NYOLCADIK LEVÉL

Marcus Tulliának.

Továbbra is él bennem a csendes öröm, fölszabadultságom öröme; értelmetlen gondolatok nem gyötörnek, irigykednem sem kell másokra, hogy valami olyan történik velük, amiben nekem nem lehet részem.

Miután a levelet befejeztem, a jeruzsálemi utcákon sétálgatva csodáltam meg a rézművesek, takácsok és fazekasok munkáit. Vezetőt fogadtam magamnak, aki megmutatta nekem a Hasmoneusok palotáját; fölkapaszkodtam a Heródes építtette palota tornyaiba, abba az ősi toronyba is, amelyben csak denevérek tanyáznak már. Benéztem a templomba, a pogányok udvarára, elidőztem a fórumon, és elsétáltam a falakon kívülre, hogy Jeruzsálemet a környező hegyekről megtekintsem. A városban minden úgy folyik tovább, mint hogyha semmi nem történt volna. Jóformán teljesen elfelejtette egy hét alatt az egész város a názáreti Jézust és szégyenletes kínhalálát, már nem is beszélnek róla.

Belefáradtam a zsidó városba, amelynek szokásai számomra idegenek voltak, és azok is maradtak; semmi különöset sem láttam már az egyébként igen nagy hírű templomukban sem. A nagyvárosok tulajdonképpen mind egyformák, csak az emberek szokásai változatosak bennük. Egyformák a híres templomok is, azokban is csak az áldozati és istentiszteleti formaságok változnak. Jellemzőjük a különféle módokon való pénzgyűjtés. Noha a zsidók templomudvarán karra vagy homlokra erősíthető és a szent írásaik egy-egy mondatát tartalmazó, művésziesen megalkotott szalagocskákat árusítanak is, azok sem különböznek szerintem vajmi sokban azoktól a kis méretű Artemisz-szobrocskáktól, amiket Efézusban kínálgatnak az utazóknak.

Szíriai házigazdám, Karanthész, aki már jó messziről láthatott hazafelé ballagni, mintha csak reám várt volna, szaladt elém.

- Keresnek! Várnak! - újságolta huncut mosollyal dörzsölgetve kezét.

- Kicsoda? - kérdeztem boldog meglepetéssel és kíváncsian. - Nincsenek ebben a városban barátaim. Miért vagy ennyire titokzatos?

- Úgy örülök, hogy egészséges vagy megint - kiáltotta, a nevetését sem tartóztatva tovább -, és emberi módon élsz! Nem firtatom utaidat egyáltalán, és hogy a szóbeszédnek is elejét vegyem, azonnal bevezettem a szobádba. Azóta ott üldögél a padlón, lábát köntöse alá húzva szemérmesen. Különbet is találhattál volna, persze, de hát ki-ki a maga ízlése szerint. Egyébként szép termetű, és a szeme is szép.

Annyit már megértettem a célozgatásokból, valaki nőszemély várakozik reám, arról azonban sejtelmem sem volt, kicsoda. Fölsiettem, de a nőt - aki pedig alázatosan kitakarta előttem arcát, és mint ismerősére nézett reám - nem ismertem meg mégsem. Hangja viszont ismertnek tűnt, mihelyt megszólalt, és erről a hangról tudtam, hogy ő az, akivel sötétben találkoztam.

- Bizonyosan rosszul tettem, hogy ide tolakodtam, igazán nem akarlak pedig hírbe hozni, már ha egyáltalán kényes vagy ilyesmire! A magamfajta nőnek napközben úgy kellene viselkednie, mint hogyha nem is ismerné a férfiút, akivel éjszaka beszélgetett. Énnekem azonban mondanivalóm van részedre, mégpedig olyan mondanivaló, ami téged is meglep bizonyára.

- Rád ismertem, Beretből való Mária - szólottam én is -, azt azonban nem sejtettem, hogy az arcod ennyire szépséges, és a szemed ily ragyogó. A híremre pedig nem vagyok kényes. Nagyon is nagy öröm nekem, hogy fölkerestél, noha elképzelni sem tudom, hogy találtál meg.

- Ne beszélj nekem sem a szememről, sem az arcomról! - kérlelt. - Miattuk vesztem el úgyis! De a város kisebb, mint vélnéd. Sokan ismertek már meg téged, és tartják szemmel állhatatos kíváncsiságodat ama dolgok iránt, amelyek pedig nem rád tartoznak egyáltalán. Eszerint akkor sikerült megtalálnod a vizeskorsót vivő férfiút is, noha örömöd abból sem úgy lett, ahogy azt elképzelted.

Azért jöhetett hát, gondoltam, hogy behajtsa rajtam a tanácsadásért járó díjat.

- Adósod vagyok, tudom és elismerem! - vágtam a mondandói elé.

- Ugyan már! - tiltakozott a fejét rázva. - Én tartozom neked, ezért jöttem el hozzád hívatlanul.

Én azonban sem célját, sem szándékát nem tudtam arcáról leolvasni, hiába néztem. Szép, kerek zsidó arca egyetlen jellel sem utalt gyakorolt foglalkozására, viszont fiatalabbnak mutatta, mint gondoltam.

Karanthész, aki mint kíváncsi szarka követett, küszöböm mellől terelte magára figyelmemet tapintatos köhécselésével.

- Kész a vacsora - mondta. - Az étel azonban várhat, ha előbb a barátnőddel kívánsz társalogni. Vizet és törülközőket is szívesen készítek be számotokra, arra azonban magadnak kell ügyelned, hogy semmidet el ne lopja!

Beretből való Mária elpirult, és lesütötte a szemét.

- Nagyot tévedsz, jó házigazdám - mondtam. - Nincsen ilyen szándékunk egyáltalán. Kérlek azonban, feleséged vagy lányod, esetleg magad, ha úgy találnád illendőnek, mielőbb hozzátok föl a vacsorát, mert éhes vagyok, és a vendégemmel akarok vacsorázni.

- Jaj, dehogy! Férfinak nem illik együtt ennie nővel, magamfajta nővel meg különösen nem - emelte föl kezét elhárítóan a megrettent bereti Mária. - De majd szolgállak evés közben, ha megengeded, és akkor azt is megeszem, amit te meghagysz.

- Értelmes és jól nevelt leány vagy, látom - nézett rá jóindulatúan Karanthész. - A római még nem ismeri eléggé az itteni szokásokat. Feleségem bizony inkább meghalna, semmint hogy téged kiszolgáljon, s ártatlan leányomnak sem engedném, hogy olyat lásson, amit tapasztalatlan leánygyermeknek nem illő látnia. Másként áll a dolog azonban, ha kellő alázattal magad tálalod az ételeket, és beéred a maradékkal.

- Tudod, nem vagyok elfogult, de azért mindennek van határa - magyarázta nekem. - Ha hordszékben és színes gyolcsokba vagy esetleg aranyszállal hímzett selyembe öltözve érkezett volna, nyakában aranylánccal, és a lépcsőkön is kenőcsei jó illatát hagyva maga után, kitüntetésnek tartanám saját kezűleg szolgálni őt, bár ugyanakkor temiattad sóhajtoznék nyugtalanul. Ez a lány azonban okos, és tudja, hol a helye; kárt sem fog neked okozni.

Magával parancsolta a lányt, aki egy idő múltán a vacsorámmal tért vissza. A szolgálók szokása szerint a csípőjénél megtűzött köntöse alól térdig csupaszon kandikált elő a lába. Először a tetőteraszra hívott, és megmosta s megtörölte kezemet. Miután leültem az asztalhoz, fölemelte a fazékról a fedőt, és kenyeret tett elém mondván:

- Egyél, római, szolgálód számára külön öröm minden falat, amelyet magadhoz veszel! Bár lehetnék a szolgálód, és szolgálhatnálak!

Figyelő tekintettel kísérte, hogyan török falatokat a kenyérből. Magam mellé parancsoltam, és egy, az ételben megmártott kenyérdarabot dugtam a szájába erőszakkal, hogy a tiltakozása ellenére is kénytelen legyen velem enni. Így is csak háromszori ellenszegülés után volt hajlandó az ételhez hozzányúlni.

Miután megettük a vacsorát, karomra hajtotta fejét, és megcsókolta kezemet:

- Olyan vagy, mint mondták, és amilyennek én képzeltelek a sötétben való találkozásunk után. Ugyanúgy bánsz a nőkkel is, mint a férfiakkal, noha a nőnek sokszor itt annyi értéke sincs, mint a szamárnak vagy igavonó baromnak. A férj, ha leánya születik, megszaggatja öltözékét, és arra sem hajlandó, hogy megnézze az újszülöttet, és az asszonyához egy jó szót szóljon.

- Nyomorúságos a falusi nők élete is - mondotta maga elé meredve -, a szépséges fiatal leányt öregembernek vetik oda, mert annak több a földje és szőleje, mint másoknak. Engem a hiúság vitt romlásba; addig nézegettem magam a víztükörben, mígnem a legelső férfiúval, aki színes szalagokkal és gyöngyökkel ajándékozott meg, fülembe hazug ígéreteket sugdosva, hajlandó voltam elmenni. Ennyire egyszerű és rövid az én történetem, nem is érdemes többet beszélni róla, ennyiből sejted már a végét, gondolom. Nem is bánnám én, ahogy a többi magamféle se bánja, legalábbis addig, míg fiatal vagyok, és hogyha nem itt élnék, hanem valahol másutt! Én azonban kivetve és megátkozva is Izráel leánya vagyok, és a bűntudat kínoz, s mindenemet odaadnám, ha megtisztulhatnék újra. Izráel Istene haragvó Isten, aki előtt a tisztátalan nő becse sem nagyobb, mint a kutyáé vagy egy dögé.

- Te sem lehetsz bűnösebb, bereti Mária, mint mindazok, akik a te módodon kénytelenek élni - próbáltam vigasztalni.

- Nem értesz engem - vetette rám sötét szemét. - Énrajtam nem segít az, hogy más bűnösebb nálam, amikor én magam érzem és tudom, hogy testem férgekkel és szorongással teli. Volt azonban valaki, aki tudott volna rajtam segíteni. Ő, aki még a házasságtörésen ért asszonyt sem ítélte el, és nemcsak megkegyelmezett neki, de meg is mentette azok kezéből, akik meg akarták kövezni. Áldást osztott a gyermekeknek, a leánygyermekeknek is, mivel őbenne nem volt bűn. Én azonban nem mertem közeledni hozzá, távolról néztem csak. Úgysem engedtek volna hozzá a kísérői. Erejével meggyógyította a testi betegségben szenvedőket. Rajtam is könyörült volna bizonyára, mivel a szívem beteg, és azért is, mert szégyellem magamat és az életemet.

- Úgy vélem, tudom, hogy kiről beszélsz - mondottam.

- De a feddhetetlenek, az írástudók, a bűntelenek keresztre feszítették - panaszolta bereti Mária. - Ő azonban föltámadt a halálból, és megjelent tanítványainak. Tudom, hogy hihetetlen, én azonban biztos forrásból tudom, és ahogy nekem mondták, tudod te is, noha idegen és megvetett vagy. Ezért jöttem hozzád!

- Vigyél magaddal, induljunk együtt Galileába megkeresni őt! - könyörgött, és sírt a térdemet átkarolva. - Máris elindult a városból mindenki, aki tehette, és úton van Galilea felé, közöttük asszonyok is. Maga mondta a tanítványoknak tegnap este, újra megjelenvén körükben, hogy előttük megy Galileába, és ott találkoznak majd. Megláthatnám őt talán én is, ha elvinnél magaddal!

- Ne sírj itt nekem, és ne beszélj összevissza! - ráztam meg izgatottan a vállát, és emeltem föl ülő helyzetbe. - Mondd csak, mit tudsz erről, és aztán beszéljük meg, hogy mit tegyünk.

Miután meggyőződött róla, hogy hajlandó vagyok meghallgatni, letörölte a könnyeit, és megnyugodva beszélt tovább:

- Találkoztál a galambtenyésztő asszonnyal te is, aki szintén a követői közül való. Ez az asszony megért téged, mert tudja, milyen buzgón keresed az új utat. Neki azonban szigorúan megtiltották, hogy találkozzék veled, mivel nem vagy Izráel gyermeke. Engem sem vihet magával ő sem, és ezért azt tanácsolta, folyamodjam tehozzád, aki éppolyan megvetett vagy, mint római, akárcsak a magam helyzetében én. Azt pedig a Mester tudhatja legjobban, kik hallgathatják a szavait. Egyébként ahogy a sírból való föltámadása estéjén, ugyanúgy tegnap este is megjelent a felső szoba zárt ajtói mögött egybegyülekezett tizenegy tanítványnak Jézus. Az első esetről te is tudsz. Élő volta bizonyságául Tamásnak megengedte, hogy a sebeit érinthesse. Így most már mindannyian hiszik, hogy föltámadt. Az asszonyoknak ugyan egyetlen szót sem mondtak el a tőle hallottakból, de azon nyomban az induláshoz kezdtek készülődni. Korábban is mondta már, hogy előttük megy Galileába. Kettesével-hármasával hagyták el a várost, hogy a kapuőrök zaklatását elkerüljék. Asszonyok is vannak az útra keltek között, és olyanok is, akiket ő gyógyított meg betegségéből, és útra kelt cirénéi Simon is. Azzal a reménnyel mindannyian, hogy majd Galileában találkoznak.

- De miért éppen Galileában? - kérdeztem. - És mi fog ott történni?

- Nem tudom. De miért is kellene tudni? - rázta meg a fejét bereti Mária. - Nem elég, hogy ő maga biztatta erre a tizenegyet? Ők bizony igen nagy lelkesedéssel indultak, az elsők mindjárt hajnalban, amint a kapukat megnyitották.

- Készülj te is! - kérlelt a térdemet megérintve. - És engedd, hogy én is követhesselek mint szolgálód. Senki más nem visz magával, egyedül pedig nem juthatok el Galileáig. Nincs rá pénzem, hogy kísérőt fogadjak, anélkül pedig vagy légionáriusok, vagy rablók kezébe kerülök.

Szívesen hittem volna mindezt, hiszen tudtam, hogy nincs szándékában félrevezetni. Lelkesedése volt erre a legfőbb bizonyság. Ő azonban csak azt ismételte, amit másoktól hallott, a mendemondákban pedig nem lehetett megbízni ezekben a napokban, megtévesztő is lehetett köztük. Jó volna, ha másfelől is megerősítenék ezt a hírt, gondoltam. Mária kérése pedig kellemetlen helyzetbe hozott, hiszen a legcsekélyebb vágyat sem éreztem rá, hogy nyakamba vegyek egy vadidegen nőszemélyt az amúgy is vesződséges útra, aminek az eredménye bizonytalan.

- Értelek - mondta a habozásomat látván, és csüggedten fordította el a fejét. - Magyaráznod sem kell! Mit gondolnának a helytartó barátjáról, rólad, római ismerőseid, ha egy magamfajta zsidó lányt vinnél magaddal? Nem volt helyes ezt kérnem tőled, de hát te vagy az egyetlen férfi, aki úgy adtál nekem, hogy nem kértél érte semmit. Ezért folyamodtam hozzád.

Szégyelltem magam, és szégyelltem a kényelemszeretetemet is, hiszen szabad vagyok és gazdag, és tetteimről sem kell elszámolnom senkinek. Ha pedig kellemetlennek bizonyulna útközben a társasága, adhatok neki némi pénzt, és útjára bocsáthatom. De ha magdalai Mária tanácsolta őt mellém, azért tette, hogy én is megtalálhassam a föltámadt Jézust, már amennyiben valóban Galileába ment.

- Nagyon nagy a kockázat - mondtam. - Mintha csak szalmaszálból építenénk hidat a folyó fölé, hogy azon jussunk által. Teneked azonban szintén van tudomásod a csendesekről, és a zsidók föltámadt királyát is ugyanolyan buzgalommal keresed, mint én, ugyancsak kőszívű lennék hát, ha elutasítanálak, mint engem utasítottak el az ő tanítványai. Megeshet különben, hogy éppen ő nem akar majd tudni egyikünkről sem, de a próbálkozásnak ez nem lehet akadálya.

- Mindennap imádkozom érted, amíg csak élek, ha elviszel Galileába! - kiáltotta bereti Mária karját magasra emelve. - Idefelé teljesen őrültnek hittem magam, és remélni sem mertem semmit. Tudod mit? Eladhatsz rabszolgának, ha az út nem sikerül, és nem találkozunk vele, akkor már úgysem érdekel, mi történik velem! Induljunk el a puszta reményért!

Figyelmeztettem, fékezze magát kissé.

- Nem vághatunk neki az útnak az éjszaka kellős közepén! - intettem. - Egyébként sem akarok ebbe a kalandba így beleugrani. Aludjunk rá egyet! És hogyha mások is megerősítik holnap, amit mondtál, akkor majd megtervezem az utat s útvonalat, kiválasztom a pihenőhelyeket, és fölkészülök mindenféleképpen, hogy a lehető legkényelmesebben és leggyorsabban juthassunk Galileába. Ott aztán körülnézünk, és meglátjuk, mit tehetünk.

- Egész nap várakoztam - siránkozott Mária -, és a szívem oly türelmetlen, hogy aludni sem tudok. Miért nem mehetünk így, ahogy vagyunk, ládák és felszerelés nélkül? Találnánk szállást a csendeseknél, de a mezőn is meghalhatnánk, hiszen az éjjelek sem hidegek már! Kevesebbe kerülne az egész utazás, és én sem okoznék nagy kiadást.

- Nagyobb tapasztalatom van utazási ügyekben, mint neked, azt hiszem - mosolyodtam el ezen az ajánlkozáson. - Aztán meg mindig az olcsó utazás a drágább, s nem úgy van ám, ahogyan te képzeled; vagy az egészsége megy rá az embernek, vagy rablókézre kerül. Te csak engedd, hogy az utat én tervezzem, majd aztán Galileában te mondod meg, merre forduljunk.

- Nem ismerek a Galileai-tenger partján más helyet, csak Kapernaumot - mondta a lány. - Ott lakott és ott tanított. Nekünk is oda kell mennünk, ha útközben nem hallunk valami újat.

- Most azonban menj el békében! - mondtam. - Gyere vissza holnap déltájt!

Bereti Mária igen félhetett, hogy elhagyom, azt felelte hát, nincs hová menjen, és kérte, hogy megalhasson az ajtóm előtt a tetőteraszon, vagy idebent a szobában, a sarokban. Ha egyszer együtt utazunk, és éjszakázni is együtt fogunk ugyanazokon a helyeken, ideje lesz a társaságát megszoknom, véltem, és megadtam az engedélyt. Nem zavart vele egyáltalán, hogy ott aludt a szobám sarkában levő szőnyegen, köpenyébe burkolózva.

Mikor a kürtharsogás hajnalban fölébresztette, hangosan imádkozott zsidó szokás szerint, egyébként igyekezett a legnagyobb csöndben meghúzódni, és reggeli foglalatoskodásomat nem zavarni. Megparancsoltam, hogy a szobámban várjon reám, én pedig lementem Karanthészhez, aki már portékáit rendezgette a háza előtt.

- Karanthész! Itt az idő utamat folytatni, és továbbmenni Jeruzsálemből. A lány, akit szintén magammal viszek, fönt van még a szobámban. Emlékezem, hogy az este mit mondtál. Vásárolj hát a leány részére új ruhákat, öltöztesd föl tetőtől talpig, és ékszereket is szerezz be számára a szükséges mértékben, hogy he nézhesse le senki, és ne tarthassa a társaságomhoz méltatlannak. Túlzásba se vidd azonban a vásárlásokat, mert oktalan föltűnést sem akarok kelteni.

- Nem tudom, mi értelme van ennek - csapta össze kezét szíriai házigazdám elámulva -, de hát te tudod, mit teszel. Ilyen lányt bármelyik városban találhatnál egyébként, vagyis az útiköltséget megtakaríthatnád. Így is okosabban cselekszel azonban, mint ha beleártod magad a zsidók politikai ügyeibe, amikből úgyse értesz semmit.

Arról, hogy hová megyek, egyetlen szóval sem kíváncsiskodott, anélkül is volt gondolkodnivalója elég: hogyan tudhatná kérésemet úgy teljesíteni, hogy számára s számomra egyaránt előnyös legyen. Én a pénzváltó Arisztainosz házához mentem, aki már javában sürgött-forgott a számolótáblája és hitellevelei körében. Örvendező kiáltással üdvözölt, végigmérve egyúttal tetőtől talpig:

- Jobban megfogadtad a tanácsomat, mint vártam. Szakállad már hosszabb, mint az enyém, és köpenyed rojtjai azt mutatják, hogy a prozelitizmus küszöbén állsz. Sikerült-e megtudnod mindazt, amit akartál? Meg vagy-e elégedve?

- Még annál is többet, mint kívántam, és annyira meg vagyok elégedve, hogy Jeruzsálemből már elegem is van - válaszoltam óvatosan. - Ezzel szemben az egekig magasztalták és dicsérték Galilea csodáit és Heródes Antipas új városát, Tiberiást, a Galileai-tenger partján. Egészségemet fürdőzéssel ápolhatom az ottani hőforrások vizében, járhatok színházba és circusba, de mindenekelőtt görög szokások szerint élhetek anélkül, hogy rosszallást váltanék ki bárkiből.

Arisztainosz arckifejezése egyszerre elkomorodott, és elkerülte pillantásomat.

- Testem s lelkem túlhajthattam a télen Alexandriában, úgy gondolom - fűztem hozzá még gyorsan a mondottakhoz. - Szükségét érzem egy jó fürdőzésnek és masszírozásnak, a görög színházról nem is szólva, hogy bele ne zavarodjak abba a sok mindenbe, amit hallottam és tanultam.

- Úgy veszem észre, Heródes fejedelem valamelyik nagyszájú fölhajtójának a kelepcéjébe kerültél - jegyezte meg Arisztainosz mosolyogva. - Heródes tényleg sokat áldozott városa építésére, és igyekezett korszerűvé és görögössé tenni, már amennyire lehetséges volt egyáltalán, és ezért várja el a gyógyulást kereső utazótól, hogy a pénzét ott költse el. Samárián keresztül kívánsz utazni, vagy a Jordán keleti partján inkább, a zarándokok használta útvonalon?

- Épp ilyesmikkel kapcsolatban kérem a tanácsaidat, ezért jöttem - mondtam. - Meg aztán pénzt vennék föl a számlámról, és fizetési rendelvényt kérek valamelyik megbízható üzlettársadhoz Tibériásba. Hogy őszinte legyek, sikerült találnom egy igen kellemes útitársnőt. Ha az ember fürdőhelyre megy, és nem akarja, hogy elcsavarják a fejét, és ráadásul még meg is kopasszák, feltétlenül vigyen magával nőt: tanultam meg ezt még Baiaeban.

- Szolgád vagyok pénzügyekben - mondotta Arisztainosz gunyorosra változott mosollyal -, ügyeid iránt érdeklődnöm pedig nincs jogom, de nem is volna szükséges. Az is lehet, hogy nem emlékezem jól, de azért megkérdezem: megelégelted már a keresztre feszített názáreti Jézus tanainak a tanulmányozását?

Elszomorított, hogy ismét hazudnom kell, és ezt még az is nehezítette, hogy amíg én a szavakat keresgéltem, rajtam tartotta vizsgálódó tekintetét.

- Sok és különös dolgot hallottam róla, elismerem. Talán még Galileában is fogok kérdezősködni róla, ha eljutok oda. Az azonban tény, hogy szent városotokban van valami kísérteties, amióta ő meghalt. Ezekben a napokban is sokat gondoltam reá!

- Meglep ez a hirtelen indulhatnékod - mondta a gondolatokba mélyedt Arisztainosz reám pillantva. - Úgy hallottam, hogy nagyon sokan már tegnap elmentek. Olyan híreket terjesztenek az alja nép körében, hogy ott majd csodák történnek. Téged azonban felvilágosult embernek ismerlek, természetesen, aki nem holmi halászok és ácsok után szaladgál... csak az egybeesés az, ami meglep.

- Beszéljünk őszintén egymással! - folytatta. - Minden okom megvan azt hinni, hogy tanácsunk ráunt a galileaiakra, akik azt a férfiút követték, és megelégelte a hívek és a hozzájuk tartozó asszonyok által terjesztett, minden alapot nélkülöző rémhíreket, mivel az egyszerű nép a legnagyobb badarságot is hajlandó elhinni. A szállongó rémhíreket ugyancsak bajos megsemmisíteni, azt pedig még nehezebb megállapítani, hogy az alaptalan hírek terjesztése miatt kit kellene vád alá helyezni. Mindenki csak azt mondaná, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. A nép okulására elég egyetlen keresztrefeszített is, a tanítványok üldözése csak fölösleges nyugtalanságot szülne. Jobb, ha az egészet elfelejtjük. Úgy gondolom, vezetőink megértették a galileaiakkal, hogy nem akarják elfogni őket, csak ennek a városnak a porát verjék le a talpukról minél hamarabb. Menjenek Galileába, hiszen az már Heródes Antipas fejedelemnek a területe. Ő meg csináljon velük, amit akar, és amit célszerűnek lát. Énszerintem a saját környezetükben, ahol mindenki ismeri őket, úgyis veszélytelenek. Senki sem próféta a saját hazájában! Teneked csak azért mondtam el ezt az egészet, nehogy hiábavalóságokat képzelj, olyasmiket, amit értelmes emberként szavakba sem kívánok foglalni!

Fényűző szobájában, a vaskos falak, ajtók és zárak között ezek a szavak szinte homokot szórtak a lelkem lobogására.

- De ha az egész valóban olyan jelentéktelen dolog, mint mondod, meglepően sokat tudsz róla! - jegyeztem meg ridegen. - Miért ne lennék őszinte én is? Énnekem megmondták, föltámadt a sírjából, és a tanítványait is maga biztatta, hogy Galileába induljanak.

Arisztainosz a köntöse varrását tépdeste, mint hogyha szét akarta volna szedni. Hamarosan erőt vett azonban magán, és akkor már mosolyogni is tudott újra, bár a mosolya kissé torz lett:

- Átkozott gondatlanság volt nem megakadályozni, hogy a minden hájjal megkent tanítványok kilopják a sírból a holttestet, mert így aztán bármilyen képtelenséget állíthatnak. Most is, hogy a Jeruzsálemből való menekülésüket szentesítsék, elámították a népet egy újabb történettel. Téged is megértenélek, ha az írások bűvöletében élő és a Messiás-várásba belesavanyodott héber volnál. De hát római vagy, és filozófus! Sírjából halott nem támad föl! Ilyen még nem történt soha! És nem is történhet!

- Akkor hát te, az értelmes ember, miért vagy ilyen fölindult és ennyire izgatott? - kérdeztem. - Megértem, persze, mekkora erővel kötődsz házadhoz, pénzedhez és üzleti ügyeidhez, mást tehát nem is tehetsz, mint iparkodsz a jelen állapotában megőrizni mindent. Én azonban szabadon járok-kelek, és gondolok arra, amire te gondolni sem mersz! Elutazom fürdőzni, mégpedig tibériási fürdőhelyre, s ha titokban hallani vagy látni remélek ott valamit, amihez fogható még soha nem történt... ahhoz sincs semmi közöd!

