azt mondja, hogy ez nem igaz. Az az ember, aki úgy tud nézni, ahogy ő nézett, az a sírból is a saját erejéből támad föl. Magyarázd meg nekem, ki ő, és mit akart?

- Amennyiben én megértettem egyáltalán - válaszoltam óvatosan -, ő maga hozta le országát a földre. Az országa tehát itt van közöttünk most is, miután ő már föltámadt. Ebbe az országba keresem én az utat. Azt reméltem, teneked olyat mondott, ami énnekem is útmutatás!

- Bár mondott volna! - panaszolta cirénéi Simon. - De talán nem tartott méltónak a szavára, amiért olyan kelletlenül fogtam és vittem a keresztjét. De mióta rám nézett, az eleven vizet is poshadtnak érzem a számban, és a jó kenyér sem csúszik le a torkomon. A fiaim is idegenek lettek számomra, nem tudok örülni látásuknak. Idegenek ők amúgy is, mivel nekik másféle nevelést adattam, mint amit én kaptam. Azelőtt mégis örültem, ha láttam őket, és azt, hogy tudnak viselkedni, s olvasni és beszélgetni a tanítójukkal olyan dolgokról is, amikről nekem fogalmam sincsen, és amiknek a tudásával nem is törődöm. Az én tudásomat a tapasztalataim teszik. Ebben az ügyben azonban a tapasztalataim sem segítenek. Annyira elveszi minden örömömet, hogy akár a rabszolgaketrecbe is visszabújhatnék, és ismét bilincseket kovácsolhatnék a lábamra!

- Azokról hallottál-e már, akik a csendesek névvel nevezik magukat, és az ő érkezését várják? - kérdeztem Simontól.

- Miért gondolod, hogy Ésaiás próféta könyvét olvastattam magamnak? - kérdezte keserűen cirénéi Simon. - Ennek a könyvnek a kereslete egyébként annyira megnőtt az utóbbi napokban, hogy én is ötszörös árat voltam kénytelen fizetni egy görög nyelvű tekercsért. Hiába, abban sincs segítség! A csendesekről pedig ne is beszélj nekem! Tudom, hogy vannak, és hogy megismerik egymást az üdvözlésmódról és egyéb titkos jelekből, de én egyáltalán nem akarok politikába keveredni! Libertinus vagyok, és nem kívánok magamnak többet!

- Nem hiszem, hogy a csendeseknek politikai céljaik lennének, legalábbis most már nincsenek! Szerintem csak abban hisznek, hogy az Isten emberként született a világra, és járt a világban az emberek között, szenvedett, majd föltámadt, hogy az írásokat valóra váltva az országot megnyissa számunkra. De hogy ez hogyan lehetséges, azt nem érti senki.

Cirénéi Simon, mintha valami láthatatlan tehertől akart volna megszabadulni, erősen megrázta magát.

- Lehet, hogy az élő Isten keresztjét hordoztam a vállamon? - kérdezte rémült hangon. - Sem nem cáfolom, sem nem tagadom azt, amit állítasz. Szívem is azt vallja, igazat beszélsz... Kétszer nézett rám! Valóban hallottam én egy forrongást keltő új tanítóról beszélni, ám ezt a tudást semmiképpen sem tudtam akkor ahhoz a vérző férfiúhoz fűzni, aki töviskoronával a fején támolygott, hogy keresztre feszíttessék. Ami a keresztjére volt írva, nekem azt csak a kivégzés helyén olvasták föl - én ugyanis nem tudok olvasni! -, és akkor és ott értettem meg, ő az a Jézus, akiről már hallottam volt... Akkor azonban felét sem hittem a hallottaknak. Engem az élet kételkedővé tett. Nem sokat törődtem az általa tett csodákkal sem! Nem úgy, mint az a bizonyos Jerikói fővámszedő, Zákeus, aki csak azért hágott föl egy szikomorfa tetejébe, hogy a tanítót megláthassa. Jézus azonban lehívta onnan, hogy elmehessen hozzá vendégségbe, noha Zákeus publikánus volt csupán. Jézus távozása után fele vagyonát a szegények között osztotta szét Zákeus, és négyszeresen kárpótolta mindazokat, akiket addig kiuzsorázott. Ezért még vád alá is került, mivel ő maga ismerte el ezzel a visszaéléseit; a végén azonban, mint zavaros fejűt, fölmentették, csak hivatalától fosztották meg. Nem kis csoda, ha az, akiben erő van, rá tud a bénára parancsolni, hogy álljon lábára és járjon, de az én szememben hasonlíthatatlanul nagyobb csoda a gazdag emberrel kiosztatni fél vagyonát a szegényeknek! Egészen egyszerűen mondván: ez nem is történhet meg! Lehetetlen! A bírák is azt állapították meg Zákeusról, hogy agyalágyult. Azért, ami ezt a dolgot illeti, kedvem volna találkozni Zákeussal, és saját szájából hallani, mit mondott neki Jézus, mitől vesztette eszét ennyire!

Római észjárásom mindenféle görög filozófiai műveltségem ellenére is gyakorlatiassá tett.

- Helyesen szóltál! - mondtam. - Álljunk föl a helyünkről tüstént, és menjünk Jerikóba megkeresni Zákeust. Nem lehetetlen, hogy valami olyat tanított Zákeusnak, ami mellett mindenféle világi vagyon értékét veszti. Egy ilyen titkot érdemes volna hallani! Magad mondtad, hogy egyetlen rád vetett tekintetétől jelentőségét veszítette minden más.

- Bárhogyan sietnénk, jó napi járás innen Jerikó - hárította el a heveskedésemet cirénéi Simon. - Most meg már itt is sabbat van, és különben sem akarok Jeruzsálemből elmenni ezekben a napokban. Mert ha valóban föltámadt, akkor országa, amelyről oly lelkesen beszéltél, itt van közelebb hozzánk. Ezt mondja a józan ész.

Beláttam, igaza van. Jézus saját tanítványai sem mozdulnak Jeruzsálemből, hanem itt várják, hogy történjen valami.

- Bennünket az egyesít egymással, cirénéi Simon, hogy mindketten kívülállók vagyunk, és csak a véletlen következtében lettünk tanúi ezeknek az eseményeknek - mondtam. - Ugyan már nem hiszem, hogy véletlen volt, hanem azt gyanítom, tudatos szándék vezetett téged és engem, hogy itt és ilyen módon keressük meg az ő útját. Akárhogy legyen is, mindkettőnk szívébe tüske ment, és amíg fényt nem derítünk mindenre, mindaddig nem lesz nyugalmunk.

- De hiszen én eldöntöttem már a magam dolgait, és megvan a választott utam is - válaszolt keserű hangon cirénéi Simon. - De most már nem vagyok szabad. Vergődöm, mint hal a hálóban. Nem az örök életet kívántam én elnyerni soha, amit a farizeusok a törvények utolsó betűig való betartásával remélnek maguknak megszerezni. Akkor már inkább hiszek a sadduceusoknak, akiknek nincs ilyen reményük. A mi zsinagógánkban nem is vitatkoznak ilyesmikről. Tanítóink Alexandriában tanultak, az ottani írástudók lába előtt. Annyira, amennyire hiszek a varázslatokban, a rontókban csakúgy, mint a gyógyítókban, azt ugyanis hinnem kell, amit a saját szememmel látok. Alamizsna-osztogatással és a törvényeknek a józan ész határain belül való megtartásával vigasztalom magamat, mivel a világ értelmetlen kegyetlenséggel és szívtelenséggel van tele. Azt azonban nem hiszem, hogy az örök életet jótettekkel megvásárolhatom magamnak. Hazug ember nem vesztegetheti meg Istent, fújjanak előtte bár harsonákat, amikor alamizsnát osztogat. Nem hiszek a halál utáni életben, még azt az árnyékszerű létezési formát sem hiszem, amit a görögök és a rómaiak képzelnek és hisznek, azt pedig még inkább nem, hogy mint kakas születnék újra a világra, amint Cirénében iparkodtak elhitetni velem. Ám ott olyan kutyákat tartottak, amikkel a szökött rabszolgákra vadásztak, és amelyeket rabszolgahússal etettek. Különben még Rómából is jöttek az afrikai nagy ültetvényföldekre - süppedt vissza az emlékeibe - megcsodálni, mennyire gazdaságosan és célszerűen volt megszervezve minden munka, mennyire kevésbe került a rabszolgatartás, és hogyan gondoskodtak a munkaerőről, a legderekabb rabszolgákat a leginkább munkabíró nőkkel pároztatva. Hiába emlékszem azonban a múltra. Ez sem segít már abban, hogy a szabadságomnak örülni tudjak.

Észrevétlenül szállt fejembe az erős bor.

- Noha csak szabados vagy, cirénéi Simon, mégsem vetlek meg téged - szóltam hozzá tettetett jámborsággal. - Pedig én római polgár vagyok, sőt aranygyűrűt is viselhetek a hüvelykujjamon. Rhodosz szigetén azonban azt tanították, ne dicsekedjek a születésemből következő kiváltságokkal, inkább a magam érdemeivel szerezzem meg az emberek tiszteletét. Eddig ugyan még nemigen szereztem érdemeket, többet gondolkodtam, mint cselekedtem. A rabszolgaságra azonban eddig még csak a rabszolgatartó szempontjából gondoltam, aki mindaddig nem érezheti magát nyugalomban, amíg éjjel-nappal a rabszolgái rabszolgája. Te most azonban fölnyitottad szememet, és belátom, a rabszolga is ember, csaknem olyan mint én, noha homlokán bélyeg van, és nemtelen indulatai csillapítására ki is herélhetik. Felebarátom vagy hát, cirénéi Simon, és én szeretni is úgy akarlak, ha tudlak, mint önmagamat. Ezt tanította ugyanis a föltámadt, amikor még élt. Noha bizonyára műveltebb vagyok nálad, ezekben az új dolgokban az én tudásom nem ér semmit. Újra meg kell tanulnom mindent, mintha csak most vetődtem volna a világra. Ezért akarok őszintén a barátod lenni, noha a különbség helyzetünk és rangunk között egyébként igen nagy.

Szavaim vérig sértették cirénéi Simont, aki libertinus létére nálam is érzékenyebb lehetett. Agyagcsuprát úgy csapta széke karfájához, hogy a víz az arcomba loccsant, és haragosan kiabált:

- Szégyelld magad, te római! Gyűrűdet behajítom az árnyékszékbe, és lehugyozom a filozófiádat! Naplopók fölösleges buzgólkodása a filozofálás, amitől még egyetlen szár sem szökött kalászba soha! Kíváncsiskodásod is egy ilyenfajta semmittévő buzgólkodása, hogy olyasmiről is beszélgethess, ami másoknál jelentősebbé tesz. Sanda érdeklődés süt felém gyér szakállad szálai közül és köpenyed bojtocskáiról. Olyan vagy, mint a színész, aki új szerepet követel magának mindenáron, holott még minden szerepében megbukott!

Pár nappal ezelőtt még bizonyára az arcába loccsantottam volna boromat, és a lehető leggyorsabban távoztam volna tőle, nyomorult libertinusnak nevezve őt. De most harapós szavai lehűtötték a lobogást fejemben, és elgondolkodtam rajta, igaza volt-e, amikor így elítélt. Engem természetes kíváncsiság vezetett erre az útra, és minél előbbre jutottam az úton, annál világosabban éreztem és érzem, hogyan változom magam is lépésről lépésre.

- Bocsásd meg a kevélységemet! - kérleltem én, a római polgár, Simont, megalázkodva egy műveletlen szabados előtt.

- Ezekben a dolgokban teljesen azonos értékű emberek vagyunk, én sem vagyok semmiféle kiválóság. Ő maga a térdére ereszkedve mosta meg az utolsó estén tanítványai lábát, hogy alázatra tanítsa őket. Én is készséggel meghajlok előtted, és a lábadat is megmosom, ha akarod, cirénéi Simon!

- Megmosom azt én magam is, nem kell énnekem szolgáló! - szólt élesen vissza, de azért engesztelően hozzátette:

- Ne neheztelj reám gondolatban sem! De mióta rám nézett, azóta ő élet és halál kérdése számomra!

Annak jeléül, hogy mégis elismer, és elfogad barátjának, Simon megérintette homlokomat, vállamat és mellemet, és érintése egyáltalán nem is volt elviselhetetlen.

- Ki tudja, mi okból vezéreltettél hozzám épp most... A fiúk tanítója sűrű ásítások közepette olvasta nekem az írást, amiből én semmit sem értettem. Éppen arra készültem, hogy elmegyek itthonról, és keresek egy hozzáértő írástudót, aki elmagyarázná nekem a jövendölést, mert a görög tanító minden szót kétszeresen magyarázott, először szó szerint, majd jelképesen, és még az írást magát is hasonlította más írásokkal, amivel a leghozzáértőbbet is megbolondította volna. De mióta rám nézett, azóta a tanítása sem írott tan számomra, hanem élet.

- Mi történt itt? - kérdezte körbetekintve cirénéi Simon. - Könnyebben érzem magam valahogy, és egyáltalán nincsenek rossz érzéseim.

Mintha sötét felhő mozdult volna arrább a tetőnyílás elől, úgy ragyogott föl az én szememben is minden. Ugyanakkor egy köpenybe burkolózott és eléggé megtermett férfi ment keresztül az átriumon, és távozott onnan nyomban tovább, bennünket meg sem látva. Simon azonban az alak után kiáltott:

- Te vagy az, Eleasar? Történt valami a földeken?

- Eleasar volt, a munkavezetőm - mondotta Simon, a székéből fölkelve. - Engem keres, mert keze vagy lába tört valakinek biztosan, vagy valami állat beleeshetett a kútba.

Elindult a kis szobába, a férfi után. Én pedig azon törtem a fejemet, hol láthattam azelőtt ezt az idegent, akinek a megjelenésében volt valami ismerős. El is mosolyodtam, mivel leginkább rhodoszi jó tanítómra emlékeztetett. Azt véltem látni, kopasz, mint ő volt. Teljesen olyan lett volna különben, ha öltözéke is görögös. Jó tanítóm azonban - és ezt én tudtam is - évekkel ezelőtt meghalt, és szomorkásan gondoltam akkori nyílt, minden jóra fogékony lényemre.

Kis idő elteltével visszajött cirénéi Simon, és dühödten mondta:

- Nem értem, hová tűnhetett Eleasar? Kiment volna az udvaron át, amiért nem talált meg? - Rácsapott ismét a fémkorongra a kalapáccsal, és a belépő szolgálóra parancsolt:

- Vezesd ide Eleasart! Itt ment át az imént, de nem vette észre, hogy itt vagyok!

