TIZEDIK LEVÉL

Marcus ismét üdvözli Tulliát.

Szívem már jó ideje lemondott rólad, Tullia. Amiket én írtam és írok, téged azzal meggyőzni nem lehet, tudom. Még hogyha el is olvasnád írásomat, akkor is kigúnyolnál és vélnéd, hogy a zsidók zavarták meg az eszemet. Egyszer azonban eljön még a pillanat, amikor már te is abban hiszel, amiben én, s akkor majd a lelked legbensejéig beláthatok, mert már minden fölösleges lehullott rólad - moccant meg bennem a különös gondolat. Ehhez azonban sok lemondás szükséges, csupa olyasmiről, amit te nagyra becsülsz, és ami az életben számodra kellemes. De ha te így mutatkoznál, számodra sem volna értéke már annak, amiről lemondtál, és nem is mondanál le másról, mint ami - akár az elnyűtt ruhák - úgyis fölöslegessé lett számodra. Ez azonban reménytelen gondolat. Hinni csak abban lehet, amit én magam éltem át, és saját szememmel láttam. Sokan ugyan még azt sem hiszik, amit a saját szemükkel látnak.

Máris mondom tovább, mi minden történt velem. A kocsiverseny napján Claudia Procula hivatott, és kegyesen közölte, hogy én is a páholyában ülhetek, mögötte. Egyébként selyem- és bíborruhát öltött magára, amiben volt egy kis meggondolatlanság is, noha hivatkozhat rá, hogy közeli rokona a császárnak. Gyönyörűen kifésült hajkoszorúja alatt, homlokán nagy értékű diadém ragyogott. Számomra is római öltözéket, tógát vétetett elő, és borbélyt rendelt, hogy leborotválja szakállamat, s hajamat kigöndörítse.

- Legfőbb ideje, hogy fölhagyj zsidó hóbortoddal, és római legyél a barbárok előtt! - korholt Claudia.

Az öltözködésbeli zűrzavarra hivatkoztam szorultságomban, ami a fürdőben egyébként is uralkodott, és arra, hogy még a római tanácsadó is megnövesztette szakállát, és keletiesen öltözködött, nehogy túlhangsúlyozza az udvarban római voltát. Végül is kénytelen voltam színt vallani előtte:

- Ne sértődj meg, Claudia, nekem azonban nincs kedvem innen elmozdulni, és kocsihajtó versenyre menni. Ellenkezőleg áll a dolog. Kész akarok lenni az indulásra bármelyik pillanatban, mivel okom van azt hinni, hogy a názáreti Jézus hívei találkozóra gyülekeznek hamarosan. Én is jeladást várok az indulásra, hogy a tanítványok nyomain oda juthassak, ahová kell.

- Számomra sem újság, amit mondasz - válaszolt Claudia Procula közönyösen. - Így tudja Johanna is. Fiatalabb fejjel, és ha Rómában elegendő hallgatni tudó pártfogóm lenne, még talán én is rácsábulnék erre a kalandra, és elindulnék álruhában a hegyre. Mert valami hegyen gyülekeznek, ugye?

- És nekem miért nem szólt Johanna erről? - kérdeztem meglepődve. - Nem bízik bennem?

- Azért, mert hallgatnia kellett róla, gondolom - jegyezte meg könnyedén Claudia Procula. - Engem azonban ő maga fog a názáreti Jézusnak megemlíteni, ígérte. Jézus már azelőtt is gyógyított betegeket távolról, de az is lehet, hogy valami olyan ruhadarabot küld majd nekem Johannával, amelyet előzőleg megérintett. Nincs ott rád semmi szükség, Marcus! Térj eszedre, és légy újra római! A kocsihajtó verseny az év legnagyobb eseménye Galileában, de még a szomszédos országokban is fontos eseménynek tartják!

- És te az Isten fiát odaadod a versenyért?! - bámultam reá, mint aki nem hisz a fülének.

- Mindennek megvan a maga ideje! - védekezett Claudia Procula. - A fürdőzés megtette a magáét, és különben sem vagyok már olyan zavarodott, mint te. Mert ahogy én látom, most már komolyra fordítva a szót, arra sem vagy képes, hogy a dolgok között azok fontossága szerint tégy különbséget.

- Claudia Procula! - figyelmeztettem. - Férjed ítélte kereszthalálra őt, akárhogy mosta utána a kezét! És még Csak nem is félsz tőle?

- No de, Marcus! - tárta szét karját. - Mindent megtettem azért, hogy megmentsem. Ezt bizonyára ő is tudja, de legalábbis tudhatja. És különben is, mindennek így kellett történnie, hogy a zsidók szent írásaiban foglaltak beteljesüljenek - magyarázta meg Johanna nekem. A lényeget illetően egyenesen hálát kellene éreznie Pontius Pilátus iránt, aki, zsidó nyomásra ugyan, hozzásegítette őt az írások beteljesítéséhez. A zsidók filozófiája homályos és bonyolult, én azonban készséggel hiszek Johannának. De maga Johanna is a kocsihajtó versenyre jön el, még ha a hegyre indulást késné is le miatta. Megértheted hát, mennyire fontos esemény a kocsihajtó verseny!

Nem lehetett meggyőzni semmiről. Csöndes bosszúként én sem engedtem a szakállamat teljesen letarolni. Annyit engedtem csak a fecsegő borbélynak, hogy alaposan megkurtítsa, és megkenje kenetekkel.

- Így ni! A Heródes-pártiak viselik így! - mondotta elégedetten.

Heródes Antipas circusát egyáltalán nem lehet nagynak mondani. Nem hiszem, hogy akár csak harmincezer néző is befért volna nézőterére, amely ezúttal teljesen megtelt kíváncsi és lármás népséggel. Többségük, gondolom, idegen országokból való volt, nem Galileából.

Claudia Procula páholyát közvetlenül a versenypálya mentén, a maga nagyméretű páholyával szemközt építtette föl Heródes Antipas, és drága szőnyegekkel béleltette. Ebből, hogy a Claudia páholya alig volt kisebb a sajátjánál, kitűnt, mennyire iparkodott a Pontius Pilátus iránti tiszteletének jelét adni. Számos más páholyt is építtetett az arab törzsfők, és más vendégeskedő nagyságok részére. Amint Claudia Procula és kísérete elfoglalta helyét, az udvaroncok ügyes irányítása nyomán azon nyomban üdvözlő kiáltások harsantak föl a nézőtér különböző pontjairól, s a kiáltásokhoz - a verseny előtti izgalmat csillapítandó - örömest csatlakozott a nép is.

Heródiást ifjú leánya társaságában láthattuk Heródes páholyába belépni. Öltözéke, amennyiben a pálya túlsó feléről egyáltalán megítélhettem, túlzóan pompázatos volt. Legalábbis Claudia Procula indulatos megjegyzése szerint, az iránta és Róma iránti udvariasságból kissé szerényebben is öltözködhetett volna a becsvágyó és parázna nőszemély. Hangos kiáltások üdvözölték a nézőtér különböző pontjairól őt is, ezekhez a kiáltásokhoz azonban nem csatlakozott senki. Az idegen országokból érkezettek is hallgattak, mivel azt látták, hogy az éljenzőket szomszédaik félretaszítják és még meg is ütik. Heródiásnak hát ezzel kellett beérnie. Utolsóként a népet vidáman integetve üdvözlő Heródes Antipas tűnt föl, akit, mintegy a fejedelemasszony elleni tüntetésként, fölállva, viharos kiáltozással és lábdobogással köszöntöttek az emberek.

Gladiátorok szerepeltek az arénában, kettesével, illetve csapatosan küzdve egymás ellen; fegyvereik azonban tompák voltak, és így vér sem folyt. A zsidó törvényekre való tekintettel még halálraítélteket sem engedhetett Heródes küzdeni az arénában egymás ellen. Ezt követően a lovasai mutattak lovasmutatványokat mindaddig, amíg csak a nép dobogni nem kezdett a fogatokat követelve.

Kétségtelenül ragyogó fogatokat és kitűnő lovakat láthattunk, ahogyan egymás után gördültek elő bemutatkozó körre. A fogadáskötők nagy táblájukkal padsorról padsorra jártak, a fogadásokat jegyezgetve. Heródes Antipas szurokfekete négyese látszott a leginkább vonzónak. Mivel a barbár hajtók a maguk elgondolása szerint választottak lovat uruk istállójából, nem mindenik fogathoz tartoztak azonos színű lovak. A lószerszám és a hajtók öltözéke mutatta azokat a színeket, amikre fogadni lehetett. A színekkel jelzetteken kívül az idumeai és a szíriai kocsikat hallottam emlegetni.

Utolsóként az arab fejedelem hófehér színű lovak húzta kocsijára került sor. Hajtójuk, aki mutatós, teljes vágtában akarta lovait a közönségnek bemutatni, az előző fogatoknak a pályabejáratnál való zsúfolódása miatt oly hirtelen kényszerült a gyönyörű fehér paripákat visszafogni, hogy azok megbotlottak, és föl is buktak. A nyilvánvalóan rossz jel sokakat fakasztott nevetésre. A hajtó földühödve vágott végig korbácsával a lovakon, amitől azok még jobban megvadultak.

Tisztes és veszélymentes kocsihajtó versenyeken, amiket a hozzáértők azért kedvelnek, mivel a hosszasan fontolgatott fogadáskötés után az izgalom fokozatosan növekedik, a fogatok kettesével kerülik meg néhányszor a pályát a sorsolás szerinti rendben úgy, hogy a mindenkori vesztesek kiesnek a versenyből, és végül a két utolsó fogat küzd egymással a végső győzelemért. Ezek a barbárok azonban szeretik a veszélyt és a zűrzavart. A fogatok legnagyobb megrökönyödésemre a sorsolás rendjében egyszerre sorakoztak induláshoz, hogy a - hallottak szerint - negyvenkörös versenyt megkezdjék. Sajnáltam a lovakat, amikből sok fogja lábát törni, és majdnem bizonyos voltam benne, hogy haláleset is bekövetkezhet.

A megvadult fehér lovakat látva jutott eszembe a magányos halász tanácsa, de bizony ugyancsak fontolgattam, hogy ilyen lovakra fogadjak-e. Kérdezősködésemre azt válaszolták, tulajdonképpen az esélyes fogatok közé tartozott, az iménti rossz előjel miatt azonban senki sem akar már fogadást kötni rá. Az ilyenfajta, nehéz csapatos versenyben nem egyszer a testesebb lovak és a nyugodtabb hajtok szerezhetik meg a győzelmet a gyorsabbaktól, ha szerencséjük van.

- Heródes lovaira! - emelte föl a karját lelkendezve Claudia Procula.

A fényes szőrű fekete lovak és a sötét bőrű hajtó valóban nagyon vonzóknak látszottak. A fogadáskötésben mégis a vörös volt a színe, mivel értelmes ember nem fogad feketére.

- Remélem, van nálad pénz - tudakolta mintegy mellesleg Claudia Procula tőlem.