Kicsi szakállát, túl ápolt arcát s kezét és görögös fürtjeit nézegetve nem csak iránta fogott el idegenkedés, hanem az egész világával szemben is. Lázár nővéreire és magdalai Máriára gondoltam, de még bereti Mária is kedvesebb volt a vágyai miatt nekem, mint ez a pénzéhez és a maga önző érdekeihez láncolt ember, akinek sem reménye, sem vágya nem lévén már, a mások reményét és vágyát lehetetlennek bélyegzi.

Arisztainosz ráérezhetett a gondolatomra, mert egyszerre teljesen megváltozott.

- Bocsáss meg - tárta szét karját -, te tudod legjobban, mit teszel. Én tudom, és meg is értem, hogy a szívedben költő vagy, és olyan gondolatokra hajlasz, amiket én, üzletember, elutasítok magamtól. Azt remélem, nem leszel csalók áldozata, és nem fogod elhinni a meséiket sem! Hogyan kívánsz utazni? Kínálhatok tapasztalt vezetőt és tevéket, szamarakat vagy igásállatokat, azután kitűnő sátort, teljes berendezéssel, hogy ne legyen szállásgondod, és elkerülhesd a piszkot és a férgeket, no meg a rossz társaságot is. A legokosabb az volna, ha néhány szír légionistát bérelnél magadnak kíséretül, akkor aztán sem éjjel, sem nappal nem kellene félned senkitől. Ezt, persze, meg kell fizetni, de hát neked van pénzed!

Éppen a szervezés miatt fordultam hozzá. Értettem a lelkesedését is, hiszen az ilyen kirándulások szervezésén ő kereste a legtöbbet. De ha én ezt így rendelném meg, minden léptemet és szavamat az ő bizalmasa vigyázná, és beszámolna a tetteimről neki, ő pedig a saját jól felfogott érdekében adná tovább a vezetőkhöz mindazt, amit tudni akarnak rólam. Ezért kétségeskedtem, és ezért nem tudtam azonnal dönteni.

- Tulajdonképpen azt gondoltam, egyedül indulok a kirándulásra. Nem jártam el mostanában edzeni magam a gümnaszionba, és azt gondoltam, ennek az útnak a viszontagságaival és nehézségeivel edzeném elpuhult testemet. De, persze, a társaságomban utazó nő kényelmére is kell gondolnom.

- De még mennyire! - helyeselt buzgón. - A fiatal nőket nemcsak bosszantják az apró kényelmetlenségek, de szeszélyessé is teszik. Te sem igen örülnél, ha féregcsípések nyomait látnád vörösleni hófehér bőrén. De amíg te ezt fontolgatod, hadd adjak neked egy kis ajándékot!

Szobájából kisietvén, egy finom mívű görög tükörrel a kezében tért vissza hamarosan, aminek hátlapjára ellenszegülő nimfát ölelő szatír figurája volt művészien reá vésve. Igen finoman csiszolt, drága tükör volt, én azonban nem akartam magamat lekötelezni azzal, hogy elfogadom. Erőnek erejével nyomta a kezembe mégis.

- Nem varázstükör ez, ne félj - mondta -, legfeljebb a barátnődnek juttat az eszébe kellemes gondolatokat, amikor önmaga képét keresve ezt a szenvedélyes szatírt is megpillantja. Olyan tükrök is vannak, tudom, amelyek a beléjük nézőt megölik. Nekem, az értelmes embernek, nehéz elhinnem ilyesmit, a legokosabb mégis elővigyázatosnak lenni. Szívből kívánom, hogy az úton ne kelljen ilyen tükörbe nézned, és olyat látnod, aminek a látása nem embernek való!

Időt sem hagyva számomra, hogy szavai jelentésén tűnődjem, ujjain kezdte számlálni, hogy mennyi mindenre, így a kísérőm számára szolgálólányra, aztán szakácsra, énnekem személyem körüli szolgára, állathajtókra és sátorverőre lesz szükségem.

- Tizenkét személy elég lesz kíséretedül; ekkora kíséret nem kelt figyelmet, és a rangodnak is megfelelő, gondolom.

Minthogyha láttam is volna lelki szememmel a locsogó, vitatkozó, szájaskodó és gajdoló útikíséretet, aminek sohasem lehetnék fegyelmezője. Ellenszenv ébredt bennem, mihelyt csak erre gondoltam, és elzárkóztam.

- Nem a kiadástól félek - mondtam -, de a magányomat, az én fényűzésemet védem. Tégy valami megfelelőbb indítványt, tükrödet pedig vedd vissza, kérlek! Tagadhatatlanul szórakoztató az illetlen véset a hátoldalán, híremnek azonban nemigen használna a zsidók között.

A tükröt a legcsekélyebb ellenvetés nélkül visszavette.

- Már tudom is, mit tegyünk - mondta. - Szokott nekem időnként szolgálatokat tenni egy bizonyos Náthán. Egyetlenegy hibája a rettenetes hallgatagsága, különben igen megbízható ember, aki nem is csak Júdea és Dekapolis területét ismeri kitűnően, de Samáriát és Galileát is. Most, mikor a tükörért voltam, láttam, az udvaromban üldögél megint, ami annak a jele, hogy munkát kér tőlem. Nem is volna most más munkám számára, azt pedig nem akarom, hogy az udvaromban üldögéljen napszámra, szót sem szólva, és konok hallgatásával az én szolgáimat is megvadítsa. Kísért már karavánt Damaszkuszba is, tudom. Őneki mondd meg, hová készülsz, és ő a lehető legjobban elrendez mindent. Erszényed is nyugodtan rábízhatod, és akkor a fogadókban ő intézi majd a fizetnivalókat. Alkudozással ugyan nem koptatja a nyelvét, de nem annyit fizet, amennyit kérnek, hanem amennyit ő tart méltányosnak. Nem kap a fogadósoktól részesedést, beéri a kialkudott bérével.

- Ilyen emberre aztán kíváncsi volnék! - mondtam cselt gyanítva. A bizalmatlanságomon mosolygó Arisztainosz kivitt az udvarra, és megmutatta nekem Náthánt, aki napbarnított, rövidre vágott hajú és mezítlábas férfiú volt, igen mocskos fehér köntösben. - Soha még szomorúbb szemeket nem láttam! - állapítottam meg, amikor reám nézett. Mindenesetre azonnal bizalmat éreztem iránta, mihelyt megláttam.

Arisztainoszt kértem, beszélje meg a dolgot Náthánnal, de csak nevetve legyintett egyet, és máris ment vissza szobájába, hogy útiköltségemet kiszámíttassa, és utalványát Tibériásba, ottani üzlettársához megírja. Mintha csak az egész dologtól mosta volna a kezét. Ez is csak arra vallott, Náthán nem lehet kém.

- Te vagy Náthán? - állottam elé. - Én római vagyok, Marcus a nevem. Kíséretemben egy nővel Tibériásba utazom. Szeretnék egyszerűen és feltűnés nélkül utazni, amennyire csak lehetséges. Megfizetem, amit kérsz, és erszényemet is a te gondodra bízom!

Náthán az arcomra, majd lábamra pillantott, mintha azt becsülné föl, tudok-e gyalogolni, de nem szólt semmit, csak bólintott feleletként. Mégis, mintha csodálkozást láttam volna az arcán.

- Elég lesz három, esetleg négy szamár - mondtam. - Azután hálószőnyegekre lesz szükségünk, és edényekre. Szerezz be mindent, amit csak szükségesnek tartasz, és délben legyél Karanthész boltos házánál, a Hasmoneusok palotája mellett.

Náthán ismét bólintott, s kezéből egy félig lehántolt vesszőt ejtett a földre. Mikor meglátta, hogy a kéreg borította oldal van fölül, harmadszor is bólintott. Tényleg nem volt bőbeszédű. Arisztainosz faggatózása után kifejezetten jólesett, hogy ő nem kérdezett semmit. Visszamentem még elköszönni Arisztainosztól, aki üzletember módján számolt el a pénzemről, és írnokával kiadatta részemre az útierszényt és a fizetési utalványt.

- Szerencse kísérjen utadon! - kívánta. - És majd találkozunk Jeruzsálemben, ha megjöttél!

Kimentem az udvarra, és átadtam az erszényemet Náthánnak, aki tenyerében tartva állapította meg annak a súlyát és tartalmát, majd fölfűzte a derékövére, és eltávozott anélkül, hogy csak egyetlen szót is szólt volna. Egyezségünk és Náthán viselkedése oly kiáltóan különbözött minden keleti üzletkötéstől, hogy teljes zavarban néztem utána. Mindamellett úgy éreztem, ez az ember nem fog engem becsapni.

Jómagam abba a városrészbe indultam, ahová a vizeskorsót vivő férfit követve jutottam el egy sötét estén. Addig róttam a zegzugos sikátorokat, és jártam a lépcsőket, amíg csak rá nem bukkantam a keresett kapura. Szilárdan megfogadtam ugyan, hogy szószólóit, akik egyébként is elutasítottak maguktól, nem fogom háborgatni, most mégis meg akartam bizonyosodni róla, vajon elmentek-e.

Valóban, megismertem a házat, amelyben akkor vendégeskedtem. Kapuja most félig nyitva volt, udvarán nem látszott mozgás, én azonban mégsem mertem belépni a hirtelen rám törő félelem miatt. Kétségbeesetten sétáltam el a ház előtt előbb oda, majd vissza. Bemenni azonban nem volt bátorságom. Erőt sem tudtam venni magamon.

Hosszú habozás után, noha igen dühös voltam magamra a gyávaságom miatt, mégiscsak sarkon fordultam, hogy elmenjek. Akkor csodálkoztam csak el, mennyire kihalt az egész környék, addig is egy-két járókelővel ha találkoztam legföljebb. Egészen a városfal tövéből hallottam valami egyhangú kopogást: egy földön kuporgó koldus próbálta figyelmemet fölkelteni, botjával a követ csapkodva, lévén túlságosan büszke ahhoz, hogy megszólítson.

Annyit már megtanultam, hogy koldusoknak ne osztogassak alamizsnát, mert rögtön olyan tömeg szegődik utánam, hogy mozdulni sem tudok tőlük. Ez a lábatlan koldus azonban csak nézett szótlanul, és amikor látta, hogy észrevettem, a kopogást is abbahagyta. Kénytelen voltam hát megállani előtte, és pénzt dobni elé a földre, amit ő köszönet nélkül emelt föl.

- Mit keresel, idegen? Sok mindent látok én, a földön ülő lábatlan kéregető, olyat is, amit nem kellene látnom.

- Adj nekem akkor jelet, ha tudsz! - kérleltem.

- Útra készülés és sietős indulás a jel, amit én tudok - mondta a koldus. - Azok a férfiak is, akik a nappal óráiban annyira nem szívesen mutatták magukat, útnak indultak immár. Halászemberek mindannyian, ahogy én tudom róluk, és bizonyára a hálóikhoz igyekeznek. Megfelelő jel-é ez számodra?

- Jobban, mint gondolnád! - örültem meg, és dobtam elébe még pár garast. Elgondolkodva, az arcomat vizsgálva szedegette föl, mintha azt kutatná, honnan ismerhet.

- Nem te vezettél valamelyik este a Forrás-kapuhoz egy vakot, és ajándékoztad meg a saját köntösöddel? - kérdezte hirtelen. - Ha igen, szerezz magadnak hálót te is, arra biztatlak, s indulj el a többiek után. Bőséges zsákmány várakozik reád!

Torkom összeszorult, és szívem szaporábban kezdett dobogni.

- Ki parancsolta, hogy így beszélj velem? - kérdeztem.

- Nem parancsolta ezt senki - rázta fejét a lábatlan koldus. - Keserűségből mondom én ezt, hiszen ha lábaim lennének, én is elmentem volna már Galileába! Olyan ez a szó, mint az örömrivalgás, mint egy dal: Galilea! Galilea! De én már nem tudok menni.

- Nem úgy beszélsz, mint egy koldus! - mondtam.

- Nem voltam én mindig koldus! - mondotta büszkén. - Ismerem az írásokat, és így, láb nélkül, az utca szennyében hinnem és megértenem is könnyebb azt, amit az egészségesek és az épek egyáltalán nem tudnak megérteni. Meg is vertek már engem, okosabb volna hát csöndben lapulnom, mégsem bírtam ellenállni a kísértésnek, amikor láttam, milyen fájdalmasan kerülgeted azt a házat.

- Galileába tehát? - kérdeztem. - Megerősítesz a reményeimben!

- Galileába, igen - mondotta áhítattal. - És ha találkozol vele, kérd az áldását mireánk, legkisebb testvéreire is, akiknek száját az okosok már beverték.

- Bizonyára közelebb vagy az országához te, mint én - mondtam neki, megérintve a vállát -, noha jó a lábam és eljuthatok Galileába. Áldj meg engem, kérlek, mivel nyugodt és alázatos szeretnék lenni az én szívemben.

Szomorú mosollyal nézett maga elé, és éneklő hangon mondott valamit héberül, amit azután arámi nyelven is megismételt, hogy én is megérthessem. "Tudom, él az én Megváltóm, és poraim fölött ő fog megállani végül, miután a hús lefoszlik rólam, és én is megláthatom Istent."

Nem hozzám intézte ezeket a szavakat, a fejét eltakarta, és mélyen a földre görnyedt. Szólni nem mertem már hozzá, csak elgondoltam, micsoda különbség van az én vak koldusom és a között a másik szerencsétlen között; a vakot gonosszá és keserűvé tette a szerencsétlensége, ez az ember azonban, amikor mindenét elvesztette, a jövendőbe vetette reménységét, minthogyha csak odáig mindaz, amije volt, az Istenétől választotta volna el. Abba is bele tudott törődni, hogy az utca porában várakozzék láb nélkül, s ne mehessen el Galileába. Általa is többet sikerült megtudnom és megértenem a csendesek alázatos várakozásáról.

Elgondolkodva indultam vissza az elővárosba, bár ahogy a szír Karanthész házához közeledtem, úgy váltak lépéseim mind nyugtalanabbá, s a várakozás édes izgalma kezdett hevíteni, és örömkiáltást zendítve bennem: - Galileába! Galileába! - Nem is tudtam másra gondolni!

Szobámba természetesen nem juthattam be, mivel ott Máriát öltöztette Karanthész felesége és leánya, és nekem a küszöbön kellett várakoznom.

- Bizony, a nők nem tudnak ellenállni a kísértésnek, amikor szép ruhákat és olcsó ékszereket látnak - magyarázta nekem Karanthész. - Feleségemet egyenesen ez győzte meg felőle, hogy Mária nem afféle rossz nő, ártatlan leány inkább, kit a tisztességes életnek akarsz megmenteni.

- Én már teljesen elvesztettem az erkölcsi érzékemet ebben a túlságosan szent városban - válaszoltam. - Állandóan áldozatok füstje száll templomukból a képekkel nem ábrázolt Istenük tiszteletére, mintha a sok áldozati és tisztulási szertartással egyáltalán kiengesztelhetnék őt, kinek a neve oly szent, hogy kimondani sem szabad, tudomásom szerint. Aki jámbor, túlságosan is jámbor itt, a hamisak viszont rojtjaik és imakendőik közé rejtik gonoszságukat. Máriát azonban bűnös voltában is többre tartom a templom fehér ruhás papjainál, mert bevallja a bűneit.

- Végül is: mi a bűn? - kérdezte Karanthész filozofikusan. - Szíria városaiban a fiatal nők úgy keresik meg hozományukat, hogy egy istennő dicsőségére és jó fizetség ellenében teszik azt, amit ez a héber Mária szükségében tett, másként nem is tehetvén. A papjaink bármit elrendelhetnek, akár azt is, hogy aki bűnt követett el, saját ürülékével kenje be magát, és a többiek gúnyolódásának kitéve ekképpen töltsön megszabott időt, de hogy miképpen tisztítana meg mindez bárkit is, nem értem! Azt sem értem, persze, a Földanya papjai mit akarnak, amikor ájulásig pörögnek, testükön sebeket ejtve, némelyik meg még ki is herélve magát az istennő tiszteletére. Meglehet, csak azért vagyok ilyen szerencsétlen, mivel Jeruzsálemben élvén elidegenültem atyáim isteneitől, és már inkább a zsidók képekkel nem ábrázolható Istenét félem. Mégsem érzem szerencsétlennek magamat, míg a boltom megy, a gyerekeim gyarapodnak és a feleségem is megelégszik azzal, hogy csak reggel és este és napközben emlékeztessen halandó voltomra.

Nem maradt időm válaszolni, mivel a felesége és a lánya évődve kiáltoztak, és hívogattak menyasszonyt nézni. A hangulatváltozástól meglepve siettem föl a lépcsőn, és bizony elámultam, amikor a szobába lépve bereti Máriát megpillantottam. Új ruhájában még fiatalabbnak látszott, mint este. Derekát díszöv övezte, homlokát szalagok díszítették; különböző színű ékkövekből fűzött lánc volt a nyakában, fülében jókora fülbevalók s bokáin bokaperecek. Izgalomtól kipirult arccal fogadott:

- Miért öltöztetsz és készítesz engem az útra, mint gazdag ember készíti leányát lagzira? Megfürösztöttek és megkentek illatos kenőcsökkel, hajamat megfésülték, kendőt kaptam, amibe arcomat takarhatom útközben, és köpenyt, amit magam köré csavarhatok, hogy a ruháim el ne piszkolódjanak.

Arcához próbálta a kendőt, maga köré csavarta köpenyét, és így mutogatta pörögve-forogva magát, hogy a díszei csilingeltek. Gyermekes elragadtatásában olyan volt, mintha régi ruháival szerencsétlen és boldogtalan múltját is levetette volna. Karanthész is bejött a vásárlás eredményét megnézni; ez úgy zajlott le, hogy minden egyes ruhadarabot és ékszert a kezébe vett - engem is erre biztatva -, és hogy Máriával megértesse, mily sokat áldoztam a magafajta olcsó leányra, az árát is megmondta mindennek. Meghallván, milyen sokba került, Mária arca elkomolyodott, öröme elszállt, és elfogta a gyanakvás.

Karanthésznek megköszöntem fáradozását, és feleségével meg leányával addig beszélgettem, amíg csak nem ocsúdtak, hogy most már fölöslegesek, és szájuk elé tartott tenyerükbe heherészve, illedelmesen el nem távoztak. Ahogy kettesben maradtunk, Mária rémülten nézett reám, és lépett távolabb, hátát a falhoz támasztva, mint aki védelmet keres.

- Mit akarsz tőlem tulajdonképpen? - kérdezte. - Akkor történt velem ilyesmi, amikor durva zsákvászonba öltözött leányként érkeztem a falumból fölmenekülve ebbe a városba, és egy idős asszony vett magához, és öltöztetett föl csodálatos ruhákba. Mindaddig jóakarómnak véltem ezért, amíg csak rá nem jöttem, milyen házba jutottam. Ütött és vert, ha a vendégeit nem úgy szolgáltam, amint kívánták, de csak a harmadik napon sikerült a házából elmenekülnöm. Téged azonban másnak hittelek, s imádsággal köszöntem azt is, hogy az éjjel nem nyúltál hozzám, pedig tartottam tőled. Most azonban már gyanús vagy nekem! Bizonyára azért nem tetted, mert nem voltam a szemedben eléggé szép, szegényen és fésületlenül, ugye!?

Nevetnem kellett ezen a kitörésen.

- Tudhatod, hogy az ország, amit keresek, nem földi ország, hiszen ha az volna, itt maradhatnék Jeruzsálemben. Én azonban nemegyszer tapasztaltam, hogy a földi vágy lángoló sírverem, annál égetőbb, minél mélyebbre hullasz. Csak azt a másik országot kívánom hát, amely még most is a földön van. Galileában is azt keresem, tevéled együtt!

Szavaim sem nyerhették meg a tetszését, mert sötét szeméből könnyek patakzottak, és a padlót rugdosva, tiporva kezdte szaggatni a nyakláncát és a díszítő szalagjait, és ledobálni maga elé a padlóra.

- Értem már, miért nem törődtél az ékszervásárlással, s miért bíztad másra! Közömbösséged sért és bánt, és megtartani sem akarom a díszeket, amiket nem te választottal, akkor sem, ha ilyen szépséges ékszereim még nem voltak soha!

Nem lehetett azonban könnyű az ékszerektől megválnia, mert az előbbinél is keservesebb sírásra fakadt, és még dühösebben toporzékolt.

- Nem érted, hogy nekem a drága ékszereknél kedvesebb lett volna egy gyümölcsmagokból összeillesztett füzér, ha a te kezed munkája!

Megharagudtam én is, és haragosan toppantva ráparancsoltam:

- Hagyd abba azonnal, nem tűröm ezt a gyalázatos viselkedést, bereti Mária! Mit gondolnak rólam és rólunk, akik odalent hallgatják ezt a dübögést és a te ordibálásodat! A síró nő különben is csúnya, mint az égiháború, és nem is tudom, elviszlek-e Galileába egyáltalán, amikor ilyen sértő módon érted félre a barátságomat?

Megszeppenve abbahagyta a sírást, megtörölte szemét, és nyakamat átölelve, gyorsan megcsókolt.

- Bocsásd meg az ostobaságom! - kérlelt. - Igyekszem megváltozni, csak vigyél el!

Olyan volt ez a cirógatás, mint a szófogadatlan gyerek hízelgése; mindenesetre megengesztelődtem azon nyomban, s ennek jeléül magam is megsimogattam az arcát.

- Tartsd csak meg az ékszereket, hogy az útőrző katonák is tisztelettel nézhessenek rád, az útitársamra. Lesz még majd alkalom valamikor, ha már azt inkább kedveled, bogyókból és magokból készíteni nyakadra füzért, noha már nem vagyunk gyermekek.

Bizony nem volt gyermek egyikünk sem, én azonban igen vágytam legalább a szívemben gyermekké válni, hogy sem szenvedélyeket, sem gonoszságokat ne kelljen éreznem, de ártatlanul örülhessek minden egyes napnak, amint az számomra megadatott. Nem tudhatom, hogy Galileában mi vár reám, az is lehet, teljesen hiába indulok erre a fárasztó útra. Örülni akarok magának az útnak és a reménynek, de már a várakozásnak is.

Karanthész kiáltott értem, hogy a kíséret megjött. A nap állásáról is láttam, dél felé járhat az idő. Azon nyomban kisiettem, sarkamban bereti Máriával. Odakint a sikátorban négy izmos szamarat pillantottam meg, kettő közülük hálószőnyegekkel volt megnyergelve. A harmadik hátára az útikosaraink voltak fölmálházva, a negyedik hátán pedig egy szegényes öltözékű asszonyszemély ült, aki zavarában csak lefelé nézett, a földre. Náthán néma főhajtással köszöntött, és a nap irányába való fölnézésével jelezte, hogy a megszabott idő elérkezett.

- Ki ez az idegen asszonyszemély? Nem akarok magammal vinni senkit! - fakadtam ki haragosan. Náthán azonban nem válaszolt, egyszerűen csak elnézett mellettem, minthogyha ez az ügy nem tartozna rá. Karanthész ment oda, és váltott pár szót az asszonnyal.

Susannának hívják - tájékoztatott a hallottakról, szakállát tépkedve zavarában -, és mert hazafelé igyekszik galileai falujába, ahová gyalogosan el sosem jutna, tiveletek tart Náthán engedelmével ő is, mint szolgáló. Kész elvégezni minden munkát, és nem kíván bért, csak azt, hogy veletek mehessen. Húsvétkor, amikor megbetegedett, magára hagyták a falujabeliek, s azóta egyedül volt itt Jeruzsálemben, ha jól értettem.

Az asszony nem mert felém fordulni, mereven ült.

Nem titkolt haraggal kiáltottam:

- Nincs szükségünk szolgálóra! Magunk szolgáljuk egymást! Nem fogom az összes jeruzsálemi semmittevőt magammal szállítani Galileába!

Náthán egy kérdő pillantással megállapítván, hogy ez komoly, vállat vont, széttárta karját, erszényemet ledobta lábamhoz, s a szamarakat rám hagyva, szó nélkül elindult. Az asszonyszemély óbégatni kezdett, de tovább ült a helyén, a szamár hátán.

Csak az indulást késleltetem, ha újabb vezetőt kell szereznem, és ha kapok is valakit, nem lesz ilyen megbízható - láttam be. Kifújtam hát a mérgemet, visszakiáltottam Náthánt, és erszényemet visszakötöztettem az övére:

- Beletörődtem az elkerülhetetlenbe - mondottam keserűen. - Tégy, amit akarsz, csak egyszer végre elindulhassunk, mielőtt még több bámészkodó gyűlne körénk.

Visszamentem gyorsan elintézni Karanthésszel a fizetséget, természetesen többet fizetve az általa kértnél.

- Őrizd a holmijaim, amiket itt hagytam, majd visszajövök - mondtam neki.

- Hamarosan itt leszel megint, bizonyos vagyok benne - bólogatott mély meggyőződéssel ő is, és köszöngette a kapottakat.

Ácsorgó kíváncsiak szemlélték, hogy rakja kosarakba a sok magunkkal viendő holmit Náthán. A férfiak közben a szamarakat tapogatták, fogukat nézegették, az asszonyok meg a szamárháton gubbasztó Susannán szánakoztak. Ő azonban senkivel sem mert szóba elegyedni. Szerencsés utat kívánó kéregetők nyújtották ki kezüket felénk; őnekik Náthán osztogatott erszényemből méltányos mennyiségű alamizsnát, nehogy szerencsétlenséget hozzanak reánk átkozódásaikkal. Jókora zsivajgás volt hát a kereskedők utcájában, amíg csak föl nem telepedtünk a szamarunk hátára, Mária, meg én, és Náthán el nem indult a menetet vezetve. Énnekem akár be is köthette volna a szemem, mivel egyetlen szóval sem tett említést róla, milyen úton és pihenőhelyeken át akar bennünket Galileába vinni.

Legelőször a külvároson át egy sózott haltól bűzlő térre értünk, majd a Hal-kapun át elhagytuk a várost. Az őrök ismerték őt, a kosarakat azonban át akarták vizsgálni, s csak amikor odaszóltam, hogy római vagyok, álltak el szándékuktól. Náthán az Antonius-várhoz kaptatott föl velünk a városfal mellett kanyargó úton, és a szamarakat annak a boltívei alá állította be. A kapuőrségen lévő légionáriusokat látva Susanna jajveszékelni kezdett, s arcát a szamár nyakához szorítva próbált elrejtőzni. Hiába próbáltam Náthánt rábírni az út folytatására, nem indult el, hanem a kezével jelezte, hogy menjek be a várba. Kezdtem azt hinni, hogy ez az ember teljesen néma, mivel még egyetlen szavát sem hallottam idáig. Rövidre levágott hajáról ítélve azt hittem, hogy valami fogadalmat tehetett, esetleg szótlansági fogadalmat.

Kelletlenül indultam a várba, az őrkatonáktól azonban nem akadályoztatva egyáltalán, noha csíkos zsidó köntösömben és szakállas képemmel eléggé furcsán festettem.

Épp akkor, minthogyha hívták volna, érkezett le a toronyból a helyőrség parancsnoka, akit felemelt kézzel üdvözöltem.

- Fürdeni indulok, Tiberiásba, és vezetőm tanácsára tértem be hozzád, hogy köszöntselek, és tanácsaidat kérjem az útra. Egyszerűen utazom, kíséret nélkül, két asszony van velem csupán.

- Samárián át mentek, vagy a Jordán mentén?

Szégyelltem beismerni, hogy nem tudom.