- Nem is láttam Eleasart ma még! - válaszolt a szolgáló meglepődve, de azért elment körülnézni. Hamarosan visszatért azonban, és megerősítette a mondottakat:

- Rosszul láthattad, Eleasar nincs itt, és a kapu is be volt, és be is van zárva!

Cirénéi Simon maga ment ki körülnézni. Hallottam, ahogy hangosan beszélt a szolgálóval, és járkált, a bútorokat taszigálva, és csak jó idő után tért vissza.

- Valóban nincs itt senki - mondta -, és a szolgáló is esküdözik, hogy azóta sem nyitott kaput, mióta téged beeresztett. Eleasart senki sem látta a házban.

- Én meg mintha megboldogult tanítómat láttam volna, aki Rhodosz szigetén volt nevelőm. Szerencse, hogy a lábnyomok még ott vannak a padlón, különben azt gondolhatnánk, kísérletet láttunk.

Mutattam neki a mezítlábas nyomokat a simára csiszolt padlóköveken. Cirénéi Simon egész közel hajolva a nyomhoz, szórakozottan állapította meg:

- Úgy látszik, Eleasar megvérezhette valahol a lábát!

Ujjait is végighúzta a lábnyomon, ujjai porosak lettek. Én is a nyomok mellé térdelve vizsgálgatni kezdtem őket. Hideg futott végig rajtam, amikor cirénéi Simonra emeltem a pillantásomat, és dadogva szóltam hozzá:

- Most értem már, hogy tanítványai miért nem ismerték föl nyomban őt!

Cirénéi Simon azonban nem értett, s dühösen förmedt rám:

- Nem őrzik rendesen a házamat, és az futkározik itt, aki akar, noha a kapu be van zárva!?

- Hát te sem ismerted meg? - kérdeztem.

- Dehogyisnem ismerem, a munkavezetőm, Eleasar! - állította csökönyösen.

- Nem, nem - kiáltottam karomat az égre emelve. - Ezek a nyomok szent nyomok, és a házad megszentelt ház! Ő, aki föltámadott, ő maga ment el mellettünk, nekünk is megengedve, hogy megláthassuk, amiért oly buzgón keressük az utat hozzá!

- Igenis, Eleasar volt, a saját szememmel láttam őt, és meg is ismertem. Nem tűröm, hogy ijesztgess ezzel! - ellenkezett cirénéi Simon izgalomtól elszürkült arccal.

- Higgy, amit akarsz! - mondtam. - Én is tudom, mit hiszek. Volt benne valami jól ismert mindkettőnknek, hiszen láthattuk már őt. Hogy érthettük volna meg mégis az első pillanatban, hogy akit látunk, az ő. Magdalai Mária sem ismerte meg, amíg a nevén nem szólította.

- Mit akarsz nekem tulajdonképpen bebeszélni? - ellenkezett cirénéi Simon. - Én is láttam már varázsló megidézte szellemet, az a szellem azonban csak egy füstben megjelenő és a füsttel ide-oda imbolygó árnykép volt. Szellem azonban nem hagyja a mezítlen lába nyomát a padlón!

- De nem ám, mert nem szellem! - mondottam. - Most sem érted? Föltámadt ugyan a sírjából, de még itt él közöttünk, és jön-megy, amerre akar. Zárt ajtókon is keresztül!

Cirénéi Simon tapasztalt rabszolgaesze nem volt hajlandó hinni nekem.

- Azt, hogy föltámadt, a nézéséből is elhiszem, abból, ahogy énrám nézett - mondotta Simon. - De hogy miért épp neked és nekem mutatkozik, ezt nem érti az eszem. Nem voltunk tanítványai, de még csak nem is ismertük őt halála előtt. Te körülmetéletlen római vagy, én pedig egykori rabszolga. Miért épp nekünk jelenne meg a király?

- Már akkor körülvett az országa bennünket, mielőtt még ő maga megmutatkozott volna - mondottam. - Nem vetted észre, hogy fölragyogott az egész szoba az érkezése előtt? Szorongásod föloldódott, és én is igen kellemesen éreztem magamat, és érzem még most is. Miért csodálkoznánk a szándékain, noha kívülállók vagyunk is. Bizonyára azt akarta előttünk való megmutatkozással jelezni, hogy az ő útját jogunk van keresni nekünk is.

- Ha valóban ő volt, átengedem vagyonomat a fiaimnak, és követem őt, ahová akarja - fogadkozott Simon. - De hát nem ő volt, hanem Eleasar.

Ezután megint életét és sorsát kezdte panaszolni, és roppant kezét ökölbe szorítva sóhajtozott:

- Miért kellett ennek is énvelem történnie? Nem tudott volna egy fiatalabbat fogni hálójába? Így éri az embert a balszerencse is, ilyen hirtelenül és meglepő módon, amit az ember a legkevésbé sejt. Micsoda balszerencse vezérelt útjába épp akkor, amikor már teljes nyugalomban és mindennel megelégedve tölthettem volna napjaimat!

Szavaiból azt éreztem, mégis hisz ő is, noha nem akar hinni.

- Hidd el nekem, Simon testvér - mondottam bátorítólag -, amit ő tud adni, összehasonlíthatatlanul több, mint amid idáig volt. Csak ezért azonban ne kövesd őt, térj le inkább az útról, ha túlságosan nehéznek érzed. Nem tudom róla elképzelni, hogy kényszerítsen magával bárkit, aki még nem készült fel az útra.

- Hohó! te is kezded már az útját védelmezni? - szállt szembe velem Simon. - És kezdesz akadályokat gördíteni elém, mint tanítványai, akik szóba állni sem voltak hajlandók velem? Én is vagyok olyan alkalmas az ő útját követni, mint te, ha valóban ő mutatkozott meg nekünk, amit nem hiszek.

Heves dörömbölés hallatszott e pillanatban a kapu felől, amelyre mindketten összerezzentünk. A zár csikordulása után a kapunyílást hallottuk, majd vitatkozó hangokat, és máris becsörtetett hozzánk egy apró termetű és nagy fejű emberke, aki izgatott kéztördeléssel siránkozott és kiáltozott:

- Hol van? Hová rejtettétek? Türelmesen várakoztam odakint, szamaramat a falban lévő karikához kötözve, hiszen világosan láttam, ide ment, ebbe a házba! Ki pedig nem jött azóta sem! De én találkozni akarok vele!

- Kiről beszélsz, idegen? - kérdezte Simon. - Itt ugyan senki más nincs, mint ez a vendégem, akivel már jó ideje beszélgetünk kettesben.

- Nem ő az, akit keresek! - mormogta az emberke, rövidlátón, egészen közelről fürkészve az arcomat. - Akit én keresek, az zsidó módra, de eléggé drága ruhákba volt öltözve, köntöse, ha nem tévedek, milétoszi gyapjú volt.

- Kit keresel? - kérdezte ismét Simon. - És miért törsz a házamba orcátlanul?

- Nem mindegy neked, kit keresek? - titkolózott az emberke. - Annyit mondhatok, hogy az úton mellettem ment el, de nem ismertem rá azon nyomban, ő pedig sem meg nem állott, sem a kiáltásaimat nem hallotta meg. Bármennyire nógattam is a szamaramat utána, ő érkezett a városba elsőként, azt azonban még így is láttam, ide jött be.

Megint megzörgették a kaput, s ezúttal egy nyílt tekintetű, napégette arcú földművesember érkezett. Cirénéi Simon megkönnyebbülve sóhajtott, ahogy reá tekintett, és örvendezőn kiáltott:

- Te vagy az, Eleasar? Hogy mehettél el itt az imént egyetlen szót sem szólva? És hova tűntél el?

- De hiszen nem voltam itt - válaszolt Eleasar meglepődve. - Most jövök a földekről, hogy megnézzelek, s megtudakoljam, mi bánt, és mi az oka, hogy napok óta nem voltál kinn. A mező pedig a gazda lépte nyomán újul, és én nem tudom, miért nem kapok tőled mostanában parancsokat? Nem vagy tán beteg?

Lenéztem a lábára. Mezítlábasan, s vértől pirosló lábakkal állt előttünk. Nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem:

- Megsértetted valahol a lábadat?

- Nem, dehogyis - pillantott a lábára Eleasar zavartan -, ez csak festék, amivel az áldozati bárányokat jelöltük meg, de tisztálkodni sem értem rá, annyira siettem uramhoz, hogy taníthasson, mit-hogyan is csináltak Cirénében, és kiabáljon reám, mert én ezek nélkül dolgozni sem tudok.

Közben az emberke fölváltva nézett bennünket, majd türelmét vesztve kiáltozni kezdett vörös arccal:

- Csúfot akartok belőlem űzni? Mit fecsegtek itt mezőkről meg áldozati bárányokról, amikor én egyenesen kérdeztem tőletek: hová rejtettétek el őt?

- Mit kakaskodsz itt közöttünk, kis ember? - szóltam hozzá megvetően. - Én Marcus vagyok, római polgár, a házigazda cirénéi Simon, ez az ember pedig a munkavezetője, Eleasar. De te ki vagy, miért törtél be ide, és hogy mersz egy idegen házban izgágáskodni, mint valami eszétvesztett?

- Zákeus vagyok, Jerikóból, azelőtt fővámszedő - válaszolt dölyfösen. - Ne gúnyold hát a termetemet, mivel a városomban sem vagyok lebecsült ember, a rómaiak szemében sem.

Összecsaptam kezemet a meglepetéstől, de cirénéi Simon is fölkiáltott:

- Hallottam rólad, Zákeus! Emlegettünk is, éppen az imént! Mi szél hozott ide? Elindultunk volna már hozzád, Jerikóba, ha nem sabbat-este van.

Zákeus gyanakodva tekintett ránk, de én is megerősítettem:

- Ez az igazság. Te vagy hát az, aki a názáreti Jézus parancsára a szegényeknek osztottad szét vagyonod felét, és kárpótoltad négyszeresen mindazokat, akiket korábban becsaptál?

- Nem az ő parancsára! - tiltakozott Zákeus. - De a magam szabad akaratából osztogattam szét álnok módon szerzett javaim felét... De honnan tudod te római létedre mindezt?

- Egészségesnek és erősnek látszol, uram - szólalt meg Eleasar, talpával a padlót súrolva -, és én nem akarok olyan dolgokról hallani, amiknek a puszta hallása is megzavarja a fejet, és megfájdítja a gyomrot!

- Ne félj! - mondottam. - Tisztázzuk csak a dolgokat alaposan! Miért félsz, ha a názáreti nevét emlegetik?

- Könnyű lett volna az ő terhe, és az igája gyönyörűséges - kezdte a választ Eleasar, továbbra is a padlót súrolva a lábával. - Nyugalmat ígért számunkra, akik hozzája szegődünk. De aki a szolgáknak, pásztoroknak és szántóvetőknek ígér valami jót vagy éppen jobbat is, mint azelőtt volt, bárki legyen is az, bíró elé vonszolják nyomban. Jézust is keresztre feszítették, és ezért nem akarok hallani róla!

- Nem, nem! - kiáltott Zákeus hevesen. - Nagyot tévedsz a tanítását illetően! Éppenséggel az eltévedteket jött számba venni, és engem is Ábrahám gyermekének nevezett, noha jól tudta, mennyire kapzsi és kegyetlen ember voltam. A külsőmön sem gúnyolódott, és a fáról, ahová azért kapaszkodtam föl, hogy megláthassam őt, a nevemen szólítva hívott magához, és eljött a házamba is.

- Az országa azonban nem erről a világról való - egészítettem ki a mondottakat a magam részéről.

- De ha az ember beszélget vele, azon nyomban elébe tűnik az ország is - jegyezte meg Zákeus. - Nem jöttem el a többiekkel húsvétot ünnepelni Jeruzsálembe, mivel bűnös vagyok, és ajándékaimat sem fogadják el a templomban. Csak hazatérő emberektől hallottam, milyen gyalázatos módon gyilkolták meg. Nem is tudom, mit gondoljak. Addig gyötört a nyugtalanság, hogy végül szamárra ültem, és eljöttem ide Jeruzsálembe, megtudni pontosan mindent. Egészen Jeruzsálem közelében jártam már, amikor egyszer csak ő ment el mellettem.

- Kicsoda? - kérdezte cirénéi Simon izgatottan.

Zákeus újra elvörösödött, és a szemét lesütve kezdte a kezét tördelni.

- Hát ő... ő maga... - suttogta. - Meg ne kérdezzétek már ti is, hogy eszemnél voltam-e. Nem tagadom, fáradt voltam, elfárasztott az út, gyönge testalkatú ember vagyok, szamaram is nagyon lógatta már a fejét. Csak mikor mellettünk ment el, éreztem meg az erejét, és amikor jobban is utána néztem, ismertem reá.

- Valóban láttad a házamba lépni őt? - kérdezte sebesen Simon.

- Ide lépett be, ebbe a házba! Innen pedig nem tűnhetett el - erősítgette Zákeus. - Jerikóban is hallottam már, hogy föltámadt, de nem hittem, mivel soha ilyen még nem történt azelőtt. Amikor érteni véltem, hogy ő az, sem utána kiáltani nem mertem, sem pedig kapuzörgetéssel kelteni föltűnést, nehogy veszélybe hozzam. Könyörüljetek azonban rajtam most már, és bocsássatok a színe elé, hogy a lábához borulva imádhassam őt Messiásként.

- Ne mondd hangosan ezt a szót! - ellenkezett és tiltakozott a szót hallván Eleasar. - Betegeket gyógyított, halottakat támasztott életre, királyként vonult Jeruzsálembe, és ostorral tisztította meg a szentélyt, ahhoz azonban neki sem volt elegendő az ereje, hogy összemorzsolja a tanácsot is, de sok férfiú vasalta meg pedig a botja végét, és csak a jelet vártuk, hogy követhessük őt. Majd ő jelet ad, gondoltuk, és vártunk, őt pedig keresztre feszítették két rabló közé. Ne beszéljen nekem senki a Messiásról, amíg élek. Ismerem ezt a dolgot, és nem hagyom magamat megtéveszteni senkitől! A gyermekeimnek is ezt hagyom örökségül: Messiás nincs, és a Messiás nem fog eljönni soha!

- Hát te is ismerted öt, Eleasar? - kérdezte megbántottan cirénéi Simon. - Miért nem szóltál róla időben?