Előre tudhattam volna, miért hozott ennyire lelkesen magával. Soha nem találkoztam még egyetlen asszonnyal sem, aki a saját pénzén kötött volna kocsihajtó versenyen fogadást. Ha veszít, nyugodtan megfeledkezhet a kölcsönről, és panaszkodhat a balszerencséjére, ha viszont nyer, a kísérője annak is örülhet, ha a sajátját visszakapja legalább!

- Száz drachma - mondottam kedvetlenül.

- Marcus Mezentius Manilianus! - méltatlankodott Claudia Procula. - Készakarva sértegetsz, vagy valóban zsidóvá lettél? Száz aranypénzt mondj legalább! Még az is semmi ilyen ragyogó lovakra!

Szorult helyzetbe kerültem, de a közönség körében ott járkáltak a tibériási bankárok és pénzváltók is, és ők is vállaltak fogadáskötést. Annak a nevét kiáltottam, akit még Jeruzsálemben ajánlott nekem Arisztainosz. Azonnal hozzám lépett a bankár, aki arca és külleme alapján akár Arisztainosz ikertestvére lehetett volna. Föltártam neki helyzetemet. Készséggel hitelezett részemre, de amint mondotta, Heródes lovaira nem könnyű tisztességes fogadási lehetőséget találni. Végül is egy az egy arányban sikerült neki a fogadásra rávenni valaki idumeai főembert, aki - mint mondotta - a júdeai procurator felesége iránti nagyrabecsülésének a jeleként mutatkozott erre hajlandónak.

- Emlékezz majd rám, amikor nyereségedet fogod számolni! - kiáltotta nevetve Claudia Proculának, minthogyha ajándékot adott volna azzal, hogy fogadását egyáltalán följegyezte a viasztáblájára.

Még egyszer végignéztem a fogatokon, amelyek már alig tudtak megmaradni kijelölt helyükön. A hosszú várakoztatásnak azonban a fogadáskötéseken kívül is megvan a maga célja: a hajtók nyugtalanítása és a lovak vadítása. Pár kocsi nyomban az induláskor összehajt, gyanakodtam. Az arab fogat láthatólag nem szokhatta meg az ilyen durva csoportindításokat, a lovak a kocsit rugdalták, és szájukból csurgott a hab, ahogy a fejüket rángatva rágták a zablát.

- Mennyit adnál a fehér fogatra? - kérdeztem a bankárt.

- Ha pénzedet valóban nekem akarod ajándékozni - válaszolt mosolyogva -, én magam kötök fogadást veled, és adok hetet egy ellen. Mennyit írhatok föl?

- Írj a fehér fogatra negyven aranyat, hét az egyhez - döntöttem az utolsó pillanatban, amikor már az indító dárdát magasra emelve tartotta Heródes. A bankár éppen csak följegyezhette a fogadást, és a zászlóval is megjelölt indító dárda már a fövénybe fúródott. A hajtók üvöltöttek, és a kocsik ijesztő dübörgéssel nekilódultak. A tapasztalt hajtók vállukat megfeszítve fogták a hajtószárat, hogy a maguk fogatát visszatartva engedjék előre a fékteleneket, hadd szegjék nyakukat! De a nekivadult lovakat nem lehetett már emberi kéz erejével visszatartani. Az élen lévő két fogat lovai teljes vágtába ugrottak, sőt még a hajtók is ütlegelték a lovakat, hogy előnyre tegyenek szert, immáron arra törekedve, hogy a fordulást jelző kőoszlopot elsőnek kerülhessék meg. Ezen az életük múlott, egyébként az utánuk robogó fogatok alá kerülhettek volna.

Én is, akár a többiek, kénytelen voltam helyemről fölállani. Circusban ennél vadabb indulást még nem láttak soha. Heródes fogata tört magának utat ügyesen, hajtója még külön is csapkodott súlyos korbácsával, hogy a mellette elhúzni próbálók lovait oldalra térítse. Láthattam is, hogy korbácsa a fehér fogat oldalt lévő lovának a szemébe csapott bele. Mintha a páholyomig hallatszott volna a csattanás. Az arab fogat úgy nekivágódott a védfalnak, hogy szikrát vetett, és nem is értem, a kereke hogyan maradt épen egyáltalán.

A második fordulóban a caesareai lovascohors parancsnok barna fogatának a hajtója rontott bele súlyos fogatával hidegvérűen az idumeai kocsiba hátulról, és borította föl. Az azonban fölborulva is addig hurcolta magával a szárnál fogvást a hajtóját, amíg a lovak is föl nem buktak. A római figyelemre méltó előnyhöz jutott ezen az áron, bár azért Heródes fogata szorosan mögötte volt. A merő vér idumeai hajtó tántorogva állt talpra, az elbukott lovat is talpra állította az orrlyukánál fogvást, és kocsiját egy hirtelen fogással megemelve, visszatért a pályára. A ló természetesen annyira le volt sántulva, hogy tulajdonképpen nem volt versenyben, csak akadályt jelentett. Csak azért térhetett a pályára vissza az idumeai, gondoltam, hogy a római hajtón bosszút álljon.

Ilyen versenyben, amikor meglehetősen egyenrangú fogatok vannak a pályán, egy fordulónál nagyobb előnyt szerezni lehetetlen. Az utolsónak maradó fogatok elzárják a pályát, és az előnyhöz jutott kocsi hajtója csak oktalanul kockáztatná a szerencséjét, ha azokat is igyekezne megelőzni. A fehér fogat lovai között teljesen összezavarodott az ütem, mivel a korbácsütéstől megvakult ló kétségbeesve rázta, dobálta a fejét. Az önuralmát veszített hajtó is csapkodott, szitkozódott, és ököllel fenyegette meg Heródest is, amikor a páholya előtt hajtott el. Ugyanakkor a fekete fogat előzni kezdte a barna erősebb lovait és súlyosabb kocsiját. Claudia Procula a helyéről fölállva kiáltozott, és aranyozott szandáljával dobogott a páholya padlatán.

Én persze arra sem voltam képes, hogy a fordulókat számon tartsam, mint ahogy azt sem láttam egészen pontosan, mi történt, amikor a kocsik csoportjából a szíriaiaké egyszerre csak úgy perdült be a porond közepére lovastul, mindenestül, mint hogyha katapultából lőtték volna ki. A lovak bukfencezve borultak föl, hajtójuk pedig a derekára csavarodott hajtószárral, egyenesen a paták zűrzavarába röpült. Megmondani sem tudom, a ló halálhörgése vagy a hajtó halálsikolya volt-e borzalmasabb.

Pillanat múlva a fehér fogat bukkant föl a fordulókövet kerülő másik kocsi mellett, úgy a kőhöz szorítván azt, hogy föl is borult. Az arab kocsi azonban sérülés nélkül versenyezhetett tovább. Az is lehet, hogy a korbácsütéstől az imént megvakult lónak volt köszönhető mindez, mert ha lát, bizonyára nem meri a másik kocsit így megközelíteni. A kibukott hajtó élete kockáztatásával és nagy sietve lovait a középső mezőbe irányította, mielőtt a nyomában hajtó másik is beleütközhetett volna. Tisztelettel kellett adóznom az ügyességének. Közben még megláthatta, a szolgák hogy futnak felé, de aztán arcra bukott, és többé nem tudott fölkelni sem.

Lelkesen kötötték továbbra is a fogadásokat. Ezúttal a római lovascohors barna fogatára, és az arabok, akik a magukét föladva, és arról lemondva választották inkább a rómaiak, mintsem Heródes fogatát. Heródes kocsija már többször is el akart húzni a római mellett, a római hajtó azonban kocsiját nagy bátran elébe irányította, és súlyos korbácsát is meglengette felé. Heródes is talpra szökött a páholyában, toporzékolt, és hangos kiáltozással biztatta hajtóját, hogy erőnek erejével húzzon el a római mellett! Tajtékzott valamennyi ló, és vastag porfelhő úszott a levegőben, noha a verseny kezdete előtt gondosan föllocsolták a pályát.

A legcsodálatosabb az volt, hogy a fehér fogat, jóformán észrevétlenül, a harmadik helyet szerezte meg magának gyorsaságával, noha közben a többivel is számtalanszor ütközött a könnyű versenykocsi. Az enyhén kimerült lovak már megint azonos ütemben vágtáztak egymással, és tartották is az ütemet, mégpedig meglepően jól. A korbácsütésektől megvakult ló fölkapta fejét és nyerített. A hajtó odahajolt, és súgott neki valamit, azután már egy ütemben mozgott a többivel.

Közben megint kibukott egy kocsi a versenyből, keréktörés miatt. A kocsit magát hajtójának még sikerült a többiek elől a középső mezőbe irányítania, de a mögötte száguldó római fogatnak a pályán továbbguruló kereket így is ki kellett kerülnie. Ezt az alkalmat használta ki Heródes hajtója. Attól sem tartva, hogy az ütemet esetleg megzavarja, messzire kihajolva korbácsolta lovait eszelős dühvel, és el is húzott a római fogat mellett. A nézők izgatottan rohangáltak és kiáltoztak. Claudia Procula újból fölpattant, és örvendezve sikoltozott, bármilyen szégyen is volt ilyen módon mutatnia meg a római fogat veresége fölött érzett örömét. Viselkedése azonban nagy tetszést keltett a nép körében, és barátságosan mosolyogva néztek rá sokan.

Bár a fogatok száma lecsökkent, a még mindig pályán lévő, hátul kullogó fogatok mégis akadályozták Heródes hajtóját szerzett előnye kihasználásában. Az idumeai hajtó, aki merő vér volt, és különben is ijesztően nézett ki lenyúzott fél arcával, hátrafordult, és jelezte: oldalra húzódik le, és elengedi maga mellett a másikat. S aztán, szándékosan és készakarva, épp a római kocsi elé húzott át. Még csak nem is a fordulóban, hanem az egyenes szakaszban történt mindez. A római fogat hajtója vad szitokzáport zúdított rá, annyira minden szabályt fölrúgó volt ez a viselkedés. Az ilyesmi azonban bizonyíthatatlan, s utólag mindig adódik valami mentség. Az arabok, akik a rómaira fogadtak, öklüket rázva kiáltoztak, miközben a fehér fogat elsüvített a külső pályaszélen a római és az idumeai kocsik mellett, s még a forduló előtt megelőzve mindkettőt, a belső pályára tért vissza, közvetlenül Heródes fogata mellé. Mindenféle kiáltozás elhallgatott egy pillanatra, a közönség elnémult. Bizony, ezt senki se tartotta lehetségesnek.

Fordulás után a római a külső pályát választotta, és az idumeai mellé hajtott. Könnyűszerrel el is húzhatott volna még a következő forduló előtt a zötyögő kocsi mellett, ő azonban lovait visszafogva az idumeait sújtotta fejbe a korbácsával, éspedig akkora erővel, hogy az összeroskadt. A durvaságra a tömeg fölüvöltött, egyesek a tetszésüknek adták a jelét, másokban azonban gyűlölet ébredt a rómaiak ellen, és a nézők, mint láttam, verekedni kezdtek a nézőtéren.