- Te melyiket tanácsolod? - kérdeztem gyorsan.

- A samáriaiak rosszindulatú emberek, és mindenféle kellemetlenséget szereznek az utazóknak - magyarázta. - A Jordán meg még mindig árad, a gázlókon is csak bajosan lehet átvergődni, éjszakánként pedig oroszlánüvöltést hallani a bozótos felől. Adhatok kísérődül két légionáriust, ha kívánod, és megfizeted... no meg a procuratornak is említést teszel a jóindulatomról!

Észrevehetőleg nem nagy készséggel csökkentette volna a várőrség létszámát átmenetileg sem, így aztán nem fogadtam el az indítványát.

- Köszönöm, de nincs féltenivalóm! Róma békéjében élő országban utazom.

- Hát akkor legalább egy kardot hadd adjak kísérődül! - könnyebbült meg. - Róma polgáraként jogod van kardot vinni magaddal az útra, de azért, biztonság kedvéért, az írnokomnak megparancsolom, írjon egy kardviselési engedélyt neked, mivel ilyen fura öltözékben és megnövesztett szakállal járkálsz!

Elmentem a fegyvermesterhez, hogy a kardot és a kardkötő szíjakat átvegyem, és az írnoktól vásároltam egy kardviselési engedélyt, hogy a helyőrség parancsnokának is legyen az indulásomból némi haszna. El is kísért nagy barátsággal az udvaron át egészen a kapuig, mosolyát azonban ő sem tudta leplezni, látván, hogyan kötözöm zsidó köntösömre a kapott kardot.

Náthán azonban nem nevetett, elégedetten bólogatott, miközben útra biztatta a szamarait. Megkerülve a templom területét, és átvágva a Kidronon, tértünk reá az Olajfák hegyén át kanyargó, énnekem Betániáig már ismert útra. Miután a város elmaradt mögöttünk, leszálltam szamaramról és gyalogszerrel folytattam az utat. Betániában megállottunk, hogy Lázárékhoz benézhessek. Sokáig kellett kiáltoznom, míg végre a kertből előjött Lázár. Először is nővéreit tudakoltam.

- Elmentek Galileába - válaszolta.

- Miért nem mentél el velük te is? - kérdeztem.

- Énnekem semmi okom elmenni Galileába - rázta meg fejét.

- Dehogyis nincsen! - ellenkeztem. - Úgy mondják, hogy az urad is odament, és ott várja híveit Galileában!

- Mi közöm nekem hozzá? Művelem a kertem, és maradok itt, a sírom közelében - válaszolta elutasítólag.

Akadozva beszélt még mindig, és komor volt a tekintete, mint aki a lelkében rejtélyt hordoz, amit más emberekkel nem lehet megértetni. Dideregni kezdtem mellette, és még azt is megbántam, hogy egyáltalán betértem hozzá.

- Békesség véled! - mondottam elfordulva.

- Békesség?! - ismételte meg a szót gúnyosan. - Tudnád csak, mi az a békesség, aligha kívánnád nekem!

- Fáj a fejem, és zavaros gondolataim vannak - folytatta, sárgás kezével törölgetve homlokát. - Amikor a nevem hallottam kiáltani, megijedtem. Kiáltsa bárki a nevemet, nekem az szörnyű! Próbálok mondani egy hasonlatot. Ha mindketten tűhegy nagyságúak lennénk, te is meg én is, és körülöttünk tűhegy nagyságú vagy még annál is kisebb minden, mi ugyanakkorának tartanánk magunkat, mint most, mivel csak másban mérhetjük meg magunkat. Énnekem tűhegy nagyságnyira változott ez a világ, és mindaz, ami körülöttem van. De ő, ő hogyan születhetett belé, s hogyan halhatott meg és támadhatott föl ilyen tűhegy nagyságú világban? Nem tudom megérteni!

Nem gondolhattam mást, mint hogy elméje megzavarodott, míg a sírban feküdt több napon át. Ezért nem képes úgy gondolkodni, mint mások. Megfordultam csöndesen, és visszatértem az enyéim körébe. Náthán most sem szólt semmit, de ugyanazzal az enyhén csodálkozó tekintettel nézett rajtam végig, amit már láthattam egyszer az arcán. Indultunk tovább.

Völgynek ereszkedő utunk folyómedret keresztezett, majd hegyoldalon folytatódott hosszasan. Egyetlenegyszer álltunk meg a szamarakat megitatni. Náthán hallgatagsága Máriára is átragadhatott, ő sem szólt hozzánk. Náthán némasága azonban nem volt mogorva és rideg. Nagyon is megnyugtatónak éreztem, hogy ő a vezetőnk. Nem éreztem haragot már a beteg asszony iránt sem, aki teljes észrevétlenségben próbálván maradni, ügetett a nyomunkban. De még aggódtam is érte, mikor az árnyak növekedni kezdtek, és arra gondoltam, hogyan tudja majd elviselni az utazás terheit. Mert Náthán, aki hosszú s kitartó lépésekkel gyalogolt előttünk, úgy ösztökélte a szamarakat szüntelenül, mintha az ő dolga éppolyan sürgős lenne, mint a miénk. Közben észrevettem, elkerüli Samáriát, és a Jerikón áthaladó zarándokutat követi, amin a galileabeliek járnak el a nagy ünnepeken a templomba és onnan vissza, haza.

Csak mikor az első csillag már feljött, állottunk meg egy nyomorúságos falusi fogadónál; annak a zárt udvarába vezette be Náthán a szamarakat. Mi is fölfrissíthettük magunkat kissé. Náthán gyorsan és ügyesen leszedte hálószőnyegeinket a szamarainkról, és elhelyezte a trágyaszagú, különben teljesen tiszta szobában, így készítvén számunkra fekvőhelyet. Susanna tüzet rakott sietősen, és hogy hasznosságát főzéssel is igazolja, edényekkel kezdett csörömpölni. Birkahúsos kását főzött, s amíg az készült, vizet hozott, és erőnek erejével meg akarta mosni a lábamat. Mária lábát meg is mosta, s különben is igen nagy tisztelettel bánt vele. Az elkészült ételből elsőül engem kínált, azután Máriát. Egészen kellemesen éreztem magam.

A távolabb lévő Náthánt is magunk mellé rendeltem, hogy valamennyiük számára egyszerre mondhassam:

- Nem szeretném a szokásaitokat megsérteni, de ha együtt utazunk, és egy fedél alatt hálunk, ehetnénk együtt a kását is! Üljetek le hát, és együnk!

Kezet mostak, és leguggoltak a fazék mellé. Náthán a kenyérből letört darabkát zsidó módon megáldotta, és nekem is nyújtott falatot belőle, az asszonyoknak azonban nem. Takarékosan, a húshoz nem nyúlva, evett, és közben gondolatokba merülve nézett maga elé; nem is próbáltam megszólítani. Miután a szamarakat ellátta, köpenyét a fejére húzva a küszöbön tért nyugovóra, ezzel jelezve, nekünk is jó lesz lepihennünk. Susanna elém vetette magát a földre, hogy hálája jeléül megcsókolhassa a lábamat.

- Ne nekem hálálkodj, hanem Náthánnak! - mondottam. - Csak azt kívánom, hogy meg ne betegedj az utazás fáradalmaitól!

- Nem fogok - mondta. - Szívósak vagyunk mi, galileai asszonyok, akár a szíj! A szomorúság tett beteggé most is, de mihelyt a Genezáret-tó partján lehetek megint, odahaza, azonnal meggyógyulok örömömben.

Másnap már napkelte előtt ébresztett bennünket Náthán, annyira siettette az indulást; egyszer csak azon vettem észre magam, hogy álmos szemmel, a hajnali hidegtől meg-megborzongva, és kenyérdarabkákat rágcsálva a szamár hátán ülök. A nap pirosan és hatalmasan ekkor bújt elő a hegyek mögül. Ahogy sugarai fölragyogtak, testem is fölmelegedett lassacskán, és átjárt az örömérzés. Kékellő hegyek, ezüstszürke olajfák és szőlőskertek gyönyörködtették szememet. Ezt az örömérzést érezhette mindenki, gondolom, mert egész váratlanul és igen nagy meglepetésemre Náthán mély hangján egy héber éneket kezdett énekelni.

Kérdően pillantottam Máriára, aki fejrázással jelezte, hogy a szöveget ő sem érti. Náthán szabálytalanul emelkedő, ereszkedő hangjaiban valami örvendező és ünnepélyes volt. Amikor az éneklést befejezte, odamentem Susannához, és őt kérdeztem, mit énekelt Náthán.

- Egy úti zsoltárt - világosított föl Susanna. - "Az Úr a te oltalmad és a te oltalmazó árnyékod is a te jobbodon, az Úr; ezért nem éget a nap, és nem tűz reád éjjel a hold. Az Úr védelmez minden gonosztól, ő óvja lelkedet, vigyázza indulásod és érkezésed, most és mindörökké!"

Nehéz volt a tájszólást megértenem, Susanna ezért ismét dúdolni kezdte nekem az éneket, derekát ide-oda ringatva közben, és egyszerre csak egészen váratlanul sírva fakadt.

- Ne sírj, Susanna! - simogattam meg a vállát vigasztalásul. - Mondd el inkább, mi bánt, hátha tudok segíteni.

- Nem bánt semmi, az örömtől sírok, hiszen a szomorúság legmélyéről és a halál torkából jutottam ki a napfényre, ide!

Kínzó érzés fogott el miatta, hogy ugyancsak zavaros fejű útitársak közé keveredtem. Ezen meg aztán mosolyognom kellett, hiszen józan és hideg ésszel megítélve az, aki megállás nélkül hajszolja a zsidók föltámadt királyát, ki más, ha nem épp a legzavarosabb fejű, ez pedig én vagyok, a római!

Déltájban értünk a Jordán völgyébe, ahol nagy területű megművelt birtokokat láthattunk magunk körül, előttünk pedig Jerikó szürke falait. A levegő forró és perzselő volt, csak a szél hozott egy-egy lélegzetnyi átható finom illatot időnként a Jerikó gazdagságát jelentő balzsamkertek felől.

Itt a tavasz előbbre volt, mint Jeruzsálem környékén; a búzát is sarlózták már néhol. Náthán nem a városba vezetett bennünket, hanem a csordacsapáson a falak mentén és a fal árnyékában pihentünk meg a déli órán. Náthán egy kissé távolabb húzódott tőlünk, és karját magasra emelve Jeruzsálem irányába fordult: imádkozott. Erről Máriának is eszébe jutott a délelőtti ima, mint ahogy Susanna is mormogott magában jámborul valamit. Ez volt az, ami igazán elválasztotta őket tőlem, én ugyanis csak áldozáskor imádkozom, és az egyes istenek külön ünnepein, és nem is hiszem alapjában véve, hogy az imának foganatja lenne, inkább csak alkalmazkodom a különböző országok szokásaihoz, hogy ne tűnjek ki az emberek közül. Irigység lett ezért úrrá rajtam, és kedvem lett volna megkérni őket, tanítsanak meg imáikra engem is! Ők azonban zsidók, és fölfogásuk szerint Isten választott népe. Náthán is, meg Susanna is elutasítaná hát az efféle kérést, gondoltam. Mária imádkozása pedig csak megszokás, amire még gyermekként nevelték rá, őtőle nem tanulhatnék semmit.

Kenyeret ettünk, hozzá hagymát és sajtot. Mi Máriával savanykás bort ittunk, Náthán és Susanna azonban csak friss vizet. Amikor borral kínáltam Náthánt, szótlanul rövidre vágott hajára mutatott. Ebből megérthettem, hogy valami fogadalom köti. De mivel oly barátságosan nézett reám, összeszedtem a bátorságom, és megkérdeztem tőle:

- Némaságot is fogadtál?

- Ahol sok a szó, onnan a bűn sem hiányzik - válaszolta engesztelő mosollyal. A pihenőt azonban nem hosszabbította meg, indulásra siettetett bennünket. Az országútra visszatérve már a megáradt Jordán medrét is megpillanthattuk a távolban. Csapzottak voltunk, és tikkadtak a hosszú úttól, csíptek bennünket a legyek, és csípték egyre nyugtalanabbá váló állatainkat is. Azokról az ökrökről jöhetett ez a légytömeg, gondolom, amelyek a búzát hordták a szérükre.

Estig jókora utat tettünk meg, de el is fáradtunk, meg is szomjaztunk, sajgott minden porcikánk. Faluban éjszakáztunk megint, mégpedig forrás közelében, mosakodni is tudtunk tehát tisztességesen. Minthogyha azt vettem volna észre, hogy Náthán szándékosan kerüli a városokban való éjszakázást, ahol pedig sokkal kényelmesebben lakhattunk és ehettünk volna. Mégsem mutattam semmiféle nemtetszést sem, amikor kérdőleg tekintett reám. Testemnek jólesett az egyszerű életmód a jeruzsálemi renyheség után.

Mária is megelégelte a tétlenkedést, és köntösét csípőjénél feltűzve Susannának segédkezett a tűzrakásban és ételkészítésben, közben lelkesen tereferéltek. Én az égbolton szikrázó csillagokat nézegettem. Mária vacsora után egészen mellém húzta hálószőnyegét, és onnan suttogta fülembe mindazt, amit megtudott.

- Susanna teljesen tanulatlan asszonyszemély, akár együgyűnek is vélhetné az ember. Gyanítom azonban, hogy a csendesek közé tartozik, és hogy a keresztre feszített Jézusról is tud valamit, csak előttünk fél magát leleplezni.

Fölültem a szőnyegen. Náthán már a küszöbön feküdt, köntösét a fejére húzva, Susanna azonban még a padlón térdepelt, és halkan imádkozott. Nem tudván a bennem mozgolódó kísértésen úrrá lenni, megszólítottam őt:

- Susanna! Tanítsd meg az imádságodat nekem - kértem. - Hadd tudjam én is, hogyan kell helyesen imádkozni!

- Tanulatlan nőszemély vagyok - mozdította kezét elutasítóan Susanna -, és még a törvényeket sem ismerem. Imádkozni sem tudok úgy, ahogyan kellene. Még talán ki is nevetnél, ha az én imádságomra tanítanálak!

- Sem nem nevetlek, sem nem gúnyollak, hiszen szelíd és alázatos kívánnék lenni a szívemben én is - fogadkoztam neki.

Belátván, hogy ennyivel tartozik nekem, mégis úgy határozott - ha félve is -, hogy megtanít rá.

- Énnekem legalábbis ezt az imát tanították, mivel könnyű megjegyezni, és mégis pótol minden más imát, mint mondták, ehhez nem kell hozzátenni semmit sem. Az én imám tehát ez: "Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg minekünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Úgy legyen."

Ismételje el, kértem, és figyeltem, mennyire egyszerű imádság, és milyen könnyű megtanulni. Minden mondatát külön is jól átgondolva ismételtem el fönnhangon újra, és megállapítottam, tényleg nem lehet és nem is kell hozzátenni semmit, benne van minden, amire egy embernek szüksége lehet. Noha nem írástudó által szerkesztett okos imádság volt, mégis oly sok elmélkednivalóm akadt vele kapcsolatban, hogy a későbbi órákban nem háborgattam Susannát.

Másnap egy árral elöntött bozótos közelében tanyáztunk le éjszakára. Valahol északon, a hegyek között, hóolvadás lehetett, az áraszthatta meg így a Jordán vizét. Az áradás még a ragadozókat is elűzte rejtekhelyükről, noha a Jordán mellékfolyóiban még alig volt víz. Amikor a csillagok fölgyúltak, előbb nyugtalan sakálüvöltés hallatszott a hegyek felől, majd egy bömbölés távoli mennydörgésre emlékeztető visszhangja. Ismertem ezt a hangot, noha még sehol máshol nem hallottam, mint a cirkusz falai között, Rómában. Állatainkon egyszerre olyan reszketés vett erőt, hogy be kellett engednünk őket a szobánkba. Mária sem hallott még oroszlánüvöltést soha, és most félelemtől reszketve bújt hozzám, körém fonta karját, holott az éjszaka amúgy is forró volt.

Náthán az állatokat nyugtatgatta, bezárta az ajtót, és nekivetve a hátát odatelepedett, úgy hallgatózott figyelmesen. Nem aludt Susanna sem.

- Kitől tanultad azt az imádságot, amire tegnap tanítottál? - kérdeztem, kihasználva az ébrenlétét.

A hitvány agyagépület falai szinte megremegtek az újabb oroszlánüvöltéstől. Susanna a száját is eltakarta félelmében.

- Nem szabad ilyet kérdezni tőlem! - ellenkezett.

- Mondd csak el neki! Őtőle nem kell félned! - szólalt meg nem kis meglepetésemre Náthán.

- Hát a názáreti Jézustól, akit Jeruzsálemben megfeszítettek, ő tanította a tanítványoknak, és azoknak az asszonyoknak, nekünk, akik itt Galileában követtük őt - válaszolta, nyugtalanul tekingetve körül az agyagmécs röpködő lángjánál. - Ő mondta azt is, ez az ima elég így magában, és más imára nincs szükség mellette.

- Igazat beszélsz? - kiáltottam. - Valóban ővele jártál és a követőivel, Galileában?

- Csekély értelmű asszonyszemély vagyok csupán, és még ha akarnék, sem tudnék hazudni! - mondotta Susanna. - Két leptonért öt verebet vásárolhatsz magadnak, az Úr azonban azokat is számon tartja. Én egész életemben kapzsi voltam, csak a pénzem és a vagyonom gyarapítása érdekelt, még enni sem mertem eleget. Amikor a falumbeliek elindultak megnézni az új prófétát, abban a hitben, hogy, ha már a templomban nem kap az ember semmit, tőle ajándékot is kapok, elmentem velük. Amit mondott, meghallgattam, de abból én nem értettem semmit, hanem amikor a néphez szólott, azt egyenesen az én szemem közé nézve mondotta: A kapzsiságnak mindenféle formájától óvakodjatok, az ember élete nem a vagyonától függ! Ez az otthoni tó partján történt, és ezért azt gondoltam, ez a próféta bizonyára ismer engem, vagy legalábbis hallomásból tudja, milyen kapzsi vagyok. Utána azonban egy gazdag emberről kezdett beszélni, akinek igen sok megőrzendő java és értéke lévén a régi raktárát készült lebontani, hogy helyére újabbat és nagyobbat építsen, és akit eközben megszólított az Isten ekként: "Lelked még ezen a mai éjszakán megkéretik tőled, oktalan ember, s vajon akkor kinek jut mindaz, amit szereztél? Mert bizony így jár az, ki földi kincseket gyűjt magának, az én országomban azonban nincsenek kincsei."

- Megsértődtem és hazamentem - folytatta lélegzetvételnyi szünet után -, és mert minden szava egy-egy fájdalmas kelevény volt bensőmben, csak azon gondolkoztam mindig, amiket mondott. Amikor megint hallgattam őt, akkor a hollókról beszélt, amelyeket Isten táplál, és a mezők virágairól, amelyek sem nem dolgoznak, sem nem fonnak. Tanítványainak egyenesen meg is tiltotta annak a keresését, hogy mit egyenek, és mit igyanak, csak az országot keressék, parancsolta, más minden megadatott nékik. Én meg még sajnáltam is őt, ám később meg azt hallottam, hogy egy egész sokadalmat vendégelt meg néhány kenyérrel és hallal. Ilyet persze nem lehet megcsinálni mindennap. Arra viszont nem volt hajlandóságom, hogy a vagyonomat elosztogassam lusta és semmirekellő szegényeknek, inkább eladtam a magam szőtte vásznakat, a földjeim művelését másokra bíztam, én pedig csatlakoztam Jézushoz és a tanítványaihoz, hogy őket követvén gondoskodhassam róluk mindaddig, amíg a vagyonomból csak telik. Egykettőre éhen pusztul ez a csodatévő, gondoltam, ha nem táplálja őt senki! De néhány más asszony is megtette ezt; megszánták, mivel élhetetlen volt.

- Nem akarok semmi rosszat mondani róla - sóhajtotta Susanna a Jézussal való útjaira emlékezvén -, csak meg akartam mutatni neked is, mennyire nem tudott semmit a világ dolgairól! Ezért aztán minekünk, asszonyoknak kellett gondoskodnunk róla, és bizony a tanítványoknak is el kellett menni közben halászni olykor-olykor, hogy megéljenek. Ahogy Názáretben mondták nekem, ácsnak sem volt valami ügyes, pedig hát az atyjának is ez volt a mestersége. Jármokat meg ekéket még csak tudott készíteni úgy-ahogy, de kereket, legalábbis valamirevaló kereket már nem. Azután túlságosan bízott boldog-boldogtalanban. Az erszényét is képes volt a kapzsi Kárióthból való Júdásra bízni, pedig annak a szeme se állt jól, és biztosan ki is vette az erszényből a magáét! Azt azonban nem mondom, hogy a tanítását megértettem volna. Még a tanítványok sem értették meg mindig! Jó volt azonban a közelében lenni. Ezért nem váltam el tőle, és ezért nem tértem vissza az otthonomba sem, pedig sokszor kedvem lett volna hozzá! Nem értettem azonban, miért bántott néha szántszándékkal és látszó ok nélkül jámbor embereket is, azt pedig egyenesen nem szenvedhettem, hogy a követését olyan nőknek is megengedte, mint a galambokkal kofálkodó magdalai Máriának!

- Magdalai Mária bizony jámbor szívű és kegyes nőszemély, és még okosabb is, mint te, zsákköntösű, csúf falusi banya! - tört ki a harag Máriából.

- Már abból, hogy nem átallod őt védelmezni, látom, ki vagy, és miért furakodsz akkora elszántsággal a római ölébe esténként! - vágott vissza Susanna haragosan. - Az igaz, hogy csak egy zsákköntösű, csúf falusi banya vagyok, de azért tudok én szőni-fonni, sütni-főzni, és az otthonomat tisztán tartani, ezekkel a kezekkel, még az ekeszarvát is megmarkoltam velük, csak hogy a drága pénzt ne kelljen kidobni másokra! A názáreti Jézus azonban túl jó volt, meggondolatlan és hiszékeny! Csodákat tett, és betegeket gyógyított, de sohase törődött vele, hogy a kegyelmét a bűnösök megérdemlik-e. Más sem kellett, csak megérinteni a köpenye szegélyét, és máris mindenki meggyógyulhatott mindenféle bajból! Olyan volt, mint valami meggondolatlan gyermek, akinek azonban hatalma van a gonosz világban. Ha az okos szóra hallgat, Jeruzsálembe sem ment volna el húsvétra! De önfejű volt, és úgy gondolta, mindenki másnál jobban tudja a világ dolgait. Így történt, ami megtörtént.

Susanna úgy dorgálta a názáreti Jézust, mint valami szófogadatlan gyermeket, közben azonban elsírta magát.

- Nem maradt rám tőle semmi, csak ez a zsák itt rajtam, és az imádság, amit tanított. A halála után már szétröppenni igyekeztünk, mint rémült verébsereg. A borzadálytól betegen menekültem, amikor megláttam, hogyan feszítik keresztre. Napokig nem bírtam lenyelni egyetlen falatot sem. A templom alatti barlangban feküdtem, és nem akartam tudni senkiről és semmiről. Ez a fehér ruhás Náthán talált rám végül is, tőle hallottam, hogy Jézus a halálból föltámadt, és előttünk megy Galileába.

Minthogyha túlságosan sokat mondott volna el, kezét a szája elé kapta, és úgy nézett Náthánra bűntudatosan.

- Az asszonybeszéd csak száraz ágak ropogása a fazék alatt a tűzben - mondotta Náthán. - Jézust én nem ismertem, de azt tudom, hogy az ország elközelített. Hajamat akkor vágattam le, amikor meghallottam, hogy föltámadt a halálból. Bizonyára az Isten fia ő, akinek az érkezését vártuk.

- Én azonban ismertem, de milyen jól ismertem, még a ruháit is én mostam - vette át a szót ismét Susanna. - Igenis, ember volt, aki tudta, mi az, hogy éhség és szomjúság, és aki olykor belefáradt a tanítványai és a többi ember keményszívűségébe. Az azonban kétségtelen, hogy föltámadt a halálból, amint azt beszélik, s egyáltalán nem csodálkozom rajta. Ellenkezőleg, örömömben sírok, és remélem, jóra fordul megint minden. Az is lehet, hogy most, ha képesek vagyunk türelmesen várakozni, és ha az angyalok is harcolnak őérte, meg fogja alapítani az országát Galileában. Különben semmi sem lesz belőle. Bárhogyan legyen is, én reggel, délben és este azt az imát mondogatom, amit tőle tanultam, és amiről azt mondta, hogy az énnekem elég.

Máriára mély hatással voltak ezek a szavak, de azért csak megkérdezte Susannától:

- Moshattad a ruháit? Valóban?

- Ki tudta volna vajon olyan szépen kifehéríteni, mint én? - kérkedett Susanna. - A te magdalai Máriád aligha mosott szennyest valaha is, Saloménak elég baja volt a fiai ruháival, Johannával pedig vele volt a szolgálója, és képes lett volna még hordszékben cipeltetni magát Jézus után, ha nem átallja! Így legalább megtanult járni a saját lábán!

- Tulajdonképpen miért követted őt, és miért áldoztad rá a vagyonodat, ha egyszer sem az ő magatartását, sem a tanítványokét és a többi követőét nem helyeselted? - kérdeztem, alig tudván csodálkozásomat legyőzni.

- Mert olyan volt, mint bárány a farkasok között - magyarázta az értetlenségemen csodálkozó Susanna. - Ki táplálta és ki gondozta volna vajon, ha én nem? Még az anyja is azt gondolta róla, hogy nincs ki mind a négy kereke. A názáretiek meg éppenséggel szakadékba akarták egyszer beletaszítani, oda is hurcolták a szakadékhoz, de aztán mégsem merték megtenni.

- Szeretted? - kérdeztem.

- Mit tudok én, öregasszony, a szeretetről? - mormogott Susanna. - Ez a világ naplopókkal, kapzsi papokkal, szívtelen adószedőkkel és más gonosztevőkkel van tele. Más se kell, csak a városba tegye be a lábát egy magamfajta falusi asszonyszemély, és még a hajat is lelopják a fejéről! Bizonyára megsajnálhattam, hogy ilyen ártatlan volt, és semmit sem tudott a gonoszságról! Meg azután... nála voltak az örökélet szavai is - tette hozzá halk hangon, mint aki szégyelli a saját szavait.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem.

- Hát nem is tudom. Nem értettem én a szavait, én csak hiszek - mondotta türelmetlenül és elutasítólag Susanna.

- Hiszel még most is? - kínoztam tovább.

- Nem tudom - válaszolta bosszúsan. - Akkor, amikor a keresztre feszített, megkínzott testéből vér és izzadság csorgott, már nem hittem, és el is menekültem onnan, mert nem bírtam nézni a szenvedését. Bizonyára a csalódástól lettem beteg, és attól a gondolattól, hogy fölöslegesen áldoztam föl a vagyonomat. De talán mégsem ezért. A szenvedéseitől betegedtem meg, mert nem érdemelt ilyen halált, noha az írástudókról és a farizeusokról haraggal beszélt mindig. Róluk sem mondott rosszabbat, mint bárki parasztember, aki a gyümölcstermését kénytelen megsemmisíteni vagy a zöldségtermését a szemétdombra vetni azért, mert a törvényt nem ismerte eléggé. Most azonban jó minden megint, és benne is hiszek rendületlen hittel, s alig várom, hogy még egyszer találkozhassak vele, s hangját hallhassam.