- Teneked szólhattam volna a legkevésbé róla - kiáltozott nekitüzesedve és már nem is ügyelve a szavaira Eleasar -, neked, aki nemcsak gazdag vagy, de oly kapzsi, hogy a száraz gallyakat is te magad szedegeted a földeken össze, ahelyett, hogy az özvegyeknek és az árváknak hagynád, gyűjtsék össze ők. Nem is lett volna helye az országában a gazdagoknak, éppen a gazdagokat takarítottuk volna el az útjából legelőször, és osztoztunk volna mezőiken, szőleiken és olajfaligeteiken. Igaz, egyesek így beszéltek róla, mások meg amúgy. Szerintem a világosság gyermekei visszatértek volna Jeruzsálembe, és élünkre állottak volna. Keresztelő Jánosnak azonban levágták a fejét, a názáreti Jézust meg keresztre feszítették. Így ölték meg mindig a gazdagok, hatalmasok és törvénytudók ennek a népnek a prófétáit. Nem bírom már magamban tartani a sok keserűséget, ide öntöttem, uram, elédbe. Amit Cirénében tettek, annak te vagy a tudója, azt azonban én tudom és keserülöm, amit Júdeában és Jeruzsálemben tesznek.

- Hát ha ilyen gonoszul vétettem ellened - mondotta Simon erőtlen hangon -, és ha valóban az özvegyek és az árvák elől hordom haza a rőzsét, üss engem arcul, Eleasar! Rászolgáltam!

Eleasar azonban nem ütötte meg. Ellenkezőleg, indulatos szavait megbánva válaszolta, fejét mélyen lehajtva:

- Nem volt igazam, hamisan beszéltem. Jó gazda vagy, a mai időkben lehetséges legjobb gazda. Gondod van az özvegyekre és árvákra, sem a kévéiket, sem olajbogyóval megrakott kaskáikat nem számolod túlságosan szűkmarkúan. Sok ember él azokból a morzsákból, amiket asztalodról engedsz lehullani. A keserűség beszélt így belőlem, és a názáreti Jézus miatt sötét szívem, mert az erejét megmutatta nekünk, és sokat ígért, kezünket azonban üresen hagyta.

- Nem üres az! - mondtam. - Többet és csodálatosabbat kaptunk, mint amit képzelni lehet!

Oda mutattam a lábnyomokra, amelyek időközben elhalványultak. Már csak sejteni lehetett őket a rávetődő fényben. Cirénéi Simon beszélte el Eleasarnak, mi történt velünk, és milyen alakban láttuk őt.

- Menj hát, Zákeus - indítványozta végül is -, ha gyanakszol, hogy mi rejtettük el őt, és vidd magaddal Eleasart is. Vizsgáljátok át a szobákat és a kamrákat, a pincéket, csűröket meg a háztetőt is, s ne hagyjatok helyet fölkutatlanul. A gyanú árnyéka se érhesse, hogy ugyanúgy tűnt el innen, ahogyan érkezett. Ezután jöjjetek vissza beszélgetni, és elhatározni, mit tegyünk.

Zákeus gyanakvó tekintetéből láttam, nem hisz cirénéi Simonnak. A javaslatba azonban beleegyezett, és így szólt:

- Nem ok nélkül lett belőlem fővámszedő! Lenne csak velem most is a vámszedők piszkabotja, mindenik titkos kamrádat megtalálnám bizonyosan. Ha pedig én nem találom, más aztán éppen nem találná meg, és ez esetben azt is hajlandó vagyok elhinni - félig! -, hogy valóban nincs itt már.

Simon biztatta, kérjen a szolgálótól olyan botot, amilyenre szüksége van. Zákeus eltávozott Eleasar kíséretében, és hozzákezdett a ház rendszeres átkutatásához. Hosszasan hallgattunk zavarunkban mindketten, Simon is, meg én is.

- Zákeusról beszéltünk, és megjelent előttünk - szólaltam meg végül én. - Ez is jel volna vajon?

Válaszolni sem érkezhetett Simon, amikor megint zajgás és zsibongás hallatszott kintről, majd kapunyitás hangja, és az, hogy a szolgáló egy nagy hirtelen odacsődült embercsapattal kárpál. Ezután jött be panaszt tenni Simonnak sűrű sóhajtozás közepette:

- Nem értem, hogy mit tesztek, és mi történik a házadban. Egész csapatra való kéregető gyűlt odakint össze, és beszéli izgatottan, hogy hallomásuk szerint te, cirénéi Simon, a mai napon megeteted és megitatod Jeruzsálem szegényeit és nyomorultjait.

- Álmodom-e, vagy ébren vagyok? - kiáltozott cirénéi Simon a fejéhez kapva. - Az én házamban bizony nem lesz ma semmiféle lakoma.

- Alighanem gonosz mágus vagy - fordult felém szemrehányóan -, és ennek az egésznek az előidézője! Már nincs a fejemben egyetlen értelmes gondolat sem!

Kisiettünk a kapuhoz, ő elöl, én mögötte. Amikor a kaput kitárta, láttuk, hogy a szűk utca bénákkal, nyomorultakkal és megszállottakkal van tele zsúfolásig, és aszottá soványodott nőkkel meg gyermekekkel, kiknek a szemét legyek lepik el, és mindannyian Simon felé nyúlkálnak sovány, sorvadt kezükkel. Hízelkedő és magasztaló szavakat kiáltoztak felé, és áldották őt Izráel Istenének a nevében. Hiába próbálta Simon megtudni, honnan eredt az esztelen hír, hogy a házában kolduslakomát rendez. Senki sem tudott a koldusok közül világos feleletet adni, noha a sánták és a szinte földön csúszó bénák még akkor is egyre igyekeztek mindenfelől Simon házához.

Simon ekkor összehívta a szolgálóit, és rájuk parancsolt megadva magát:

- Engedjétek az udvarra ezeket a nyomorultakat, ahányan csak vannak. Tartsatok azért rendet köztük, és ügyeljetek arra is, hogy ne lopjanak. Süssetek nekik kenyereket, és hozzatok elő minden ehetőt, ami csak van a házban, és osszátok szét közöttük, lakjék jól mindenik! Adjatok hozzá bort is nekik, a nagyobbik korsóból. Többet azonban most már ne engedjetek bejönni! Igaz, nem is férnének már többen!

- Nem tehetvén mást, áldom az égnek és a földnek teremtőjét, hogy fiaim, Alexandrosz és Rufus Miriathban vannak kint, a birtokomon, és a sabbatot is ott töltik - mondta nekem. - Ezek a szerencsétlenek meg is fertőzhették volna őket betegségükkel és tisztátalanságukkal! Magammal már nem sokat törődöm!

Ment utánanézni, megfogadták-e a szolgálók a szavát, és előszedtek-e minden ehetőt, nem fukarkodnak-e az olajjal, liszttel, mézzel és aszalt gyümölccsel, a sózott halat tartalmazó edényeket fölnyitották-e, és előszedték-e a mártásokat is. Mivel sebtében számlálva is hetvennél több kéregető állt meg ült az udvarában, a házbeli készlet sem lehetett elegendő mindenki jóltartására. Elküldte a szolgálóit még kenyérért és kásalisztért.

A zsivajgást abbahagyva a kéregetők a görög oszlopokat kezdték nézegetni, majd el is némultak teljesen, nehogy Simont megharagítsák.

Miután a szobákat, pincéket és csűröket átkutatta, és megnézett minden zsákot, de még a szénarakást is szanaszét túrta és forgatta, a füléig szutykos, lisztes és szenes Zákeus is visszaérkezett dühösen fújtatva, és csak még jobban összekente magát, amikor törülközni kezdett.

- Nagyon ravasz vagy! - tett szemrehányást Simonnak. - Ilyen módon vezetsz félre engem! Fölfordulást rendeztél, hogy közben kibocsáthasd észrevétlenül azt, akit a házadban elrejtettél!

- Ha te, aki ismerted őt, nem hiszel nekem - mondotta keserűen Simon -, ki hiszi majd, ha elmondjuk, amit a saját szemünkkel láttunk! Tenéked az úton mutatta meg magát, nekünk ebben a házban jelent meg. Isten irgalmazzon nekem, de a ma történtek után elhiszem én is, hogy valóban föltámadt, és megbolygatta a világot csakúgy, amiként az én házamat is. Róla beszélj hát nekünk, és segíts megérteni, hogy mit akarhat tőlünk!

Saját kezűleg hozott vízzel mosta meg engesztelésül Zákeus arcát, a lábát Eleasar mosta meg, végül pedig tiszta köntöst adott reá Simon. Látva, hogy milyen alázattal szolgáljuk mindhárman őt, csak hogy az öröklét szavait tőle meghallhassuk, megnyugodott, és lecsillapodva kezdett beszélni:

- Nem bízott ő titkokat reám, nehogy azt gondoljátok! Amit az otthonomban mondott is, úgy mondta, hogy mindenki hallhassa. Egy vaknak is visszaadta látását egyébként Jerikóba jövet, mivel az hitt benne, mint Dávid fiában. Énnekem úgy mondta, az Ember fia azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett. És azt, hogy az országában egyetlen megjavult bűnös nagyobb öröm, mint kilencvenkilenc igaz, akinek a javulásra nincs szüksége.

- Ez a tanítás nem igazságos! - szólt közbe cirénéi Simon. - Mi öröme az embernek, ha mindent megtesz azért, hogy igazul éljen, és az ura még csak szavára sem érdemesíti, amikor elmegy mellette? Hogyan lehet tetszőbb egy bűnös, mint egy igaz?

- Engem nevemen szólított, képzeljétek! - vette át a szót ismét a kezét kérően fölfelé tartó Zákeus. - Azzal meg, hogy magához hívott, egyszerre feloldotta az én igen nagy szomorúságomat, mely vízfejem és nyomorékságom miatt hatalmában tartott, mióta csak élek. Én azelőtt az emberekről gondolni sem tudtam semmi jót, csak rosszat. De ha ő, a király és Dávid fia, elfogadott, és bűneimre megadta bocsánatát, akkor nincs szükségem az emberek elismerésére és kegyére. Annyira fölszabadító felismerés volt ez, hogy örömmel osztottam szét javaim felét a szegények között, ez azonban olyan dolog, amit aligha érthettek meg.

- Hát én nem is - hagyta rá cirénéi Simon -, de bizonyára azért tetted, mert féltél, hogy mindenféle hamisságodra és gonoszságodra fény derül, és ezért javultál meg hirtelen, és engesztelted ki vagyonod felével áldozataidat, hogy vagyonod másik felét magadnak megmentsd.

- Nem sértesz szavaiddal, ne gondold, még inkább tisztelem józan eszedet - felelt derűsen Zákeus. - Úgy nevelkedtem én is, hogy gyanakodva vizsgálgassam az emberi cselekvések indítékait. Tudom, hogy az ő arca előtt mi történt velem, az otthonomban azonban mondott egy talányos történetet, amit még most sem értek tulajdonképpen. Valami nemes emberről beszélt, aki egy távoli tartományba ment, hogy onnan tegyen szert királyságra, és királyként térjen vissza. Indulás előtt maga elé rendelte tíz szolgáját, akiknek tíz girát adott, hogy azzal kereskedjenek az ő javára, és számadásukat a pénzről majd hazatérte után tegyék meg. Honfitársai azonban gyűlölték őt, és olyan üzenetet küldtek utána, hogy nem akarják királyuknak. Amikor aztán mégiscsak megszerezte a királyságot, és visszatért, tudni akarván azt is, hogy melyik szolgája miként gazdálkodott, számadásra szólította őket maga elé. Az első szolga büszkén beszélte, hogy az egy girával ő tízet szerzett. Erre a király így szólt hozzá: "Jól vagyon, derék szolga vagy, mivel kevésen voltál hű, legyen hát a birodalmad tíz városom!"

Kénytelen voltam félbeszakítani, és megkérdezni gyanakodón:

- Nem másról beszélt igazából, mint pénzről? Én az örök élet szavait várnám tőled!

- Én csak vámszedő vagyok - védekezett Zákeus. - Azt vélhette ő is, hogy a pénzzel kapcsolatos példákat értem leginkább.

- Mi, zsidók, a pénzdolgokhoz értünk leginkább, ez igaz, jobban, mint te, a görög filozófián nevelkedett római - mondotta cirénéi Simon. - Tíz gira meglehetősen szép pénz, bár ezek csak ezüst- és nem aranygirák lehettek, gondolom. Attól is nagyon sok függ természetesen, milyen sokáig tartózkodott távol az úr. Egész rövid idő alatt senki sem képes egy girát tízre gyarapítani becsületes módon. Legalább jó szerencse és furfangosság nélkül nem!

- Hagyjátok folytatni, vagy sem? - kérdezte Zákeus. - A második szolga az egy giráját ötre gyarapította, és az ő birodalmába öt várost helyezett a király. Az utolsó szolga azonban csupán a kapott girát adta vissza, amit a kendőjébe göngyölve őrzött, attól félve, hogy a pénzt elveszítheti, ha vállalkozásba kezd vele.

- Tőled féltem - mondta védelmére -, mivel szigorú ember vagy, aki onnan is elveszel, ahová nem is tettél, és azt is te aratod le, amit nem te vetettél.

- Saját szavaid alapján ítéllek el - mondotta a király -, te rossz szolga! Tudod, hogy szigorú vagyok, aki onnét is elveszek, ahová nem tettem semmit, és learatom azt is, amit nem én vetettem. Miért nem adtad oda a pénzed egy megbízható bankárnak, ha te nem merted megforgatni, hogy legalább a kamataival együtt kaptam volna most, hazajövet, vissza... - Ráparancsolt a többire, hogy vegyék el ettől a szolgától az egyetlen girát is, és annak adják oda, akinek tíz girája van, noha arra meg a többiek mondták, hogy hiszen annak már tíz girája van.

Szájam elé tettem a kezem, hogy bele ne szóljak már ebbe az untató történetbe, Zákeus azonban diadalittasan nézett reánk, és a magasba emelt két karjával is biztatott bennünket:

- Nagyon hallgassátok meg, és véssétek az eszetekbe, íme a tanítása: "Azt mondom néktek, válaszolt a király, hogy mindenkinek, akinek van, adatik, akinek pedig nincs, még amije van is, elvétetik tőle." Végezetül pedig maga elé parancsolta ellenségeit, akik nem őt akarták királynak, és kivégeztette őket.

Mindketten elgondolkodtunk, cirénéi Simon is, meg én is, ezen a rejtelmes történeten.

- Nem értem, mit akart vele mondani! - szólaltam meg leverten. - Hiszen ez így hamis és igazságtalan.