Egyetlen lélegzetvételnyi ideig tartott az egész, és máris vége volt mindennek. Amikor az idumeai végsőkig megvadított lovai sikeresen megelőzték a római fogatot, hajtójuk, utolsó erejét összeszedve, szántszándékkal a római kocsi elé fordította őket. Ez bizony már nem verseny volt, hanem gyilkosság. A testes, barna lovak teljes gyorsasággal rohantak bele az idumeai fogatába, és darabokra törték. A teljes vágtából való lefékezés következtében fejjel előrezuhanó római hajtónak a bőr védőruha és sisak ellenére is széthasadt a szegélykőben a koponyája. Mozdulatlanul maradt a pályán, meghalt, ahogy az idumeai is, még a verseny befejezése előtt.

A pályán maradt kocsikat a torlódás a vágta mérséklésére kényszerítette. Heródes ordítozott, és korbácsát rázta a szolgákra, akik ahelyett, hogy a római holttestét vitték volna le a pályáról, inkább a maguk irháját mentették. Még azt is megpróbálta, hogy keresztülhajtson a római testén, de mert lovai nem katonai lovak voltak, próbálkozása eredménytelen maradt. Megbokrosodva ágaskodtak inkább, és ide-oda rángatták a kocsit, hogy majdnem fölborult.

Ebben a pillanatban az arab hajtó jóformán lépésben irányította el fehér lovait Heródes fogata mellett. Még így is nekiütődött kereke a szegélykőnek, és át is ment rajta, mégsem dőlt fel a kocsi, és mire Heródes hajtója a holttestet elkerülve újra megzavarhatta lovait, addigra az már a fordulót jelző kőoszlopnál volt. Bármilyen hihetetlen is, de a rossz előjellel indult fehér fogat vezetett a versenyben, pedig már nem is volt hátra valami sok forduló. Így aztán most énrajtam volt a sor, hogy fölpattanjak és kiáltozzak, a nézőtéren lévő arabokkal együtt. Közben a burkolatlan versenypálya úgy kigödrösödött, mint valami szántóföld, ami veszélyt jelentett a hajtók számára.

A fekete fogat hajtója most veszítette el a türelmét első ízben, és ütlegeléssel próbálta lovait az arab fogatnak oldalirányból nekikényszeríteni. A fehér lovak gyors vágtája és kitűnő üteme azonban megmentette a könnyű fogatot.

Három más fogat volt a pályán még e kettőn kívül. A fehér fogat arra törekedett, hogy tisztességesen, a külső pályán hajtva előzze meg őket, Heródes hajtója azonban ordibálással és parancsszóval követelt magának utat. Két hajtó engedelmeskedett is félelmében, a harmadik azonban, szelíd és szívós állatok hajtója, kinek a fogatához senki sem fűzött reményeket, megtagadta. Heródes hajtója megostorozta a lovait, és kerékagyával a másik kocsi kerekébe hajtva, a nagy sebességgel és a kocsi nagy súlyával föl is borította azt, és a csúnyán megsebesült hajtó végül is kénytelen volt a küzdelmet föladni. A két másik, versenyben maradt fogat igyekezett a pályán maradni óvatosan, és bizakodni a jószerencsében, hátha valami a győztesjelöltek futását még megakadályozhatja.

Azonban nem így történt. A zászló lecsapódott: a fehér lovak suhantak be a célba gyönyörű ütemben győztesként, a fecskék könnyedségével és sebességével. A két hajtó egymás mellé irányította fogatait illendően, majd a lovakat megállítva képmutató tiszteletadással üdvözölték egymást, és köszönték a szép küzdelmet. Az arab törzsfő a páholya korlátját átugorva rohant a pályára lobogó ruhájában, lovait köszönteni. Beszélt a lovaihoz, cirógatta azokat, és könnyét hullatva csókolta a korbácsütést szenvedett ló szemét. A nézőtéren verekedtek, az őrség azonban egykettőre elrendezte a dolgot. Akik a fogadásban veszítettek, a küzdelem izgalmasságával próbálták magukat vigasztalni.

Hozzám is jött a bankár, hogy gratuláljon, az idumeai kereskedővel együtt, akinek késlekedés nélkül kifizette előttem a Claudia Procula által elveszített száz aranyat. Nekem pedig száznyolcvan aranyat számolt le. Levonva ebből a negyven aranyat, száznegyven aranypénz a nyereményem. Sok ember szemében egy kis vagyon. Nem kellett hát neheztelnem Claudia Proculára.

Megint eszembe jutott, hogy a vihar utáni éjszakán fehér lóról álmodtam. Ez az álom annyira erősen hatott reám valami okból, hogy még ébredésem után is hulltak a könnyeim. Lehetséges hát, hogy az álom mindenképpen megmaradt volna emlékezetemben mint jel, és a gyönyörű fehér lovakat meglátva, magamtól is reájuk kötöttem volna fogadást. Ez azért mégsem biztos, hiszen még meg is botlottak, amikor a pályára hajtották őket. Ha nem is hisz a jelekben, értelmes ember mégsem cselekszik sohasem a jelek ellenére. Kötelességemnek tartottam ezért megkeresni a leányt is, akinek a fivére meghalt, és akire nézvést nem volt egyéb iránymutatásom, mint a magányos halász szavai, amelyek szerint azon az éjszakán siratta el fivérét a görög színházban.

Claudia Proculának az volt a kívánsága, hogy kísérjem el őt Heródes fejedelem vacsorájára, ahová én nem kaptam meghívót. Azt gondolhatta vélhetőleg, fölér száz arannyal ez a kegynyilvánítása. Én azonban nem kívántam hívatlan vendégként tolakodni ama százak közé, akiket politikai okokból tartott Heródes szükségesnek megvendégelni. Claudia Procula sem vette rossz néven, hogy nem megyek, ostobának tartott inkább, amiért nem éltem az alkalommal.

Miután a circus kiürült, a tibériási utak zsúfolásig telítődtek mindenféle népséggel, még egy kicsit féltem is, hogy valami nyugtalanság keletkezik a rendfenntartásra kivezényelt légionisták jelenléte ellenére. A kis görög színházat minden nehézség nélkül sikerült megtalálnom, noha nem hirdetett semmiféle előadást sem. Nyitva volt, és azok a szegényebb emberek, akik nem találtak fedelet máshol a fejük fölé, a színházi székekre táboroztak le. Néhányan még tüzet is raktak, és főztek. Sejthető volt, hogy az új színház milyen szépen fog kinézni majd másnap!

Bejártam a színpadot és nézőteret, és mert senki nem akadályozott, leereszkedtem a színpad alatti pincébe, ahol a színházi holmikat tartják, őrzik, és ahol a vendégeskedő színészek alusznak, amikor nem akad pártfogójuk éjszakára. Elhagyatott volt, üres és kísérteties, mint a színpad alatti szobák mindig, amikor a színészek már eltávoztak, de szerepeik és szavaik még ott időznek láthatatlanul a levegőben. Engem az ilyen színházi pincék, ha távolról is, a holtak honára, az alvilágra, mármint a költők ábrázolta alvilágra emlékeztettek. Máskor, egy-egy sikeres előadás után, milyen elragadtatottan futottam a színpad alá megajándékozni a színészt, aki érzelmeimet fölkavarta. Mégis, mindig elbizonytalanodtam ilyenkor. A jelmezéből kibújt színész már nem az, aki a színpadon volt!

Ezekben az alvilági helyiségekben bolyongva ébredtem rá, hogy rövid idő alatt mily messzire távolodtam előző életemtől, és mindattól, ami azelőtt örömöt és gyönyörűséget jelentett nekem. Azóta emlékké változott mindez, és tudtam, sohasem fogok többé effélékre törekedni. Hirtelen azt hittem, kísértet jön velem szemben a sötét folyosón, amikor egy pocakos, és a sok borivástól dagadt szemű görög férfiú ütközött belém, és azt tudakolta sűrű káromkodásokkal, mit keresek itt, és hogyan kerültem a színpad alá.

- Nem lakik valaki itt lent? - kérdeztem tőle, hogy megnyugodjék.

- Csak nem azokra az egyiptomi tekergőkre gondolsz, akik először összehazudtak nekem mindent, majd pedig szerencsétlenséget idéztek rám azzal, hogy a színházba halottat hoztak be! - kiabált haragosan. - Éjszaka pedig meg is szöktek, anélkül, hogy adósságukat megfizették volna. Szeretném bizony a kezembe kaparintanom őket, nálad is jobban!

- Énnekem azt mondották, itt találok rá arra a lányra, aki a fivérét elvesztette. Ővele van dolgom - mondtam.

- Csak nem közülük való vagy te is? És miféle ravaszságon töröd a fejed? - bámult rám gyanakodva a görög. - Zálogban tartok itt egy lányt, ezért vettem el a ruháját és a lábbelijét. El sem engedem innen mindaddig, amíg az adósság az utolsó leptonig kifizetve nincs.

- Engem küldtek a kiváltására - mondottam, és megcsörgettem az erszényemet. - Vezess hozzá, és nem fogod a fáradozásodat megbánni!

Habozva és gyanakodva ugyan, de azért végigvezetett az öreg a folyosón, és bebocsátott egy egyébként kulccsal zárt, szűk odúba, ahol a beszűrődő fényben egy nagyon sovány, meztelen lányt pillantottam meg, amint a bánattól megdermedve kuporgott lent a padlón, kócos haja elfödte arcát, s ügyet se vetett ránk. Sem étel, sem víz nem volt mellette, de még takaróféle sem.

- Beteg? - kérdeztem a görögtől.

- Inkább gonosz! A szakállamat is megtépte, amikor arra próbáltam rávenni, hogy táncoljon egy kicsit a színház előtt - mondta a férfi. - Bizonyára vetettek volna a táncáért pénzt, amikor ilyen sok az idegen a városban! Értsd már meg, mivel a fivére holttestét ide hozták be, a színházba, én voltam kénytelen eltemettetni a magam pénzéből, nehogy az esetnek híre menjen. Sokkal tartoznak nekem ezek az egyiptomi csalók!

Megérintettem a lány vállát, és elé tettem az erszényemet.

- Engemet azért küldtek, hogy hozzak neked száznegyven aranyat - mondtam. - Fizesd ki a tartozásokat, a ruháidat meg a holmijaidat visszakapod, és mehetsz, ahová akarsz!

A lány azonban meg sem moccant.

- Száznegyven aranyat?! - kiáltott a görög, és a jobbjával egy szerencsétlenséget elhárító mozdulatot tett. - Ettől féltem. Még csak az imént fogyott el a borom, és máris hallucinálok, és látomásaim vannak - panaszkodott, és próbálta fölmarkolni az erszényt, amit én a biztonság kedvéért visszavettem, mivel a lány nem nyúlt érte.

- Mennyivel tartozik a lány? - kérdeztem.

A görög kezét dörzsölgetve bámult ájtatosan fölfelé, s miután magában mormogva számolt, végül azt válaszolta:

- Egyáltalán nem vagyok kapzsi, a lány azonban gonosz lelkű, és szerencsétlenséget hozott rám! Kerekítsük az adósságot tíz aranyra, és akkor máris hozom a holmijait, és elmegyek ételért és borért. Bizonyára az éhségtől ilyen gyönge, hogy a szájára sem jön szó. Nem sok örömöd lesz belőle ebben az állapotában!