A fojtogatóan forró nyáréjszakán az agyagkunyhóban, melynek falánál szamaraink dobogtak nyugtalanul, távolabb pedig oroszlán bömbölt, értelmem arra késztetett, hogy mindenben kételkedjem. Úgy gondoltam, együgyűbbnek teszi magát, mint amilyen, és a legfontosabbat ravaszul eltitkolja előlem. Ha egyszer oly hosszú időn át követte a názáreti Jézust, láthatta csodatételeit, hallhatta tanításait, bizonyosan elcsípett egy-egy szót olyankor is, amikor csak a kiválasztottjaihoz, a tanítványokhoz beszélt, s olyasmiket is megtudhatott tehát, amik nem mindenkinek voltak szánva.

- No de hát a bölcsessége? - kérdeztem tőle még egyszer. - Tényleg nem maradt reád tőle semmi titkos tudás?

- Bölcsességet kérdezel, holott bölcsességre sem gyermeket, sem asszonyokat nem lehet tanítani - válaszolta hidegen Susanna. - Ezért nem szenvedhettem magdalai Máriát, aki azt képzelvén, hogy mindent megért, folyton az ő lábai előtt lebzselt, amíg mi az egyéb munkákat végeztük. Mert volt ám, és nem is kevés, hiszen nem csak tizenketten voltak ők mindig, hanem sokszor hetvenen is, és olyankor is nekünk kellett őket kiszolgálni és ellátni. Ő maga volt nekem a bölcsesség, és az élet kenyere, amint ő mondotta, noha én nem értettem, hogy mit akart vele mondani, de elhittem, mivel ő mondta.

Ilyen együgyűségre már csak a fejemet csóválhattam, tovább faggatni azonban nem tartottam érdemesnek. Ám amíg agyagmécsesünk pislákolt, addig Susanna szükségét érezte, hogy meggyőzzön, tovább beszélt hát:

- Aki őneki atyja, az égben, nekem is atyám. Az atya pedig magához engedi a gyermekeit, mondotta, és országa is a gyermekekhez hasonlatosak számára áll nyitva. Ezt a beszédet én úgy értettem, hogy az én dolgom nem a gyermeki módon való kíváncsiskodás az atya szándékai iránt, hiszen az atya az, aki mindent tud. Ez az egyetlen titok, amit megtanultam és megismertem.

Nem tudtam elaludni ezen a nyugtalan éjszakán, melyen az oroszlánbömbölés tompa hangja oly elevenen hozta eszembe Rómát, hogy az álom és az ébrenlét határán egyenesen azt éreztem, Rómában vagyok ismét, és bíborpárnákon ébredezem a rózsaolaj illatától és gyönyöröktől elbágyadva. Mikor ebből a lidércnyomásos álomból fölriadtam, céltalansággal és lehangoltsággal voltam még tele. Kócosan és izzadtan feküdtem egy mocskos agyagházban, zsidók között, mégis azt képzelve, hogy ezen a módon fogok elérni valamit, ami a józan értelemmel homlokegyenest ellenkezik. Rómában bezzeg megfésültetném fürtjeimét, s a tógámat úgy ráncolnám, amikor és ahogy illik. Olvasgatnék szórakozottan, valami érdekesebb pör lefolyását kísérném figyelemmel, vagy más egyébbel ütném agyon az időmet, és várnám a percet, amelyben Tulliával találkozhatom. Ezek a mostani gondolataim azonban nevetségesek volnának a gazdag libertinusok fényűzése és ostobasága körében csakúgy, mint az okosok és műveltek társaságában, kiknek bevett szokásaihoz tartozik az is, hogy az ember ne higgyen semmiben. Én lennék a legelső, aki kinevetné mindezt!

Ennek ellenére ezek a könnyű kis nőcskék és eszes ifjúemberek nemegyszer versenyeznek egy-egy divatos csillagjós és varázsló kegyeiért, és fizetnek szerencsét hozó tárgyaikért hatalmas pénzösszegeket. Nevetgélve és hitetlenül ugyan, de azért reménykedve is, hátha lesz foganatja. Az egész olyan, mint valami játék. A szerencse szeszélyes, a nyerési lehetőség bizonytalan, játszani mégis jobb, mint a játékról lemondva megelégedni az üres semmivel.

Én is ilyen játékot folytatok vajon itt a Jordán menti éjszakában? Én is kételkedem a lelkem legmélyén, mégis jobbnak tartom folytatni a játékot? A bizonytalan győzelem reménységéért is, mintsem félrehúzódni. De hát mit nyerek mindezzel, mit várok? Az is lehet, hogy az az ország, amiről úgy képzelem, hogy itt van még mindig ezen a földön, és ahová megtalálni remélem az utat, csak álom és merő délibáb. Addig zaklattam magamat ezekkel a gondolatokkal, hogy egyszerre csak mélységes ellenszenvet kezdtem érezni a közelemben szuszogó Mária, az önfejű Susanna és a hallgatag Náthán iránt. Mi dolgom nekem, egy rómainak, ezekkel?!

Elismételtem gondolatban a Susannától tanult imádságot. Ez volt a názáreti Jézus tanítványainak a titkai közül az első, amely számomra lelepleződött. Lehetséges, hogy ehhez még valami titkos mágia is kapcsolódik, én azonban akárhogyan forgattam gondolataimban, nem lett más, mint egyszerű emberek igényeihez alkalmazott szöveg, aminek az alázatos ismételgetésével le lehet csillapítani a nyugtalanságot, és meg lehet szabadulni a gondoktól. Én azonban nem vagyok elég gyermeteg ahhoz, hogy segítsen rajtam.

Mindannyian rosszul aludtunk, reggel álmosak voltunk és harapós kedvűek. Bereti Mária szeszélyében az útvonal megváltoztatását követelte, és azt, hogy Samárián keresztül folytassuk utunkat, mivel nem kíván a hegyek között összetalálkozni az oroszlánnal, melyet a bozótosból kiűzött az áradás. Susanna meg a főzőeszközeit és az élelmiszerkészletünket vizsgálgatta, panaszolta, hogy nyoma veszett valaminek, így aztán az indulás egyre halasztódott. Náthán is nyugtalanul fürkészett körül, a bögölyök csípte szamarak is meg voltak vadulva, azokat is csendesíteni kellett közben.

Mária szavaitól ingerelve, az írásokból idézett Náthán:

- "Sok az út, amit a férfi igaznak állít, holott a halál útja az." - Az oldalamon fityegő kardra mutatott, és elindult határozott léptekkel, a málhahordozó szamarat is magával húzta; ezzel mutatta, hogy tehetünk, amit akarunk, ő azonban folytatni akarja az utat az eredeti tervek szerint.

- Könnyű ám nektek, férfiaknak! - visítozott Mária. - De én vagyok a legfiatalabb, a bölcs oroszlán pedig mindig a legfrissebb, legfiatalabb húst választja magának, amint hallottam.

- Ha a názáreti Jézus ezen az úton ment, végigmehetünk rajta mi is! - förmedt rá Susanna. - Ha félsz, majd én megyek elöl, és elzavarom az oroszlánt. Énhozzám biztos nem nyúl.

- Azt, hogy a názáreti Jézus melyik úton megy előttünk Galileába, ha egyáltalán megy, senki sem tudhatja közülünk - jegyeztem meg ingerülten. - Lehet ám ez az egész a jeruzsálemi vezetők cselvetése is, amellyel a galileaiakat akarták a városból kicsalni.

Egyébiránt nekem sem volt semmi kedvem csupasz karddal indulni az oroszlán ellen, noha, mint a cirkuszban láttam, gyakorlott férfiak az ilyen vállalkozást is élve ússzák meg. Az utat és a veszélyeket Náthán ismeri közülünk a legjobban, és szerintem a legbölcsebb őt követnünk.

Ugyancsak civakodó hangulatban folytattuk utunkat. A megáradt gázlónál nemcsak ruháinkat kellett felgyűrnünk, de a megcsökönyösödött szamarakat is erőnek erejével kellett áthúznunk a másik partra. Amikor pedig a partra kerültünk, légionáriusok karjába jutottunk egyenesen, akik örömkiáltással fogadtak bennünket - megpillantván Máriát. Engem a kardom miatt egyenesen a földre tepertek, és meg is öltek volna vélhetőleg, ha végszükségemben el nem kezdek ordibálni görögül is, meg latinul is, hogy római polgár vagyok. Kardhordási engedélyemre ügyet sem vetve minden holminkat átvizsgálták, a legtüzetesebben éppen Mária ruhaneműit, Máriát magát bizonyára a bokrok közé is hurcolták volna, ha nem lettem volna római.

A fegyelmezetlenség magyarázata az volt, hogy nem tartoztak sem útbiztosító járőrhöz, és nem is harcgyakorlaton voltak, csak épp egy tisztjük a fejébe vette, hogy elpusztítja az oroszlánt; ezért íjászaival a dombtetőre vonult lesbe, és ezeknek a légionistáknak kellett volna a lármájukkal és a pajzsuk csörgetésével az oroszlánt odahajtani. Ez bizony nem volt kellemes tennivaló, bár a körülményekből következtetve az oroszlán sem lehetett már a világnak ezen a részén. Ők mindenesetre jó előre felöntöttek a garatra, hogy bátorítsák magukat.

Az erőszakkal és erőszakoskodással való kellemetlen és becsületembe belegázoló találkozás hatása alatt egyszerre könnyű lett beleélnem magam a zsidók helyzetébe, és megértenem, miért gyűlölik a rómaiakat. Kedvetlenségem dühvé erősödött, s mikor a dombtetőn szembetalálkoztam az oroszlánbundára ácsingózó századossal, őt is leszidtam, meg az embereit is, és még azzal is megfenyegettem, hogy a procuratornál teszek a viselkedésük miatt panaszt.

Ez azonban hibának bizonyult, mivel egyetlen eredménye az lett, hogy a sebhelyes képű százados egyszerre merő rosszindulattal kezdett vizslatni, kiféle-miféle vagyok én, a zsidó köntöst viselő és a zsidók társaságában utazó alak. Még meg is gyanúsított:

- Csak nem ahhoz a pereputtyhoz tartozol te is, amelyik a minapában vonult át rajtunk a Tibériai-tenger felé? Nem zarándoklás ideje van ám most, hanem a betakarításé! A magadfajta vándornak azonban csakis gonoszság járhat az eszében!

Bocsánatot kértem hát gyorsan, és iparkodtam kiengesztelni, hogy megkérdezhessem, miféle embereket látott. Saját szemével azonban nem látott semmit és senkit, mivel a gyalogszerrel vonuló zsidók mind az őrhelyeket, mind a vámállomásokat igyekeznek elkerülni, és ő csak hallott róluk.

- Neked is jó lesz ügyelned magadra - figyelmeztetett leereszkedőleg -, nehogy a körmük közé kerülj; mindenik galileai Róma-gyűlölő. Az országrész egyébként sűrűn lakott, mivel a pusztaságból mindig újabb és újabb lázadó elemek húzódnak oda. Pár éve is tevékenykedett ott egy olyan lázító, aki a zsidók országát hirdette, és boszorkánysággal merítette meg a Jordán vizében az embereket, hogy sebezhetetlenné tegye őket. Ennek a fickónak a fejét végül is a galileai zsidó fejedelem volt kénytelen levágatni, hogy megmutassa, mennyire nem sebezhetetlen. Hasonszőrűek még most is tekereghetnek arrafelé!

Rang nélkül való embernek tarthatott bizonyára, amiért ilyen egyszerűen utaztam, és ezért egész beszélgetésünket igen kurtán fejezte be, mégis úgy küldött tovább, minthogyha valami nagy kegyet tanúsított volna irántam.

Az úton azonban hamarosan azt kellett tapasztalnom, hogy bereti Mária mind lenézőbb pillantásokat vet rám.

- Nem valami nagy ember lehetsz a honfitársaid körében, ha ez az izzadságszagú és ragyás képű százados is ilyen felülről kezelt - mondotta csípősen.

- A te szemedben különb volnék, ugye, ha én is sisakot hordanék és szöges sarut? - kérdeztem gúnyosan.

- A légionisták legalább tudják, mit akarnak - szegte föl a fejét Mária. - De ha te római vagy, miért nem utazol római szokások szerint, és miért nem használod ki az abból származó előnyöket? Nekem sem kellene szégyenkeznem a szőrös lábad és szakállas képed miatt, ha rómaiakkal beszélsz.

Néztem rá, szótlanul, nem hittem a szememnek. Kedvem lett volna vesszőt vágni valamelyik bokorról, és megsuhintani alaposan!

- Nem tudod, ki lehetett az a lány - kérdeztem hangomat lefojtva -, aki naponként való imádkozását ígérte, ha magammal viszem, még ha a mezőn is kellene éjszakáznia? Tulajdonképpen mit gondolsz, ki vagy te?

- Soha nem hittem volna, hogy amit az életemről elmondok neked bizalmasan, te fogod éppen a szememre hányni! - tört ki Mária. - Nem volt veled valami nagy szerencsém, de ha a föltámadt Jézussal találkozom, és ő megbocsát nekem, és megtisztít, te sem vádolhatsz tovább a múltammal! De vajon te miféle undorító bűnöket akarsz levezekelni azzal, hogy ekkora szorgalommal és alázattal keresed az új utat?

Nem ezt akarta ő mondani tulajdonképpen, csak a fárasztó utazás okozta sok kényelmetlenség és bosszúság tört ki belőle ebben a formában - gondolom. Mindenesetre magamra hagyott haragjában, és odaszegődött Susannához, először ővele pörölt, ám hamarosan Náthánt és engem gyaláztak egyesült erővel.

Este a nap félelmetesen és pirosan bukott a samáriai hegyek mögé, egészen kísértetiesre színeződött a völgy, a mély medrében hömpölygő Jordán pedig elsötétült. A különös látvány valószerűtlenné tett mindent, szétfoszlatta az én gonosz gondolataimat is. Akkor is elsötétült az égbolt, jutott eszembe, amikor a zsidókirály szenvedett a kereszten, halála pillanatában meg a föld rendült meg. Föltámadásával országa valóságát tanúsította. Én azonban csak távolodom az országtól, ha útitársaimat - magamat náluk különbnek tartván - lenézem, és ez iránt az oktalan leány iránt haragot táplálok.

Miután szállásunkon megtisztálkodtam, fölkerestem Máriát:

- Megbocsátom neked gonosz és meggondolatlan szavaidat, s hajlandó vagyok azokat elfelejteni - mondottam békülékenyen.

De Máriát az iméntinél is jobban dühítették szavaim, mert szemében sötéten izzó haraggal förmedt rám:

- Te bocsátasz meg nekem, amikor te sértettél meg engem először, és azután egész nap csak a hátadat mutogattad! Tőled, férfiembertől ugyan nem lehet mást várni, Susanna is megmondta, mégis kész a szívem megbocsátani neked, és jó szót szólni hozzád, azt azonban nem tűröm, hogy te bocsáss meg énnekem, mielőtt én megbocsátottam volna tenéked!

Náthán is végighallgatván mindezt, először az égre tekintett föl, majd a kezét tárta szét tehetetlenül, ekként serkentve beletörődésre engemet is, de bennem már nem volt harag.

- Legyen, ahogy akarod, bereti Mária - mondottam. - Bocsáss meg nekem, és én készséggel megvallom, hogy semmi megbocsátanivalóm sincsen, de férjünk már meg egymással!

Mária azonban gömbölyű csípőjére rakta kezét, és gúnyos hangon kiáltott oda Susannának:

- Gyere már, nézd meg, hogy tényleg férfiú-e ez az ember, vagy csak olyan herélt római, amilyenről hallottam már!

Susanna, aki épp náddal és szárított trágyával élesztgette a fazék alatt a lángokat, jót vihogott a szája elé tett tenyerébe, én azonban, mivel a vér a fejembe szökött, és nem bírtam tovább türtőztetni magam, képen csaptam Máriát, hogy csak úgy csattant! Alighogy megütöttem, bántam a tettemet máris, és megtettem volna mindent, hogy visszacsináljam. Mária arcán a tenyerével zokogott, szipogott. Már-már kezdtem volna bocsánatáért esedezni, de Náthán intett, hogy ne tegyem. Alig egy pillanat múlva Mária lépett énhozzám, szemét illedelmesen a földre sütve.

- Igazad volt, hogy megütöttél - ismerte el. - Szándékosan bosszantottalak egész nap. Megütöttél hát, mégiscsak jobban kedvelsz a szamaradnál, amelynek csak a nyakát simogatod. De most annak jeléül, hogy csúf viselkedésemet valóban megbocsátod, csókolj is meg!

Átölelt szemérmesen, én pedig jeléül, hogy ismét rendben van közöttünk minden, megcsókoltam őt egyszer, majd megcsókoltam még egyszer. A sok veszekedés után jólesett karomban tartani, és csókolni őt, s így bizony megcsókoltam harmadszorra is. Mária azonban ekkor, noha kezét továbbra is a vállamon tartotta, odébb tolt magától, és az arcomra nézett.

- Megcsókolnád-e Susannát is ugyanígy, ha ő kérne bocsánatot? - kérdezte.

Susanna cserzett csoroszlyaábrázatára sikló tekintetem önkéntelenül is Mária puha ajkával kezdte hasonlítgatni az ő szikkadt száját, és egyszerre megértettem, hogy a lány ravasz csapdát állított nekem. De én odaléptem Susannához, és a könyökénél fogvást talpra állítva, megszólítottam:

- Ha valamiképpen megsértettelek volna, csókolj meg, kérlek, bocsánatod jeléül.

- Jaj, te szegény ember, hagyod, hogy ez a könnyű gondolkodású leány így játsszon veled? - mondotta szánakozólag Susanna. - De a szíve mélyén nem rossz ám! - tette hozzá.

Restelkedve megtörölte a száját, és huncut pillantást vetve Máriára, megcsókolt. Mária elszégyellte magát, de azért megpróbált még pörölni Susannával:

- Izráel leánya létedre hogyan csókolhattál meg egy körülmetéletlen rómait? Ilyet csak én, a bűnös, tehetek, te azonban beszennyezed magad vele!

- Nem ismerem eléggé a törvényeket - védekezett Susanna -, és ettem is már vele egy tálból. Meg aztán, ahogy én érzem, ugyanannak az atyának a gyermeke szívében ő is, mint én, noha ő római.

Szavai jólestek, és már ellenszenvet sem éreztem iránta, pedig bűzlött lélegzete a fokhagymától, amit útközben rágcsált egyvégtében, frissítőként, a szamárháton ültében is.

- Ha neked ő maga engedte, hogy a ruháit mossad, énnekem akkor igen nagy tisztesség, hogy te kész voltál engem megcsókolni - válaszoltam.

Vacsora után azonban Máriát félrevontam, és egyenesen megkérdeztem tőle:

- Bűnre akarsz magaddal csábítani? Nem tudom mással magyarázni a viselkedésedet! Én pedig azért hoztalak magammal, hogy kimentselek a bűnből!

- Valóban, különbül bántál velem, mint a többi férfi - suttogta -, magam sem értem, de a közömbösséged sért! Így legalább megérezhettem, hogy mégsem vagy irántam azért teljesen közömbös!

- Bizony, a test csak test - mondtam kesernyésen. - Nem sokat kellene csábítanod, hogy eltántorodjam. Ígéret nem kötöz, hűséget sem esküdtem senkinek. Akkor azonban máris fordulhatunk vissza, Jeruzsálembe!

- Az egész élet oly különös, és félek a názáreti Jézustól is - sóhajtott Mária. - Mégis hiszem, hogy az egyetlen, aki újra tisztává és érintetlenné tehet, az ő; ő pedig, legalábbis énnekem így mondták, nem kegyetlen a legnagyobb bűnössel szemben sem, ha az hisz benne, és a bűnét megbánja. Én azonban semmiféle megbánást vagy bűntudatot nem éreznék, ha bűnöznék veled, csak örülni tudnék, és jólesne, ha olyan módon fogadnál az öledbe! Ez is azt mutatja, hogy a sarkamtól a fejem búbjáig bűnös vagyok, hiszen egy ártatlan leány nem gondol ilyesmire! Másfelől azonban a bűnt sem tudja elkerülni senki! Magdalai Mária mondta egyszer, amikor bűneim miatt vigasztalni próbált, hogy Jézus szerint a férfi már azzal elköveti a paráznaságot, ha sóvárogva tekint egy asszonyra. Lehetetlen követelményeket támaszt a názáreti, amiket ember nem tudhat teljesíteni!

- Bereti Mária! - kezdtem kérlelni jámborul. - Nem elég megterhelő testünknek az utazás? Miért kínoznánk bűnös gondolatokkal magunkat fölöslegesen? Meg ne próbáld az éjszakai oroszlánbömbölést használni ürügynek arra, hogy mellém feküdj! Akkor aztán tényleg bűnbe esünk mindketten!

- Sem nem csábítalak, sem nem zavarlak többé - mondotta nagy és mély sóhajjal Mária -, ha bevallod, hogy te is szívesen esnél bűnbe velem, ha mernél!

- Legyen, amint kívánod! Szívemben már el is követtem veled! Érd be azonban ennyivel! - mondottam neki.

- Jaj, de szeretném, ha megint ártatlan és érintetlen lehetnék! - sóhajtotta, kezemet fölhevült arcához húzva.

Máskor azonban nem kísértett meg, és nem is bújt mellém, hogy velem próbáljon aludni.

Ebből is látnom kellett, mennyire keveset tud az országról, amelybe az utat keresi, és hogy nem lehet tőle sokat követelni. Töprengtem rajta, Náthán vajon mit akarhat a názáreti Jézustól, és miért gondolja, hogy haja tövig vágatásával közelebb jut hozzá. És hátha az én kívánságom az ország mértéke szerint ugyanolyan gyermekes, mint a Mária kívánsága? - tűnődtem.

Másnap a Jordántól másik útra kanyarodva, följutottunk egy hegygerincre, ahonnan egyszerre elénkbe tárult a Genezáret-tava. A szembefújó friss szél hullámokat keltett a tavon, amely mögött egészen távol, behavazott hegyek sora emelkedett az ég felé, alig kivehetően. Estetájt értünk a hőforrásokhoz, és megpillantottuk Heródes Antipas székvárosának oszlopsorait. A hőforrások vizét fölhasználandó a fejedelem fürdőmedencéket építtetett, amikből erős kénszag szállt felénk. A parton görög szokás szerint épített lakok és halászszállások voltak. A fürdőhöz fogadó is tartozott, mégpedig külön-külön a görögöknek és zsidóknak.

Torkig voltam már a sok kényelmetlenséggel, szállást hát a görög fogadóban béreltem, magamnak csakúgy, mint Máriának. Náthán és Susanna azonban a zsidók fogadójába mentek. Úgy találtam helyesnek, ha egyáltalában nem mutatkozom velük itt Galileában, mivel énbennem a tanítványok nem bíznak meg. Susanna járjon utána, és derítse ki, mi készül. Bizakodtam, hogy ő majd jelet ad nekem, cserébe a nagy szolgálatért, amit azzal tettem, hogy magammal hoztam Galileába. Náthánt is csak ismertem már annyira, hogy az erszényem kezelését továbbra is őrá bíztam, akárcsak azt is, hogy az állatokról gondoskodjék. Ezzel kötözöm a legerősebben magamhoz, gondoltam. Ők azonban csak megaludni szándékoztak, majd továbbmenni a Galileai-tenger északi partján a Tibériástól alig egynapi járóföldnyire lévő Kapernaumba, ahol a názáreti Jézus tanított. Amennyire Susanna tudta, még nem járt sohasem Tibériás városában.

Másnap napkeltekor fölsántikáltam a tetőteraszra. A Jordán-völgyi forróság után frissülés volt beszívni Galilea levegőjét, és gyönyörködni a tóban, amelynek üvegszerű vizén a napkelte tüzes csíkjai ringatóztak. Erős illat sodródott a mirtuszbokrok felől. Minthogyha világosabban és tisztábban láttam volna, mint azelőtt bármikor, tisztábban érzékeltem az illatokat, bár különösképp testetlennek is éreztem magam. Állapotom a részegségre emlékeztetett, és egészen addig nagyon élveztem, amíg csak erőt nem vett rajtam az erős hidegrázás. Akkor láttam, hogy a lábam mennyire dagadt.

Délután láz gyötört, a lábam egészen térdig bedagadt, és a sarkamon lévő fájdalmas sebtől vörös csík húzódott fölfelé. A görög fürdőorvos késsel nyitotta meg a daganatot, és vérfrissítő szereket itatott velem. Tizenegy napig feküdtem betegen a görög fogadóban, abban a hitben, hogy meghalok. Bereti Mária ápolása azonban, no meg a kénes fürdővíz segítette gyógyulásomat. Étel nem maradt meg bennem jó néhány napig, és akkor is igen gyönge voltam még, amikor már lábadoztam. Gyaloglással ne erőltessem magam - figyelmeztetett az orvos. Így aztán elég időm maradt élményeim följegyzésére arról, mikor és hogyan indultam útra Jeruzsálemből, és mi minden történt útközben. Náthánról és Susannáról egész idő alatt nem hallottam semmit.


KILENCEDIK LEVÉL

Marcus Tulliának.

Lábadoztam még, gyönge voltam és levert. Akaratlanul is kínzott a gondolat, hogy váratlan és csaknem halálos megbetegedésem figyelmeztetés: ne próbáljak a nem reám tartozó titokba beleavatkozni! Ezért aztán szobámban tartózkodtam leginkább, és nem kerestem a kapcsolatot a többi, különféle országból és népek köréből való, leginkább igen gazdag fürdővendéggel, akik a gazdagság és a kényelem okozta betegségeiket gyógyítgatták, és a római tisztekkel sem, akik a tábori élet következményeit kezeltették.

Testemet masszíroztattam, hajamat és szakállamat görögösre fésültettem és igazíttattam a szobámba rendelt borbéllyal, és fölös szőrszálaimat is eltávolíttattam - mint akinek már úgyis minden mindegy. Olyanformán viselkedtem, mint egy megbántott gyermek, aki az őszinteségéért kapott meg nem érdemelt büntetést. Terád is másként gondoltam, Tullia, mint Jeruzsálemben, csakazértis vágytam utánad. Az ostoba Máriára viszont nagyon ráuntam, mivel kitartó ápoló és sikeres gyógyító munkája táplálta önelégültségében úgy tekintett rám, mintha ő rendelkezne velem.

Szokatlanul nagy sürgés-forgás mindössze egy alkalommal keletkezett, amikor Pontius Pilátus procurator felesége érkezett fürdőzésre Caesareából. Magam is láttam a tetőteraszról a hordszékét csakúgy, mint a díszkíséretét. A kísérő légionáriusok mellett ott voltak a Heródes Antipas küldötte vörösbe öltözött lovasok is, akik a galileai határtól kísérték őt a fürdőbe, ahol egy nyári palota volt számára berendezve, kertjében külön fürdőmedencével.