- Én sem teljesen értem - állt mellém Zákeus is. - Ez az elbeszélés is nyugtalanított, amikor meghallottam, hogy meghalt. Nem tudok másra gondolni, mint hogy önmagát hasonlította ahhoz a nemes emberhez, akit a honfitársai gyűlöltek, ő azonban elment a királyságot megszerezni, de olyan ország királyságát, amely nem ebből a világból való. Vissza akar azonban térni bizonyára ő is, hogy számadástételt követeljen mindazoktól, akiknek girát adott, és megláthassa, melyikük mennyire gyarapította azt.

- Pontosan és jól emlékezel a történetre, és úgy, ahogyan maga beszélte el? - kérdeztem.

- Azt hiszem, igen, legalábbis a gondolatmenetére - vélekedett Zákeus. - Mások is hallották sokan, akik bizonyíthatják. Van persze, aki drachmára emlékezik és három szolgára, maga a tanítás azonban, mivel ennyire meglepő, váratlan és igazságtalan, mindenkinek így maradt meg az emlékezetében.

- Én sem hiszem egyébként, hogy pénzre célzott volna - töprengett -, a hasonlat ennél mélyebb lehet. Ő maga óvott a tárgyak halmozásától, amiket moly rág meg, és rozsda emészt el; jobb annál, ha az ő országa számára gyűjtünk kincseket.

Cirénéi Simon, ki tudja, mire gondolhatott magában, mert összerezzent, és parancsot adott Eleasarnak:

- Menj rögtön, és a csűrből meg a raktárból szedjétek elő a gyapjút és a vásznat, ami csak van, és oszd ki az udvaron lévő kéregetőknek! - mondotta, és ismét komoran nézett maga elé.

- Azt teszel a holmijaiddal, amit akarsz - válaszolt Eleasar, talpával a padlót súrolva beszéd közben -, én is csak hadd vehessek ruhadarabokat magamnak meg a gyerekeimnek és a feleségemnek!

- Vegyél csak, amit akarsz - hagyta rá Simon -, és vegyetek magatoknak ti is mindannyian, amit akartok. Fosszatok ki mindabból, amit életemben szereztem, és vigyetek el mindent! Húzzátok le ezt a lyukas köntöst is rólam, és vigyétek el, ha ez tetszik valakinek!

- Ne vidd túlzásba, Simon! - figyelmeztette Zákeus. - Mind az adományozásban, mind az elfogadásban szükség van egészséges mértékletességre. Egyébként azonban helyesen cselekszel, ő maga is azt tanította: Amit eggyel cselekedtek a legkisebbek közül, énvelem cselekszitek azt. Ez az út!

- Jaj, a szamaram! - ugrott föl hirtelen ültéből. - Odakötöztem ugyan a karikához, ami a falban van, de hát az utca kéregetőkkel volt tele, és ebben a nagy nyüzsgésben akárki elköthette!

- Ámbár - folytatta lecsillapodva és vissza is ülve a helyére -, én sem akarok rosszabb lenni az ország dolgában nálad, Simon. Ha valaki elkötötte, annak bizonyára nagyobb szüksége van rá, mint nekem, és nem futok utána szemrehányást tenni. Tartsa meg magának!

- Énnekem minden erőm elszállt - mondta Simon, de azért mosolygott. - Mintha csak harapófogóval szaggatták volna a húst rólam, amíg hallgattam, milyen habzsolva esznek ezek a szemérmetlen koldusok, és hogyan civakodnak a legjobb falatokért. Gondolom, mohóságukban lábbal is tiporták a kenyeret meg a sózott halat. Majd hozzászokom ehhez bizonyára, ha egyszer ez a szándéka.

- Valóban azt gondolod - kérdeztem meglepődve -, ő jelezte volna a kéregetőknek a vendéglátást, hogy téged próbára tegyen?

- Gondolom, amit gondolok! - válaszolt bosszúsan Simon. - De ha csak gúnyt űz belőlem, én is kigúnyolom őt! És majd meglátjuk, melyikünk fog jobban nevetni?

Kimentünk az udvarra. Láttuk, hogy a kéregetők karikában ülnek és guggolnak, és osztozkodnak az ennivalókon egymással szép rendben. Egyálalán nem veszekedtek, ellenkezőleg, egymásnak kínálgatták a legjobb falatokat, mint egy lakoma meghívott vendégei. A vakoknak a kezébe adták az ennivalót, és rendre kínálták azokat is, akik valami okból nem férhettek a tálakhoz.

Eleasar közben nyalábszámra hordozta a vég gyapjúkat és vásznakat. Pecsenyeillat szállongott a levegőben; a házban bent versengve sütötték az árpa- és búzalepényeket meg a köménnyel ízesített süteményeket. A kapuőrző szolgáló azonban sírt, a görög nevelő meg a tetőre menekült föl, ahonnan lejönni sem volt hajlandó.

A koldusok öröme és a példás rend megvadították cirénéi Simont.

- Zabáljatok csak, és vedeljetek! - kiáltotta. - Szakadjon szét a gyomrotok mindőtöknek! Azt meg vigyétek haza magatokkal, ami megmaradt! De tudjátok meg, hogy én, cirénéi Simon, nem adtam nektek egyetlen fia morzsát sem! Lakomátok házigazdája a názáreti Jézus volt, akit tanácsunk keresztre feszíttetett. Ő áldja meg az ételeteket, hogy megtartásotokra egyétek, és ne halálotokra! Én nem tudom megáldani, nekem epétől keserű a torkom!

Tréfálkozik, vélték a kéregetők, de azért jámborul néztek reá, csak páran próbáltak nevetni. Ez az előbbinél is jobban felbőszítette cirénéi Simont, és még keserűbben kiáltozott:

- Isten fia, a názáreti Jézus kínálja mindeme jókat nektek, mivelhogy föltámadt, és az országa is velünk marad mindaddig, amíg ő maga is közöttünk jár, jön s megy, ahová akar, a zárt ajtókon keresztül is.

A kéregetők ijedten néztek össze, a legbátrabbak azonban hangos nevetésbe és kiáltozásba kezdtek:

- Áldott légy Izráel férfiai között, cirénéi Simon! De miért csak lőrével kínálsz bennünket, mikor beszédedből ítélve te magad nemesebb bort ihattál tiszteletre méltó vendégeiddel?!

Cirénéi Simon a méregtől majdnem kipukkadva rendelte magához a szolgálót, és parancsolt rá:

- Nyissátok föl a kis korsókat, és öntsétek bele a legnagyobb keverőedénybe! Igyák, és hadd higgyék, hogy a názáreti Jézus, az Isten fia, még a holta után is teszen csodákat.

Cselekedték a szolgálók a parancsoltat, és hogy a még menthetőt mentsék, maguk is versenyt ittak a koldusokkal, mint ahogy Eleasar is ivott. Cirénéi Simon közben egy korsónyi drága nárduskenetet hozott elő valahonnan, és a korsót megnyitva, kiáltozott:

- Gyötrelmes nekem a mocskotok és reves sebeitek bűzét szagolnom, és látnom a szemetekben a dongó legyek sokaságát! Túlságosan is ismert énnekem mindez! Mintha csak a rabszolgaketrec sötétjében feküdnék ismét, bokámon bilincsekkel! Kenjétek csak ezzel a fejeteket és arcotokat, fejedelmek is irigyeljék a benneteket átjáró illatokat!

Édes illat szállongott keze nyomán udvarszerte, amint hol ennek, hol annak a kéregetőnek a fürtjeit kenegette a kenőcsével, egyszer hahotázva, máskor meg átkokat szórva közben, mint aki meghibbant. Egyszer aztán a korsót elhajítva, egy mohón habzsoló koldusfinál állt meg, szemügyre vette, figyelmesebben is, melléje térdepelve.

- Hozzátok csak ide a sűrűfésűmet, hadd fésülöm meg ennek a gyereknek a fejét! - rendelkezett teljesen higgadt, köznapi hangon.

Akkora hozzáértéssel fésülte és nyomkodta a fiú gubancos üstökében a tetveket, mintha egész életében ezt a kellemetlen munkát végezte volna. A tetűcsípésektől ótvaros fiú először ordibált a fésülés közben, de mert közben igyekezett jóllakni is, elhallgatott hamarosan.

- Cirénéi Simon eszét vesztette a názáreti Jézus miatt - suttogták a kéregetők ijedten -, és ezt meg is lehet érteni, hiszen a rómaiak azzal, hogy az istengyalázó keresztjének a cepelésére kényszerítették, őt is meggyalázták jóvátehetetlenül. Együnk és igyunk hát gyorsan, nehogy visszaköveteljen mindent!

- Azelőtt is megesett, hogy egy gazdag lerészegedvén hívatlan koldusokat is engedett részt venni a lakomáján - mondta a koldusok véne -, de aztán megdühödött rájuk, és addig taposta őket, amíg csak ki nem adták magukból mindazt, amit megettek és megittak. Ezért hát igyekezzünk!

Félve tekintettek cirénéi Simonra, ő azonban akkora buzgalommal mélyedt a fiú fejének a férgektől való megtisztításába, hogy a beszédjüket sem hallotta meg. Miután a tetvektől sikerült megtisztítania, erőnek erejével a vizesmedencéhez vonszolta a fiút, és ordítozásával mit sem törődve tetőtől talpig megmosta. Mindezek után kenőccsel is megkente a fejét, mellét és lábát, és a saját fiai öltözékeiből adott rá alsó- és felsőruházatot és szép piros sarut.

- Na, most már illatozol, mint egy fejedelemfi, és úgy is vagy öltözve! Csapjanak agyon, ha nem vagy méltó az ő országára!

A kéregetők magukhoz vették az Eleasar által osztott ruhaneműket, és settenkedni kezdtek a kapu felé óvatosan, azt lesve, hogy miképpen ragadhatnák magukkal a fiút is a megvadult Simon keze közül. Cirénéi Simon azonban keresztüllátott tervükön, és elkiáltotta magát:

- Ne menjetek még el, názáreti Jézus vendégei! Ajándék is jár tőle!

Zákeus és én segítettünk neki fölnyitni kérésére a sok zárral lezárt vaspántos ládát, ahonnan szalaggal összekötözött, lezárt bőrerszényeket vett ki, és futott velük vissza az udvarra, hogy ezüstpénzeket osztogasson a koldusoknak. Voltak, akik egy, és voltak, akik négy drachmát kaptak, egyesek meg tízet, mivel csak úgy vaktában osztogatta, nem is nézve, kinek mennyit ad.

- Ő miért kapott oly sokat? És nekem miért adtál ilyen keveset? - kezdtek a kéregetők elégedetlenkedni.

- A názáreti Jézusnak tegyetek szemrehányást - válaszolt cirénéi Simon. - Ő veszi el azt, amit nem ő gyűjtött, és aratja le azt, amit nem ő vetett. - És még többet adott azoknak, akik a legtöbbet kapták. De mikor azoktól próbálta visszaszerezni a pénzt, akik amúgy is kisebb pénzeket kaptak, a kéregetők rájöttek, hogy itt az idő, és az egész csapat menekülni kezdett, a fiút is magukkal vive.

Cirénéi Simon letörölte arcáról az izzadságot, és csodálkozva csörgette a pénzes zacskót:

- Ilyen sem történt velem még eddig. Fogjam-e föl mint jelet és tanácsot ezt is, mivel a pénzem fele még mindig az erszényben van, noha én kész volnék az egészet elosztani!

- Vidd vissza a pénzt a ládába, amíg nem késő! - figyelmeztettem. - Zárd rá a lakatot! Fésülködj meg, nehogy eltetvesedj magad is, a szolgálóknak pedig adj parancsot, takarítsák el a lakoma nyomait. Nem tudom, az iménti viselkedésed ostobaság volt-e vagy ravaszság, abban az egyben azonban bizonyos vagyok, hogy a kéregetők semmit sem hoznak vissza neked, amit most kaptak, de szorongatni sem fognak jó ideig.

- Jöjj, római, fogj egy csészét te is, és meríts ebből a borból! - nevetett rám Zákeus, aki Eleasarral együtt a nagy keverőedény mellett ült. - Nagyon sok van az alján még, pedig az ilyen drága bort nem szabad hagyni megromlani!

- Áldott legyen a borág adománya, annak a nevében, aki meghalt és föltámadt, hogy országát számunkra előkészítse! - kiabált ivás közben. - Mindhárman láttuk őt saját szemünkkel, te pedig, Eleasar, a lábnyomát láthattad a padlón. Ebből is el kell hinned, mi bizony méltóbb emberek vagyunk, mint te, a szántóvető és csordapásztor!

- De azért ne szomorkodj - ölelte át gyöngéden Eleasar nyakát, meg is csókolva őt -, csak ezen a világon vagyok nálad értékesebb, az ő országában valószínűleg megelőzöl. Ő maga mondta, hogy az elsőkből ott utolsók lesznek, és az utolsókból elsők.

Eleasar védekezőn eltolta magától, és haragosan mondotta:

- Mindannyian meg vagytok babonázva, legfőképpen azonban te, Simon. Én is, mivel új ruhákat kaptam, és mert pénzt érő, jó holmikat oszthattam olyanoknak, akiknek semmijük sincs. És még a bor is megzavarta a fejemet, mivel nem vagyok erős borokhoz szokva.

- Békesség mindőtökkel! - köszönt el cirénéi Simon, a fejét tapogatva. - Kimerültem végképp, és visszamegyek az elsötétített szobába aludni. Sok éjjel nem aludtam már, csak virrasztottam és gyötrődtem. Most azonban visszanyertem nyugalmamat, úgy érzem, és az egész sabbatot át fogom aludni.

Tántorgó léptekkel szobájába vonult, ahová mi már nem követtük, tudván, hogy ebben az állapotában valóban a legjobb aludnia. Ő azonban még egyszer visszatért a vendéglátó gazda kötelmeire emlékezve, és kócosan pislogott ránk az ajtóból:

- Remélem, ez az egész csak rossz álom! És amikor fölébredek, nem talállak itt benneteket! Zákeus, te, ha akarsz, éjszakázhatsz a vendégszobában. Te is aludd ki magad, Eleasar, és ha kijózanodtál, térj haza a sabbatot eltölteni, mielőtt még az első három csillag megjelenne az égen! Teneked, római, nem is tudom, mit mondjak, te csak álom voltál bizonyára, és találkozni sem fogunk soha többé!

Eleasar szófogadón behúzódott az oszlopok közé, és elnyújtózott a köntösébe burkolózva. Kettesben maradtunk Zákeussal, és egymást vizsgálgattuk. Nem tartottam már ellenszenves törpének; szeme ugyanúgy csillogott, s arca is ugyanúgy piroslott a bortól, mint bármelyik emberé.