- De azért száznegyven arany lehetetlenül nagy pénz egy ilyen lányért - motyogta a fülembe. - Nem vagy eszeden, bizonyára! Elég, ha az adósságát kifizeted! Vidd azután, ahová akarod, és tégy vele, amit akarsz! Ha meg adsz még egy aranyat ráadásul, megszerzem a szükséges papírokat, hogy a törvény előtt is rabszolgáddá bélyegeztethesd jelednek farára való rásütésével, mivelhogy senki pártfogója sincs.

- Adj ennek a mocskos embernek öt aranyat! - sziszegte a lány anélkül, hogy a fejét is fölemelte volna. - Az is többszöröse adósságunknak! Utána meg rúgjál az ülepébe helyettem is!

Kinyitottam az erszényt, és leszámoltam az öt aranyat az embernek. Örömében alkudozni is elfelejtve kotródott a lány ruháiért, majd pedig élelemért és borért, miután a ruhabatyut behozta. Újra a lány ölébe helyeztem az erszényt, és sarkon fordultam, hogy elmenjek.

- Mit kívánsz tőlem? - kérdezett meg a lány. - Nem találsz bennem semmi örömöt sem a száznegyven aranyadért! Már éppen azt terveztem, hogy az éjszaka fölakasztom magam, akár a hajamra is!

- Nem kívánok semmit! - mondottam. - Engem csak azért küldtek, hogy a pénzt hozzam.

- Ilyen nincs! - mondta a lány, és a fejét is fölemelte végre, hogy megnézzen. Nem csekély meglepetésemre Mürinát, a táncosnőt ismertem föl benne, akivel a hajón ismerkedtem meg. Ő azonban nem ismert rám zsidós öltözetem és szakállam miatt.

Mürina összehúzódott, s meztelenségét a hajával takargatva kezdett kérlelni:

- Ne nézz rám! Addig fordulj el legalább, amíg felöltözöm - kérlelt, majd a göngyölegben talált fésűvel először is a fürtjeit hozta rendbe, hajába szalagot kötött, s inget és lábbelit húzott. Ezután hozzám bújva, fejét a vállamon nyugtatva, keserves sírásra fakadt.

Vállát simogattam, és szíves szavakkal próbáltam vigasztalni.

- Valóban meghalt az öcséd? Őérte sírsz még mindig? - kérdeztem.

- Őérte már elsírtam a könnyeimet! - hüppögte a sírástól fulladozva. - Most már csak azért sírok, mert van a világon valaki, aki énnekem jót akar, és pénzt ad. Mert hogyha megöltem volna magam, még az alvilági révésznek sem tudtam volna adni egyetlen leptont sem! - bújt hozzám erősen, és még az iméntinél is keservesebben zokogott.

Mindaddig nehéz volt összefüggő és értelmes szavakat húzni ki belőle, amíg csak le nem csillapodott végül is annyira, hogy beszámoljon a balszerencse-sorozatról, ami a társulatukat egész útján kísérte. Pereában és a légionisták pihenővárosában tartottak előadásokat, de a színészek forrólázban megbetegedtek. Visszafelé utaztukban, hogy magukat eltartsák, a mezőkön dolgozók előtt akartak föllépni, a zsidók meg kőzáport zúdítottak rájuk. Tibériásban, a kocsiverseny napjaiban tényleg tarthatnak előadásokat, reménykedtek, de itt meg az öccse fürdés közben váratlanul a vízbe fulladt. Noha szinte rögtön ki is húzták, és meghengergették a földön, Mürina pedig megpróbálta, hogy maga leheljen a szájába levegőt, mégsem sikerült már életre kelteni. Akkor lopták be titokban a színházba, ahol a görög segített nekik végül is abban, hogy éjnek idején eltemethessék, elkerülve ezzel a színházépület újbóli megtisztítását. A színészek ezután továbbálltak, Mürinát hagyván zálogba magukért, de mióta a tánca miatt kővel dobálták a zsidók, nem bírt táncolni.

- Amíg az öcsém élt, védelmeztük egymást, és nem voltam a világban egyedül - folytatta. - De most, hogy meghalt, és eltemettük, rettenetesen kiszolgáltatottnak érzem magam, és bárhova menjek, úgyis követ a balszerencse, tudom, és kiszolgáltatott maradok ott is! Ezért nem akarok élni! Sem enni nem tudok, sem inni, sem ízlelni, sem szagolni, sem látni, sem hallani nem kívánok a világon semmit! Elegem van mindenből! Nagyon-nagyon el vagyok keseredve, amióta ő nincs!... Téged sem értelek! Bizonyára valami hazugság és csalás ez a pénz, hogy a hiábavaló élet folytatására és a balszerencse újabb csapásainak vállalására késztess! De inkább vedd vissza, és engedj meghalnom, csak csalódnom ne kelljen még egyszer, ha már magamhoz térítettél, és én megint itt vagyok a kedvem ellen való világban és a teljes kiszolgáltatottság állapotában!

- Gyertek inkább a színpadi felügyelő szobájába! - unszolt bennünket a görög, aki épp akkor érkezett vissza a Mürinának vásárolt kásával, kenyérrel és borral. - Az a szoba sokkal világosabb, és ágy is van benne. Több kényelemmel szolgálhatok ott nektek!

- Énnekem minden hely jó, csak hagyjál bennünket kettesben lenni, sok beszélnivalónk van! - mondtam.

Együtt maradhatunk, akár reggelig is, készségeskedett. És szerez még bort, ha szükséges. Elment végre a borosedénnyel a hóna alatt, Mürina pedig enni kezdett, először csipegetve és kedvetlenül, majd mohóbban, mígnem az edény kiürült, és a kenyérből sem maradt morzsa sem.

- Mi rossz van abban, ha táncolok? - kérdezte tőlem, miután megevett mindent. - Miféle átok vett rajtam erőt, hogy a saját tagjaimban sem bízom, és még félek is? Magad láthattad a hajón, nem azért táncolok, hogy elcsábítsam a férfiakat! Az én célom az, hogy a művészetemmel szórakoztassak és keltsek izgalmat. Még hogyha mezítelenül táncolok is, a ruha csak zavarja a ritmust, nincs az én sovány testemen semmi néznivaló, az izmokon kívül, még csak a kebleim sem csábítók! Nem értem, a zsidók miért dobáltak meg ilyen kegyetlenül.

Véraláfutásokat mutogatott a testén, és rosszul gyógyult zúzódásokat a haja tövében.

- A falusiaktól koldultunk élelmet, és fizetségül, hiszen más nem telik tőlünk, dallal és zenével akartuk őket szórakoztatni, én meg tánccal. Ők azonban halálra köveztek volna bennünket, ha nem vagyunk ennyien. Mégis olyan érzés kínoz most, mintha valami megengedhetetlent tettem volna, és hogy már soha többé nem fogok tudni úgy táncolni, mint ezelőtt.

- Azt hiszem, értem, hogy a dühük miből táplálkozik - válaszoltam a mondottakon való tűnődés után. - Úgy hallottam, Heródiás fejedelemasszony a leányával járatott buja táncot Heródes Antipas előtt, hogy rávegye annak a zsidó prófétának a lefejeztetésére, aki őróla rosszat mert mondani. Az ájtatos zsidók azóta gyűlölik a pogány táncokat a világnak ebben a zugában.

- Azelőtt büszke voltam a művészetemre, és kedveltem is a művészek szabad és változatos életét - válaszolt Mürina. - Amióta azonban egyik csapás a másik után ért bennünket, szorongás lett rajtam úrrá, és félek a jövendőtől. A fivérem elvesztése volt a legutolsó csapás, ami teljesen összeroppantott.

De mikor így kiöntötte a keserűségét, elcsodálkozott, kinyitotta az erszényt, az aranypénzeket babrálgatta, és megkérdezte, miféle jókért akarom azokat neki adni, és hogy egyáltalán hogyan találtam meg őt. Elbeszéltem neki a magányos halásszal való találkozásomat, és a fogadást a kocsiversenyen, majd így folytattam:

- Azt kell hinnem, hogy az az ember a távolból és a tó túlsó partjáról meghallotta a sírásodat! De hogy ez miképpen lehetséges, és hogy az öcséd halálát honnét tudhatta, azt nincs bátorságom magyarázgatni. Mindenesetre a pénz a tied, és szabadon jöhetsz és mehetsz, amerre akarsz!

- Hogy nézett ki ez az ember? - kérdezte a homlokát ráncoló Mürina. - Úgy, mint aki sokat szenvedett és elfáradt? Olyan szelídnek és komolynak, akit elfelejteni sem lehet? Voltak-e sebek a lábán és a csuklóján?

- De hiszen ugyanarról az emberről beszélsz! Találkoztál vele hát te is? - kérdeztem lelkesen.

- Mikor a földühödött zsidók haragja elől menekültünk, semmi más eledelünk nem volt, mint azok a kalászok és magok, amit úgy szedegettünk össze a tarlóról - mesélte elgondolkozva Mürina. - Rátaláltunk azonban egy kútra, és úgy gondoltuk, ott éjszakázunk... Akkor történt, hogy ez az ember vánszorgott oda hozzánk, szörnyűségesen elgyötörve és kimerülve, és vizet kért tőlünk. Mi azonban valamennyien nagyon haragudtunk a zsidókra. A férfi színészek egyenesen elzavarták onnan, az öcsém meg még ki is gúnyolta: Fetrengenél bár a zsidók poklában, akkor sem adnék neked egyetlen csöpp vizet sem, még csak az ujjam leghegyén sem, mivel te is átkozott zsidó vagy! Én azonban mégis megszántam, és vizet merítettem neki, megitattam, és megmostam a kisebesedett lábát, amit ő maga már nem bírt megtenni a gyöngesége miatt. A színészek tulajdonképpen nagyon megértő emberek, az öcsém bizonyosan csak játszott, később odaengedte volna a kúthoz bizonyára. És akkor el voltunk keseredve a zsidók miatt. Mikor én mégis megitattam, és a lábát is megmostam, gyöngéden rám nézvén és megáldván, ezt mondotta nekem: "Amit énvelem tettél, véle is tetted, aki engem küldött! Sokat fognak még neked megbocsátani ezen egyetlen cselekedeted miatt! Fejedelmek és királyok fognak rád irigykedni, amiért megitattál, amikor szomjúhoztam."

- Ezt mondta neked valóban, Mürina? - kérdeztem elcsodálkozva.

- Pontosan ezt! - bizonykodott Mürina. - Noha nem értettem meg e szavakat, mégis belevésődtek az emlékezetembe. Mégpedig azért, mert ennyire különös szavak. Mire a többiekhez fordultam, már eltűnt. Éhségünkben fakérget rágcsáltunk, amíg ott heverésztünk a kút mellett. Kis idő múltán azonban egy öreg anyóka jött oda hozzánk, és a kosarában hozott árpalepénnyel és bárányhússal kínálgatott bennünket, noha mi mondtuk, hogy egyetlen leptonunk sincs, amivel fizethetnénk. Ő azonban ezt válaszolta: "Vegyétek csak, és egyétek! Énnekem azt ígérték, hogy ha szétosztom a vagyonomat, sokszorozva kapom azt vissza." Ettük hát, és jutott mindannyiunknak. A férfiak azt vélték, hogy a zsidók megijedtek, amiért ennyire komiszul bántak velünk, és ezzel akartak bennünket kiengesztelni. Az asszony közben visszarakosgatta a maradékot a kosárba, és tovább folytatta útját. Én pedig úgy éreztem, hogy az imént látott elgyötört férfi parancsolta meg neki, hogy, mert én barátságos és gyöngéd voltam hozzá, hozzon nekünk ételt. De vajon ki lehet ő? És ki az a másik, akivel te találkoztál a tó másik partján?