Számomra nyilvánvaló volt, hogy Claudia Procula mint az öregedését sejtő, de megvallani még magának sem akaró asszonyok legtöbbje - betegeskedő és nyugtalan, fürdőzésre hát elég nagy szüksége lehet; a nyáridény elején pedig a Földközi-tenger keleti vidékén a galileai rész levegője a legjobb és legegészségesebb. Jönnek is a tibériási fürdőkbe Heródes Antipas üzletszerzői működése nyomán fürdővendégek Damaszkuszból, de még Antiochiából is. Ennek ellenére gyanakodtam, hogy Claudia Procula váratlan látogatásának egyéb okai is lehetnek.

Fékezhetetlen kíváncsiságomat két napig voltam képes türtőztetni, harmadik nap azonban már dupla viasztáblára írott üzenetet küldöttem neki, és tudakoltam, mikor látogathatom meg. Claudia Procula, a rövidesen visszaérkező szolgáló szerint igen nagy meglepetést és örömöt jelentő levelemre azt az üzenetet küldte, hogy akár azonnal szívesen lát.

Még mindig érzékeny sarkamra való tekintettel hordszéken vitettem magam a nyári palota oszlopcsarnokáig, ahonnan botomra támaszkodva bicegtem be. A személyemet érintő kegy általános feltűnést keltett a fürdővendégek között, mivel Claudia Procula igen határozottan jelentette ki korábban, hogy betegségére való tekintettel sem vendégeket, sem tisztelgő látogatókat nem fogad.

Engem azonban szolgálói késlekedés nélkül vezettek egy napfényes, de azért kellemesen hűvös terembe. A feltűnően sápadt és bágyadt tekintetű Claudia Procula nyugágya bíbor párnáin hevert. Mellette egy nagyjából vele egykorú és előkelő öltözékű zsidó nő ült tisztelettudóan.

Claudia a karját tárta felém:

- Ó, Marcus! Micsoda öröm régi ismerőst és megértő embert látni! - kiáltotta. - De hát mi történt veled? Mi baja a lábadnak? Én is beteg vagyok ám nagyon: nem tudok aludni, rossz álmaim vannak, a gyomrom is hol így van, hol úgy, és a májam sincs rendben.

- Ez az a fiatalember, akiről már meséltem neked - mondta társnője felé fordulva. - Marcus Mezentius Manilianus, gyermekkori barátom. Atyja a leghíresebb asztronómus volt Rómában, Maecenasnak is rokona, és így az etruszkok közül származik, akik valamikor magával Aeneasszal versengtek a hatalomért. Húsvétkor találkoztunk legutóbb, Jeruzsálemben. Igazán nem gondoltam, hogy itt is találkozom vele.

Hagytam, hadd beszéljen, mert noha a teljes igazságot mondta, nagyon is túlzott. De ha valami okból így kell beszélnie, és a jelentőségemet hangsúlyozni akarja társalkodónője előtt - miért tennék én ellenvetést?

- Ez a derék asszony Heródes Antipas quaestorának a felesége, Johanna, akivel Jeruzsálemben ismerkedtem meg - mutatta be felém fordulva társalkodónőjét. - Most is elígérkezett mellém ittlétem napjaira, aminek azért is - örülök, mert őbenne minden tekintetben megbízom.

Johanna mosolygós arccal, de fürkésző tekintettel nézett reám. Telt, puha arca volt, szeméből azonban tapasztaltság sugárzott.

- Üdvözöllek, Marcus Mezentius - mondotta. - De te, a római, miért viselsz szakállt, és miért öltözködsz úgy, mint Izráel gyermekei?

- Mindig alkalmazkodom a helyhez, ahol járok - válaszoltam könnyedén. - Filozófus vagyok, és meg akarom ismerni a különféle országok szokásait. Izráel Istene és az ő törvényei iránt pedig kifejezetten nagy tisztelettel viseltetem, amennyiben nem akadályoz hódolatomban a császár szelleme előtt.

- Valóban nagyon megváltoztál - kiáltott föl Claudia Procula, aki csak ekkor figyelt föl ruházatomra -, nem tudom, tetszene-e férjemnek az öltözeted. - Majd élénk csevegéssel számolt be nekem Pontius Pilátus egészségi állapotáról és gondjairól, a szolgálók pedig süteménnyel, gyümölccsel és jéghideg borokkal kínálgattak. Később azonban kiküldte a szolgálókat, és Johannához fordult:

- Nézz körül, Johanna, nem maradt-e itt fülelni valamelyik. Nem tűröm, hogy kihallgassanak!

Johanna igen nagy gyakorlottsággal végezte ezt a munkát; amikor az ajtóból kitekintett az előtérbe, egy mozdulattal a szoba falát elfedő függönyöket is végigtapogatta, és megvizsgálta az ablaknyílásokat is. Claudia Procula maga mellé hívott:

- Emlékszel-e még a názáreti Jézusra, akit Jeruzsálemben feszítettek keresztre? - kérdezte halk hangon.

Johannára néztem, és nem szóltam semmit, de végül is ráhagytam:

- Emlékezem, hogyne. Még mindig foglalkoztatja a gondolataimat. Szívesen hallottam volna róla többet is, de a tanítványai bizalmatlanok, és nem állnak szóba idegenekkel.

- A tanítványai visszatértek már azóta Galileába, ki-ki a maga munkájához - mondotta Claudia Procula. - Legtöbbjük éppen ezen a tavon halászik.

- Meglehet - hagytam rá -, én is hallottam a szóbeszédet, még Jeruzsálemben, hogy eljöttek volna onnan. És azt is, hogy az ő nyomaikon mások is eljöttek Galileába. Talán csak nem fogják őket üldözni itt?

- Nem, nem fogják - vágott közbe élénken Johanna. - Heródes fejedelmet meggyőzték az okos tanácsadók, hogy semmi haszon nem volna az üldözésükből. Tulajdonképpen inkább fél tőlük, és tudni sem akar róluk. Keresztelő János lefejeztetésével annak idején politikai baklövést követett el, hallani sem akar többé prófétákról!

- Én, a magam részéről megtettem minden megtehetőt, hogy férjem ne ártson annak a szent embernek - magyarázkodott Claudia Procula.

- Miért kínzód magad azzal a régi dologgal még mindig? - kérdeztem gyorsan. - Végeztek ki ártatlanokat azelőtt is. A világ olyan, amilyen, úgysem tudjuk megváltoztatni! Felejtsd el minél hamarabb, és ápold egészségedet, hiszen ide is azért jöttél!

- Nem érted, miről van szó! - jött tűzbe Claudia Procula. - A világ többé nem ugyanaz, mint volt. A názáreti Jézus pedig föltámadt a sírjából, noha ezt te akkor nem hitted el! Meg is jelent az övéi előtt, és hiszed, vagy sem, itt van most is!

- Nem tudod, mit beszélsz, Domina! - csitította őt Johanna a szája elé tartva ujjait.

Jobban szemügyre véve Johannát, egyszerre eszembe jutott, hogy Susanna említette ezt a nevet.

- Ismerlek téged, tiszteletre méltó Johanna - szólítottam meg. - Azt is tudom, hogy a názáreti Jézussal jártál együtt, amikor még élt, nem tagadhatod!

- Nem tagadom, és nem is akarom tagadni - mondotta Johanna ijedten pillantva reám. - Otthonomat és férjemet hagytam el őérte, és követtem őt mindaddig, amíg a férjem állása és helyzete miatt kénytelen voltam visszatérni. De te honnan tudod mindezt, idegen?

Nem akartam tovább képmutatóskodni.

- Én is tudom, és hiszem, hogy feltámadt a halálból - mondtam -, és azt is, hogy Isten fia. De hogy ez mit jelent, nem tudom. Eddig még soha nem történt ilyesmi! Az ő országát akarom megtalálni, de az övéi sem megismerni, sem befogadni nem hajlandók engem. Azt hallottam, eljött Galileába, és ezért indultam utána én is, azt remélve, itt megtalálom!... De mikor megérkeztem, teljesen megbénult a lábam vérmérgezés következtében, és mert mozdulni sem bírtam, nem kereshettem őt. Annak a jele lett volna vajon, hogy ő sem fogad el engem? Valld be őszintén, Claudia, te is miatta jöttél ide Galileába!

Az asszonyok először egymásra, majd reám néztek megdöbbenve, és egymás szavába vágva kiáltoztak és kérdezősködtek:

- Te, a római és filozófus, valóban hiszed, hogy a halálból föltámadt, és eljött ide, Galileába?

- Hiszem, igen, kénytelen vagyok hinni - feleltem nekik. Felfokozott közlési vágyamnak ellenállni a továbbiakban már nem tudván és nem is akarván, elmondtam nekik a Lázáréknál való vendégeskedést, találkozásomat magdalai Máriával, és hogy miként utasított el Tamás és János, mi történt cirénéi Simon házánál, és hogy a hozzám Zákeus társaságában ellátogató Máté miképpen tiltott fenyegetéseivel még attól is, hogy a názáreti Jézus nevét fennhangon kimondhassam.

- Ezt bizony rosszul tette - vágott közbe Johanna. - Én magam is emlékezem, hogy egy bizonyos férfi, ki őt nem is ismerte, betegeket gyógyított nevében. A tanítványok neki is megtiltották, de a názáreti megdorgálta őket, mondván, hogy ez az ember nem használta föl rosszra a nevét, és rosszat sem mondott róla. Nem értem hát, miért ne használhatnád te is az ő nevét, ha egyszer hiszel benne!

Azt is elmondtam, hogyan hoztam magammal Susannát Jeruzsálemből.

- Ismered az öregasszonyt? - kérdeztem Johannától.

Alig titkolt megvetéssel, vonakodva felelte:

- Ismerem, nagyszájú és folyton zsémbelő, ostoba parasztasszony, aki a törvényeket sem ismeri! Jézus azonban neki is megengedte, hogy kövesse.

- Valóban megváltoztál a római napokhoz képest, Marcus! - nézett rám gyanakodva és csodálkozva Claudia Procula. - Tulliádat láthatólag elfelejtetted a názáreti Jézus miatt. Ne hidd, hogy nem tudom. Eljutnak ám Caesareába is a római pletykák. El sem tudom képzelni, tulajdonképpen mit akarsz a názáreti Jézustól.

- És te mit akarsz tőle? - vetettem oda ingerülten.

- Én nő vagyok, énnekem jogom van álmodni - vonta meg soványka vállát szeszélyesen Claudia Procula. - Bizonyára meggyógyítaná az álmatlanságomat és más bajaimat is, ha találkozhatnék vele. Mindenekelőtt a prófétára vagyok kíváncsi, akit keresztre feszítettek és föltámadt a halálból.

- Belőlem már kihalt a kíváncsiság és az álmodozási kedv; az országát keresem mindaddig, amíg az a földön van. Azután azt is mondták, hogy az öröklét szavai vannak nála. De miért beszélünk az én dolgaimról? Mondjátok el inkább ti, megérkezett-e Galileába, és mutatkozott-e már az övéinek?

- Nem tudok semmi bizonyosat - válaszolt elkomolyodva Johanna. - Az országát tanítványaira bízta, másokhoz, mihozzánk, asszonyokhoz is, példázatokkal szólott. Mi azonban olyanok voltunk, hogy láttunk, és mégsem láttunk, hallottunk, és mégsem hallottunk. A tanítványok teljesen elkülönültek, és az asszonyoknak nem mondtak el semmit soha. Emiatt vált meg tőlünk haraggal magdalai Mária, és tért vissza Magdalába. Annyit azonban tudok, hogy a tanítványok közül heten hajnali halászatra indultak a napokban, s olyan zsákmánnyal tértek vissza, ami csaknem szétszakította a hálójukat, és bár repestek, és kacagtak az örömtől, mégsem mondták el, tulajdonképpen mi történt velük.

- Csodálkozom, hogy ezek a tanulatlan halászok még a magdalai Máriát is megharagították, aki pedig oly sokat áldozott rájuk a vagyonából! Az is elvárható lett volna tőlük, hogy téged, a főrangú asszonyt beavassanak a dolgaikba! Úgy sejtem, a te érdemed, hogy itt nem üldözik őket.

- Hálátlanok! - tört ki a szemrehányás Johannából, de nyomban próbált igazságosabb lenni. - Óvniuk kell a titkokat, amik reájuk bízattak. De vajon miért választotta épp ezeket az embereket?

- Nekem, a júdeai procurator feleségének, talán a tanulatlan halászok is elismerhetnék a rangomat, és jelenthetnék uruknak, ha én találkozni akarok vele! - öntötte el a gőg Claudia Proculát. - Az ilyenek a legnagyobb kitüntetésnek tarthatják, ha én valakinek a közvetítésével hozzájuk fordulok! Nem kis előnyeik származhatnának titkos jóindulatomból!

- Azt hiszem, nemigen vagy képes az országát megérteni, Claudia! Nem mágus ő, nem is varázsló! - láttam jónak közbe szólni. - Próbáld már megérteni, az Isten fia!

- Te se feledd, én meg a császár rokona vagyok! És nemegyszer étkeztem az asztalánál is, amikor még Rómában tartózkodott - förmedt rám megsértődve Claudia.

- Én csak asszony vagyok, Izráel pedig nem ismeri el, hogy a nőnek is van lelke - emelte föl kezét Johanna. - Ő azonban megengedte, hogy követhessük, és szívemben én is sejtem az ő országát. A tanítványai még mindig civakodnak rajta, hogy fölépíti-e az országot Izráel számára, és mikor. Izrael azonban hagyta, hogy keresztre feszítsék őt, és ezzel a vére is reájuk száll. Isten választott népe sem lehetnek ezután, legalábbis az én asszonyi értelmem szerint.

Lassacskán belefáradtam ebbe a meddő beszélgetésbe, Claudia Proculát egyszerre jelentéktelen asszonynak láttam.

- Ne ezzel törődjünk most, hanem azzal, mit kell tennünk, hogy találkozhassunk vele! - mondtam türelmetlenül.

- Nem is tudom - felelte tanácstalanul Johanna. - Legfeljebb várakozhatunk. Én is mióta várakozom már, és még mindig nem történt semmi! Megeshet, hogy mirólunk, asszonyokról, elfeledkezett. Az meg egyenesen borzasztó, ami tevéled történt, hogy a vérmérgezésed miatt nem keresheted őt tovább.

- Már majdnem meggyógyultam - jegyeztem meg. - Csónakban vagy hordszékben el tudok jutni bárhová. De lelkileg nagyon levert vagyok, erőszakkal pedig nem akarok próbálkozni. Nem is hiszem egyébként, hogy erőszakkal bárki is megtalálná őt. Annak jelenik meg, akinek akar, gondolom. Azt is elhiszem már, hogy az ő szemében én nem vagyok méltó erre.

- Nem értem a tehetetlenségedet! - mondotta Claudia Procula gúnyosan. - Én viszont türelmetlenül várom a vele való találkozást, mivel a fürdőzés aligha fogja meggyógyítani az álmatlanságomat. Bizonyosan tennék valamit, ha férfi volnék, nekem azonban a rangomra is tekintettel kell lennem.

- Elmehetnél csónakkal Magdalába, és fölkereshetnéd Máriát - mondta elgondolkodva Johanna. - Nekem a férjem miatt nem lehet elmennem hozzá, mivelhogy rossz hírben van. Ide sem hívhatom el, hogy titokban találkozhatna Claudia Proculával. Te azonban keresd föl, és kérj tőle tanácsot. Nem a társaságát szégyellem, mondd meg neki, akkor sem szégyelltem, amikor együtt követtük a názáreti Jézust, de a jelenlegi körülmények között nekem a férjem udvarbeli helyzetére is kell gondolnom. Egy férfinak, mint te, érthetetlen az ilyesmi, ő azonban meg fogja érteni, mivel ő is nő.

- Ifjú és élni vágyó római vagy - mosolyogta el magát kajánul, amikor habozásomat észrevette. - Nyugodtan benézhetsz hozzá anélkül, hogy bárki is csodálkozna rajta. De mert azelőtt hét gonosz szellem tartotta megszállva, még ma is rossz a híre Galileában, noha régi rossz szokásait már rég nem gyakorolja, tudomásom szerint.

Sejtettem, hogy a nők közti vitába való beavatkozással semmit sem érnék el. Megígértem, hogy gondolkodom rajta, és aztán már csak egészen hétköznapi dolgokról beszélgettünk. Claudia Procula tudakolta, nem akarom-e később, amikor kissé már jobban érzi magát, a városba kísérni őt, és megnézni vele együtt a kocsiversenyeket. Heródes Antipas nemcsak a városára büszke, de az általa építtetett kocsihajtó pályára és a színházra is. Claudia egy udvariassági látogatást a rangjára való tekintettel is elkerülhetetlennek tartott. Ezután elbocsátott, de előbb megfogadtuk, hogy ha a názáreti Jézusról hallanánk, késedelmeskedés nélkül értesítjük egymást. Ebédre is meghív magához hamarosan - ígérte még.

Hazafelé mentemben egy szidóni kereskedőn akadt meg a tekintetem, aki a fürdőépület oszlopcsarnoka előtt teregette szét éppen a szöveteit. Megálltam, és vásároltam egy aranyfonállal hímzett selyemkendőt, és azon nyomban elküldtem Claudia Proculának.

Bereti Mária, aki a göndör szakállú szidónival is láthatott üzletelni, türelmetlenül várta már jöttömet. Őneki vásároltam ajándékot, vélhette, de mert hiába várakozott jó darabig, korholni kezdett:

- Egész szilárdan állsz már a lábadon, amint látom, csak valami kedvedre való történjék körülötted. Engem azonban függönyök mögött, bezárt szobában tartasz, mintha csak a társaságomat szégyellned, noha itt senki sem tud rólam mást, mint azt, hogy milyen önfeláldozóan ápoltalak, amikor a halál torkában voltál. Én is szívesen találkoznék pedig emberekkel, és vitetném magam fedett csónakban ki a vízre. De te énrám nem gondolsz, csak magadra és a magad kényelmére.

Letörten gondoltam porba hulló reményeink közül vissza rá, hogy mekkora lelkesedéssel indultunk el Jeruzsálemből erre az útra. Másként beszélt a názáreti Jézusról Claudia Procula is a bűntudattal teli jeruzsálemi napokban, amikor megrendült a föld. Bizonyosan más volt Johanna társalkodónő is, amikor még Jézussal vándorolt Galileában, és sem az otthonával, sem a férjének, Heródes Antipas pénzügyi intézőjének a magas állásával nem törődött! Itt bezzeg, a márványoszlopok és a kert mirtuszbokrai között, hallgatva az édes fuvolaszót, a hőforrás kénes illatában, mintha minden a régi medrébe, a fényűzéshez és kényelemhez tért volna vissza, amit semmi természetfölötti sem zavarhat meg.

- Nem emlékszel, bereti Mária, miért indultunk erre az útra? - kérdeztem.

- Dehogyisnem emlékszem, jobban, mint te, és várom is jámbor lélekkel a híradást Náthántól vagy Susannától - szegte föl a fejét, s bámult rám ostoba, kerek képpel Mária. - Mást nem is tehetek. Azonban miért ne találhatnám közben mulatságomat mindabban, ami a számomra merőben új itt!

- Ami itt körülötted van, az a világ - mondtam -, és az ilyenfajta társasággal és környezettel hamarább betelsz bizony, mint bármi mással. Én mindezt odaadnám, hogy ha csak távolról is, de megpillanthatnám a föltámadottat!

- Én is - helyeselt Mária sietősen. - De miért ne örülhetnék a várakozás ideje alatt is? Olyan vagyok most, mint a szegény falusi lányka, aki a városban először járván éppen egy szíriai játékboltjába csöppent. Nem akarom, hogy nekem adják a játékokat, de olyan bolond sem vagyok, hogy ne nézegessem, és ne érintsem meg őket, ha egyszer megtehetem.

Nem értettem meg igazán, de már belefáradtam a követeléseibe.

- Megkapod! - ígértem neki kelletlenül, inkább csak azért, hogy megszabaduljak tőle. - Csónakot fogadok holnap, és átvitetjük magunkat Magdalába. Úgy hallottam, a galambtenyésztő asszony is otthagyta a tanítványokat, és odahaza van. Menjünk el hozzá, nézzük meg!

Ez az ígéret sem lelkesítette föl bereti Máriát.

- Indulatos asszonyszemély magdalai Mária - mondotta zsörtölődve. - Igaz, hogy ő volt az egyetlen, aki kedves volt hozzám, emberszámba vett, és a názáreti Jézusban is ő tanított meg hinni, de azért félek tőle!

- Ugyan, miért félsz? - kérdeztem csodálkozva. - Énhozzám, az én utamba is ő irányított először, a városkapuhoz, a szavakat is ő adta a szádba!

- Olyasmiket követelhet tőlem, amihez nincs már kedvem, amióta oltalmad alá fogadtál - válaszolta Mária. - Az ő akarata azonban erősebb az enyémnél, és hogyha rám parancsol, nem szegülhetek ellene.

- Mitől félsz, miféle parancstól? - kérdeztem.

- Mivel ő mindig feketében jár, hátha azt fogja parancsolni, hogy a szép ruhákat, amiket tőled kaptam, vessem le, s öltözzem a vezeklők zsákszövetébe én is. Vagy hogy miután elhoztál ide Galileába, mondjak le rólad. Ettől félek leginkább!

- Bereti Mária! - kiáltottam haragosan. - Mit akarsz tulajdonképpen tőlem, és mit képzelsz rólam?

- Nem akarok semmit, és nem képzelek semmit! - kiáltotta még hangosabban, és dacosan rázta a fejét. - Olyat énrólam ne gondolj! Szeretnék egy darabig még veled maradni, ennyi az egész. Bezzeg pár napja másképpen beszéltél, mikor az ágyadon hánykolódtál a láztól, és a kicserepesedett szádat nedvesítgettem, te meg könyörögtél, hogy a kezem tartsam a homlokodon, elalvófélben meg éppenséggel azért, hogy éjszaka fogjam a kezedet! Azért én sem nem akarok, sem nem képzelek semmit, ne gondold! Ezek a napok voltak életem legszebb napjai. Nem akarom, hogy megszakadjanak. Persze azt fogjuk tenni, amit te akarsz, és soha nem azt, amit én!

Ebből is láthattam, ideje tőle megválnom. Minél többet volt velem, annál inkább igyekezett minden lehetséges módon magához kötözni, én azonban semmiképpen sem tudtam megszokni a társaságát. Mint aki könnyelműen rabszolgát vagy kutyát vásárol magának, és ő jut tőlük függőségbe.

Másnap azért fogadtam egy halászcsónakot, két evezőssel, és a Genezáret napsütötte hullámain elindultunk Magdala felé. Bereti Mária kényesen, függöny mögé húzódva próbálta arcát a napfénytől elrejteni, és mint az asszonyok a fürdőben, ő is uborkalével kenegette útközben az arcbőrét, hogy fehér maradjon. Jeruzsálemből szamárháton idefelé jövet, ilyenre bizony még nem gondolt!

Én, a galileai nyelvjárással való ismerkedés kedvéért is, beszélgetni kezdtem az evezősökkel. A két, meglehetősen barátságtalan férfiú, eléggé kedvetlenül válaszolgatott kérdéseimre. Tibériás városa mellett haladván azt figyelhettem meg, hogy a görögös pompájú új várostól, amelyet Heródes Antipas tíz-egynéhány esztendeje alapított, s amelynek csinosítására oly sokat áldozott, láthatólag idegenkedtek az én evezőseim. Vitorlát próbáltak feszíteni, hogy minél gyorsabban elhagyhassuk, de az irányát szeszélyesen változtató szél azt nem tette lehetővé, így aztán kénytelenek voltak nekilátni az evezésnek.

Ezen a vízen történt valahol az is, hogy a názáreti Jézus a vízen járt, jutott eszembe. Most, szemlélve a barnán és kéken sejlő hegyeket a friss széltől fodrozódó és napsütötte vízről, az egész történet teljesen hihetetlennek tetszett. Magam is valami délibábot, álmot vagy babonás halászok kitalálta mesét kergetek itt, lett rajtam úrrá valami enyhe szomorúság. A betegségem óta úgy éreztem, mintha már mérhetetlen idő választana el a jeruzsálemi napoktól. Mintha a názáreti Jézus soha nem is élt volna a földön. A két emberrel fogtam beszédbe ismét, hogy visszakényszerítsem magam a kézzelfogható valóságba.

- Láttátok-e valaha a názáreti Jézust, mikor ennek a tónak a partján tanította az embereket?

A két tekintet összevillant, az evezők megálltak, és gyanakodva visszakérdeztek:

- Miért kíváncsiskodsz ez után, idegen?

- Jeruzsálemben voltam, amikor megfeszítették - mondtam nekik -, pedig szerintem nem érdemelt annyira kegyetlen és megalázó halált.

- Nem érdemelt bizony, de galileai volt, és bennünket, galileaiakat Jeruzsálemben megvetnek - felelték a halászok. - Ő maga volt az oka, hogy kapzsi papok és álnok farizeusok kezére került.

- Láttátok őt valaha? - kérdezősködtem tovább.

Egymásra pillantottak habozva és némán, mígnem győzött bennük a galileai büszkeség:

- De milyen sokszor! - bizonygatták. - Egyszer ötezren hallgattuk a tanítását. Mégis megvendégelt mindannyiunkat, és jól is tartott öt árpakenyérrel és két hallal, de még maradt is utánunk tizenkét vékára való, ami nem fogyott el. Ilyen ember volt!

- Miről beszélt? A tanításaira emlékeztek-e? - kérdeztem izgatottan.

- Minekünk, egyszerű embereknek, nem szabad olyanokat mondanunk, csak az urakat haragítanánk vele magunkra - védekeztek kényszeredetten.

- Csak emlékeztek azért valamire?! - unszoltam őket. - Idegen országból jött utazó, fürdővendég vagyok, nem árullak el benneteket!

- Amiket most mondunk, nem mi mondjuk, ő mondta:

"Boldogok a szegények, mert övék az ország. Boldogok a szelídek, ők kapják örökségbe a földet. Boldogok azok, akiket üldöznek és gúnyolnak. Boldogok vagytok, mert nektek az ő országában nagy jutalmatok lészen. Senki sem szolgálhat két urat. Ne aggódjatok. Nehezebb a gazdagnak az országba bejutnia, mint tevének a tű fokán átmennie."

Sűrűn ismételgethették ezeket a szavakat maguk között, éreztem meg, és azt is, hogy a názáreti tanításából is csak a kedvükre valókat fogadták el. Ennél többre azonban nem emlékeztek - vagy nem akartak többet mondani. Szemükben így is káröröm csillant, amikor megpillantották tiszta és jó ruháimat, meg az ülőpárnát, amit a csónakba is elhoztam magammal.

- Mi mást tudtok még mondani róla? - kérdezősködtem tovább.

- Kitűnő halász volt. Nagy rajokra bukkant ott, ahol mások egész éjszaka hiába próbálkoztak. Egyszer úgy szálltak partra, hogy a bárka a bőséges zsákmány súlya alatt csaknem elsüllyedt, noha a többiek üres csónakkal jöttek vissza. Azután a vihart is meg tudta leckéztetni, a háborgó vizeket szempillantás alatt lecsillapította. Úgy mondják, tudott beteget is gyógyítani, de mi ezzel nem törődtünk, mivel nem voltunk betegek soha. Leginkább azonban azt csodáltuk, hogy a belső országrészből, Názáretből jött, mégis milyen jól ismerte a vizet, a szeleket és a halak mozgását.

Nem tudtam többet kiszedni belőlük, bármilyen kíváncsi voltam. Gyanakodtak volna csak reám a további kérdezősködéseim miatt.