Kérdezte, hogy mit tudok a Jézus szószólóiul kiválasztott tanítványokról. Elmondtam neki mindazt, amit tudtam, és azt is, amit magdalai Mária látott, meg hogy Jézus miképpen jelent meg a tanítványoknak a felső szobában, zárt ajtók mögött. Elbeszéltem a Tamással és Jánossal való találkozásomat, azt sem titkolva, mennyire nem bíztak bennem, és hogy még fogadni sem akartak.

- Pedig a szívemben tűz lángol! - mondtam. - Ők azonban nem hisznek nekem, ha a történteket én mondom el nekik. Tenéked talán elhiszik, mivel ismernek. Azután már inkább megbíznak bennünk, és megosztják velünk titkukat. Ők bizonyosan többet tudnak nálunk, és a misztériumot is ismerik, ha másokkal megosztani nem is hajlandók.

- Elmegyek, megkeresem őket - mondta Zákeus. - Máté megbízik bennem, mivel vámszedő volt. Ő és én megértjük egymást. Ő meg majd beszél a többiekkel az érdekemben.

- Tégy így! - mondtam. - Én magam nem akarom rájuk erőszakolni ismét magamat.

Leírtam neki a felső szobát, ahol Tamással és Jánossal találkoztam. Nemcsak a házat vélte ismerősnek szavaim nyomán, de a tulajdonosát is, ám a tulajdonos nevét ő sem volt hajlandó elárulni.

- Menj haza nyugodtan, és várj hívásomra! Majd én előkészítem neked az utat - mondta magabiztosan Zákeus.

Elváltunk egymástól, és hazamentem a szállásomra, roppantul csodálkozva mindazon, ami velem cirénéi Simon házában történt.


HETEDIK LEVÉL

Marcus Tulliának.

Továbbra is írok neked, Tullia, s üdvözöllek. Rhodoszi jó tanítóm oktatott rá, milyen csalékony az emberi emlékezet, a dolgok mily gyorsan homályosulnak és keverednek az emlékezetben egymással, és hogyan felejtődik az események rendje. Még akik egy és ugyanazt az eseményt látták, azok is különbözőképpen emlékeznek rá vissza és tanúsítják azt, ki-ki aszerint, hogy mi ragadta meg az érdeklődését. Olyan módon és olyan sorrendben írok le ezért mindent, amint az megtörtént velem, hogy emlékeim össze ne keveredjenek.

Sabbat-estén kezdtem az íráshoz, mikor a templomkapu olyan hangos csikorgással zárult be, amit a város legtávolabbi völgyeiben is jól lehetett hallani. Sabbatkor is a szobámban maradtam és írogattam; a zsidók az idegenektől is elvárják, hogy a sabbatjukat tiszteljék, és ne sürögjenek odakint. Ők azonban ünneplőt öltenek e napon, és a zsinagógába mennek imádkozni, és az írásokat hallgatni. A sabbatkor megtehető lépések számát is vallási előírás szabályozza. Papjaik a templomban kettős áldozatot mutatnak be, de az nem számít a sabbat megszegésének. Nekem legalábbis így mondták.

Napszállta előtt, de még sabbat napon, Adenabar százados jött hozzám látogatóba. Fejére nem tett sisakot, és szíriai köpenyt öltött magára, hogy az utcán se keltsen figyelmet.

- Hogy érzed magad? Élsz-e még egyáltalán? Egészséges vagy-e? Napok óta nem tudok rólad semmit! Nincs eseménytelenebb és unalmasabb a zsidók sabbatjánál. Gyakorlatra sem vonulhatunk ki a circusba, mert a masírozás sértené a zsidókat. Ugyan, kínálj meg egy csöpp borocskával, ha van. Az Antonius-várban a bort elzárják sabbatkor, mert ha a légionisták innának, bizonyára belekötnének a zsidókba, vagy ami még rosszabb, össze is verekednének velük.

Szíriái szállásadóm kitűnően gondoskodott rólam, és hogy megnyugtasson, hogy jókedvem legyen, betett hozzám egy korsó galileai bort, amiről azt állította, minden más bornál különb és egészségesebb. Állítólag nem zavarodik össze tőle az ember esze, nem fájdul meg a gyomra, és gyantát sem kell tenni belé, ha azt akarom, hogy elálljon, bár az ecetesedést elkerülendő a legbölcsebb dolog meginni.

Miután ivott egy jóízűt, és megtörölte száját, megnézett alaposan tetőtől talpig.

- Igen megváltoztál a külsődben - állapította meg Adenabar -, alig tudnálak az elgörögösödött zsidóktól megkülönböztetni. Szakállat növesztettél, ujjaid tintától mocskosak, a szemedben azonban valami olyan kifejezés van, amit nem szeretek. Bánt valami? Csak nem a zsidók ábrázolhatatlan Istene zavarta meg a fejedet, ami az idegenekkel, akik a templomot megnézni utaznak ide, oly gyakran megtörténik, hogy azután olyan dolgokon kezdenek töprengeni, amit az ember feje nem bír el. Ezeket a dolgokat csak a zsidók feje bírja, akik gyermekkoruktól nevelődnek Istenük megértésére, és akikbe a tizenkettedik évüket elérvén annyira belérögződött már az Isten, hogy szüleiknek nem is kell segíteniük a kenyér megáldásában, sem az imádkozásban.

- Adenabar barátom! - mondtam neki. - Együtt láttuk és tapasztaltuk a dolgokat. Elismerem, hogy nagy a gomolygás a fejemben, és ezt nem is szégyellem.

- Szólíts inkább a római nevemen! - szakított félbe élénken. - Amúgy is rómaibbnak érzem magam, mint bármikor. Petrónius a római nevem. Ezzel a névvel nyugtázom a zsoldomat a quaestornál, és erre a névre kapok írott parancsot, ha valakinek úgy tetszik, hogy a parancsát viasztáblára karcolja. De reményem van rá, hogy egy egész cohors parancsnokságát bízzák rám, és áthelyeznek Galliába vagy Hispániába, de az is lehet, hogy egyenesen Rómába. Máris iparkodom tökéletesíteni latin tudásomat, és megszokni új nevemet.

Vizsgálólag tekintett reám ismét, mint aki mérlegeli, mennyire zavaros a fejem, és mennyire hihet a szavamnak.

- Nekem Adenabar vagy - mondtam. - Nem nézlek le szír származásod miatt, mint ahogy a zsidóktól sem idegenkedem már, igyekszem inkább megismerni szokásaikat és vallásukat. De csodálkozom rajta, miért nem a sivatagba vezényeltek őrszolgálatba, vagy valahová a szkíták nyilai közelébe. Ott ugyanis hamarabb kiadnád a lelked, és vele a másokat izgalomban tartó titkokat, amikről csak te tudsz.

- Miféle tudásról fecsegsz? Meg vagy teljesen zavarodva? Vagy hajnal óta iszogatod ezt a jó bort, és kapatos vagy? - korholt szelíden Adenabar. - Valami igazságod persze van, mert fontosabb embernek érzem magam mostanában, mint azelőtt. A sivatagról meg inkább ne beszélj nekem! Kikészíti a szemet, és még a legedzettebb katonának is látomásai támadnak. És a tevék imbolygása, az ember tengeribetegséget kap tőle, és holmi kecskebőrbe öltözött férfiak az őrkatona lába elé vetik a botjukat és a bot egyszeribe kígyóvá változik. Olyan gondolatai támadnak ott az embernek, mint a művelt világban soha.

Aztán, az arckifejezésemet lesve, cinkos mosollyal kérdezte:

- Bizonyára hallottál felőle, hogy mostanság Jeruzsálemben forró lett a talaj a lába alatt azoknak, akik használják a fejüket. Emlékszel még arra a hajnali földrengésre? Hát azt beszélik, hogy akkor sok régi szent sírja is megnyílt, és a megboldogultak vándorútra keltek, és megjelentek sok zsidó előtt.

- Én csak egyről tudok, aki föltámadt - mondtam. - Te is tudsz róla. Most azonban előléptetéssel és más országba való áthelyezéssel csábítanak, hogy hallgass. De egy századost mégsem lehet oly egyszerűen elhallgattatni, mint egy közönséges légionistát.

- Egyáltalán nem értem, miről beszélsz - nézett rám Adenabar magát tettetve. - Mondd csak, emlékszel-e a Longinus nevű légionistára? Mondhatom, igen különös módon viselkedik azóta a lándzsája a kezében. Még gyakorlatokon sem képes tisztességesen elhajítani. Egyszer a lábát is megsebezte már vele, máskor meg, amikor a szénás zsákba próbálta beledöfni, kicsúszott a kezéből, és majdnem fölnyársalt vele, noha a háta mögött álltam. De a hiba nem a lándzsában van, hanem Longinusban. Én is megpróbálkoztam a lándzsájával, amit mások kezükbe sem voltak hajlandók venni, és én kifogástalanul beletaláltam a szénás zsákba negyvenlépésnyi távolságról. Longinus is jól kezel bármely más lándzsát, csak a magáéval nem boldogul.

- Azzal a lándzsával, ugye, amivel az Isten fia oldalát döfte keresztül? - kérdeztem.

- Ne mondd az Isten fiának azt az embert! - kérte Adenabar, aki összerázkódott, olyanformán, mint hogyha férgeket akart volna a testéről lerázni. - Rossz emlékeket kelt bennem ez a szó! Képzeld csak! A hóhérunk karja meg úgy megbénult, hogy a korbácsát felemelni sincs ereje. Az ételt is csak üggyel-bajjal, egyik kezével a másikat segítve tudja a szájába tenni. Az Antonius-vár seborvosa azonban semmi betegséget sem talált benne, és arra gyanakodott, hogy csak szimulál, hogy a földjárandóságát idő előtt megkaphassa, és visszavonulhasson a veteránok városa kényelmébe. Csak hát a húszesztendős szolgálatból kettő még letöltetlen. Mivel a katonai orvostudomány tapasztalatai szerint a korbácsolás sokféle rejtett betegséget meggyógyít, őt is megkorbácsolták. A korbácsolást - légiós szokás szerint puha bőrszeletet harapdálva - derekasan kiállotta, mégsem tért vissza tagjaiba az ereje. Végül is reumának minősítették a nyavalyáját, ami általános betegség a légionisták között. Mi, tisztek, talán még inkább szenvedünk tőle, mivel a kényelmes helyőrségi szolgálatból gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy hidegben és átázva is a puszta földön kell hálnunk.

- Pedig - tűnődött Adenabar - nem emlékszem, hogy a názáreti bárkit is megátkozott volna közülünk. Ellenkezőleg: atyjához kiáltott a keresztről, és őt kérte, bocsásson meg nekünk, mivel mi állítólag nem tudtuk, mit cselekszünk. Én akkor ugyan azt hittem, félrebeszél, hiszen az atyja nem volt ott.

- Nem értem, mi köze van mindennek Longinushoz és a légió hóhérjához - kérdeztem kedvetlenül.

- Hát az, hogy meg vagyunk rémülve a názáreti miatt - mondotta Adenabar. - Nem volt közönséges ember. Mikor a kivégzésén résztvettek meghallották, hogy föltámadt, még jobban megriadtak. A katona élete elég egyhangú, és ezért azonnal elhisz minden szállongó hírt. Minél képtelenebb hír, annál könnyebben. Akkor aztán más nem is kell, csak hogy egy pajzs csörömpölve zuhanjon az éj sötétjében a kőpadlóra, vagy egy ócska olajmécses szétpattanjon, és az egész helyőrség talpra szökve kiáltozik az istenek segítségéért.

- Mint hírlik, a zsidóknak is ugyanilyen gondjaik vannak városszerte - folytatta. - Aludni sem mer egyedül senki. Éjszaka fölsírnak a gyerekek, és azt panaszolják, valaki idegen hajolt föléjük, és érintette meg őket. Mások meg arra ébrednek, hogy az arcukra forró csöpp hullott, mégsem látnak semmit és senkit, amikor a lámpást meggyújtják. Azután a tanács tagjai is nagyon mossák a kezüket, mint mondják, és a törvény legszigorúbb értelmezése szerinti tisztuló eljárásoknak vetik magukat alá, még a sadduceusok is, akik pedig nem szőrszálhasogatók. Velem azonban nem történt semmi rossz, nyugtalan álmaim sem voltak... És te?

- Én? - kérdeztem. - Én az utat keresem.

Adenabar furcsálkodva nézett rám. Noha a bor felét már fölhajtotta anélkül, hogy vizet is kevert volna hozzá, mégsem láttam az ittasság jeleit rajta.

- Énnekem úgy mondták, sok az út, és a tévút is sok. Gondolod, te fogod megtalálni, a római polgár, amikor a zsidók maguk sem biztosak benne? Attól félek, becsapják előtted a kaput, és az orrodat fogod betörni rajta!

- Csak nem állítod azt - kérdeztem a szavaktól megdöbbenve -, hogy te, a római légió századosa is ismered a csendeseket, és az utat keresed magad is?

- Bejöttél a kelepcémbe, ugye? - kacagott a térdét csapkodva Adenabar. - Azt hiszed, nem tudom, az utóbbi napokban miben fáradoztál? Nekem is vannak barátaim a városban, több is, mint neked, az idegennek.

- Énszerintem rosszul csinálják a rómaiak, hogy a légiót itt tartják ebben az országban - folytatta komolyra fordítva a szót. - Máshol ezt lehet csinálni. A légiós megismerkedik az országgal, ahol mint rendfenntartó szolgált, az ottani lakosok megbarátkoznak velük, és megtanítják őket a maguk szokásaira. Amikor a légionista leszolgálta a húsz esztendejét, kiadják ott neki a földjét, feleségül vesz egy odavaló asszonyt, és ő is megtanítja a környezetét a római szokásokra. Ezt azonban Júdeában, Jeruzsálemben nem lehet megtenni. Minél tovább él itt az idegen, annál inkább erőt vesz rajta a félelem a zsidók Istenétől, vagy pedig meggyűlöli a zsidókat. Hiszed vagy nem, de a római tisztek között is akadnak, inkább a kisebb helyőrségekben, akik máris áttértek a zsidók hitére, sőt körül is metéltették magukat. Én nem, ne hidd! Csupán merő kíváncsiságból szereztem adatokat a zsidók útjairól, és nem kémkedésből, hanem azért, hogy jobban megérthessem őket, és ne kerüljek a félelmetes Istenük hatalma alá.

- De hiszen a keresztre feszítéskor te magad is elismerted őt Isten fiának! - emlékeztettem. - A sírjában is te voltál velem, amikor ő már föltámadt, és saját szemeddel láttad az üresen is érintetlen halotti lepleket.