Haboztam, és fontolgattam magamban, hogy egyáltalán mennyit mondjak el neki:

- Nem tudom, mert magam sem értem - szólaltam meg némi tűnődés után. - Mindenesetre fejedelmien megfizette azt a korty vizet! De hát gondolni sem mertem volna, hogy téged találjalak itt, Mürina! Persze, azt sem, hogy a fogadással nyert pénzemet tenéked kelljen adnom! Nem tehetek mást, mint hogy jelnek és figyelmeztetésnek tekintem mindezt, és alázatosan belátom, hogy Alexandriában sem csupán a saját akaratomból szállottam hajóra. De a pénzt neked adom, Mürina, és tegyél vele, amit akarsz! Énnekem el kell mennem, csak egy értesítést várok.

Mürina azonban megragadta a karomat, és kényszerített, hogy üljek vissza a földre.

- Sehová sem mégy! Nem engedlek! A férfi, akiről szólottál, nem lehet közönséges ember. Ember nem viselkedik és nem beszél úgy, amiképpen ő viselkedett és beszélt.

Én azonban egyáltalán nem éreztem hajlandóságot rá, hogy az ország titkát egy gyanús foglalkozású és vadidegen nőszemély előtt leleplezzem.

- A követelésedet megkaptad, többet is, mint érdemeltél. Ne gyötörj! - mondottam ridegen.

- Tartsd meg a pénzed magadnak, hadd nyomja lelkiismeretedet, amíg csak élsz! - nyomta vissza dühösen a kezembe az erszényt. - Úgysem válthatsz meg vele, az én bánatomon a pénz nem segít! Inkább megölöm magam. Mondj csak el róla mindent, aztán engem is vigyél el hozzá!

Éreztem, milyen nehéz helyzetben vagyok.

- Az ő cselekedetei nem emberi cselekedetek, és a magam emberi értelmével én sem értem meg őt! Azt sem értem, hogy miért választott ki éppen egy egyiptomi és születésétől fogvást bűnös lányt arra, hogy megkísértsen, amikor volnának olyan zsidó özvegyek és árvák, akik az Istent tisztelik és keresik az ő országát?!

- Egyáltalán nem vagyok rang nélküli egyiptomi, hiszen a szigeteken és tiszteletre méltó görög szülőktől születtem, mint ahogy azt sem értem, miért nevezel születésemtől fogvást bűnösnek - vágott vissza megsértődve Mürina. - A foglalkozásomban sincs semmi szégyellni való, hiszen csak gyönyörködtetem az embereket, és örömöt szerzek vele nekik. Nem állítom, hogy csupán egyetlen férfival lett volna dolgom, de hát az olyan bűnhöz kettő kívántatik, és nem tudom, melyikünk a bűnösebb: én-e vagy a férfiú, aki nyomorúságomat kihasználva a pénzével bűnre vitt. Ám ezt az életet én befejeztem most egyszer s mindenkorra, mintha valóban végeztem volna magammal. Új és jobb elétet akarok magamnak, amit nem pénzzel lehet megszerezni. Neked meg úgy kell ebben segítened, mintha a fivérem volnál.

Kedvem lett volna sírva fakadni. Alighogy bereti Máriától megszabadultam, íme, máris a nyakamban egy másik, még idegenebb és még veszedelmesebb nőszemély. Kénytelen voltam válaszolni valamit az általa mondottakra:

- Nem tudom, mit értesz meg ezekből a dolgokból - fogtam bele hosszú fontolgatás után -, de te is láttál és tapasztaltál már egyet s mást, érthetetlen dolgokat is, ugye. Nekem pedig okom van azt hinni, hogy a férfi, kinek a szomját enyhítetted, és akivel a tó túlsó partján beszélgettem, nem más, mint a názáreti Jézus!

- De hiszen a názáretiről már hallottam! - vágott közbe meglepetésemre Mürina. - A dekapolisi légionisták alig beszéltek másról, mint róla: miféle csodákat tett, hogyan gyógyított betegeket, keltett életre halottakat, és fog majd valami országot alapítani a zsidóknak. Ezekért a dolgokért keresztre feszítették Jeruzsálemben, ahol tanítványai, hogy a halálból való föltámadását bemesélhessék az embereknek, ellopták sírjából a holttestét, mégpedig jóformán a Pilátus orra előtt. Csak nem azt mondod, hogy valóban föltámadt, és én ővele találkoztam a kútnál?

- Föltámadt, bizony! - mondottam. - Istennek fia ő, és azt kell hinnem, hogy minden hatalom az övé, a mennyekben csakúgy, mint itt a földön. Soha még ilyen nem történt. És most ide jött, Galileába, ezért találkozhattál vele te is. Azt ígérte, hogy egy hegyen találkozik majd az övéivel.

- De ha az Isten fia, hogyan lehetett mégis szomjas? - kételkedett okosan Mürina.

- Honnan tudhatnám? - förmedtem mogorván Mürinára. - Ha valóban ővele találkoztam, a saját kezemmel tapinthattam a korbácsnyomokat a hátán, és akkor tanúsíthatom, hogy hús és vér embernek láttam. Ember az emberek között, de ugyanakkor az Isten fia. Meg ne kérdezd, hogyan lehet, de szerintem épp ez a legcsodálatosabb, és ilyen nem történt még soha! Ezért nem lehet evilági ország az országa sem, amilyennek pedig a zsidók képzelik!

- Ha így van, mint mondod, nem a pénz miatt küldött ő hozzám, hanem azért, hogy a bátyám légy - nézett rám kerekre nyílt szemmel és kissé ijedten Mürina. - Így kötözött össze bennünket, ahogy a galambokat kötözik párba a lábuknál fogvást. Én is az ő országába vágyom, legyen az bármilyen, csak olyan ne, mint az evilági élet, amivel már torkig vagyok! Induljunk együtt a hegyre hát, te mint a bátyám, én mint a húgod, és hogy országába is együtt juthassunk be, vessük a lába elé is együtt magunkat!

- Mürina! - mondottam. - Lánytestvérre én sem nem vágyom, sem szükségem nincs rá. Nagyot tévedsz! És a hegyre sem viszlek magammal semmi esetre sem, amikor még azt sem tudom, én magam megtalálom-e az utat. Lehet, hogy a tanítványai megölnek, ki tudhatná, mert azt gondolják, szent titkaikat akarom kikémlelni. Ők azt hiszik, értsd meg, hogy az ország csakis a körülmetélt zsidóké! Sem a rómaiakat, sem a görögöket nem engedik oda, de még a samáriabélieket sem, mivelhogy nem tisztelik a templomukat. Bonyolultabb és veszélyesebb ám ez, mint gondolnád! De ha békén hagysz, és nem nyűgösködsz rajtam, azonnal visszajövök a vele való találkozásom után, és beszámolok róla, hacsak már ott a hegyen nem veszi be az országába mindazokat, akiket elismer az övéinek. Ebben az esetben nem jövök vissza, de kérlek, hogy azért szeretettel gondolj rám.

- Legyen! - mondotta keserűen, és egy hirtelen mozdulattal az arcomba dobta az erszényt. - A fuldokló pedig minden szalmaszálba belekapaszkodik. Ezért volnék kész a názáreti Jézusba kapaszkodni, és téged fivéremül elfogadni, noha te egyáltalán nem olyan vagy, mint az öcsém volt, akivel fél szóból és egyetlen szemvillanásból is értettük egymást, egy és ugyanazon dolgokon nevettünk, s az éhséget és a megaláztatást is tréfának tekintettük, csak hogy a színészélet nyomorúságait el tudjuk viselni. De csak menj, kőszívű, ha azt hiszed, hogy pénzzel meg lehet vásárolni egy embert! Hidd magad tökéletesnek, és rohanj a hegyre, én azonban csodálkozom, hogy miféle ország az olyan, amelybe téged, aki engem az üldöztetésbe és a halálba taszít, befogadnak. De hiszen mit tudhat a gazdag ember a kiszolgáltatottságról?

Zöld szeme villogásában meg kellett látnom, bánatában és keserűségében fölakasztani is kész magát, ha másért nem, hát azért, hogy bosszút álljon rajtam. Azonban beszéde szöget ütött a fejembe: hátha a názáreti Jézus akarata ez, hogy Mürinát húgomul fogadjam, s épp ezért ilyen rendkívüli mindez. S kitetszett így az is, hogy az ország sem csupa gyönyörűség, olyan igényeket támaszt, amiknek a teljesítése egyáltalán nem könnyű!

- Jól van, Mürina húgom - mondtam savanyú képet vágva. - Menjünk együtt, csak aztán utólag se tégy nekem szemrehányást!

Mürina azonban nem érte be ennyivel:

- Ne ilyen keservesen mondd! Ha már egyszer magaddal viszel, jó lélekkel vigyél, mintha a fivérem volnál, különben értelme sincs, hogy menjek!

Mást nemigen tehetvén, megöleltem őt fivér módjára, s csókokkal vigasztaltam és gyöngéd szavakkal. Kicsit még akkor is könnyezett, amikor a kapuőr fülkéjében a boroskancsója mellett dudorászó görögtől egyáltalán nem akadályoztatva kiléptünk a színházból.

A nap akkor ereszkedett a hegyek közé. A zsibongó városban lámpák és mécsek gyúltak. A hazafelé való nagy sietségben eszembe sem jutott, hogy Mürina részére tisztességes ruhákat vásároljak, pedig színésznő-öltözéke és cifra cipői miatt szinte minden egyes szembejövő férfi megszólította. Nem kis munka volt kijuttatni a városból a fürdő felé vezető útra. Énbennem olyan sejtés mocorgott, hogy a tanítványok épp ezen az éjszakán fognak elindulni a hegyre. Alkalmasabb időpontot keresve sem találhatnának, mivel a kocsiverseny után is most indulnak Tibériásból az emberek mindenfelé, és így az utakon sem fognak föltűnést kelteni. Igyekeztem hát haza én is.

Csak amikor agyonizzadva és kifulladva beléptünk a ragyogó fényben úszó görög fogadóba, jöttem rá egyszerre, milyen esztelenül cselekedtem. Az előkelő fogadós, aki pedig már igazán megszokhatta különösebb csodálkozás nélkül szemlélni gazdag vendégei bolondériáit, tetőtől talpig végigmérte Mürinát, és megvetőleg szólt hozzám:

- Nincs határa telhetetlenségednek, római! Először egy zsidó lányt hoztál szórakoztatódnak, de akkor nem szóltam semmit, hiszen végül is befüggönyözött szobádban tartottad őt egész nap. De ez már mégiscsak sok, hogy az ünnep estéjén meg egy ilyen loncsos színésznőt hurcolj a házamba, aki azon nyomban a többi vendégnek kezdi magát árulni néhány drachmáért, amint te elaludtál, és ez a botrány nem elég, de még az ágyneműt is ellopja, amikor innen továbbáll. Ismerem annyira a színésznőket!