- Jeruzsálemben azt beszélik, hogy föltámadt a sírjából, és visszajött ide, Galileába. Hallottátok-e ti is? - kérdeztem végül.

Erősen meghúzták az evezőket, és csak egy kis idő elteltével válaszoltak:

- Asszonyfecsegés! Sírjából a halott nem támad föl! Ugyanolyan ember volt ő is, mint mi, noha tanított, és csodákat is tett. Nem csalsz bennünket tőrbe, bármilyen ügyesen is fűzöd a szavakat!

- A kapernaumiak kitalálása az egész. Mi azonban tibériási halászok vagyunk! - fejezték be a beszédet, s többé nem lehetett szavukat venni.

Magdala nagy halászfalu, ahol több ezren laknak. Halsózójuknak bűzét messziről megéreztük. Halászaim a sekélyben gázolva húzták ki csónakukat a partra, ahol járandóságukat - további szolgálataikról lemondva - kifizettem. Miután botomra támaszkodva, és Máriától is támogatva, jóformán az egész falun átbicékeltem, megkérdeztem végre, hol lakik magdalai Mária. Ismerték őt jól. Azon nyomban megmutatták a falutól kissé távolabbra, a Galamb-szakadék közelében lévő épületek csoportját, mondván, hogy ott. A mezőről hazatérő egyik földműves még a szamarát is átengedte, látván, hogy sántikálok. Ő is furcsán mosolygott azonban, magdalai Mária nevét hallván tőlem említeni.

- Igen bölcs és nagyon gazdag asszonyszemély - ismerte el -, sok galambász dolgozik neki, és a dúcaiban a templom részére tenyészt galambokat. Igen szép kertje van, és a halsózónak egy része is az övé. Gyakran van távol, de a napokban állítólag hazajött ismét.

- Azért már nem olyan fiatal ő sem, mint volt - jegyezte meg barátságos mosollyal pillantva reám -, és amint mondják, megváltoztatta az életmódját, jámbor szívvel alamizsnát osztogat a szegényeknek. Azt pedig magad tudod, mit kívánsz tőle!

Úgy indultam erre a kirándulásra, hogy sokat nem vártam tőle, mégis amikor a szamár hátán mind közelebb jutottam a házához, egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy fehér arcát mielőbb megpillanthassam. Képe úgy élt bennem, amilyennek a Lázárék vendégszobájában láttam, és éreztem, annyira kívánom látni őt, mint asszonyt még soha! A szamár tulajdonosa oldalról figyelte arckifejezésemet:

- Te is ugyanúgy viselkedsz szemmel láthatólag, mint mindenki. Minél közelebb kerülsz a házához, annál türelmetlenebb vagy. Én azonban nem kívánkozom közelebb. Bocsásd meg, ha a keresztútnál elbúcsúzom, és magadra hagylak.

Még hajszolta is a szamarat, amikor elváltunk, csak magdalai Mária házától elkerüljön mielőbb!

- Nem lesz ebből semmi jó! - sóhajtotta kelletlenül bereti Mária. - Forduljunk vissza! Hiába takargatom az arcomat, amikor ilyen borzalmasan tűz a nap, és egyébként is félek és izzadok!

Én azonban csak azért is besántikáltam, és ott az udvar közepén megpillantottam egy fekete ruhás asszonyt, amint épp galambokat etetett. Felhőként vették körül a galambok, karjára szállottak, és vállára ereszkedtek. Amikor bennünket észrevett, azonnal kiszórta a galambok elé a magot, és arcát föltakarva sietett hozzánk, hogy csodálkozva, de örömmel köszöntsön bennünket.

- Éreztem, hogy vendéget kapok - kiáltott föl -, azt azonban nem gondoltam, hogy te leszel az, római, és te, bereti Mária!

- Békesség neked, magdalai Mária! - üdvözöltem, egyszerre töltött el öröm és áhítat, amiért ráncos, fehér arcát és ragyogó szemét újra láthatom. Kedvem lett volna lábai elé borulva ölelni át a térdét, köszöntésül.

Két kézzel hessegetve a feje körül röpdöső galambokat, az udvarról a lugasba vezetett át bennünket. Nyomban vizet hozott, és ellenkezésemmel mit sem törődve hajolt elém, és mosta meg lábam. Mária lábát is megmosta, noha - vihogását a tenyerébe rejtve szemérmetesen - ő is tiltakozott ez ellen a megtiszteltetés ellen. Majd miután szomjunkat elolthattuk az általa kínált friss forrásvízzel, bereti Máriát elküldte mellőlünk.

- Menj, ostoba leány, nézegesd meg a galambokat, és nézz körül a házban, csak minket ne zavarj!

Bereti Mária futvást indult megszabadulván mellőle. Magdalai Mária fejcsóválva nézett utána:

- Mit tettél ezzel a lánnyal? - tudakolta felém fordulva. - Te adtál rá ilyen tarka ruhákat? Úgy láttam, mintha gonosz szellem kukucskált volna a szeméből, pedig Jeruzsálemben még alázatos volt és bűnbánó!

- Tudomásom szerint semmi rosszat nem tettem vele - védekeztem. - Ha meg arra gondoltál, hozzá sem nyúltam. Ő viszont hűségesen ápolt, amikor én feküdtem, és a lábammal bajlódtam a tibériási fogadóban.

- Jóakarattal a férfi nemegyszer sokkal nagyobb kárt okoz az asszonynak, mintsem gondolná! - szólt közbe magdalai Mária. - Nem való vagy te ennek a lánynak a nevelőjéül! Jobb, ha megszabadulsz tőle.

- Ő is a názáreti Jézust keresi, akárcsak én! - védekeztem, és sajgó szívvel fogtam bele a beszámolóba, hogy indultunk útra Jeruzsálemből, mint hagyott magamra Susanna és Náthán, és a tibériási fürdőben, Claudia Procula társaságában, hogyan találtam rá Johannára. Magdalai Mária fejcsóválással és fehér arcán különös mosollyal hallgatta beszédemet.

- Én is ismerem a fukar Susannát meg a dölyfös Johannát - mondotta kissé kedvetlenül. - Bár, amikor mint nővérek jártunk együtt, énnekem hályog lehetett a szememen, és bizonyára csak Jézust láttam. Annyit már te is láttál a tanítványokból, hogy tudd, miféle emberek, és milyen fukarul őrködnek az ország titkán. Azt sem igen csodálhatod kevésbé, mint én, miféle építőanyagból kívánta a názáreti az országát fölépíteni. Hazatértem hát otthonomba, hogy várakozzam, és mert már megelégeltem az önfejű férfiak és az egymásra irigykedő asszonyszemélyek társaságát. Tudom, hogy ő előttük jött Galileába, ám azon sem csodálkoznék, ha látni sem akarna közülünk senkit! Lehet, hogy ő bennünk csalódott ugyanúgy, mint ahogy mi is csalódtunk a szívünk mélyén egymásban. Otthagytam a halászokat, halásszanak csak nélkülem! Az anyja is visszatért otthonába, Názáretbe... Miért vagyok én csak halandó asszony, és miért lettem ennyire konokká és keményszívűvé, amióta ő már nincs köztünk? - kérdezte két kezét a nyakszirtjén összekulcsolva és fájdalmasan ingatva magát. - Ilyenképpen az ország is mindinkább eltávolodik tőlem. Ó, én hitetlenségem, mert már nem bízom eléggé benne!

Megborzadva tekintett körül, mintha a közelében leselkedő szellemeket látott volna.

- Ő volt nekem a világ világossága! - kiáltotta. - Most, hogy már nincs, akkor is sötétség lappang körülöttem, amikor a nap süt. Félek, hogy visszatérnek belém a gonosz szellemek. Akkor pedig élni sem akarok. Fölakasztom magam inkább. Szenvedtem már eleget.

Nekem is mint a kő, nyomta a szívemet magdalai Mária keserűsége. Vigasztalni próbálván, elmondtam neki, hogy Johanna tudomása szerint Jézus már meg is jelent tanítványainak egy hajnali halászaton.

- Én is hallottam róla - erősítette meg magdalai Mária. - Azok az együgyű emberek azonban annak örültek legföljebb, hogy százötven nagy halat fogtak. Szét is szakadt majdnem a hálójuk, úgy megtelt. De miért nem mondták el a többieknek is, ha egyszer valóban találkoztak a tanítóval?!

Minthogyha szívében azért táplált volna a tanítványok iránt haragot és féltékenységet, mivel itt Galileában Jézus először őnekik mutatkozott meg és nem neki. Megértettem őt, hiszen azon a hajnalon magdalai Mária futott a sírhoz legelsőnek, és föltámadása után Jézus őneki mutatkozott meg legelőször.

- Magdalai Mária! - szólítottam meg. - Ne ess kétségbe! Ha valóban visszajött ide, Galileába, akkor az országa is közelünkben van. Énnekem talán nincs hozzá jogom, lehet, hogy majd ő maga taszít el magától, amiként a tanítványai is eltaszítottak. Abban azonban bizonyos vagyok, hogy te találkozni fogsz vele, ha Galileában van.

Büszkén pillantott sötét szemével reám, de a kétely akkor sem hagyta megnyugodni:

- Te csak vigasztalsz, római, mivel az övéi nem vigasztaltak.

Arca mégis felragyogott, minthogyha napfény hullott volna rá, noha árnyékos lugasban ültünk. Érintése erővel volt teli ismét, amikor a karomat megfogva azt kérdezte:

- Valóban hiszed? Bizonyára így hiszem én is, noha szívemben lázongok, mivel a tanítványait, akiket mégis ő választott ki, eléggé tisztelni nem tudom. Gonosz és semmirekellő asszony vagyok, aki nem ismeri el az ő akaratát. Taníts nekem alázatot, római, szükségem van rá!

- Te mondd meg inkább, engemet vajon befogad-e országába, noha római vagyok - kérdeztem aggodalmasan.

Magdalai Mária éppolyan lenézően beszélt, mint Johanna:

- A tanítványok azt várják, hogy az országot fölépítse Izráelnek. Nekem azonban ő a világ világossága. Miért ne fogadna be hát téged is, ugyanúgy, mint Izráel gyermekeit, ha egyszer hiszel benne, mint Krisztusban. Örök élet országa az övé, nem holmi evilági ország!

- Mi az az örök élet? - tudakoltam, mert a szívem megdobbant.

- Nem tudom - rázta meg a fejét magdalai Mária. - Ezt más nem tudja, csak ő, gondolom. - Nem ismeretekre tanított minket, amikor itt járt, hanem arra, miképpen kell élnie annak, aki az országába törekszik. Sem elég alázatos, sem elég gyermeteg nem vagyok, hogy megérthetném, mi az az örök élet. Annyit tudok, hogy az is őnála és őbenne lakozik. Más tudásra énnekem nincs is szükségem.

- Hát akkor nekem hogyan kellene élnem? - kérdeztem, szavain töprengve. - Nem elég, ha szelíd és alázatos próbálok lenni a szívemben?

- Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat - mondotta magdalai Mária elgondolkodva. - Amit kívánsz, hogy mások tegyenek neked, tedd velük azt! - Ekkor azonban hirtelen zokogásban tört ki, és eltakarta arcát. - De hát hogyan taníthatnálak, amikor én megszegtem a tanítását! Pedig, amíg ővele jártunk, olyanok voltunk mindahányan, akár a testvérek! De alighogy elhagyott bennünket, máris haragszom és irigykedem szívemben testvéreimre. Téged is ő küldött talán hozzám, hogy megalázzon gonoszságaimért.

Váratlan mozdulattal beteg lábamra, a gyógyulófélben lévő daganatra tette kezét, és fennhangon imádkozni kezdett:

- Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörülj rajtam, bűnösön! Ha akarod, ez a láb meggyógyul, és olyan lesz, mintha soha nem is fájt volna!

Fejét fölszegte, kezét visszahúzta, és várakozott némán és mozdulatlanul.

- Ha ő akarja, ez lesz a jel! Dobd el a botod, és járj! - szólított föl.

Fölálltam, és botomat eldobva mentem pár lépést. Nem sántikáltam valóban, és semmi fájdalmat sem éreztem. Döbbenten álltam, majd lassan visszatértem Máriához, és leültem, végiggondolni a dolgot.

- Hát akkor, legyen ez számodra a kért jel! - mondtam. - Én magam nem kívánok tőle jelet, hiszek benne anélkül is. Meg aztán, hogy őszinte legyek, a lábam már begyógyult, hiszen új bőr is sarjadt már a seb fölött, amelyet a görög orvos a késével tisztogatott ki. Lehet, hogy már csak megszokásból sántikáltam, mivel olyan szigorúan rám parancsolt: kíméljem a lábamat!

Magdalai Mária azonban csak mosolygott, és botomat a földről fölemelve, megkérdezte:

- Visszavonjam-e az imát, hogy újra sántíts?

- Azt azért mégsem! - visszakoztam rögvest. - Bizonyára újra sántítanék, ha te kérnéd, lehet, hogy egész életemben.

Szavaim annyira megrémítették magdalai Máriát, hogy körülnézett, mintha valami rossz cselekedeten kapták volna rajta.

- Nem úgy van, emberre az ő nevében rosszat nem lehet kérni - mondotta gyorsan. - Azzal csak magának árt, aki kéri. Átkozni sem lehet az ő nevével, csak áldani!

Fényes mosollyal nézett rajtam keresztül, előre, mintha ott valami olyat látna, amit én nem láthatok. S ahogy így elgondolkodva ült, kezében lévő botomat kezdte hajlítgatni. Mondhatatlan megdöbbenéssel láttam, hogy a bot, a hajlíthatatlanul kemény tölgyfabot, olyan könnyen hajlik a kezében, mint valami fűzvessző. Ámuldoztam, és alig is hittem a szememnek.

- Miért bámulsz annyira? - tudakolta, amikor a tekintetemet megérezve a gondolataiból fölocsúdott, és a keze is mozdulatlan volt már.

- Hajlítsd csak meg a botot, ahogy az imént! - kértem szorongó suttogással.

Megfeszítette erejét, de a bot a kezében meg sem moccant. Elvettem tőle, hogy megpróbáljam: ugyanaz a kemény és nem hajló bot volt, amire sántikálásomban támaszkodtam. Most azonban már akarván sem tudta megtenni vele azt, amit az imént még oly könnyedén tett meg öntudatlanul, azt sem értette, mitől lettem ennyire izgatott. Nem is próbáltam megmagyarázni neki, gondolván, hogy a kemény bot fűzvesszőként való hajlása inkább az én számomra volt szelíd figyelmeztetés, amiért nem hittem, hogy lábam a názáreti Jézus nevének erejétől gyógyult meg. Hogy miért történt így, nem értem, mert valóban nem kívántam semmiféle jelet sem. Most mégis új remény ébredt a szívemben.

Boszorkányság nem lehetett a bot meghajlítgatásában, mert egyáltalán nem kísérte olyanféle belső szorongás, ami a varázslatok velejárója. Ellenkezőleg: tisztának s nyugodtnak éreztem magam.

- Magdalai Mária, boldogságos asszony! - szóltam. - Ő a te urad, ne légy hát türelmetlen a szívedben. Ha hívod, akkor is veled van, ha nem látod őt. Hogy ez miképpen lehetséges, azt magam sem értem, de így hiszem. Te vagy az ő áldottja az asszonyok között.

Új reményekkel telítődve léptünk ki a lugasból. Magdalai Mária megmutatta nekem a kertjét és a galambdúcait, és elbeszélte, hogyan fogják be a galambokat a Galamb-szakadékban, amelynek meredek oldalait sem a rablóktól, sem a szédüléstől nem félvén, már gyermeklányként megmászta.

Jártam drága szőnyegekkel és bútorokkal teli házában is. Görög vázáit és szobrait, amikor a gonosz szellemektől megszabadult, megsemmisítette, mivel az embert vagy állatot ábrázoló képek készítését és használatát Izráel törvénye tiltja. Erről jutott eszébe, hogy amikor a názáreti gondolkodni kezdett valamin, olyankor leginkább a földre rajzolgatott maga elé valami kis ágdarabbal; rajzait azonban mindig el is taposta, mielőtt magdalai Mária, vagy valaki más megnézhette volna, mit rajzolt. Más dolgokat is elbeszélt a názáreti Jézusról, mégpedig abban a rendben, amint azok a ház bejárása közben eszébe jutottak.

Szolgálóival ebédet készíttetett számunkra. De mikor engem kínált az étellel, nem evett velem, hanem azt mondta:

- Engedd meg, kérlek, hogy országunk szokásait megtartva, szolgálhassalak téged étkezés közben. - Odahívta szolgálni bereti Máriát is, kezemre vizet öntetett vele, és mosolyogva magyarázgatta neki, miképpen kell kiszolgálni egy étkező férfit a legnagyobb teljességgel. Boromat is saját kezűleg keverte ki. Könnyű, galileai fehérbor volt, mégis a fejembe szállt. Sós és édes előételek után előbb sült halat, majd galambpecsenyét kínált rozmaringmártásban; nem emlékszem, mikor ettem olyan jól és ízletesen készített ételeket, mint nála.

Csak amikor a jóllakottságtól már egyetlen falatot sem bírtam lenyelni, mutatkozott rá hajlandónak magdalai Mária, hogy lábamhoz kuporodva maga is egyék, és megengedte bereti Máriának is. Ekkorára már kissé jobb kedve volt, és igen szépen mosolygott. A bor könnyű fátyolán át nézegetve azt kellett gondolnom, hogy a legszebb és legcsábosabb asszonyok egyike lehetett a maga idején Izráelben. Bereti Mária is fölbátorodott a szíves vendéglátástól.

- Amikor így mosolyogsz, magdalai Mária - mondotta ki gondolatát bátran -, bizony elhiszem, hogy a férfiak Damaszkusztól Alexandriáig jöttek hozzád mindenfelől, és azt is, hogy a férfiak adta ajándékokból építtetted ezt a nagy házat, és szerezted szép bútoraidat. De hát hogyan lehetséges ez? Engem is taníts meg rá, hogy lehet a férfiaktól olyan elképesztő ajándékokat kapni azért, amiért a tevehajcsárok Jeruzsálemben legföljebb ha néhány leptont hajlandók fizetni!

- Ne kérdezd tőlem! - tiltakozott elkomorodva magdalai Mária. - Ezt senki sem tanulhatja meg, csak olyan asszony képes rá, akiben gonosz szellem van, mégpedig nem is egy. A gonosz szellemtől meggyötört asszony azonban maga is gyötri magamagát, és semmi nem elég neki, és semmiben nincs öröme mindaddig, amíg önmagát a férfiaknál is jobban meg nem gyűlöli, a férfiakat pedig minden másnál jobban!

Bereti Mária hitetlenkedve ingatta fejét.

- Lehet, hogy igaz, amit mondasz, mégis a gonosz szellemeket választanám inkább, ha egyszer ők tesznek a férfiak szemében ellenállhatatlanná.

- Elhallgass, esztelen leány! - csapott hirtelen magdalai Mária bereti Mária szájára. - Nem tudod, mit beszélsz!

Bereti Mária megrettenve sírva fakadt. Magdalai Mária izgatottan lihegve vizet locsolt körénk.

- Nem kérek az ütésért bocsánatot, mert a magad javáért ütöttelek meg, nem haragból. Ezt kívánnám magamnak is, ha én is ilyen esztelenül beszélnék, mint te az imént. Kihúzódhatsz ám lakni a sírok közé, és élhetsz hulladékon, ha a rossz szellem megszáll! És a rossz ereje oly hatalmas, hogy semmiféle kötéllel sem lehet lekötözni, és még a legerősebb férfiak sem bírnak lecsendesíteni, ha a gonosz elkezd tombolni benned. Azt sem tudom, melyik a gonoszabb: az-e, amelyik az embernek a testét rágja, vagy amelyik a lelkét mardossa, és nyomában csak üresség marad.

- Elszomorítottál - folytatta -, de azért nem haragszom rád. Talán szükség volt rá, hogy múltamra emlékeztess, amelyben oly sok férfit döntöttek romlásba általam a gonosz szellemek. Bűneimre bár bocsánatot nyertem, adósságom azonban mérhetetlen. Neked is így kellene imádkoznod: "És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól." Te azonban szívedben így imádkozol: "Vígy engemet a kísértésbe, és vezess engemet a gonoszra." Látom a szemedről és a szádról, és a padlót türelmetlenül súroló lábadról még jobban. Nem emlékezel már, ki fogadkozott nekem, hogy élete fogytáig beéri sózott hallal és árpakenyérrel, csak a nyomorúságától egyszer megszabaduljon!? Ezért vezettelek ennek a rómainak az útjára, te meg ahelyett, hogy szemedet lesütve mondanál neki köszönetet, próbálod útját szegni?!

Bereti Mária ijedtében sírva fakadt, és rám sem mert nézni. Szívemben megsajnáltam, de magdalai Mária továbbra is szigorúan összevont szemöldökkel nézett rá.

- Alaposan gondold meg, milyen életet akarsz élni! Átadod-e magad a kísértéseknek, a bűnöknek, amelyek romlásba visznek, vagy egyszerű és tisztességes életet kívánsz?

- A bűneimre szeretnék bocsánatot kapni, mint te, és megtisztulni, hogy érintetlen lehessek ismét - válaszolta bereti Mária. - Csak arra ne kényszeríts, hogy megmondjam, utána mit szeretnék! Ugye, ez megvalósulhat, ha buzgón imádkozom?

- Jobban értelek, mint gondolnád! - mondotta békülékenyen magdalai Mária. - Olvasok együgyű gondolataidban. Bízzál meg bennem, aki tapasztaltabb vagyok nálad. Vesd le magadról ezeket a tarkabarka ruhákat és hitvány ékszereket, és maradj itt egyelőre, a saját érdekedben. Megtanítalak galambot fogni, és kiverem a bűnös gondolatokat a fejedből. Ki tudja, talán a názáreti Jézus is megkönyörül rajtad, ha megjelenik itt nálunk!

Bereti Mária az iméntinél is keservesebb zokogásra fakadt, és a térdembe kapaszkodva kiáltozott:

- Ettől féltem! Ne adj hatalmába ennek az asszonynak, Marcus! Szolgálójává tesz, vagy mint rabszolgát ad el! És a híre sem jó, bár te ezt úgysem tudod, és nem is törődsz vele!

- Ha tapasztaltabb volnál, megértenéd, épp most kell Marcustól egy időre megválnod - magyarázta rosszalló fejcsóválással magdalai Mária -, különben még jobban rád un a római, és szégyenszemre elzavar maga mellől. És ha nálam olyat is tanulsz, ami az ő szemében is kedvesebbé tesz majd?!

A megkönnyebbüléstől, hogy magdalai Mária a már tűrhetetlenné vált tehertől ilyen megértően próbál megszabadítani, fölsóhajtottam. Bereti Mária azonban továbbra is a térdembe kapaszkodott, összemaszatolta könnyeivel a köpenyem szegélyét, de ahogy kizokogta magát, meg is nyugodott, és alávetette magát sorsának. Magdalai Mária szavára eltávozott az arcát megmosni és átöltözni.

- Felelősnek érzem magam ezért a lányért - mondotta magdalai Mária. - Az ilyen fiatal szív még egyformán kész a jóra és a rosszra. Ez csábítja legjobban a férfiakat is! Terólad azonban jó bizonyságot szolgáltat, hogy nem csábítottad őt bűnre. Bereti Mária a maga együgyű voltában is a legkisebbek egyike. Tenéked pedig jobb lett volna nyakadban malomkővel vetned a tengerbe magad, mintsem őt megrontanod!

- Dehogy akartam megrontani - feleltem megsértődve. - Éppenséggel ő próbált engem teljesen gyermeteg módon elcsábítani. Még talán oda is fektetem magam mellé, ha nem épp akkor betegszem meg, amikor Náthán és Susanna is cserbenhagyott. Ez a megoldás azonban a legjobb. Viseld csak a gondját te, hogy szabadon kereshessem a názáreti Jézust.

- Nem hiszem, hogy Susanna becsapott volna - jegyezte meg magdalai Mária. - Túlságosan együgyű hozzá. Kapernaumban várakozik vélhetőleg ugyanolyan tanácstalanul ő is, mint a többi asszony, mivelhogy még nem történt semmi. De hadd kérdezzelek meg téged is, mit vársz az élettől, Marcus Mezentius?

Alázatra késztető kérdése nyomán gyorsan végiggondoltam az életemet.

- Szerencsés voltam. Nyelveket tanulhattam fiatalon Antiochiában, majd a rhodoszi rétori iskolában kaptam nevelést. Mást és többet mégsem képzelhettem magamnak, mint hivatalnoki, legfeljebb írnoki állást valamelyik keleti helytartó mellett, vagy hogy esetleg egy műveletlen újgazdag házi filozófusa lehetek Rómában. Mégis el voltam keseredve, amikor Rómába kerültem ugyan, de a lovassághoz nem sikerült bejutnom, holott egyáltalán nem akartam katona lenni. Később egy végrendelkezés által jogot nyertem, hogy aranygyűrűt viselhessek, de akkor már az sem jelentett számomra semmit. Tapasztalataim szerint a dolgok akkor veszítik el értéküket, amikor az ember megszerez vagy elér valami rég áhítottat. Azután a szenvedély vakított el, mégpedig olyan mértékben, hogy meggyilkoltatásomat elkerülendő, kénytelen voltam elmenekülni Rómából. Mit várok az élettől? Nem is tudom, mit válaszoljak. Azt kell kérdeznem inkább, micsoda erő késztetett elindulnom Alexandriából Jeruzsálembe, és állított meg a zsidókirály keresztjénél, amikor az egész világ sötétségbe borult. A szerencse szeszélyéből már férfikorom kezdetén elértem mindazt, amire ifjúkoromban sóvárogtam - folytattam. - Barátságokat, pártfogókat és szerelmi sikereket. Hatalomra is tehettem volna szert, ha kívánom, engem azonban a hatalomvágy soha nem sarkallt. Mindennek ellenére hamarosan keserű lett a szájízem. A gyönyörök után újra és újra erőt vett rajtam a vigasztalanság. Azt azonban, hogy nem akarok hájas és dagadt öregemberként ásatag gondolatokat és agyonmesélt adomákat szajkózni Rómában, bizonyosan tudom. Pedig ez az egyetlen lehetőség áll előttem, ha visszatérek Rómába. Nem akarok hát Rómába visszatérni egyelőre. Fejemet is vehetnék, hiszen Rómában, mint talán tudod, hamarosan forradalom tör ki, és mindenkit megkérdeznek, kinek a pártján volt és van. Én pedig tisztelem a császári géniuszt annyira, hogy alacsony származású és vérre szomjazó emberek cselszövésébe ne kívánjak belekeveredni. Inkább szelíd és alázatos akarok lenni a szívemben.

- És a názáreti Jézustól mit kívánsz? - kérdezte magdalai Mária.

- Még csak sejtem az országát, de ez az ország nem álom, nem is költészet, mint Vergilius alvilága, hanem épp olyan valóság, mint amelyben élünk - mondottam. - Amikor őreá gondolok, az ő valósága is meglepő módon hozzátartozik ehhez a valósághoz. Boldog vagyok, magdalai Mária, mert ezeket a napokat itt élhetem át, ha nem is tudok többet, mint azt, hogy ő is itt van, Galileában. Nem kérek, nem kívánok tőle semmit, amit nem ő maga akar nekem megadni, mivel az országa sem valóban földi ország, hanem valami új, amit én nem értek. Értelme sem volna másként, mert még ami országot a világ kezdetétől alapítottak, azt mind megdöntötték, még Nagy Sándor birodalmát is. Véleményem szerint egyedül Róma fog fönt maradni közülük, úgyhogy már csak emiatt sem lehet földi ország az övé.