- Így volt - hagyta rá Adenabar. Majd hirtelen odacsapta az agyagcsuprot a padlóhoz, hogy szilánkokra hullott szét, maga pedig a méregtől kivörösödve kiáltotta a helyéből fölpattanva: - Átkozott legyen a zsidókirály, átkozott a varázslatok városa és átkozott a templom is, amelyben egyetlen kép sincs, hogy legalább a képét lehetne összetörni az istenüknek! Mégiscsak különös, hogy van egy ember, akit nem lehet megölni! Régebben is feszítettek keresztre ártatlanokat, mégsem jártak vissza kísérteni! A názáreti azonban a katonai fegyelmet is zavarja!

Megszólaltak a templomi harsonák, a zsidók megkezdték esti imájukat. A vékony falakon át behallatszott a templomkapu csikorgása. A sabbat befejeződött. Mindketten megkönnyebbülve lélegeztünk föl. Adenabar bocsánatot kért, hogy a csészét fölindulásában összetörte:

- Dühös voltam, pedig százados létemre több eszemnek kellene lennie, mint az alárendeltjeimnek. És bizonyára babonás és tanulatlan ember vagyok mégis, ha ennyire gyötör, ami Longinus lándzsájával és a hóhérunk karjával történt. Magam is láthatatlanok lépéseire riadok az éjszaka kellős közepén. Te, aki annyi tudást szereztél már titokban a zsidókról, adj tanácsot nekem, hogyan szabadulhatnék ettől a zsidó varázslattól?

- Hogyan áll a dolog, Adenabar? Elismered-e, hogy bűnös ember vagy? - kérdeztem.

- Miféle bűnre gondolsz? - fordult felém csodálkozva.

- Hiszen a fegyelmet csakúgy megtartom, mint a szabályzatot, és a kapott parancsokat is teljesítem a lehető legjobb tudásom szerint. Kisebb vétségei mindenkinek lehetnek, de azért én sem vagyok rosszabb katona és tiszt, mint mások, úgy gondolom. A valószínű előléptetésem, amiről hallottam, az is a szolgálati éveim során szerzett érdemeimből következik.

- Legyen, mint mondod - jegyeztem meg. - Ha így van, teneked akkor aligha lehet dolgod a názáreti Jézussal. Ahogy énnekem mondták, nem azért jött, hogy a hiba nélküli kiválóakat keresse, hanem a bűnösöket. Az ítéletétől azonban megszabadulhatsz, ha ezt mondod: "Istennek fia, könyörülj rajtam, bűnösön!"

- Jobban hiszek én a zsidók tisztulási módszereiben - vélekedett Adenabar. - Az volna a jó, ha az ember megmoshatná alaposan magát, és különböző színű fonalakat égethetne a tűzben meg más efféléket cselekedhetne. Te azonban nagyot tévedsz a názáreti Jézust illetően. Nem másokat keresni jött ő, hanem Isten választott népét, vagyis ahogy ők maguk mondják, Ábrahám gyermekeit. És hogy mi történt vele, saját szemeddel láthattad. Én csak a kapott parancsot teljesítettem, a sorsáért tehát nem vagyok felelős! Zűrzavar lenne, és háborút sem lehetne viselni, ha a katonák a saját fejükkel kezdenék fontolgatni a kapott parancsokat. Nemde, valamelyik római hadvezér, a nevét elfelejtettem, végeztette ki a saját fiát is, mert a kapott paranccsal ellentétben hamarább indult csapatával támadásba, és bár diadalt aratott, a katonai fegyelmet megszegte. A tiszti iskolán legalábbis így tanították.

- Én pedig arra a véleményre jutottam - mondottam -, hogy a názáreti előttünk érthetetlen okból maga akarta, hogy ilyen módon történjék vele minden, ami történt. Megértjük ezt majd hamarosan, mivel az országa még itt van a földön. Ezért zuhannak le a pajzsok az Antonius-várban, és riadsz éjjelenként láthatatlanok lépteinek hangjára. Annak a jele ez, hogy velünk, rómaiakkal is akar valamit. Neked azonban nem kell félned tőle. Különben is, a tanítása szerint, a rosszat nem szabad rosszal viszonozni. Ha valaki arcul üt, fordítsd oda a másik orcádat is neki, és más ilyenféléket tanított, mely tanítások mindenike ellenkezik az értelmes szokásokkal.

- Beszéltek erről a tanításról nekem is - hagyta helyben a mondottakat Adenabar minden különösebb meglepődés nélkül. - Épp ezért tartom a magam szempontjából veszélytelennek őt, és nem is félek tőle, noha kínos volna találkoznom vele, már ha valóban a városban jár-kél titokban. Hajam is égnek meredne bizonyára, ha hirtelen megjelenne, és megszólítana. Körülmetéletleneknek azonban nem jelenik meg, énnekem legalábbis így mondották, csak a saját tanítványainak és azoknak az asszonyoknak, akik Galileától fogvást követték őt.

Oly igen meglepett ez a beszéd, hogy mindenféle elővigyázatosságról megfeledkezve beszéltem el neki, milyen különös jelenést láttam Simon házában, és hogyan láthattam a föltámadása napján kertész képében őt magát.

- Úgy vélem, nagyon kicsapongó életet folytattál Alexandriában, és jóval többet olvastál annál, amennyit egy ember feje kibír - szánakozott rajtam Adenabar a fejét csóválva. - Ez az éghajlat sem lehet alkalmas számodra. Okosabban tennéd, ha továbbállnál innen késlekedés nélkül! Szerencséd, hogy a barátom vagy, és ezért nem jelentelek föl, ha megígéred, hogy nyugton maradsz, és fegyelmezed magad!

- Egyszer már meggyanúsítottak, hogy a rómaiaknak kémkedek! - kiáltottam. - Én azonban mégsem akarok gyanakodni senkire sem! Különben azt kellene gondolnom, téged úgy küldtek hozzám, figyelmeztetésül, hogy ne ártsam magam a zsidók ügyeibe!

- Hát hogy őszinte legyek - válaszolta zavartan és a tekintetemet kerülve Adenabar -, a helyőrség parancsnoka tett célzásokat, hogy megnézhetném, mivel és hogyan töltőd idődet, merthogy nem szeretné, ha proconsul barátja összeütközésbe kerülne a zsidókkal. Úgy gondolom, hogy a várban eluralkodott nyugtalanság miatt szeretné megtudni tőled mindazt, amit a zsidók újabb és az előzőnél nagyobb szabású összeesküvéséről a rend és a nyugalom ellen már bizonyára megtudtál. Kémkedésre természetesen nem kényszeríthet téged, hiszen római polgár vagy, és mint hírlik, oly magas helyről van ajánlóleveled, amit én nem is merek hangosan kimondani. Nem akarom hát továbbadni azt sem, amit barátként mondottál nekem. Azt említem majd legföljebb, hogy te is zaklatott és nyugtalan vagy, mint a legtöbben manapság. A szellemekről és a látomásokról azonban a legokosabb lesz hallgatnod, mert a helyőrség parancsnoka kemény ember, aki nem hisz az effélékben. Magam is csak nevetségessé tenném magamat, és az előléptetésemet veszélyeztetném, ha ilyesmiről említést tennék.

- Valahol beázik a tetőd - jegyezte meg az arcát törölgetve, és föltekintett a mennyezetre. - Úgy érzem, az arcomra hullott pár csepp. De az is lehet, hogy a hitvány galileai bor mégis erősebb, mint gondoltam. Kössünk egymással szövetséget! Engeszteld ki a názáreti Jézust irántam, ha ismét találkozol vele, és hogyha egyáltalán hajlandó lesz meghallgatni. Én a tiszti rangomra tekintettel nem futkározhatok utána, de szeretném, ha békén hagyna!

- Férgek is volnának itt? - kezdett körbenézegetni hevesen vakarózva. - De hiszen arról szó sem lehet! Nem ajánlottam volna ezt a szobát neked, ha tudom, hogy férgek fognak rajtam mászkálni, ha csak pár percig is üldögélek itt nálad.

- Nincsenek férgek a szobában - mondottam, pedig míg Adenabar vakarózott, magam is csiklandást éreztem a bőrömön, és borzongtam és reszkettem. - Azt gondolom azonban, valaki érkezőfélben lehet hozzánk.

- Ha így van, én nem akarok zavarni - emelkedett föl gyorsan Adenabar, szorosabbra csavarva magán a köpenyt -, máris megyek utamra! Úgyis megbeszéltük megbeszélnivalóinkat, a borod meg elfogyott.

A menekvésre nem maradt ideje, mert máris hangok hallatszottak: először a szír házigazdámé, majd fölfelé közeledő lépéseké. Adenabar a falhoz lapulva jelezte a szája elé tartott két ujjával, hogy legyünk csendben. Szobámba a nagy fejű Zákeus lépett be egy köpenyes férfiúval, aki azonban oly szorosan belé volt burkolózva a köpenyébe, hogy az arcát egyáltalán nem is vehettem ki.

- Békesség neked, Zákeus - köszöntöttem. - Itt maradtam a szobámban, látod, itt vártam izgatottan, hogy híradással legyél!

- Békesség néked is, római! - üdvözölt feltűnően hidegen Zákeus. Érezhetőleg teljesen elfelejtette, hogyan fonta karját a nyakam köré, és csókolt meg cirénéi Simon borától megittasodva. Az a férfi azonban, akit magával hozott, visszahőkölt Adenabart látva, és izgatottan tudakolta, ki az.

Szír házigazdám, aki az ajtómig kísérte őket, készségesen válaszolt a kérdésre:

- Csak egy százados az Antonius-várból, és a rangja ellenére nekem jó barátom. Ne féljetek tőle. Megértő a zsidókhoz, és nem tisztátalanabb, mint én vagy az a ház, amelybe már bejöttetek.

- Szóval kelepce!? Ide csaltál, te Júdásnál alávalóbb és gyalázatosabb? - csapta képen az idegen férfi Zákeust. Megfordult, hogy elmeneküljön, de én elébe ugrottam, és visszatartottam a karjánál fogvást. Szerintem nagyon csúnya dolog volt tőle a nyomorék Zákeust megütni.

- Ha ezt tudom, ide nem hozlak soha! - nyomkodta az arcát Zákeus, hol rám, hol meg Adenabarra nézve rémülten. - A római ravaszabb, mint gondoltam volna. Üsd meg a másik orcámat is, megérdemlem.

- Úgy gyanítom, ismerlek az orcádról és a bűnös tekintetedről, te zsidó! - szólalt meg a Zákeus társát vizsgáló Adenabar. - Te sem félnél különben ennyire egy római századostól! Csak nem a keresztre feszített zsidókirály pereputtyához tartozol? Olyan a beszéded, mint a galileaiaké!

- Jaj, dehogy! Ebben tévedsz, százados uraság! - védelmezte a társát Zákeus aggodalmaskodón. - Ő is vámszedő és adószedő, mint én, és mindketten buzgó barátai vagyunk a rómaiaknak, Izráel minden békét és rendet szerető fiával együtt.

- Ne halmozz a lelkedre több bűnt, Zákeus! - szólalt meg az idegen. - Egyikünk sem barátja a rómaiaknak. Azelőtt vámszedő voltam valóban, de bűneimet megbánva már bocsánatot nyertem.

Elengedtem a karját, és zavartan tördeltem a kezem, mintha megégettem volna:

- Békesség néked! - mondottam. - Úgy vélem, tudom, ki vagy, és ne félj a századostól, nem akar semmi rosszat. Épp ellenkezőleg, azt szeretné, ha megbékélhetne uraddal, amennyire lehetséges.

- Nem szégyellem az Uram nevét, mert aki őt megtagadja, azt ő is kitagadja országából - húzta ki magát az idegen, hol reám, hol Adenabarra pillantva. - Máté vagyok, egy ama tizenkettőből, akit ő választott maga mellé, és fölöttem a halálnak nincs hatalma, mert az ő országában örök életet kapok tőle. Benneteket, rómaiakat, a külső sötétségbe fog taszítani, és ott lészen majd sírás és fogaknak csikorgatása.

Ez új volt nekem.

- Nem tudtam, hogy ilyen kemény szavakat is mondott - kiáltottam föl megdöbbenve. - Békesség azonban néked, és legyen áldott e szoba, ahová te, a király szószólója, betetted a lábad. Foglalj helyet, ülj le, Zákeus, te is. Beszélj uradról nekünk, égek a vágytól, hogy hallhassunk róla!

Miután Máté óvatosan leült, Zákeus is letelepedett, de féltében szorosan Máté mellé húzódott.

- Már nyilván körülzárták légionistáid a házat az est sötétjében! - vádolta Máté Adenabart, szúrós pillantást vetve rá. - Nem hittem volna, hogy egy római ilyen rútul csapdába csaljon!

- Ne vádolj minket, rómaiakat mindenféle gonoszsággal, galileai Máté! - szólt vissza haragosan Adenabar. - A proconsul el sem akarta ítélni a te tanítódat, a zsidók kényszerítették rá erőnek erejével. Semmi vitám nincs sem veled, sem a királyoddal, elszelelhetsz énfelőlem most is, ahová akarsz, csak a városi őrséget kerüld el!

Máté közben elszégyellhette magát az ijedségért, de mikor rájött, hogy nálam biztonságban van, és az életére nem tör senki, azon nyomban zsidó szokás szerint fölényes lett:

- El sem jöttem volna hozzád, római, ha nem hallok rólad oly sokat, túlságosan is sokat már. Noha sem a törvényeket, sem a próféták írásait nem ismered, mégis az utat keresed állítólag körülmetéletlen létedre, és titkaink után kajtatsz, értetlen asszonyszemélyeket is megtévesztve. Nem is tudom mással magyarázni, csak azzal, hogy vagy gonosz szellem bújt beléd, vagy varázsló vagy, hogy még Jánost is rá tudtad szedni, hogy a kérdéseidre válaszoljon. Térj ki az utunkból, járd a magad útjait, és ne avatkozz olyan dolgokba, amikből úgysem érthetsz semmit! Eljöttem, hogy megmondjam neked, ne kínozd tovább a fölzaklatott asszonyokat!

Elkeserítettek az elutasító szavak. Heves ellenszenvet éreztem iránta, és szerettem volna vitába szállni vele, de kénytelen voltam belenézni az arcába. És az arcán csakúgy, mint szemében és homlokredőiben ugyanazt a szavakkal elmondhatatlant láttam meg, ami őt s a király többi tanítványát minden más embertől megkülönböztette. Bizonyára jobban tudja és érti a dolgokat, mint én fogom valaha is.