Én is az ő szemével néztem rá Mürinára, rongyos és elkoszolódott köntösére, színehagyott lábbelijére, és bizony, látnom kellett, hogy a térde is merő piszok. Sírástól püffedt arcáról azt lehetett volna gondolni, egyenesen valami orgiáról jön. Fivére öthangú sípját szorongatta a hóna alatt, és bizony, ez sem volt a legjobb ajánlás az ilyen finom és előkelő fogadóba törekvőnek. Megértettem hát a fogadóst, mint ahogy Mürina is lesütötte a szemét, és görcsöt kötött a nyelvére, holott lett volna mondanivalója bizonyára, s nem is kevés! A fogadós szavai engem is sértettek, hiszen az én ítélőképességemet tette kérdésessé, aki nemcsak sokat utaztam már, de ráadásul római polgár vagyok. Nem csoda, ha mindkét kezemmel a fejemhez kaptam, miközben magyarázni próbáltam a helyzetet:

- Tévedsz, jóember! A leány a húgom. Azonban Alexandriából jövet, a hajón, összevesztünk egymással, és ő bosszúból elszegődött színésznek. A tibériási színházban találtam rá, és most már megelégelte a kalandokat. Légy belátó, és engedd, hogy megfürödhessen, a haját megfésültethesse, és tisztességesen felöltözködjék. Az ő tisztességére kérlek, hallgass, és nem fogod megbánni!

A fogadós csak félig hitt nekem, magában azonban dühösen morgott, hogy még a legrészegebb vendége sem talált ki eddig ilyet, hogy a ringyót, akit suttyomban próbál a fogadóba becsempészni, a húgának nevezze. De mikor végre megértette, hogy részeg sem vagyok, Mürinát sem most csíptem föl, hanem már azelőtt ismertem, bebocsátott bennünket mégis, és rabszolganőt küldött, aki Mürinát megfürössze, a haját rendbe hozza, majd egy ruhaárust, bemutatni a választékát. Én egy szolid és tisztességes útiruhára gondoltam, ő azonban ettől függetlenül, valamennyi ruhát fölpróbálta, nézegetvén közben a rabszolganő által tartott tükörben magát elölről és hátulról, míg csak az egészre rá nem untam, és hogy a locsogását se kelljen hallanom, fülemet bedugva, a heverőre vetettem magam.

Látván, hogy tényleg haragos vagyok, visszadobálta a ruhákat gyorsan, és a szolgálót kizavarva magyarázkodni kezdett, vállamat átölelve:

- Nincs olyan szomorúság vagy csalódás, amitől a nő ne enyhülne, amikor illatos kenetekkel gyúrják meg, új módon fésülik meg a haját, és új ruhát ölthet magára. Nekem azonban a foszladozó köntösöm és a nyűtt cipőm is kedves, szívesen fölhúznám, ha ismét öcsémmel oszthatnám meg az árpalepényt. Megpróbálhatnál legalább mosolyogni, ahogy én, hiszen azért próbállak szórakoztatni, hogy rossz gondolataidtól megszabadulj!

- Ó, húgocskám, én is szeretném, hogy enyhüljön bánatod, de szorongásod énrám ragadt át - mondtam. - Az éjszakának máris eltelt egy része, és engem percről percre növekvő félelem gyötör. Nem tudom, mitől félek, szívemben azonban azért imádkozom a názáreti Jézushoz, hogy el ne hagyjon bennünket. Ne beszélj hát nekem hajfésülésről meg ruhákról, amikor én sem törődöm vele, hogy mibe öltözöm, s mit eszem és mit iszom, a beteljesülés pillanatának közelségében! Ő maga fog megjelenni az övéinek hamarosan!

Mürina hozzám simult, átölelt, és közben sovány arcát vállamra hajtva csöndesen kérdezte:

- Szíved szerint szólítottál húgodnak most már? Ha így van, mást nem kívánok. Így aludtam öcsém ölében is, a biztonság édes tudatával pihentetve vállán a fejemet.

Pillanatba sem igen tellett, és máris aludt, meg-megrándulva párszor álmában. Én azonban nyugtalan voltam továbbra is, és nem tudtam elaludni. Az álom és az ébrenlét határán érthetetlennek tűnő álmot láttam. Megöregedve és ősz fejjel vonultam a végtelenül hosszúnak látszó pusztai úton, mezítláb és lyukas köntösben. Velem Mürina, elnyűtten és soványan, hátán a batyujával, mögöttem pedig egy gubancos szőrű szamár hátán bereti Mária, elhízottan és az elégedetlenség ráncaival a szája szögletében, már csak a szeméről ismertem meg. Messze előttem ragyogó alak vonult, aki még vissza is nézett néha felénk, én azonban bármennyire siettem, tudtam, hogy nem érhetem el soha.

Csuromvizesen ébredtem az álomból. Ha valóban jövendőmre vonatkozott ez a jel, és ha a názáreti Jézus a valóságban is ilyen országot kínál övéinek, nem tudom, van-e még kedvem keresni öt. Egyébként is rosszat jövendölt nekem akkor éjjel a tóparton, már ha ő volt az egyáltalán. Harag töltött el, és azt éreztem, hogy az éjszaka sötétjénél is sötétebb sötétség közelít hozzám eleven lényként, és fonódik reám.

- Názáreti Jézus, Istennek fia, könyörülj rajtam! - kiáltottam kínomban fennhangon, mire a sötétség elszállt. Kezemet összekulcsoltam, és elmondtam a Susannától tanult imádságot. Miután azt is hozzátettem még, hogy úgy legyen, megnyugodva elaludtam, és egyfolytában hajnalig aludtam.

Arra ébredtem, hogy Mürina felült fektéből. Odakint még épp csak derengett a hajnal.

- Marcus bátyám! Csodálatos álmot láttam! - kiáltotta a mosolygós arcú, ragyogó szemű Mürina.

- Tüzes lépcsőkön lépdeltünk fölfelé - kezdte mesélni -, te és én, és valaki harmadik. A tűz azonban nem égetett, pedig mind magasabbra, és mind teljesebb fényességgel lépegettünk föl. Csak te nem akartál följebb jönni, mert elfáradtál, én azonban továbbsegítettelek a kezednél fogva. Ez volt a legszebb álom, amit valaha láthattam. És ez valami jót jelent számunkra.

Láttam álmot én is - mondottam, és olyan gondolatom támadt, hogy - mivel ugyanazt a dolgot merőben más módon is lehet látni - mindkét álom ugyanazt jelenti.

Ekkor egy álmos szolgáló kopogtatott be hozzánk rémülten:

- Téged tudakolnak, uram, ne haragudj a zavarásért! Nem mertelek volna fölébreszteni, de egy borzasztó makacs és követelőző férfiú vár lent két szamárral, és azt állítja, hogy indulnotok kell.

Magamra kaptam köntösömet, és lesiettem. Így is reszkettem kint a hidegtől, mivel még nem jött föl a nap. Amikor megpillantottam Náthánt, fölkiáltottam örömömben. Őt is feszíthette a várakozás türelmetlensége, mert némasági fogadalmáról megfeledkezve szólt hozzám:

- Ők is elhagyták Kapernaumot az éjszaka. A hírt megkapta mindenikük. Külön-külön csoportokban indultak útra, ki-ki családjával és rokonságával. Susannát is magukkal vitték, szamarat azonban én kölcsönöztem neki. A másik szamarat pedig Simon Péternek kölcsönöztem oda, akinek az anyósa hajlott korú és beteges. Neked is célszerű jó viszonyban lenned vele, gondoltam, noha ő még nem tudja, kinek a szamarát kölcsönöztem oda. Szerintem már ők sem hagynak cserben senkit, aki a hírről tud, mert ez a kegyelem napja. A következő éjszaka már talán meg is alapítják az országot.

- A kardomat hozzam-e? - kérdeztem gyorsan.

- Ne hozd - figyelmeztetett Náthán. - Ő maga mondta, hogy aki fegyvert fog, az fegyver által pusztul. Ő azonban az angyalok légióit szólíthatja segítségül, ha szükséges. Induljunk hát mielőbb, és siessünk a hegyre!

- Milyen hosszú út? - kérdeztem.

- Jó egynapi járás, és ismerem is jól - válaszolt Náthán. - Legokosabb volna, ha alkonyattájt érkeznénk oda, mert akkor már nem keltünk föltűnést. - Kértem, legyen még egy pillanatig türelemmel, hogy átöltözhessek, és a társamat is fölkészíthessem az útra.

Csak amikor már kifelé jöttem Mürinával, villant belém a gondolat: Náthán azt véli, hogy még mindig bereti Mária van velem. Csodálkozva tekintett a mellettem álló Mürinára, majd rám vetett rosszalló pillantást. Bűntudatosan, mintha a bizalmával éltem volna vissza, szapora szavakkal kezdtem védekezni:

- Ez a lány is idegen, mint én, és mert a fivérét elveszítette, én lettem most a bátyja. Könyörülj meg rajta, a názáreti Jézusért! Mert ha őt el nem viszed, én sem megyek, fogadalom köt, hogy magammal vigyem a hegyre!

Tekintélyem alaposan megfogyatkozhatott a komoly Náthán szemében, akinek minden oka megvolt rá, hogy szószátyárnak véljen, de keze megadó széttárásával jelezte, hogy parancsomat minden tiltakozás nélkül tudomásul veszi. A hosszú várakozás utáni megkönnyebbülésében talán még Heródes Antipast is befogadta volna, ha nagyon kéri. Fölbátorodtam hát lélekben, mert azt gondoltam, hogy e boldog várakozás napjaiban talán a tanítványok hagyják, Jézus maga döntse el, kit akar magához engedni vagy éppenséggel távol tartani.

Náthán rövid úton vezetett ki bennünket a belső országrész felé vezető főútra. Mint ahogy sejtettem, a városból már seregesen indultak útra azok, akik a kocsiversenyt nézték meg Tibériásban, és utána ott töltötték az éjszakát. A hegyekre emelkedő útról mind a Galileai-tengerre, mind a városra igen szép kilátás nyílott. Mögöttünk emberektől tarkállott az út, előttünk pedig porfelhő mutatta az irányt.

Az út mellett rövid szakaszonként, a hidaknál pedig kivétel nélkül légionáriusok állottak őrségen. Róma tisztviselői nyilván elhatározták, hogy jó zsákmányra tesznek szert, mivel a légionáriusok minden egyes kocsit, szamarat, tevét s lovas- és ökörfogatot megállítottak, és beszedték tőle az útadót. A gyalogjárókat ugyan nem háborgatták az útadó miatt, de közülük is magukhoz intettek közben egy-egy gyanúsabb kinézésű személyt, akit kihallgattak, és átkutatták, nincs-e nála fegyver.