Sok mindenről beszélgettünk még így kettesben, mire visszajött bereti Mária is. Ahogy azonban odalépett hozzánk, teljesen simára lefésült hajával, fehér köntösben, mezítlábasan és megindítóan fiatalon, teljesen megenyhültem iránta. Hogy a válással se szomorítsam sokáig, elhatároztam, hogy még aznap visszatérek. Magdalai Mária megígérte, hogy amint valami fontosat hall, üzenettel lesz, és üdvözletét küldötte Johannának és Claudia Proculának.

Visszamentem a faluba, és mert már egyáltalán nem fájt a lábam, azt gondoltam, gyalogosan térek vissza Tibériásba, és onnan is a fürdőig. De a parton összetalálkoztam a halászokkal, akik Magdalába hoztak bennünket. Énrám várakoztak vélhetőleg, egyrészt a bőséges fizetség reményében, másrészt pedig egyéb sürgető munka hiányában. Közben azonban beborult, és a víz észrevehetően barátságtalanabbul hullámzott az erősödő szélben. A halászok az égboltot és a Galamb-szakadék fölötti komor felhőket vizsgálgatták aggodalmasan.

- A Genezáret tava, amit mi Galileai-tengernek nevezünk, megbízhatatlan! A csónakot nemcsak eltéríthetik az erős széllökések, de föl is boríthatják. Úszni tudsz-e, uram?

- Rhodosztól a szárazföldig is úsztam már fogadásból fiatalabb koromban, a tengeráramlatoktól sem ijedve meg - mondtam, de mert ők még nem is hallottak Rhodoszról, a teljesítményemet sem tudhatták értékelni. Igaz, akkor egy csónak is kísért, valóságos életveszélyben tehát nem voltam. A fogadásnál jobban sarkallt egy leány ígérete, hogy megkoszorúz, ha nyerek. Ezért erőlködtem, csapkodtam szinte fulladásig, amikor pedig megnyertem a fogadást, vonzalmat sem igen éreztem már iránta.

Amíg az emberek nekigyürkőztek, a csónakot a vízre taszították, és megragadták az evezőket, én a sebesen vonuló égi fellegeket bámultam a csónak farából, párnámon elnyújtózva. A halászok nyilvánvalóan tudták, hol jártam látogatóban. Halászfaluban, ahol mindenki ismer mindenkit, az idegent pedig kíváncsian szemmel tartják, nem marad titokban semmi. Azon, hogy bereti Máriát otthagytam, nem is csodálkoztak, egymással váltottak csak néhány gúnyos szót.

- Mit akartok? - kérdeztem.

- Nem akarunk semmi rosszat - válaszolták -, csak arról beszélgettünk, hogy a galambos asszony megint azt csinálja, amit azelőtt. Mennyit fizetett a lányért?

Egyáltalán nem tartoztam fölvilágosítással, csak magdalai Mária kedvéért adtam nekik magyarázatot:

- A maga jószántából vette oda a lányt, hogy a mesterségére tanítsa!

- Hát ez az! De miféle mesterségre! - röhögött a két halász. - Azelőtt is lányokat tanított ő, pogány zeneszerszámokon játszani, buja táncokat táncolni, és galambot fogni, arról azonban most hadd ne szóljunk illendőségből, hogy miféle galambokat!

Mielőtt még bármit válaszolhattam volna ezekre a szavakra, a vihartól megdöntött csónak oldalán átcsaptak a hullámok, egyszerre csuromvizes lett minden, a párnám is.

- Figyelmeztetés ez gonosz beszédetek miatt! - mondottam, többet nem is mondhattam, így is csak közös erőfeszítéssel tudtuk megtartani szélirányban a csónakot, amit a vihar szele forgácsként röpített a szemközti part felé. A tulajdonképpeni iránytól így is el kellett térnünk, ha nem akartuk, hogy a csónak vízzel teljen meg.

A két kelekótya föl akarta rakni az árbocot és a vitorlákat, én azonban nem engedtem, mivel a csónakfenék egyáltalán nem volt leterhelve.

A hegyek mögül érkező komor és villámokkal terhes felhők elsötétítették a napot. Noha egymással versenyezve meregettük a vizet, a teljes telítődést még így sem akadályozhattuk meg; irányíthatatlanná vált csónakunk végül is a keleti part közelébe sodródott. A csuromvizes, ijedt halászok fenyegetően méregettek.

- Veszedelmet fogadtunk a csónakunkba veled, pogány római! Magunk is bűnbe estünk, istentelen gonosztettedet, egy zsidó lányt bordélyba vinni segítvén. De ugyan honnét tudhattuk volna, mit tervezel.

- Magatok idéztétek az átkot magatokra, gonoszul beszélve magdalai Máriáról! - korholtam őket, csuromvizesen kapaszkodva a csónak szélébe.

A víz ugyan nem volt nagyon hideg, de mire a vihar odáig csendesedett, hogy kimeregethettük a vizet a csónakból, és egy kiszáradt pataktorkolat alkotta öblöcskében kiköthettünk, bizony, meg voltunk dermedve. A sík part a nyugatinál keskenyebb és kopárabb volt; nem messze előttünk már hegyek emelkedtek. A nem szűnő széltől partra görgetett hatalmas hullámok látványa kedvét szegte a halászoknak ily esti időben - és ellenszélben evezve - indulni haza, bár remélték, hogy éjszaka már elül a szél.

Kicsavartuk ruháinkat, mert fáztunk. Annál nagyobb volt örömöm, amikor a hegyek lábánál, előttünk, egy eső ellen szolgáló kezdetleges tetőt, mellette pedig lobogó tüzet pillantottam meg. Odamenni szárítkozni azonban csak én akartam egyedül, a halászok nem tudták rá elhatározni magukat.

- Nem a mi partunkon vagyunk - figyelmeztettek. - Jó, hogy a hálóink nincsenek velünk, mert akkor még engedély nélkül való halászattal is megvádolhatnának. Olyan partrész ez, ahová rablók és más bűnözők szoktak menekülni Galileából, a barlangokban pedig leprások laknak.

Kovájuk és acéljuk volt, a viharban azonban minden gally és egyéb hulladék annyira átnedvesedett, hogy nem tudtunk volna lángra lobbantani semmit. Én azonban csak azért is elindultam a tűz felé. A két halász csak némi fontolgatás után, eléggé kedvetlenül követett. A tűz mellett egy férfit pillantottam meg, aki épp gallyakat dobált a magasra csapó lángok közé. Sült hal és kenyér illata érződött. Bevető háló száradt a tető alatt.

- Békesség neked! - üdvözöltem a magányos halászt. - Ide sodort bennünket a vihar. Megszáríthatjuk-e tüzednél ruháinkat?

Azonnal készségesen helyet csinált számunkra. Ázott ruháim teregetése közben megfigyeltem, hogy a kenyeret fölforrósított, lapos köveken sütötte magának. A nap hatodik órájában járván a mi partunkon, a hegyek árnyékában már gyorsan sötétedett, noha a nyugati part - és mögötte a tibériási épületek és oszlopok - még napfényben fürdött.

A halász, úgy láttam, becsületes arcú, jámbor és egyszerű ember, akitől nem kell félni. Barátságosan köszöntötte embereimet, és helyet készített nekik a tűznél. A jövevények a vetőhálóját mustrálták, és a zsákmányt tudakolták. Ő azonban azt mondta, csak hajnalban próbál majd szerencsét az öbölben, ahová remélhetőleg sok halat sodor a vihar.

Minden invitálás nélkül fogta a kenyeret, és - miután megáldotta - tört egy-egy darabot mindnyájunknak, magának is. A savanykás borból - azt is megáldván előbb - ugyancsak öntött egy fagyökér csészébe mindenkinek; ugyanabból a csészéből ittunk hát mind a négyen. A hal jól volt elkészítve, sója azonban nemigen lehetett, így hagymával és kesernyés fűszernövényekkel ízesítette. Szótlanul ettünk. Láttam, hogy a két halász olykor-olykor gyanakvó pillantást vet reá, de ő csak evett, és mosolyogva nézett maga elé. Evés után egy gallyacskával kezdett karcolgatni, rajzolgatni a földre, hogy szótlanságát leplezze vele.

Amíg ettünk, ruháink gőzölögve száradtak a tűz melegénél. Tagjainkból tovatűnt a zsibbadtság, fölmelegedtem, kezdtem magam jól érezni. A barátságos és nyájas férfiút nézegettem, aki ha szólni nem is szólt hozzánk, de megosztotta velünk mindenét. Sebhelyek voltak kezén és lábán, láz gyötörte arca olyan, mintha súlyos betegség után lenne, és lábadozni húzódott volna vissza ebbe a magányba. Kíváncsiskodni mégsem akartam, mivel a halászok sem kérdeztek tőle semmit. Mezítelenül, ahogy voltam, aludtam el a tűz mellett, és félálomban éreztem, hogy az idegen betakar az időközben megszáradt köpenyemmel.

Elaludtam hát, és álmot láttam, amelyből arra ébredtem, hogy forró könnyek hullanak szememből. Ijedten ültem föl. A két halász még hortyogva aludt mellettem. Arcomat égették a könnyek, és elmondhatatlan árvaság gyötört. Közben a tűz is kialudt már. A csillagok és a hold állásából arra következtettem, hogy az éjszakai harmadik őrségváltás idejében vagyunk. A tó simán, tükörként csillogott előttem. A magányos halász azonban nem volt köztünk. Ahogy ezt észrevettem, egyszerre elfogott a nyugtalanság, ledobtam a ruhákat magamról, és fölálltam. Megkönnyebbülve láttam, csak odébbsétált, és a parton álldogál, háttal felénk. Fölvettem köntösömet, és odamentem hozzá.

- Mit nézel? - kérdeztem.

- Láttam az egeket megnyílani, és az én atyám fényességét. Oda kívánkoztam atyám hajlékába - mondotta anélkül, hogy felém fordult volna.

Most vettem észre, görögül szólítottam meg őt, és ő is görögül válaszolt nekem. Ebből - és a szavaiból - arra következtettem, hogy a lefejezett Keresztelő Jánosnak lehet a tanítványa, aki Heródes üldözésétől menekült ide a tóparti magányba, és most halászként tartja fönn magát.

- Én is az országot keresem - válaszoltam -, és a szomorúság könnyeire ébredtem. Vezess az útra engem!

- Egyetlen út van csupán! - válaszolta. - Amit eggyel is teszel a legkisebbek közül, énvelem cselekszed azt.

- Én azonban nem úgy adok, ahogyan a világ ad - folytatta -, de azért ne légy szomorú, és ne aggódj. Nyomomban érkezik az igazság szelleme, akit a világ, mert sem meglátni, sem fölismerni nem fogja, nem fogad be. De ha te fölismered, megmarad melletted és benned. Nem hagyok árván senkit.

Szívem elérzékenyült, és bár kezemet gyámoltalanul fölemeltem, megérinteni mégsem mertem.

- Nem úgy beszélsz, ahogyan az emberek beszélnek - suttogtam. - Úgy beszélsz, mint akinek hatalma van.

Most végre felém fordult. A csillagok és a hold fényében megpillantottam arcának kedves és komoly mosolyát. Ez a mosoly úgy vetkőztette le a lelkem, mintha a ruháim hullottak volna le egymás után, és lettem volna mind csupaszabbá. Mindez azonban nem volt kellemetlen, hanem éppenséggel fölszabadító.

Miután rám tekintett, elnézett a túlsó part felé, majd oda is mutatott:

- Egy lány sír a fejedelmi város színházában, mivel a fivére meghalt, és most nincs senki támasza. Láttál-e álmot?

- Fehér lovat láttam álmomban - emlékeztem vissza.

- Legyen! - mondta. - Kocsihajtó versenyt fogsz látni pár nap múlva. Köss fogadást majd a fehér fogatra! Azután keresd meg a lányt, s a nyereményedet add oda neki!

- Hogyan találhatom meg a nagyvárosban a leányt, aki elvesztette a fivérét? - kérdeztem. - És mekkora pénzbe fogadjak?

- Jaj, Marcus! Mennyi hiábavalóságot kérdezel! - mosolygott reám megrendítően szomorú mosollyal.

Én azonban figyelmeztetésével nem törődve tovább kérdezősködtem:

- De hát honnan tudod a nevem? És én ismerlek-e? Valóban, mintha már találkoztam volna veled!

- Nem elég neked, hogy én ismerlek téged? - csóválta fejét szelíden.

Látván, hogy szándékosan teszi magát ennyire titokzatosnak, bizonyosabbá vált bennem a meggyőződés, hogy a csendesek közül való, elméjét azonban a vallásos töprengések és a magány teljesen megzavarták. Hogyan dicsekedhetett volna különben azzal, hogy minden hatalom az övé, mennyben és földön. Látnoki képességei mindamellett lehetnek! Elhatároztam hát, hogy mindenesetre megjegyzem a tanácsát.

- Jaj, ember! Látsz, és mégsem látsz! Hallasz, és mégsem hallasz! - folytatta. - Egyszer azonban emlékezni fogsz reám, Marcus! Amikor majd meg kell halnod a nevemért, hogy a nevem tebenned, miként az én atyámé énbennem, megdicsőíttessék!

- Mit jövendölsz nekem? - pattantam föl, mintha nem értettem volna egészen jól a szavait. Azért nem értem, gondoltam, mert rosszul beszél görögül.

Válasz helyett a köntösét csúsztatta le magáról egy sóhajjal, úgy, hogy a felsőteste lemeztelenült egészen derékig. Alsóing sem volt rajta, annyira szegény lehetett.

- Tapintsd csak meg! - szólított föl, a hátát fordítva felém.

Korbácsütések domborodó nyomát érezték a hátát tapintó ujjaim. Újabb sóhaja után, az oldalán végig lesikló kezét követve pedig mély sebek helyét az oldalában. Nemcsak üldözték tehát, de a baját is úgy ellátták, hogy belezavarodott a szerencsétlen. Gondolatban a zsidókat kezdtem szidni, akik a vallás miatt így megkínozzák egymást, mint ahogy ezt is itt, akiben pedig, bárhogyan beszélt, a gonoszságnak még csak az írmagját sem lehetett fölfedezni.

- Legalább a nevedet mondd meg, amiről az imént beszéltél! Segíthetek is talán, hogy ne üldözzenek tovább!

- Ha az idő eljöttével megvallasz engem az emberek előtt, én is megvallak téged az én atyám előtt! - válaszolt.

- A nevedet mondd, mégis - kérleltem -, és hogy kicsoda atyád, akivel dicsekszel, te különös férfiú!

Ő azonban, mint akinek számomra már semmi mondanivalója, visszaigazgatta vállára a köntösét, és magamra hagyott. Noha tudtam, hiszen saját kezemmel tapinthattam, hogy húsból és vérből való, mégsem volt bátorságom tovább követni és kérdezősködésemmel zavarni ezt a különös embert. Pillanatnyi habozás után visszatértem a halászaimhoz, s lefeküdtem, és bár újra elaludtam, álmot már nem láttam.

Amikor fölébredtem, a nap a tükörsima csendességű tó és az aranyszínű hegyek mögül sütött reám. Tibériás hatalmas oszlopai álomszerű fényben lebegtek a szemközti parton; szememben minden megszépültnek és frissnek látszott, mintha ez idáig ismeretlen, új világra ébredtem volna. Halászaim is talpon voltak már, s imádkoztak, karjukat magasba emelve.

A magányos halász már nem volt köztünk, és nem volt itt a vetőhálója sem. Csupán az ételmaradék volt letéve mellénk. Meg is ettük jóízűen, egymáshoz nem szólva semmit. Evés után elmentünk a patak torkolatához, a csónakot vízre taszítottuk, és magunk is beszálltunk. Tekintetemet körüljártattam a környéken, hátha még megláthatnám a magányos halászt, hiszen azt mondta, itt fog halászni hajnalban. De már a lába nyomát sem tudtam fölfedezni.

Az emberek erőteljes csapásokkal kezdtek evezni az üvegszerű vízen, amely a hegyek vonulatát és az emelkedő nap tűzcsíkjait tükrözte. Bennem még egyre érződött a felszabadult meztelenség érzése, minthogyha valóban ledobtam volna magamról minden fölösleges ruhadarabot. Minél többet gondoltam azonban az éjszaka történtekre, annál inkább azt gyanítottam, hogy amit láttam, szokatlan élességű álom volt csupán. Hogyan érthetne görög nyelven egyáltalán a Galileai-tenger magányos remetéje?

A csak a menetirányba néző, hátra még csak véletlenül sem pillantó halászok szaporán mártogatták evezőiket. Olyan izgatottan eveztek, mint akik a lehető leghamarabb távol akarnak kerülni az idegen parttól. Én persze, szüntelenül hátrafelé kémlelődtem, hátha még megpillanthatom a magányos halászt. De már nem volt látható.

- Kinek a tüzénél éjszakáztunk? Ki volt az a férfi? Ismertétek-e? - kérdeztem végül is.

- Túlságosan kíváncsi vagy, római! Idegen parton jártunk - válaszolták.

- Meglehet, hogy ismerős volt - jegyezte meg mégis egyikőjük, pillanatnyi habozás után -, mintha láttam volna beszélni a néphez. És az is lehet, hogy megkorbácsolták, és száműzték Galileából. Nem sok kell ilyesmihez. János is fejét vesztette, amiért a fejedelemnek tiltotta, hogy fivére feleségével éljen.

- Az arca és a szeme olyan volt, mint a názáreti Jézusé - mondta a másik. - Ha nem volna lehetetlen, első látásra úgy véltem volna, ő az. De Jézus magasabb, komolyabb, és nem is ennyire szelíd, mint ez volt. Ő tehát nem lehetett, csak a fivérei vagy a hívei közül valaki, aki esetleg ott rejtőzködik.

Tetőtől talpig megrendültem ettől a gondolattól, amely mint villám hasított át rajtam.

- Azonnal evezzetek vissza! - kiáltottam, és talpra szöktem a csónakban. Nem engedelmeskedtek azonban mindaddig, amíg azzal nem fenyegetőztem, hogy a vízbe vetem magam, és partra úszom. Így is csak nagyon vonakodva fordultak meg, de azért visszamentünk. Orra sem ért még partot a csónaknak, amikor én már kiugrottam, és lélekszakadva rohantam vissza oda, hol éjszakáztunk. A tűzhely és a gödör ugyanúgy volt, ahogy otthagytuk, látni azonban senkit sem lehetett. Eszemet vesztve rohangásztam a parton, de még a lába nyomát sem találtam meg. A halászok végül is megragadtak, és erőszakkal tuszkoltak vissza a csónakba.

Arcomat eltakarva szidtam magam ostobaságomért, hogy a názáreti Jézust - már amennyiben valóban ő volt az - nem ismertem meg. Ezután megint a kétely lett rajtam úrrá, mert úgy gondoltam, ez a férfi élő ember volt, magamfajta, ahogy a saját kezemmel tapinthattam, és semmi istenit sem vehettem rajta észre, legalábbis olyat nem, amilyennek az istenit én képzelni tudom. Szavait is csak egy megháborodott elme lázbeszédének tartottam. De miért kellene az isteninek éppen az értelmem és képzeletem szerint valónak lennie? Lehet az az isteni egyszerű is, akár a kenyér, amivel táplált bennünket, vagy a bor, amelyet ittunk. Mi vagyok én, hogy én okoskodjam ki, milyen módon és formában kellene Isten fiának megjelennie az emberek színe előtt?

Kínzó bizonytalansággal voltam teli, és nem tudtam, mit higgyek. Átgondoltam szóról szóra, amit ő mondott nekem, és azt is, amit én kérdeztem tőle. Majd meglátom, eljutok-e egyáltalán a kocsiversenyekre.

Annyira persze ember voltam, hogy a halászokat kezdjem dühömben szidni és emlékeztetni:

- Én magam mondtam tegnap nektek, hogy a názáreti föltámadt a sírjából harmadnapon! Ha egyszer ráismertetek, miért nem szólítottátok meg, és miért nem kérdeztétek meg őt?

- Miért szólítottuk volna meg? - néztek egymásra, és kérdeztek vissza teljes egyetértésben. - Ha dolga van velünk, ő szólít meg minket. De meg aztán féltünk is tőle.

- Senkinek sem akarunk szólni erről - folytatták -, és kérjük, ne szólj te sem! Ha valóban a názáreti Jézus volt, amit minekünk nehéz elhinni, oka volt rá, hogy elhúzódjék, és rejtőzködjék a rómaiak elől.

Nem mondtam nemet, csak annyit jegyeztem meg:

- Hogyha ő volt, a világon semmitől sem kell félnie. Jeruzsálemben is megjelent tanítványainak, mégpedig akkor, amikor azok zárt ajtók mögött voltak együtt.

- Ne higgy el mindent, amit a galileaiak beszélnek, idegen! - nevetett a két halász fanyarul. - Gyorsan föllelkesülő emberek vagyunk, és a képzeletünk is élénk.

Fogadóbeli szobámban nem csekély megkönnyebbüléssel fedeztem föl, hogy most már, egyedül lévén, napjaimat úgy tölthetem, ahogy akarom. Akár egy kiskutya, téblábolt körülöttem a bereti Mária szüntelenül. Most éreztem csak, mennyire zavart, amikor magdalai Mária jóvoltából megszabadultam tőle.

Csendes szobámban megint azon kezdtem töprengeni, ami a tóparton történt, közben azonban a szoba békéje elhagyatottsággá változott körülöttem, s úrrá lett rajtam a nyugtalanság. Az itteni kényelemben, amiben az embernek egyedül az a fontos, hogy idejét agyonüsse, és csak a maga bajaival vagy legföljebb étrendjével törődjék, képtelen voltam felfogni, hogy valóban a názáreti Jézussal találkoztam. Bizonyára a vihar okozta megrázkódtatás zavart meg, és mutatott valósággal keveredő lázálmot. Azután a halászok is megtréfálhattak. És ha énnekem kívánt megjelenni a názáreti Jézus, akkor meg is szólított volna nyíltan.

A növekvő nyugtalanság miatt helyemen megmaradni nem tudván, szobámban járkáltam föl és alá anélkül, hogy az áhított egyedüllétet csak a legkisebb mértékben is élvezni tudtam volna. Claudia Proculához indultam hát jelenteni, hogy visszatértem. Ő azonban nem fogadhatott. Heródes Antipas udvarából érkeztek hozzá magas vendégek, mint hallottam.

Claudia Procula másnap küldte el szolgálóját, hogy ebédre hívjon. Nem én voltam az egyedüli vendég, részt vett rajta még Heródes Antipas római tanácsadója, Johanna férje, Kusas, valamint Heródes személyi orvosa, akit a fejedelem azért küldött, hogy Claudia Procula panaszait vizsgálja meg. Ez a szabadgondolkozású zsidó férfi Kósz szigetén végezte iskoláit, ahol annyira elgörögösödött, hogy maguknál a görögöknél is görögösebb benyomást keltett. Már az étkezés kezdete és Claudia Procula megérkezése előtt kevert borral és némi harapnivalóval kínáltak bennünket a palota előcsarnokában. A fejedelmi udvarból valók különféle ravasz kérdésekkel ostromoltak. Én azonban másról sem beszéltem, mint a fürdő gyógyvizéről, amelynek a dicséreteként a vérmérgezésből egykettőre kigyógyult lábamat mutattam.

Claudia Procula Johannának is engedélyezte, hogy az étkezésen jelen legyen, ami Kusasnak, a férjnek, láthatólag nem volt ínyére. Bizonyára ezért nem szólalt meg egyáltalán Johanna étkezés közben. A rendkívül sápadt Claudia Procula panaszkodott, hogy még mindig nem tud aludni, pedig a sok fürdőzés már teljesen elgyöngítette. Ha meg elaludt, annyira borzalmas álmokat látott, hogy a szolgálójának kellett fölébresztenie, valahányszor csak nyöszörgött álmában.

- Ugye, Marcus, nem sejted, hogy én, a gyönge és beteges asszony, mekkora gondban vagyok? - fordult felém. - Óvott is a férjem, amikor készülődtem, de azért honnan sejthettem volna, hogy én, aki soha nem kívántam a politikába keveredni, ennyire nehéz helyzetbe jussak. Galilea és Perea fejedelme, Heródes, rendkívül szívélyes hozzám, és az én nevem tiszteletére megrendezendő kocsihajtó versennyel is meg kívánja mutatni tiszteletét Pontius Pilátus iránt. Énszerintem pedig már az is túlzás volt, amikor, az érkezésemről tudomást szerezvén, vörös köpenyes lovasokat küldött elém a határra.

Érezhető kajánsággal pillantott az udvarbeliekre, miközben tovább fűzte a szót:

- Heródes kívánsága az, hogy az ő fejedelmi páholyában foglaljak helyet a felesége, Heródiás mellett, és vele együtt fogadjam a nép tetszésnyilvánítását. Én azonban még nem is ismerem Heródiást, csak annyit hallottam, hogy a házasságuk tulajdonképpen nem törvényes.

Az udvarbeliek fölemelt kézzel tiltakoztak az erős kijelentés ellen, bár észrevettem, hogy legalábbis a dús szakállú Kusas, aggodalmas arcot vágott. Nekem, a fejedelem kegyétől függetlennek, semmi vesztenivalóm nem volt. Nyíltan beszéltem tehát, tudván, hogy ez Claudia Procula kívánsága.

- Barátok közt beszélgettünk. Az állatok között a róka a legravaszabb, és ahogy én hallottam, gyakran nevezik rókának hízelkedésből Heródes Antipas fejedelmet. Az a szándéka, hogy az említett országok első asszonya és a császár rokona, Claudia Procula, te, nyilvánosan mutasd meg, a nép előtt, igenis helyesled ezt a rossz vért szült házasságát, amely miatt már egy prófétát is lefejeztek. Képzelem, mekkora tüntetést vált majd ki a megjelenésed, de még inkább az alkalom, hogy az egyébként is izgága galileai népség egyszerre mutathatja ki szeretetét Róma és a saját fejedelemasszonya iránt! Legalább pár cohors rendfenntartóra lesz szükség a circusban, és arra, a nézőktől már a bejáratnál elszedjenek minden dobálhatót!

- Énnekem semmi kifogásom Heródes felesége ellen - mondotta gyorsan Claudia Procula. - De ha az én nevem tiszteletére megrendezett kocsihajtó versenyen mellette ülök, és ez itt tüntetést vált ki, Caesareából a férjem nem fogja tudni megállapítani, hogy a tüntetés Róma vagy a fejedelem felesége ellen irányult-e. Énnekem úgy mondották, hogy az emberek még üdvözölni sem hajlandók, inkább kitérnek az útjából, vagy a hátukat fordítják felé, ha már elkerülni nem tudják.

- Ha a nép tüntet, azt mondhatjuk, hogy a rómaiak ellen irányult - szólalt meg a római tanácsadó. - A fejedelemnek tehát, hogy hűségét bizonyítsa, meg kell dorgálnia a népet. Annak viszont a fejedelemasszony örülne.