- Nem vitatkozom veled - válaszoltam ezért alázatosan. - De azt gondolom, megnyílik az ő útja mindenkinek, aki szívében egyszerűséggel és alázattal keresi azt. Előttem is megnyittatna a kapu, ha buzgón kopogtatnám. De legalább azt magyarázd meg, miért mutatta meg magát nekem cirénéi Simon házában?

Zákeus is kérőleg nézett Mátéra, de Máté arca megkeményedett, és így szólt:

- A mi Urunk azért jött, hogy megkeresse Izráel elvesztettjeit. Ezért hívott el engem a vámos-asztalom mellől, Kapernaumban. Föl is álltam azonnal követni őt. Házamat s vagyonomat hagytam el érte és családomat. Zákeus úgyszintén Izráel elveszettjei közül való. Cirénéi Simon a Görög zsinagóga tagja, és hordozta is a názáreti keresztjét. Megértenénk hát, ha ennek a kettőnek jelent volna meg, azt azonban nem hisszük, hogy egy körülmetéletlen rómainak is megjelenjék. Így gondolkodunk erről a dologról magunk között. Amiképpen nem hisszük el az elragadtatott asszonyszemélyek látomásait, még kevésbé hisszük egy rómainak. Lehet, hogy mágus vagy, varázsló, és csak aljas szándékaid megvalósítása érdekében akarsz megismerkedni velünk. Az is lehet, te vagy az, akiről egy vak koldus beszélte, hogy tanítónk nevével visszaélve a követ kenyérré változtatta. Megzavartad cirénéi Simont és Zákeust is annyira, hogy ami jelenlétedben történt cirénéi Simon házában, inkább emlékeztet boszorkányságra, mintsem az ő országára.

- Igaz - bólintott rá Zákeus is. - Nagyon föl voltam zaklatva, és teli voltam félelemmel a hallottak miatt. Először a munkavezető, Eleasar szellemképét varázsolta cirénéi Simon elé, aztán meg arra csábította Simont, itasson le erős borral bennünket, és akkor aztán teljesen megzavarodtunk. Inkább hiszek tenéked, Máté, akit ismerlek, mint a rómainak, akit nem ismerek.

- Cirénéi Simonnak is jobb gondolatai támadtak azóta - folytatta felém fordulva -, és tudni sem akar rólad, aki nem vagy Izráel elveszettje. Rosszat ugyan nem kíván neked, noha varázslatoddal ugyancsak tetemes gazdasági kárt okoztál neki. Jobban teszed azonban, ha nem keresed a társaságát, nehogy eltérítsd őt az útról.

Szerintem Máté megérthette elkeseredésemet, és azt az alázatot is tisztelhette, ahogyan szót sem szólva fordítottam félre a fejemet, hogy a könnyeimet eltitkoljam.

- Érts meg bennünket, római! - szólt engesztelően. - Nem akarom én csak a rosszat keresni és látni benned, ellenkezőleg! Talán varázsló sem vagy, csak valami hatalmas szellem szorongat, gonosz szellem, és az késztet tanítónk nevével visszaélni, noha nem ismered sem őt, sem országa titkát. Nagyon szigorúan figyelmeztetlek hát, ő csak nekünk, az általa kiválasztottaknak adott hatalmat és erőt, hogy neve segítségével betegeket gyógyítsunk, és gonosz szellemeket űzzünk. Mi sem tudjuk a megpróbáltatásokat elviselni, beismerem, és hitbéli gyöngeségünk miatt az erő is eltűnt belőlünk, de majd visszatér idejében. Addig pedig imádkozva és virrasztva várjuk az ő országát.

Szemrehányóan nézett reám, felém nyújtva kezét, s én annak az erőnek a sugárzását éreztem áramlani belőle, amelynek létezését az imént tagadta. Mert noha távol állt tőlem, és a keze sem érhetett hozzám, mégis erős érintést éreztem.

- Elutasítván hát mind téged, mind pedig kísértéseidet magunktól, nem másra hivatkozom, de az ő saját szavaira, amikkel bennünket figyelmeztetett jó előre: Ne vessétek kutyák elé azt, ami szent! Nem azért jött, hogy megdöntsön törvényeket és prófétákat, hanem hogy kiteljesítse azokat. Nekünk is megtiltotta, hogy pogányok közé menjünk, vagy akár csak samáriai városokba is. Hogyan nyithatnánk meg akkor az ő útját és az ő igazságát tenéked, római?

Nem sértődtem meg, noha a zsidók goromba módján engem, a római polgárt kutyának nevezett. Csüggedésem azonban igen mély volt, és ezért így válaszoltam neki:

- Én ugyan azt gondolom, egészen mást mondott ő, de hát hinnem kell, amit mondasz, mivel ő maga hívott el téged szószólójának. Legyek hát kutya a szemedben, de a kutyát is megtűrik a gazda házában, és a kutya is meghallja a gazda hangját, és engedelmeskedik neki. Szent írásaitok sem olyan ismeretlenek számomra, mint gondolod. Engedd, hogy én is Izráel királyára hivatkozzam, aki úgy mondta, több egy élő kutya, mint egy döglött oroszlán. Te meg még azt sem engeded, hogy elfoglalhassam egy kutya helyét az ország kapujában?

Adenabar hallgatott egy ideig, mint aki nem hisz a fülének, de aztán talpra szökött, és kiáltozni kezdett:

- Megbolondultál, hogy a kutya helyét könyörgöd magadnak a király kapujában te, a római polgár? Most már biztos, hogy elvarázsoltak, de az is, hogy a föltámadott tanai veszedelmesebbek, mint gondoltam.

Zákeus Mátéhoz bújt megriadva, pedig Adenabar nem merészelt hozzájuk nyúlni. Épp ellenkezőleg, amikor sikerült lecsillapodnia, kérőleg emelte feléjük a kezét:

- Katona vagyok, százados, de urad ellen nem vétkeztem szándékosan azzal, amikor katonaként és parancsot teljesítve őrködtem keresztre feszítésén. Békíts ki hát engem uraddal, és én is kész volnék kezemet mosni zsidó szokás szerint, és megsemmisíteni régi ruháimat, vagy kikaparni a kovászolatlan tésztát a fal hasadékából, vagy megtenni akármit, amit számomra és tisztulásomul kitalálsz. Nem akarok haragban lenni a te uraddal, noha egyáltalán nem törekszem országába sem, szívesebben járom a magam útját.

Gondolom, Máté megkönnyebbülhetett, hogy sem neki, sem Jézus többi tanítványainak nem kell félnie a rómaiaktól, már amennyire ez Adenabaron múlik.

- Nekem úgy mondták, ő maga bocsátott meg a keresztjén a rómaiaknak - válaszolta -, mivelhogy nem tudtátok, mit cselekedtek. Noha én nem voltam ott, és így nem hallottam, de azért csak járj békével, felőlem is.

- Igazságod van - lelkesedett Adenabar -, és talán valóban nem tudtam, mit teszek, de ha tudtam volna is, akkor sem tehettem volna másként, mint katona. Megkönnyebbültem a szavaidtól mindenesetre, és remélem, hogy urad sem fog velem viszálykodni.

- Nem tudom, mit gondoljak rólad - fordult felém Máté, fáradtan dörzsölve szemét. - Alázatosan beszélsz, és nem úgy, ahogy a megszállottak beszélnek.

- Mégsem ismerhetlek el testvéremnek - vitatkozott nyugtalanul önmagával -, hiszen pogány vagy, és tisztátalan ételekkel élő! Legalább prozelita lennél, de hát a köpeny senkit sem tesz Izráel gyermekévé!

- Nem bizony! - döngette meg Zákeus keszeg mellét. - És így nem is Izráel elveszettje, mint én voltam. Engem azonban maga Jézus ismert el Ábrahám gyermekének, de az olyan ember, aki körülmetéletlen, hogyan juthatna egyáltalán Ábrahám kebelére?

- Tegnap te sem így beszéltél, amikor nyakam köré fontad a karod, és testvércsókot adtál! - emlékeztettem, noha tudtam, hogy ez a két zsidó - Izráelnek Istennel kötött szövetsége alapján úgyis kizár a szövetségből mindenki mást. Zákeus ismét megcsúnyult a szememben.

- Kimerített az utazás, és az is kihozott a sodromból, amit a Jeruzsálemben történtekről hallottam - mondta Zákeus. - Te azonban rászedtél, igyak abból az erős borból. Nem tudtam, hogy mit tettem, most már jobban tudom.

- Énnekem már elég volna a helyedben! - jegyezte meg felém Adenabar gúnyosan. - Mindkét arcodra elég ütést kaptál már, és minél inkább forgatod a fejed, annál inkább kapsz. Hagyj föl az egész őrültséggel! Nem teérted támadt föl a királyuk úgysem, elhiheted!

- Csakhogy ez a fej az enyém, és azt teszek vele, amit akarok - csökönyösködtem. - Levágatni csak a császárnak van joga. Menj békében, Adenabar, most már nincs félnivalód!

- Nem szeretnélek itthagyni téged védtelenül ezzel a két emberrel! - ellenkezett.

- Ne is menj! Menjünk mi! - húzta Zákeus Máté kezét. - Ti, rómaiak, csak maradjatok! A mi utunk úgysem a ti utatok!

Én azonban nem bocsátottam el őket. Kikísértem Adenabart, de figyelmeztetéseire ügyet sem vetve siettem vissza, és magamat megalázva térdeltem a kegyetlen vámszedő elé:

- Irgalmazz nekem, Jézus király elhívottja és kiválasztottja! Mit ér a tanod, ha barátságot csak a testvéreiddel szemben tanúsítasz? Ezt mi is megtesszük egymással, rómaiak. Az ő tanait azonban az irgalom és szeretet tanainak tudom. A te szíved miért van kőből mégis, és miért utasítasz el engem? Dob maradékot a gazdag is dús asztaláról a kutyáinak, még ha megveti is őket. Taníts hát engem!

Adenabar távozása megnyugtathatta Mátét, és most - mivel az ellenszegülés ellankasztotta - leült megint. Tenyerébe temette arcát, és ráébredtem, még jobban kínlódik, mint én.

- Érts meg engem, és ne vádolj kegyetlenséggel - fogott beszédbe egészen megváltozott hangon -, csak szívemet fájdítanád, amely már úgyis fáj. Olyanok vagyunk, mint a farkasoktól szétzavart juhnyáj. Oltalmazzuk ugyan ingásunkban egymást, a lelkünk legmélyén azonban tévelygők vagyunk, mivel Urunkat elveszítettük. Jaj, római, miért gyötörsz engem? Számunkra nincs más lehetőség, mint kitartóan védelmezni, ami ránk maradt. De mi egymással is civakodunk, és egymást is megsebezzük szavainkkal, mert Péter mást mond, János is mást mond, és még csak azt sem képes mindegyikünk elhinni és megérteni, hogy föltámadt a sírjából. Te ugyan bárányként törekszel közénk, de honnan tudhatnánk, nem farkas vagy-e belül. Tüskebokorról nem lehet szőlőt szedni! Hogyan tudhatnánk jót hinni egy rómairól?

- Pedig ő azt parancsolta, szeressük ellenségeinket! - tört ki belőle hirtelen. - És imádkozzunk azokért, akik bennünket üldöznek... de hogyan tudná az ember ezt megtenni? Azt is mondta, ha jobb szemed kísértésbe visz, vesd ki, és dobd el! Ha jobb kezed visz kísértésbe, vágd le, és vesd el! Amíg ővele voltunk, hittünk, de mióta elment, belőlünk is kiszállt az erő, és csak tévelygünk. Hogyan tudhatnánk a jó megértőt a rossz megértőtől elválasztani, amikor mi sem értjük őt igazából.

- De a helyes imádkozást csak megtanította, amikor szövetséget kötött veletek, és megalkotta a misztériumot, mely mindannyiótokat hozzá fűz, noha ő nem csak ember volt!

- Na, nézd, hogy kíváncsiskodik titkaitok után, amiket még én sem tudok! - figyelmeztette Zákeus riadt taszigálással Mátét. - Csak az arca ártatlan, de amúgy nagyon ravasz! Engem is azért itatott le, hogy kikíváncsiskodja, énreám milyen titkokat bízott a Messiás, amikor nálam járt.

Máté azonban nem volt haragos. Ellenkezőleg, mintha az általam mondottakon töprengett volna.

- Igazságod van, idegen! - mondotta lehiggadva, pillanatnyi hallgatás után. - Valóban megtanított bennünket helyesen imádkozna, és a velünk való szövetségét is megerősítette. Én azonban nem taníthatok neked olyat, amit csak nekünk adott.

Gyöngédséggel telítődött egész lénye, és mintha kiengesztelődött volna irányomban is, gyermetegen mosolyogva kulcsolta össze a kezét.

- Ő tudhatja a legjobban, miért épp bennünket hívott maga mellé. Bizonyosan látott valami olyat mindannyiunkban, amire országa fölépítéséhez szüksége volt... ezt azonban mi sem értettük akkor. Őt követve is irigykedtünk egymásra, és a hallott tanításon egymással veszekedtünk, újra és újra kérve, magyarázná meg a szavait jobban. Még most sem értem, miért választotta legközelebbi tanítványaiul Pétert, Jakabot s különösképpen az ifjú Jánost, és tanított nekik olyat is, amit nekünk, a többieknek nem tanított, miért vitte magával őket a hegyre, és engedte, hogy olyat lássanak, amit mi, többiek, nem. Miért választotta a Kárióthból való Júdást, és miért bízta pénzünket éppen az ő gondjára, azt sem értem, de nyilván megvolt rá az oka.

Mint vámszedő tudok írni és olvasni görögül is, és elvégzek nehezebb számolási műveleteket, értek különféle súly- és egyéb mértékek használatához. Most is kénytelen vagyok mérlegelni gondolatban mindazt, amit mondanak nekem, és ami történik körülöttem. De ha nincsenek új mértékeim, régi mértékeket kell használnom. A régi mérték a Mózes, a próféták és az írások mértéke, ezzel azonban a pogányokat nem lehet mérni. Nem bizony, bárhogyan próbálkozzam is. Szívemben is gyötrődöm emiatt, mivel tudásom következtében, aminek az alapján ő kiválasztott, különös súllyal vésődtek belém ezek a szavai: Amilyen mértékkel ti mértek, azzal mérnek tinéktek is! Nekem olyan sejtésem van, hogy új mértéket adott nekünk, de hogy milyet, azt nem értem. Újra és újra vissza kell térnem ezért a régi mértékhez, amit gyermekkorom óta ismerek.