Miután a hegyekről leereszkedtünk a belső országrészre, énnekem úgy tűnt, mintha egész Galilea egy egybefüggő kert volna, olyan sűrűn sorakoztak a megművelt földek az út mentén. Sok gyalogos húzódott le az útról minden különösebb ok nélkül, csupán a rómaiaktól való félelem miatt, amikor légionistákat pillantott meg valahol. A parasztok persze szitkozódtak és panaszkodtak, hogy az őrhelyeket elkerülő emberek nemcsak veteményeiket tapossák le, de szőlőskertjeiket is.

Bennünket sem nem vizsgálgattak, sem nem faggattak, az útadót azonban megfizettették velünk is, mégpedig háromszor. Déltájt egy kútnál tartottunk pihenőt, s ettünk, és megpihentettük állatainkat. Ott jutott eszembe csak, és elfogott a rémület, amíg Náthántól tudakoltam, vajon magdalai Mária megkapta-e a hírt, vagy nekem kell visszafordulni érte. Náthán azonban megnyugtatott, hogy bizonyára mindenki megkapta a hírt, aki türelemmel várt.

Én közben az úton vonuló embereket nézegettem, akik a nap legforróbb szakaszában sem tartva pihenőt haladtak el mellettünk, s próbáltam fölbecsülni, kik és hányan lehetnek közülük úton a hegyre. Némelyikük örvendező és ragyogó arckifejezése valóban azt mutatta, hogy sem az út porát, sem tagjaik fáradtságát nem érzik. A kocsiversenyről hazatérők bezzeg kedvetlenül és unottan mentek. Voltak, akik esernyőfélét készítettek leveles ágakból, és azzal óvták magukat, mivel igen nagy volt a forróság. Egy szép arcú suhanc fiú is elment mellettünk, egy világtalan férfiút vezetve.

Éppen indulóban voltunk, mikor messziről lábdobogást, kocsikerék csattogását és figyelmeztető kiáltásokat hallottunk. Hamarosan egy almásszürke lovasfogat, amely az előző napi kocsihajtó versenyen is részt vett, vágtatott el mellettünk. Hajtója, aki a légionista őrség előtti torlódás miatt kénytelen volt lovait visszafogni, most egyszerre mindent elkövetett, hogy - az útonjárókra oda sem hederítve - meggyorsíthassa útját. Ebben a vágtában pedig még legázol valakit, gondoltam; zsúfolásig teli volt az út emberekkel.

A kanyarhoz érve láttuk, hogy már meg is történt a szerencsétlenség. Az útszélen összegyűlt emberek csoportja öklével fenyegette a már messze tűnt fogatot. A vakot még el tudta rántani a fiú a fogat elől, ő azonban alákerült. Fejét üthette meg, mivel homlokáról csorgott a vér, és a lába is eltörhetett, mert nem tudott ráállni. A világtalan, aki nem értette, hogy tulajdonképpen mi történt, dühösen fújtatva állt az úton.

Amikor látták, hogy segítségre volna szükség, az embertömeg egyszerre gyorsan szétoszlott, útjára indult mindenki. A suhanc letörölte homlokáról a vért, és a lábát tapogatta. Kíváncsian néztem rá, és arra gondoltam, hogy életét a jószerencséjének köszönheti. Fogát összeszorítva állta a tekintetemet, aztán a vakhoz fordult, igyekezvén őt néhány gyors szóval megnyugtatni. Elmentünk volna mellettük mi is, ha Mürina rá nem parancsol Náthánra, hogy álljon meg, és le nem csusszan a szamaráról. Gyorsan a suhanchoz lépett, és megvizsgálta alaposan, melléje térdelve az út porába.

- A lába van eltörve! - közölte velünk is, amit megállapított.

- Ha kíváncsiságod sikerült kielégítened - szóltam oda gúnyosan -, folytathatnánk utunkat, ami bizony sietős.

- Izráelbéli férfiak! - szólított meg bennünket a fiú. - Irgalmazzatok és segítsetek az én világtalan atyámon! Nem vagyunk rossz hírű emberek, de atyám elveszítette a látását, és megígértetett neki a segítség és a gyógyulás, ha még az est leszállta előtt eljut gyógyítójához! Holnap azonban már késő! Énvelem nem kell törődnötök, csak őt vegyétek magatok közé, kérlek benneteket, és vezessétek el oda, ahol a názáreti síkság kezdődik. Ott majd csak megkönyörül rajta valaki, és útbaigazítja!

- Sok az út, és közöttük a tévút is sok! - avatkozott a beszédbe Náthán. - És te bizonyos volnál az útról, fiú?

Fájdalmai ellenére mosoly fénylett fel a suhanc arcán, és még vérző arcával is szépnek látszott, ahogy ott ült tehetetlenül, a földön:

- Út csak egy van! - mondta örömmel.

- Ebben az esetben egy az utunk - állapította meg Náthán, és kérdő pillantást vetett rám. Leszálltam hát a szamár hátáról, és ha kelletlenül is, de odaszóltam a világtalan férfinak:

- Gyere, fölsegítelek a szamár hátára, én meg majd gyalogosan megyek tovább.

- De ha egy az utunk, és ők is a hegyre igyekszenek, miért hagynánk a fiút magára? - kérdezte Mürina. - Be kell kötni a sebét, és föltehetitek az én szamaramra. Én is hozzá vagyok szokva a gyalogláshoz!

- Nem szeretnék gondot okozni nektek, de mert ugyanannak az atyának vagyunk a gyermekei, bizonyára megáld benneteket, ha segítetek rajtam - mondta a fiú.

Nehéz volt elfogadnom a gondolatot, hogy a törött lábú és nyomorult galileai suhanc és a még mindig dühösen fújtató világtalan férfi egyenrangúak volnának velem, vagy talán zsidók lévén, még több joguk van a názáreti Jézus kereséséhez. A fölismerést Mürinának köszönhettem, kinek természetes jósága szerencsére győzedelmeskedett az én lassú észjárásomon. Vele együtt mostuk le az ifjú arcát, kötöztük be sebét, s tettük sínbe törött lábát, és adtunk neki egy botot, hogy rátámaszkodva el tudjon sántítani a szamár mellé, majd segítettünk fölülni neki. A világtalan eközben mindvégig indulásra készen ült a szamáron, és türelmetlenül hallgatta beszédünket.

- Ki ez a lány, akinek hangját hallom, és aki csak pár szót beszél a mi nyelvünkön? - kiáltott föl hirtelen éles és parancsoló hangon. - Hozzá ne érj, fiam, de még csak szólni se szólj hozzá, nehogy éppen a zarándokúton tegyen bennünket tisztátalanokká!

- Atyám törvényismerő, és mindig megtartotta a törvényeket pontosan - mondotta restelkedve az ifjú. - Nem jámborságban való fogyatkozás miatt érte a baj. Próbáljátok őt megérteni, nem akar tisztátalanná lenni, épp most, mielőtt gyógyítójával találkozhat.

A világtalan azonban iménti vádaskodásai ellenére is két kézzel kapaszkodott a szamaramba, erőnek erejével sem lett volna könnyű lerakni onnan az út porába. Jóindulatom elpárolgott, és haragosan szidni kezdtem:

- Honfitársaid az út szélén hagytak! A leány különben görög, én pedig körülmetéletlen és pogány vagyok, még hogyha héber módon öltözködöm is. Attól talán mégsem leszel tisztátalan, ha az én szamaramon ülsz!

- Ne félj tőlük, vak férfi! - szólt közbe békítőleg Náthán. - Én magam Izráel gyermeke vagyok, és a csendesekhez tartozom, akik ugyanezt az utat keresik, mint én. Régebben a sivatagban tanulmányoztam az írásokat, elzárva és elzárkózva mindentől, vagyonomat a világosság gyermekeinek ajándékoztam, és enni is velük, az ő közös étkezéseiken ettem. Mégsem lett belőlem írástudó. Közülük azért jöttem el, hogy a jámborságra másik tanítót keressek. Így csatlakoztam a teveszőr köntösbe öltözött prófétához, aki az ország elközelítését hirdette, és megkeresztelt engem. Amikor őt meggyilkolták, némasági fogadalmat tettem, nehogy olyat találjak mondani, amit csak a valóságos tanítómesterek tudnak. Most azonban eljött a pillanat, és én feloldozom magam a hallgatási kötelezettség alól. Higgyél nekem, világtalan, sem ebben a korban, sem ebben a népben, sem egyetlen nemzetségben nem találtatik egyetlen bűn nélkül való sem! Sem a mosakodás, sem az áldozás nem tesz téged tisztává, és a legjámborabb tanítómester sem tisztíthat meg téged! Az ige azonban testté lett, és közöttünk járt, ha mi nem is ismertük meg. Keresztre feszítettük, ám ő föltámadt sírjából, hogy megszabadítson bennünket bűneinktől. Ha benne hiszel, meggyógyítja szemedet, és látóvá tesz. De ha úgy véled, hogy mivelünk ellentétben egyedül te vagy a tiszta, akkor meggyógyítani sem fog, úgy hiszem.

A világtalan hangosan jajveszékelt, s még a szamarat is elengedte fél kézzel, hogy a köntösét megszaggathassa. A fiú azonban lefogta a kezét.

- Ezek az idegenek példát mutattak nekünk az irgalomra, amikor a tiszták nem voltak hajlandók segíteni. Ne légy hát hozzájuk keményszívű és gonosz! Atyánk napja egyformán süt a jókra és gonoszokra! Izráel fiaira éppúgy, mint a pogányokra. Ne képzeld, hogy az ő napjánál is fényesebb vagy te, akit vaksággal büntetett.

A világtalan mégis arra kérte Náthánt, hogy gondosan tartsa távol magát tőlünk. Mürina és én ezért lemaradtunk, de a fiú is lemaradt velünk, sőt egyenesen mellénk irányította szamarát, és félelem nélkül beszélt hozzánk:

- Az öregeknek nagyon nehéz a régit és a megszokottat levetkőzniük. A vezetőtök azonban igazat szólott, nincsenek fogyatkozás nélkül való emberek a világon. Megszakíthatnám magam, hogy a törvénynek eleget tegyek, bűneimtől azonban az sem szabadítana meg. Nem tartom hát magam a pogányoknál különbnek, és azt sem tudom elképzelni, hogy a ti jószándékotok bennünket tisztátalanná tenne!

Ránéztem. Arca sárga volt a fájdalomtól, és fogát összeszorítva igyekezett megtartani magát a szamár hátán.

- Tisztaságot sugárzó arcod van, és csillogó szemed, nem tudom rólad elképzelni, hogy szándékosan bűnt követnél el - mondottam neki, amit gondoltam róla.

- Isten a saját képére teremtette az embert - válaszolt. - De az első emberpár, Ádám és Éva bűnbeesése miatt énbennem már elhomályosult ez a kép, és úgy érzem Isten előtt, minthogyha meztelen volnék, és szégyellem magamat.

- Olvastam és hallottam már erről - feleltem -, és nem értettem. Pedig egy zsidó írástudó magyarázta Alexandriában, de azt mondta, hogy csak jelkép.