- A férjemnek azonban nem tetszene - ellenezte Claudia Procula. - A megfontolt Pontius Pilátus legfőbb törekvése mindenféle fölösleges nyugtalanságot elkerülni. Ez persze most Heródes dolga, és nem az övé, ám azt sem lehet tudni előre sohasem, hogy Rómában milyen formában számolnak be a dologról. Örülök, Marcus, hogy pártomat fogtad, én azonban már döntöttem, mégpedig úgy, hogy részt veszek a versenyeken, de csak magánszemélyként. Ez esetben tehát teljesen külön páholyt akarok magamnak, a versenyek után azonban természetesen a fejedelem feleségét is kész vagyok üdvözölni, akár barátságot is kötök vele. Nem érzek elfogultságot vele szemben, mint ahogy Júdea procuratorának feleségeként nem is érezhetek.

- Nem tudtam, hogy Galileában is érdeklődnek a kocsihajtó versenyek iránt - jegyeztem meg, hogy a társalgást veszélytelenebb irányba tereljem.

- Dehogy értenek ezek a halászok és rögtúrók a lovakhoz! - mondta az orvos lenézően. - Azonban a műveltség terjesztésére és az előítéletek legyőzésére nincs hatékonyabb eszköz, mint a circus és a színház. Nem olyan időket élünk már, mint amikor az Egyiptomból menekülő nép a pusztában bujdokolt! Manapság hol az egyik, hol a másik országban versenyeznek a fogatok! Ide is jön Idumeából csakúgy, mint Caesareából például a római lovasság kocsija. Egy másik, ragyogó fogat Damaszkuszból érkezik, és az ilyen nagy versenyekért az arab törzsfők is bolondulnak, nem lehet olyan viszály, amelyik a versenyen való részvételben megakadályozná őket.

- Ezek a versenyek a testvérviszályokat is csillapítják, valóban - szólalt meg Kusas. - Az arabok most különben el vannak keseredve, mivel a fejedelem első felesége arab volt, csak úgy adódott, hogy a fejedelem mellől vissza kellett térnie atyjához.

- Csodálatra méltó ország - mondottam -, melyben a kocsihajtó versenyek alkalmasak enyhíteni a népek közötti eltéréseket. Rómában bezzeg az ellenfelek a verseny előtt, de még után is, korbáccsal és kövekkel harcolnak egymás ellen.

- Ha csak a koponyákat törik be, és egymást verik kékre-zöldre a lovak és a fogatok miatt, az még műveltségnek mondható - jegyezte meg a római tanácsadó. - Komiszabbak ennél a vallási nyugtalanságok. De most, hogy végre megszabadultunk a királytól, akit a férjed oly örvendetes gyorsasággal feszíttetett keresztre Jeruzsálemben, pár évig talán nyugalomban élhetünk. Ugye, Claudia?

- A názáreti Jézusra célzol? - kérdeztem. - Te talán még nem tudod, hogy föltámadt, és visszatért ide Galileába?

Ugyanabban a hangnemben mondtam ezt, amiben eddig is beszéltem, nehogy tréfának vélhessék. A társaságban mindenki összerezzent és elkomorodott.

- Babonás ez a galileai nép nagyon - mondotta Kusas. - Maga a fejedelem is azt hitte, először hallván Jézusról, hogy az általa lefejeztetett teveszőrös próféta támadt föl a halálból. Beszéljünk nyíltan! Mindenesetre nem hittem volna, hogy ez a kínos híresztelés már az országban átutazó idegenek fülébe is eljutott!

A görögös külsejű orvos szólt közbe, élénk kézmozdulatokkal kísérve beszédét:

- Azóta gondolkodom rajta, amióta csak tudok róla, de még kérdezősködtem is azoktól, akik meghalni látták. Csontjait, mivel a keresztről sietősen kellett levenni, nem törték meg. Oldalából pedig az elmondottak szerint, vér ömlött, amikor a katona a lándzsáját beledöfte, hogy a haláláról meggyőződjék. Az orvosi tudomány szerint a halott testből nem folyhat vér. Nem csak a megitatott bódító italtól süllyedt halálszerű álomba vajon? Egyébként miért lopták volna el tanítványai a holttestét a sírból? Lehet, hogy fölélesztették, és most valóban itt rejtőzködik valami barlangban. Életében is igen kitűnő mágus volt!

- Az az ember, akit Róma keresztre feszíttetett, nem térhet magához soha többé - mondotta élesen a római tanácsadó. - Pontius Pilátus ellen emelsz súlyos vádat! Vigyázz a szavaidra!

- Saját szememmel láthattam véletlenül Jeruzsálemben, hogyan halt meg. Akkor érkeztem oda - avatkoztam bele a társalgásba ismét. - Ezért is érdekel a dolog! Bizonyíthatom, hogy valóban a kereszten halt meg. De ha csak a fulladástól vesztette volna eszméletét, akkor is meghalt bizonyára, amikor a szívét döfték át. Azt is a saját szememmel láttam.

Az orvos ragaszkodott a maga vélekedéséhez.

- Hozzá nem értőknek nagyon nehéz a halált megállapítania - ellenkezett. - Tapasztalt orvosra van ahhoz szükség! - S nyomban belefogott, hogy elmeséljen néhány, ezzel kapcsolatos esetet.

- Ne beszélj ilyen szörnyű dolgokról nekem! - kiáltotta a kezét fülére tapasztva Claudia Procula. - Kísérteteket látok álmomban megint!

- Tényleg fölhagyott magdalai Mária a régi életmódjával? - kérdezte tőlem zavarában az orvos, hogy témát változtasson.

Fagyos csönd támadt szavai nyomán.

- Valami rosszat mondtam? - nézett körül csodálkozva. - Nem lett volna szabad szóba hoznom? De hiszen mi van ebben?! Milliónyian laknak Galileában, vagy talán még annál is többen. Kicsi ország ez mégis. Legalábbis ezen a parton mindenki tudja a másik ügyét-baját. Magdalai Mária volt valamikor errefelé a legnagyobb híresség, akihez még az est óráiban is hosszú sorokban vonultak, fáklyafénnyel megvilágított hordszéken, a férfivendégek Tibériásból. Őnála jártál, úgy beszélik, és egy Jeruzsálemből magaddal hozott leányt hagytál nála nevelésre. Mi rossz van ebben?

- Sokan veszedelmes asszonynak tartják - folytatta, mert nem válaszoltam. - Valami samáriai varázslóról beszéltek, hogy lelkeket varázsolt el az ő segítségével. Egy értelmes orvos számára az ilyesmiben semmi rejtély nincsen.

- Ismeri őt a feleségem is, bár nincsenek egymással beszélő viszonyban - mondotta Kusas, hangjában enyhe kelletlenséggel. - Különben a názáreti Jézus rég meggyógyította, úgyhogy azóta egyszerű életet él, alamizsnát osztogat a szegényeknek, és nem űz semmi boszorkányságot. Az én véleményem egyébként az, hogy a názáreti Jézus több jót tett, mint rosszat. Sem izgató, sem istengyalázó nem volt, noha azért ítélték el. Egy ideig Johanna is követte őt, fogadalomból, amiért egy rokonunkat meggyógyította a forrólázból, ő sem tud mondani róla semmi rosszat.

- Nem is lett volna baj - csapott tenyerébe öklével indulatosan -, ha nem megy innen erőnek erejével Jeruzsálembe. Pedig már ide is egymás sarkában jártak a farizeusok vizsgáztatni őt, hátha összekotyvaszthatnának valami vádat ellene, mégsem sikerült nekik soha semmi. És igenis, valóban országunk vagyonának legnagyobb pazarlása, hogy a tizedet kiküldjük az országból a jeruzsálemi templom részére! A názáreti Jézus, ha jól értettem, azt tanította, hogy lélekben és igazságban imádjuk az Istent. Ebből azonban a jeruzsálemi tanács arra következtetett, hogy csökkenni fognak az adóbevételek. Pedig esztelenség is a kisbirtokosoknak az egyik tizedet a templomnak, a másikat meg a fejedelemnek fizetniük, személyi adót és vámot a rómaiaknak, és a tetejébe még sóadót, útadót és vásáradót is. Így aztán csak idő kérdése, hogy a kisbirtokosok, akik az adóikat már most sem bírják fizetni, mikor fogják véglegesen elveszíteni földjeiket és kertjeiket. Ennek következménye a csavargók elszaporodása, az általános nyugtalanság és elégedetlenség, és a mindenki háborúja mindenki ellen, mint például Júdeában, ahol a gazdagok máris egyre több birtokot egyesítenek nagy területű ültetvényekké. Bizonykodva bizonygattam a fejedelemnek is, hogy neki nem kell félnie Jézustól.

A római tanácsadó akart mondani valamit, Claudia Procula azonban elébe vágott, és nagy nyomatékkal jelentette ki:

- Nekem is az a véleményem, mint neked, Kusas. Derék és jámbor férfiú volt a názáreti Jézus, és Pontius Pilátus sem ítélte volna el, ha a zsidók nem kényszerítik.

Ebéd után Claudia Procula fejgörcsről panaszkodott, és visszavonult szobáiba. Az orvos elkísérte, hogy csillapítót keverjen neki. Kusas is félrevonult, hogy mint mondta, anyagi kérdésekről szóljon feleségével. Kettesben maradtunk hát a római tanácsadóval, s nyugodtan borozgattunk. A tanácsadó ugyancsak derekasan kortyolgatott, és közben bizonyos római ügyekről érdeklődött. Talán Seianus befolyásának megerősödéséről szeretett volna adatokat kapni, én azonban nem voltam fecsegő kedvemben. Amikor pedig közöltem vele, hogy már egy esztendeje távol vagyok Rómától, meg is szűnt az irántam való érdeklődése. Ezután én kérdezősködtem inkább őtőle, az udvarról és a fejedelemről.

- Semmiképpen sem tanácsolom, hogy nyilvánosan is rókának nevezd a fejedelmet! - figyelmeztetett nevetve. - A nagy Heródes valamennyi leszármazottja bosszúvágyó és kényes a rangjára. Tagadhatatlanul kivételesen tehetségesek és kivételesen buják is, Rómához azonban hűségesek, mivel helyzetüket Rómának köszönhetik. Rokoni kapcsolataik azonban annyira zavarosak, hogy a legjobb egyáltalán nem kérdezősködni felőlük. Heródiásnak nagyatyja, Heródes Antipasnak pedig atyja a nagy Heródes. A zsidóknak tehát minden okuk megvan rá, hogy a házasság törvényessége miatt aggódjanak. A fejedelmet azonban szerencsére csak a saját törvényei kötik. A tanácsadó viszont annál könnyebben megütheti a bokáját. Főbenjáró ügyekben nekem is van vétójogom, ha jogommal élni nem is vagyok bolond. Inkább próbálok összeszedni némi tőkét ebben a jó kis hivatalban. Nem a legrosszabb város ám ez a Tibériás a magunkfajtának! Mi lenne, ha most jó alaposan leinnánk magunkat, és aztán elszórakoznánk egy cseppet a városban? Legalább megmutathatom, hogy az értelmes ember még itt, a zsidók közt is, milyen élvezetessé ügyeskedheti az életét, ha belátja, hogy olyan dolgokba, amik őrá nem tartoznak, ne avatkozzék bele.

Mivel a lábamra való hivatkozással nemet mondtam, tovább szőtte a szót:

- Persze, besúgóim is vannak az egyes városokban, és több helyen a légiónak is van pár fős őrsége. Gondoskodom róla, hogy fegyvereket még titokban se hozhassanak az országba, és maga a fejedelem se gyűjthessen fegyverkészletet. Ugyanígy ellenőrzöm külpolitikai kapcsolatait is. Az arabokat már magára haragította, Perzsia pedig túlságosan messze van ebből a kis országból nézvést. Jók a papírjaim tehát Rómában.

- Hogy tudtad magadat megóvnod a zsidó vallás fertőzésétől egy ilyen országban, ahol nyüzsögnek a próféták és a szent emberek? - kérdeztem.

- Ebbe a darázsfészekbe mindig óvakodtam belenyúlni! - tett mindkét kezével egyszerre bajhárító mozdulatot. - Császár-oltáraink természetesen vannak, és Tiberius lagymatag tiltásait figyelembe sem véve, áldozunk is előttük, a népet azonban nem kényszerítjük erre. Ez a nép annyira műveletlen, hogy még az udvarhoz tartozók is elszökdösnek a színházi előadásról, ha sikerül nagy néha egy-egy bemutatót rendeznünk. Az is elképzelhetetlen, hogy egy halálraítélt a színpadon szenvedné el az ítéletét, mint Alexandriában; a tragédiákban is festékkel kell beérnünk vér helyett. Még a szolid malacságokat sem szenvedhetik a színpadon a zsidók. Oszk játékokra pedig még csak gondolnunk sem szabad!

Eszembe jutott valami, s rögtön megkérdeztem tőle, vendégeskedik-e éppen Tibériásban valami színésztársulat.

- Én legalábbis nem tudok róla, hogy vendégeskedne - rázta meg a fejét. - Az itteniek ugyan nem nagyon fizetnek az előadásokért, hacsak a fejedelem maga nem fizeti meg. Pedig a színház iránti lelkesedése egyáltalán nem öregbíti a nép becsülését iránta, mint a művelt országokban.

Ezzel a tanácsadó eltávozott, és Kusas is vele együtt. Mindkettőjüktől tisztelettel vettem búcsút odakint az udvarban, ahol beszálltak a hordszékükbe. Semmit sem veszítek, gondoltam, ha ezzel a két befolyásos férfiúval udvarias leszek. Heródes orvosa, élve az alkalommal, körsétát tett a fürdőben, hogy ott orvos társa valamelyik zsíros betegét elhalászva, a maga zsebére dolgozzék egy kicsit. Miután elmentek, Claudia Procula magához hívott:

- Hallott-e magdalai Mária valami újat? És nekem üzent-e valamit? - kérdezte erőtlen hangon.

- Azt üzente, hogy várakozik - mondottam. - Úgy látszik, senki sem tud többet nálunk.

- Énnekem olyan hírt hoztak, hogy a belső országrészen, Nain közelében járt egy férfi, akit Jézusnak véltek. Azonban nyoma veszett, mielőtt még a csendesek rátaláltak volna - mondotta Johanna.

- Az is lehet, hogy azok, akik megtalálták, valami ok miatt nem akarnak róla beszélni - mondottam.

- Alázatosan és jámbor lélekkel tettem meg a fárasztó utat ide - panaszkodott Claudia Procula -, hogy egyrészt a meggyógyításomra, másrészt pedig az ő maga jó hírének a föltámadása utáni öregbítésére kínáljak neki alkalmat ezzel. Hát akkor miért nem jelenik meg nekem is? Őt immár semmi sem akadályozhatja, ha egyszer úgy jár-kél a zárt ajtókon keresztül is, ahogyan akar! Még csak meg sem ijesztene! Úgyis rémálmokat látok minden éjszaka. Kezdek a várakozásba belefáradni már, bágyaszt a kénszagú fürdő is, azt sem tudom, hogy a hajtóversenyre hogyan öltözzem, miféle ruhákba. Pontius Pilátus mindenféle jó tulajdonsága mellett zsugori férfiú, mivelhogy igen szerény körülmények között nevelkedett. Anyja meg éppenséggel barbár nő volt.

- Célzást tettem Kusasnak a gondjaidról - mondotta Johanna. - Őszerinte legalább egy selyemruhával adósod a fejedelem, ha a kocsiversenyeket megtiszteled megjelenéseddel.

- De ha nekem Heródiás régi rongyaiból próbál lökni valamit, azt bizony sértésnek veszem! - mondotta Claudia Procula indulatosan. - Meg is mondhatod neki. Egyébként sem óhajtok semmiféle ajándékot sem a zsidó szajhától! Amit énnekem vesznek, arra a fejedelem külügyi pénztárának kell a pénzt adnia!

- Nagyon jól tudod, Marcus - mondotta felém fordulva -, mennyire nem vagyok gőgös, hanem inkább szerény, és hogy nem a nyilvánosságot kedvelem, hanem a magányt. De ha már beleegyeztem abba, hogy megjelenek a nyilvánosság előtt, akkor viszont Rómára és férjem állására való tekintettel, rendesen föl kell öltöznöm! Ez ugyan olyan dolog, amit a férfi, bármilyen megértő legyen is egyébként, úgysem ért meg soha!

- Tényleg nem tudom megérteni - mondtam -, hogy neked a kocsiverseny fontosabb, mint a názáreti Jézus, kinek a keresésére jöttél. Isten föltámadt fia most építi a maga láthatatlan országát körülöttünk, és te azon gondolkodsz, hogy arab törzsfők és gazdag lótenyésztők gyönyörködtetésére mit húzzál magadra?!

- Elegem van a láthatatlanokból! - fakadt ki Claudia Procula dühösen. - Az alvilág másoknak láthatatlan szörnyei előtt állok földbe gyökerezett lábbal, segélykiáltásra is erőtlenül minden éjszaka. Fájdalmaim a holdjárással fokozódnak mind elviselhetetlenebbé, és félek, hogy eszemet veszítem!

Lehangoltan és a bortól eltompulva indultam vissza a fogadóba. Utam mentén egy feje búbjától a sarkáig zsákköntösbe burkolt banya kuporgott, éspedig engem várva, mert azonnal megszólított, amikor melléje értem:

- Gyere utánam! Meg ne lásson azonban senki, vigyázz!

Levezetett egy elhagyatott partrészre, ahol sem nem láthattak bennünket, sem azt nem hallhatták, amit egymással beszéltünk. Én azonban csak akkor ismertem föl benne Susannát, amikor az arcát is kitakarta végre. Nem valami mosolygósan és örvendezően üdvözölt, de nyögött és sóhajtozott, és a kezét tördelte, mint akit erős lelkiismeret-furdalás gyötör, és azt se tudja, hogyan kezdje a mondandóját. Én tettem hát először szemrehányást, amiért becsapott, majd Náthánt kérdeztem, ő hol van, és hol vannak a szamarak, és nem utolsósorban az erszényemet kérdeztem, hogy egyáltalán megvan-e még.

- Sem én nem csaptalak be, sem Náthán - kezdte mondani sűrű nyögések közepette. - Nincs is még veszve semmi! Ha egyszer a bérét úgyis fizeted neki, és hogy az idejét se vesztegesse, a kapernaumi új vámhivatal részére fuvaroz Náthán a szamarakkal homokot és agyagot. Számadással fog szolgálni mindenről neked. Amíg itt heverészel tétlenül, a szamarak addig is dolgoznak, és jó pénzeket keresnek neked, eddigi gazdagságodat megtetézve. Nem is tudom, jól teszem-e tulajdonképpen, hogy elmondom néked a titkot. Nem is jöttem volna, ha akkor szájon nem csókolsz, ilyen vén és fogatlan létemre, noha sok velem egykorú galileai asszonynak még épek a fogai, csak tudnám, miért!

- Ne a fogaidról locsogj nekem! - mordultam rá. - Mit hallottál a názáreti Jézusról? Beszélj!

- Mondom már, mondom - dohogott Susanna. - Tudd hát, hogy a názáreti Jézus rég megjelent már több tanítványának a tóparton, és miután evett velük, tanította őket, majd pedig Simon Pétert tette meg főemberévé. Márminthogy Pétert jelölte ki pásztorrá, és ettől kezdvést Péternek kell az ő bárányait legeltetnie. Akármi legyek azonban, ha Péter a te legeltetésedre vállalkozik valaha is, hiszen sem Izráel gyermeke nem vagy, sem körülmetélt. Azt sem tudom, miért éppen Pétert választotta erre a teendőre, amikor Jeruzsálemben, még mielőtt a kakas megszólalt volna, Péter tagadta meg őt. Péter a legnagyobb és a legerősebb közöttük valóban, ám ahhoz, hogy másoknak tanáccsal szolgálhasson, túlságosan indulatos és hirtelen haragú.

- Ezt mind ők mondták el neked? - kérdeztem gyanakodva.

- Jaj, hogy fáj a lábam - nyöszörgött Susanna, térdei között tartva a kezét -, nem is bírtam volna elgyalogolni Kapernaumból ide, azonban sikerült helyet kapnom az adószedők csónakjában, és a pogányokkal jöttem át Tibériásba. De hát én csak egy egyszerű öregasszony vagyok, és nekem senki sem mond el semmit. A fülem azonban hibátlan, és valakire azért szükség van, hogy a halakat megtisztítsa és besózza, meg mosson és főzzön a férfiakra. Így hallottam meg egyet s mást útközben, és nem is keveset, mert egy kicsit hibbantnak tartanak, aki úgyse ért semmit. Azután a betegségem miatt, és mert oly igen vágyódom Jézus után, éjszakánként nem tudok aludni. Ilyenkor a partra szoktam lemenni imádkozni, ha pedig ott is hallhatok olyasmiket, amik nem az én fülemnek voltak szánva, az nem annyira az én bűnöm, mint inkább Isten akarata, az ő akarata ellenére nem történhetne ez, még ha a tanítványok olyan szent emberek is, amilyeneknek hiszik magukat; a gőg majdnem szétveti őket, amiért már oly sokszor megjelent nekik Jézus, mindig úgy néhányuknak egyszerre, és tanította őket. A legkedvesebbek azonban Jézus előtt Péter, Jakab és János, akiket az éjszakai sötétségben is könnyű megismerni arról a fényességről, amely áttüzesedett orcájukról sugárzik.

- Náthánban sincsen semmi hamisság - folytatta Susanna. - Fogadalmat tett, és a férfi azért mindig férfi, jobban bízom benne, mint a magam asszonyi eszében. Azt is ő mondta, hogy tartozom ezt a hírt meghozni neked, amiért oly becsületesen elhoztál magaddal Jeruzsálemből, és abból az egyedüllétből, amelybe a társaimtól elhagyatván jutottam, úgyhogy énnekem te voltál az irgalmas samaritánus, akit Jézus említett példaként a tanításában, és énszerintem a római sem rosszabb a samáriainál, mert a samáriaiak megvetik a templomot, és a maguk hegyén szolgálnak az Istennek, és a húsvétot is külön tartják, de a rómaiak, kivéve természetesen téged, nem tudnak semmiről semmit, és ezért ártatlanok.

Ezzel a tőle teljesen szokatlan szóáradattal adta ki magából a félelmét és a szorongását. Végül énnekem kellett félbeszakítanom, és megkérdeznem:

- A názáreti Jézus tehát akkor a Krisztus és fia Istennek, és föltámadt?

- Föltámadt, igen, és itt járt Galileában, és megjelent többeknek is - mondotta Susanna, és sírva fakadt. - Ő legyen irgalmas hozzám, ha rosszul és hamisan cselekedtem azzal, hogy elárultam őt neked. De talán te nem akarsz neki semmi rosszat?!

- De miért nem jelent meg magdalai Máriának vagy Johannának, vagy neked? - kérdeztem csodálkozva.

- Mi asszonyok vagyunk, uram! - mondotta Susanna őszinte furcsállással. - Miért jelenne meg nekünk? - nyomta szájára a tenyerét, hogy nevethetnékét, amit ez a gondolat váltott ki belőle, leplezze.

- Zebedeus fiai azonban elmondhattak valamit az anyjuknak - komolyodott el hirtelen. - Salome ugyanis annyira önző és hatalomra vágyó asszonyszemély, aki előtt a fiúk sem mernek elhallgatni semmit! Salome viszont, legalább eddig, semmit sem közölt a többi asszonnyal. Annyit tudunk, hogy Galileában hírt küldtek mindazoknak, akik követői voltak, akik szomorkodtak miatta, akik hittek őbenne, és akikben a tanítványok megbíznak. Közöttük annak a hetvennek, akiket még ő küldött szét, hogy a nevét hirdessék, meg még sokaknak a csendesek közül. Szájról szájra és faluról falura száll a szó: "Föltámadt az Úr. Betelőfélben az idő! Legyetek készen!" Negyven napig marad a földön, de távozása előtt még meghívja az övéit a hegyre, hogy ott vegyen tőlük búcsút. Nem is tudom, ő maga hív-e bennünket, vagy a tanítványai rendezik ezt meg így?

- A hegyre? - kérdeztem. - De miféle hegyre?

- Nem tudom - rázta meg a fejét Susanna -, de úgy gondolom, hogy a követői és a csendesek bizonyára tudják. Sok az olyan hegy, amelyre imádkozni elhúzódott Kapernaumban is, meg a túlsó parton is, ennek a hegynek azonban valahol Galilea középső részén és az országút közelében kell lennie, úgy hiszem, hogy akik a hírt megkapták, gyorsan és föltűnés nélkül gyűlhessenek oda. Azután a halhatatlanság gyógyszeréről is hallottam beszélni valamit, hogy már odaadta a tanítványainak, vagy hogy a hegyen fogja majd odaadni mindenkinek, ezt nem tudom igazából.

- Susanna! - mondottam. - Nem is tudom, hogyan köszönjem a hűségedet! Ő maga áldjon meg a jóságodért, és azért, hogy nem hagytál engem sötétségben. Én is követni akarom őt a hegyre, ha a perc eljön, még hogyha meg is ölnek érte! Mondd meg Náthánnak, álljon készen az indulásra, és a te részedre is tartson fönt szamarat, ha amazok nem törődnének veled.

- Én is gondoltam rá, és áldalak érte, római, aki az övéinél jobb szívű vagy! - örvendezett Susanna. - Szívemet bizony félelem rágja, hogy ők hirtelen útnak indulnak, és engem a rossz lábaimmal itt hagynak, és én akkor soha többé nem láthatom meg az én Uramat! Te azonban, ugye, biztosan ígéred, és akkor sem hagysz itt, ha ők már el is hagytak!?

Arról beszélgettünk, nem volna-e jobb, ha én is elmennék Kapernaumba, hogy közelebb legyek a tanítványokhoz. Susanna azonban attól félt, hogy túl korán fölismernének, és idő előtt fölkelteném az irántam való gyanakvásukat. Az országút mindenesetre Tibériáson át vezet az ország belső részébe, ahová a tóparton is el lehet jutni. A legokosabb szerinte, ha most csöndben maradok, és megvárom vagy Náthánt, vagy őt. A hegyen egybegyűlő, de más-másfelől érkezett emberek már úgysem fogják ismerni egymást. Az utat pedig a csendesek módján való kérdezgetéssel is meg lehet találni, ha titokban tűnnének el Kapernaumból a perc eljöttén a tanítványok.

Ilyen fogadalommal és ilyen reménységgel váltunk el egymástól. Szíves örömest láttam volna vendégül őt, mégis étlen és szomjan vágott neki Susanna a haza vezető útnak. Attól félt ugyanis, hogy valaki meglát bennünket, és találkozásunk a tanítványok tudomására jut.

Így kapott szívem újabb reményt, amelytől csendes lettem ismét és alázatos, és nyugtalanságom elszállt. Elmondtam az imádságot, amire Susanna tanított, és éreztem, hogy semmiféle evilági dicsőség, kegynyilvánítás, siker vagy bölcsesség nincsen, amit én örömest oda ne adnék a názáreti Jézus országáért, ha megnyitja nekem. Sem halhatatlanságra, sem örökéletre nem vágyom, gondoltam, csak arra, hogy tekintetét egyszer majd reám fordítsa, és fogadjon be övéi közé.

A történtek leírására a Susanna távozását követő rövid egyedüllét nyújtott számomra kitűnő

 

Vissza Kezdőlap Tovább