Ezek a szavak fölkeltették a figyelmemet, mert rhodoszi jó tanítóm jutott eszembe, aki azt tanította nekem, mindennek mértéke az ember. Ezért hát a tökéletlenség, a gyanakvás és a fogyatékosság volt számomra az az egyetlen mérték, amivel az élet és a világ eseményeit mérni tudtam. Ez a tan tett belátóvá mind a mások, mind a magam gyengeségeivel szemben, és ebből következik az, hogy soha nem ítélek meg senkit túl szigorúan. Az ember törekedhet a jóra, de a jó tökéletes megvalósítására, azaz a teljes szépség elérésére nincs módja, mivel csak ember. Ez a tudat egyrészt elcsüggesztett, másrészt azonban segített magamat elviselnem; mivel a csarnok filozófusainak túlzó merevségét mind az erények, mind a gyönyörök gyakorlása tekintetében terhesnek éreztem, megpróbáltam beérni a középúttal. Szenvedélyem azonban soha nem engedett megmaradni a középúton, hol erre, hol arra tántorogtam le róla, bár szerintem a középút elérésére való törekvés felel meg leginkább az emberi mértéknek.

Egyetlen villanással megértettem Máté szavait, és megsejtettem, a názáreti Jézus valóban új mértéket hozott a világnak. Emberként és Isten fiaként járt a földön, és tért vissza sírjából, hogy isteni eredetét bizonyítsa. Embertől származó új mérték csak egy újabb vitáknak és bírálatoknak alávetett viszonylagos mérték lenne a többi emberi mérték között, az általa adott azonban értelemmel nem mérhető és nem vitatható egyetlen valódi mérték, amelynek elfogadása megmentheti az embert.

De milyen az új mérték? Hogyan tudhattam volna én, amikor csak a zsidóknak van szánva, akik Isten választott népének tartva magukat különülnek el minden más néptől? Mégis cserbenhagyták a királyukat!

Máté mintha követte volna gondolataimat:

- Sötétben tapogatózunk régi és új között, az ő országát azonban még nem értjük. Azt hittük, azért választott bennünket, tizenkettőnket, hogy Izráel tizenkét törzsén uralkodjunk. Izráel a világ minden népén uralkodni fog a Messiás által. De sem a prófétákról, sem az írásokról nem mondhatunk le. Ez az ellentmondás ijesztőbb, mintsem gondoltuk volna. Mikor a templomot megtisztította, atyja hajlékának nevezte. Hogyan vethetnénk el a szövetséget, amit Isten Ábrahámmal és Mózessel kötött? Széthullana egész Izráel! Ezért nem nyithatjuk meg kívülállóknak és pogányoknak az ő útját. Akkor már tisztátalan ételeket is ehetnénk! Távozz, kísértő!

- Én is szolgáltam rómaiakat a magam idejében - szólalt meg Zákeus -, és megismertem őket. Azért oly kedves számomra a szabadulás. Csodálatos boldogság volt megtérni a tévelygésből Ábrahám kebelére. Ne kísérts bennünket! Van nekünk épp elég elviselnivalónk úgyis!

Miközben elnéztem nyomorékságát és önelégültségét, engem is elfogott a büszkeség:

- Legyen, amint akarjátok! - szóltam. - Kutyává alázkodtam előttetek. De látom, mindkettőtökön eluralkodott a zsidó kapzsiság. El akartok kaparintani zsugori módon másoktól mindent, noha még ti sem értitek teljesen, mi történt. Én sem értem. Azt tudom azonban, ha az Isten emberként születik a világra, és emberként szenved és hal meg, majd támad föl halottaiból, akkor az minden embert érint, nem csak benneteket, zsidókat. Továbbra is kutatni akarom a rejtélyét, és keresni akarom őt, ha nem veletek, akkor külön utakon! Menjetek békével!

Máté fölállt, hogy induljon, Zákeus pedig belekapaszkodott, és dühösen sandított rám. Máté azonban már nem volt indulatos.

- Annyira képtelen, amit mondtál, hogy követni sem tudom - mondta homlokát törölgetve. - Fogalmam sincs róla, mi módon történhetne ilyesmi? Izráel Istene kiterjesztené a hatalmát minden népre, és akkor senki nem kárhozna el? Nem! Nem! Azt mondta életében még, sokan vannak a meghívottak, de a kiválasztottak csak kevesen!

Izgatottan törölgette arcát és testét, mintha pókhálót akarna magáról leszedegetni.

- Nem, nem! Megtévesztés ez is és varázslat! Ő megmondta nekünk, hogy korántsem jut be országába mindenki, aki őt elismerte urának. Szavaira is jól emlékszem: Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem mi hirdettük nevedet és űztünk neveddel gonosz szellemeket, és tettünk a te neved segítségével nagy és sok tetteket? Én pedig azt mondom akkor nékik: Soha nem is ismertelek benneteket, törvénytelenségek elkövetői, távozzatok tőlem! Ezek a szavai elítélnek téged is, tégy a nevével visszaélve akármilyen varázslatot. Ezzel azonban magadnak ártasz csupán, és nem nekünk, kiket ő ismert és ismer.

Megremegtem a félelemtől, amikor eszembe idéződött, hogyan próbálkoztam meg a vak koldussal, és hogyan sikerült nevének ereje által a világtalan kezében a követ átváltoztatni sajttá.

- Bevallom, nem ismerem őt - vallottam alázatosan. - Nincs jogom hát a nevét használni. Nagyon sok gondolkodnivalót adtál azonban azzal kapcsolatban, hogy a názáreti Jézus egyáltalán nem olyan szelíd és irgalmas, ha azt követeli, hogy szememet vájjam ki, vagy karomat vágjam le, ha követni akarom őt. Jól értetted, hogy ezt mondta?

Máté nem válaszolt egyenesen, hanem ezt mondotta:

- Nem gondolom, hogy az én Uram bármit követelne tőled, aki kívülálló vagy, és kárhozatra kerülsz úgyis. Azt sem hiszem, hogy neked helyed lenne az országában, hacsak el nem ismered magad is előbb Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét, s törvényeit, ezután majd elindulhatsz az útját keresni.

Amíg a szavain gondolkodtam, ő azonközben a küszöbig jutott Zákeussal. Utána kiáltottam:

- Bárcsak hihetnék neked, ember! Olyan már Rómában is történt, hogy egy római polgár beleszeretett egy gazdag zsidó lányba, és a házasságra való tekintettel körül is metéltette magát. A názáreti Jézus útja azonban egészen más valami, mint szép nő vagy gazdag hozomány. Kész vagyok bármire, hogy az országát megtaláljam, ez ellen azonban tiltakozik bennem valami, és nem hiszek neked! Magad is elismerted, hogy a régi mértékhez térsz vissza, amikor az ő mértékét nem érted.

Máté összevonta a köpenyét maga körül, fejét is eltakarta jól, és köszönés nélkül eltávozott Zákeussal együtt. Levetettem magam az ágyra, mert szerettem volna meghalni, úgy el voltam keseredve. Arcomat kezembe temetve eltöprengtem rajta, ki vagyok tulajdonképpen, és hogy kerülhettem ilyen helyzetbe. Bizony, jobb volna menekülnöm e kísérteties városból, gondoltam, amelyben semmi sem történik úgy, mint másutt, s ahol a képekkel nem ábrázolt Isten uralkodik. Éntőlem római voltom miatt idegenkednek. De a názáreti Jézus megfoghatatlan országa sem énérettem van. Fogni kellene holmijaimat, és továbbutazni innen Caesareába, ahol színházban és circusban szórakozhatnék, a kocsihajtó versenyeken köthetnék fogadásokat, és találnék bőségesen más örömöket is.

Tűnődésem közben egyszerre csak mint egy jelenést, önmagamat pillantottam meg. El voltam hízva, arcom püffedt, fejem kopasz volt, s fogatlan szájjal meséltem már ezerszer előadott történeteimet újra és újra, mindig egy és ugyanazon szavakkal. Borfoltos tógám hányadéktól volt mocskos; fuvolások vettek körül, és szajhák ébresztgették fásult érzékeimet. Íme, hát a jövendőm, ha most egyszerre abbahagynék mindent, lemondanék mindenről, és elindulnék vissza a középútra. Aztán pedig a halotti máglya lángjai, s hamu és setétség.

Nem lázadoztam a látomás ellen, noha csúnyább és ellenszenvesebb volt, mint ahogy képzelni tudtam volna. Talán beletörődhettem volna, de nem hajlottam rá. Adatott másik lehetőség is számomra. Az, aki elhozott Alexandriából Joppéba és onnan tovább Jeruzsálembe, a keresztre feszítés hegyére, majd a megüresedett sírba. Senki sem vitathatja el tőlem ezt az igazságot! Visszatért belém ismét a meggyőződés, hogy nem véletlenül történik velem mindez, továbbra is olyan eseményeknek vagyok a tanúja, amikhez fogható a világon még nem történt soha.

Azt is érzem, hogy a sírból való föltámadása után is itt van az országa a földön, közöttünk. Vigasztalan magányomban, a kísérteties város setétségében mintha a közvetlen közelemben, érintésnyire, lépésnyire, rezdülésnyire lenne. Erős vágy fogott el, hogy fennhangon hívjam a názáreti Jézust, az Isten fiát, de kívülállóként már nem volt bátorságom hatalmas nevére hivatkozni.

Valami azonban megvilágosodott számomra, és ez annyira megdöbbentő volt, hogy elámulva ültem föl az ágyon. Ha a tanítványai nem utasítottak volna el, de befogadva maguk közé tanítottak volna, és megpróbálták volna minden lehető módon elhitetni velem az általa tett csodákat és föltámadását, bizonyára kételkedtem volna, gáncsoskodó kérdéseket tettem volna föl, civódást szítva köztük. Makacs ellenállásuk viszont az eddiginél is inkább késztetett hinnem az ország valóságában és a názáreti Jézus föltámadásában annyira, hogy egyáltalán nem is kételkedtem már ezekben a hihetetlen dolgokban, valóságnak ismertem el őket. A tanítványok nagyon sokat kaptak egyszerre, s nem tudtak megemészteni mindent. Hozzájuk képest én nagyon keveset kaptam, morzsányit csupán, de az megérlelt rá, hogy az új mértéket elfogadjam, mert az ember mint mérték, nem elégít ki már, a régihez pedig, ami a törvények igáját hordozza, nincsen semmi kedvem.

Kifogyott lámpásomból az olaj, lángja meglibbent, kékre vált, és kilobbant. Orromban égésszagot éreztem. Most már nem féltem sem a sötéttől, sem az egyedülléttől, mint máskor, ha a lámpás hirtelen elaludt. Kívülem sötétség volt, de ha szememet lehunytam, bensőmben világosságot éreztem, mintha belül is lett volna szemem. Az a belső szem tiszta fényességet látott, noha hunyt szemeimben teljes volt a sötétség. Emlékezetembe idéződött a kertésszel való találkozás, és a kertész szavai csengtek vissza bennem: - Én ismerem az enyéimet, és az enyéim ismernek engem!

- Nem merem mondani, hogy ismerlek - mondottam reszkető hangon, és szememet lehunyva alázatosan -, de szeretnélek megismerni teljes szívemből, és bárcsak megismernél te is, és nem hagynál el engem soha!

Ahogy ezt kimondottam, nyugalom áradt szét bennem, és szilárdan meg voltam győződve, hogy minden úgy történik velem, ahogyan történnie kell, és hogy a türelmetlenkedéssel sem nyernék semmit, be kell érnem a várakozással. Énbennem megállt az idő, és mintha az egész világ megállott volna velem együtt, hogy várakozzék.

Akkor riadtam föl az elragadtatottság állapotából, amikor egy kéz érintette meg a vállamat. Megrezzentem, és fölnyitottam a szememet. Még mindig az ágyam szélén ültem, szíriai házigazdám lépett be a szobámba, kezében lámpással, és megérintette a vállamat:

- Valami bajod van? Beteg vagy? Miért motyogsz a sötétben, amikor egyedül vagy? Rossz jel az ilyesmi, és félek, hogy elvarázsoltak zsidó látogatóid, és már megint nem vagy a régi!

Csak az ő aggodalmaskodó kérdezősködése térített vissza a valóságba és e szobába, ahol voltunk. Mégsem zavart a jövetele egyáltalán. Ellenkezőleg, örvendezve nevettem rá, és a fejét megsimítva mondottam:

- Nem vagyok beteg egyáltalán, sőt egészségesebb vagyok, mint valaha is voltam, mert végül is megértettem, hogy jobb az egyszerű élet, mint a körülményes élet. Nem gyötörnek már kísértő gondolatok, a zsidó látogatók se zaklattak, sőt, nem is voltak hajlandók foglalkozni a gondjaimmal.

Nyilvánvaló boldogságom megnyugtatta Karanthészt, így aztán ő kezdett panaszkodni:

- Az a kisebbik zsidó megsértette a házamat. Békétlenséget hagytak maguk után: a gyermekeim fölsírtak álmukban, amikor meg én próbáltam elaludni, úgy éreztem, mint hogyha esőcseppek hullottak volna rám. Ezért is jöttem, hogy megnézzelek, veled mi van, és hoztam egy másik lámpást is, hogy ne félj egyedül a sötétben.

- Úgy érzem, soha többé nem fogok félni a sötétben - nyugtattam meg Karanthészt -, mert olyankor sem vagyok egyedül teljesen, tudom, ha egymagamban vagyok is. A világ szeszélyes, és én nem is akarom az eszemmel megérteni. Amikor a legcsüggedtebb voltam, olyan, mint ez a lámpa, amiből kifogyott az olaj, éppen akkor telített meg az öröm, és áradt szét bennem. Olyan féktelen vagyok most, kedvem volna megcibálni egy kicsit a szakálladat, csak hogy megvidámítsalak!

- Építs akkor hajlékot - biztatott Karanthész -, és ültess fákat, s végy magadnak asszonyt, és nemzzél vele gyermekeket, úgy lesz az örömöd teljes. Akkor fogod megtudni, mi az élet!

- Mindennek megvan a maga ideje - válaszoltam -, ezé azonban még nem jött el, ahogy én érzem!

Nem akartam azzal szegni kedvét, hogy a názáreti Jézusról beszéljek neki. Inkább éhségemet említettem, valóban éhes voltam szörnyen, mert írás közben nem is ettem egyáltalán. Ez Karanthész számára nagyobb öröm volt, mint bármi más, amit mondhattam volna. Amíg családja aludt, addig mi lementünk, kenyeret, olajbogyót, salátát szedtünk elő, és addig ettünk, és ittunk rá bort is, amíg csak Karanthész vihorászni nem kezdett örömében.

Vissza Kezdőlap Tovább