- Én, a tanulatlan fiú, hogyan érthetném akkor? - próbált a suhanc rám mosolyogni. - De hát én láttam a názáreti Jézust a tóparton, ahol vakokat tett látóvá, s bénáknak és csonkáknak adott újra képességet a járásra. Azt mondta, ő az élet kenyere. Szívesen követtem volna, de atyám igen szigorú férfi. Egy szelíd és puha apa mellől már rég megszöktem volna hozzá, így azonban, ha Jézushoz szegődöm, azt súgta volna bennem egy hang, hogy csak apám keménysége miatt jöttem el hazulról. Apám inkább hitt a zsinagóga írástudóinak, akik elítélték a bűnösökkel is szóba ereszkedő Jézust. Verést kaptam nemegyszer, amikor napi munkámat hanyagoltam el azért, hogy meghallgathassam őt, akit atyám lázítónak tartott. Ekkor történt, hogy teljesen váratlanul elveszítette szeme világát. Este még az írásokat tanulmányozta, de mikor hajnalban fölébredt, nem látott semmit. Igen kétségbeesett, mert senki sem akadt, aki meg tudta volna gyógyítani. Végül Jézusba vetette reményét, őt kezdte keresni. Jézus azonban már Júdeában volt akkor, majd továbbment Jeruzsálembe, ahol keresztre feszítették. Ekkor folyamodott atyám a csendesekhez. Ők beszéltek Jézus föltámadásáról neki, és megmondták a napot, a helyet és az utat is, amelyen el lehet hozzá jutni. Most már szilárdan hiszi, hogy Jézus meg tudja őt gyógyítani, ha sikerül eljutnunk a színe elé. Én is hiszem, én azonban inkább szeretném, ha atyám az országát keresné először, és csak azután a szeme világát.

- Miről beszélt ennyire hosszan ez a fiú? - kérdezte tőlem Mürina.

- Nem hiszem, hogy ezen a ragyogó szemű fiún kívül csak egyetlen másik ilyen tisztaszívű is akadna még a világon! - csodálkozott el aztán, hogy mindent elmondtam neki. - De akkor miért épp neki kellett szerencsétlenül járnia?

- Ne kérdezd, ha egyszer látod, ahogy minden zúgolódás nélkül aláveti magát a sorsnak, és a maga bajával mit sem törődve iparkodik atyja boldogulását elősegíteni. Ámbár a zsidóknál törvény, hogy tiszteljék apjukat és anyjukat.

A mondottakat Náthán is megértette, mivel tudott görögül, és kiegészítette a maga megjegyzéseivel:

- Ez volt a törvény, igen, de ahogy hallottam, a názáreti Jézus már azt tanította, hogy férjnek a feleségét, fiúnak az atyját és anyját és a testvéreit is el kell az országért hagynia, miként a gazdagnak meg a gazdagságáról kell lemondania az országért. Amikor ő hív, halásznak a hálóját, szántóvetőnek az ökrét kell azonnal otthagynia, de még az olyat sem engedi magához, aki előbb az atyja temetéséről gondoskodna.

- Káromlók közé keveredtem, a vezető pedig maga a sátán! - kezdett fennhangon panaszkodni és kiáltozni a vak. - Várhatok-e hát még jót, amikor a velem együtt utazók ilyen szavakkal tépázzák a törvényt?!

- Soha nem hallottam, hogy Jézus ilyet tanított volna - vigasztalta a fiú. - Azt viszont hallottam mondani, hogy a szelídek és a békességszeretők fognak majd üdvözülni, mint ahogy azt is tanította, hogy sem gonoszul szólni nem szabad, sem pedig mások gonosztetteit hasonlókkal viszonozni. De még ellenségeinket is szeretnünk kell, mondotta, üldözőinkért pedig imádkoznunk. Az atyja tudja jól, mi mindenre van szükségünk, és meg is ad mindent, ha mi a holnappal nem törődve, először az ő országát keressük.

- Sokat hallottam beszélni már róla és tanairól - szólaltam meg némi csodálkozással és kedvetlenséggel. - Tanai azonban sokszor ellentmondanak egymásnak, éspedig mindig aszerint, mikor ki beszél róla. Sokszor nem tudom, mit higgyek.

- Csak nem kezdtek el vitatkozni róla most, amikor épp őhozzá megyünk?! - nézett ránk furcsállón Mürina. - Bizonyára én vagyok a legboldogabb közöttetek, mivelhogy nem sokat tudok róla; olyan vagyok hát, mint az üres edény, amit majd ő tölt meg... ha akar!

Szavai nagyon mélyen érintettek. Ballagva a poros úton, a szamarak mögött, átéltem gondolatban mindazt, ami történt velem, és amit igen változó lélekkel fogadtam. Nem találtam magamban semmi jót, szeretetet sem. Ennek ellenére tudtam, hogy mégsem csak puszta kíváncsiságból keresem a föltámadottat. Szívemből imádkoztam a názáreti Jézushoz, és kértem, múljék el tőlem önzés és hiúság csakúgy, mint a világhoz tapadó tudás és gondolkodás, és lehessek én is üres edény az ő igazságának a befogadására, már amennyiben igazságát énrám is ki fogja árasztani.

Mikor az imát elmondva a szememet fölemeltem, a síkságon túl egy hegyet láttam emelkedni, amelynek kerek tetejét már a délutáni napfény aranyozta be. Első pillantásra tudtam, hogy ez a magas, arányos és az egész vidéket szépségével uraló hegy az utunk célja. A továbbiakban egy kiszáradt patak medrét követtük, majd hegyi ösvényre tértünk, és déli irányba fordultunk, hogy a várost, amely Náthán szerint a hegy északi lábánál van, elkerüljük. Egyszerre csak elfogytak a megművelt földterületek, és bozótos részeken jártunk, a hegy árnyékában. Mély csöndesség volt körülöttünk. Nem hallottunk állathangokat, nem találkoztunk emberekkel. Ebben a teljes hangtalanságban bizonytalanság fogott el, hogy egyáltalán jó úton járunk-e. A földről, a fákról és a gyönyörű ívelésű hegyoldalról mégis éreznem kellett a hely szent voltát. Türelmetlenségem elszállt, s nyugalom áradt szét bennem.

Náthán sem sietett. Épp azért választhatta ezt az utat, gondoltam, hogy a sok útónjárót és a fölösleges kérdezősködéseket elkerülje. Most már ő is megnyugodva kémlelte az eget és a sötétedő árnyakat, szamarainknak is szusszanót engedélyezve. Azon mint római, csodálkoztam, hogy a csendesek fölállította őrséggel nem találkoztunk útközben sehol, pedig ilyen nagy, titkos összejövetelről lévén szó, Jézus követői kiküldhették volna a hegyre vezető ösvényekhez őreiket, egyrészt az érkezőket útbaigazítani, másrészt pedig a hívatlanokat akadályozni a jövetelben. Csak akkor indultunk tovább, amikor az első három csillag fölragyogott az égbolton; a tetőre így sötétesben érkeztünk, bár akkor is jól kivehettük még az ott várakozó embersokaságot, amelybe ki-ki az övéivel alkotott kisebb csoportjával olvadt bele.

Hihetetlen csönd volt, az emberek suttogva beszéltek, ha egyáltalán beszéltek egymással, csak valami finom, gyönge szélzúgást lehetett hallani. Náthán lesegítette a világtalant a földre, és bekötötte szamarainkat a bozótba. A fiút mi támogattuk Mürinával, és együtt ültünk le - pár lépés távolságban a legszélső csoportoktól - a földre. Még a túlsó oldalon is láttuk az érkezők okozta mozgást. Az újonnan érkezők is a földre telepedtek, és szótlanul várakoztak, mint a többiek. Százak gyűlhettek össze a hegytetőn, olyan csöndben várakozva mégis, ami már szinte elképzelhetetlen volt.

Így múlt el az első őrségváltás ideje; mégsem sokallotta meg a várakozást, és állt föl közülünk, hogy eltávozzék, senki. Holdfogyatkozás volt ugyan, de a csillagfény tiszta, mint az ezüst. Valami erő jelenlétét kezdtem érezni mind határozottabban. Mürinát magamhoz húzva pedig azt, hogy az ő soványka teste is egészen megmerevedett a várakozástól. Egyszer már éreztem ezt a jeruzsálemi szobámban is. Minthogyha súlyos csöppek hullottak volna rám, de mikor megtapintottam az arcom, nem éreztem semmi nedvességet.

Észrevettem, az emberek fölállnak, hogy jobban lássanak. Ezt tettem én is. Az embercsoport közepéből egy testes férfiú lépett ki a csillagfénybe, és erős hangon kezdett beszélni a néphez:

- Emberek, testvérek! A gabona aratásra érik, előttünk az újulás ünnepe, és az a negyven nap is a végéhez közeledik, amelyet ő adott nekünk. Előttünk a perc, előttünk a búcsú! Ahová ő megy, oda mi nem tudjuk követni! Ő a kenyér, aki az égből érkezett. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él. A kenyér, amelyet adott, a teste. Ne vitatkozzunk rajta, miképpen adhatja nekünk a testét táplálékul, mi tizenegyen megtapasztaltuk már, és tanúsítjuk. Miránk bízta az ország titkát. De valóban! Ha nem eszitek az Ember fiának a testét, és nem isszátok az ő vérét, nincs élet tibennetek. Aki pediglen eszi az Ember fiának a testét, és issza az Ember fiának a vérét, örök élete van annak, és ama utolsó napon is fölébresztetik. Valódi étel a teste, és az ő vére valódi ital. Aki az ő testét eszi, és az ő vérét issza, megmarad az abban. De ha van köztetek valaki, akit ez sért, és aki ezt durva beszédnek tartja, álljon föl az, és távozzék közülünk, nem fogja ezért őt megítélni senki!

Senki sem állt föl, hogy eltávozzék, én sem állottam föl, noha féltem ettől a misztériumtól. Nem is tudtam volna fölállni, annyira megfogyatkozott az erő a lábamban.

A beszélő most elhallgatott, de továbbra is ott állt szilárdan, mint szikla, az embercsoport közepén, a csillagok fényében. Amikor pedig folytatta, egyszerűen beszélt, mint egy gyermek, a mondottakon el-elcsodálkozván:

- Ővele ettük a húsvéti bárányt az elárultatása előtti estén. Akkor is fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és nekünk is adott belőle, mondván: Ez az én testem! Azután a korsót fogta, hálát adott, és kínált vele bennünket is, mondván: Ezt igyátok mindnyájan, ez az én vérem, amely sokakért ontatik ki, bűneiknek bocsánatául.

Mikor ezt elmondotta, mindkét karját magasra fölemelve folytatta tovább:

- Vegyétek tehát és egyétek és igyátok mindannyian, akik őt szeretitek, vágyódtok hozzá, és Krisztusnak, az Isten fiának valljátok őt. Áldjátok meg a kenyereteket az ő nevével, s törjetek belőle, és adjatok egymásnak, s áldjátok meg borotokat az ő nevében, és adjatok egymásnak inni, úgy, hogy akinek van, az ád annak, akinek nincsen, hogy senki se maradjon híjával. Ha pedig ettünk és ittunk, virrasszunk, és várjuk őt magát!

Beszédét befejezve maga is letelepedett. Az emberek között azonban hullámzás keletkezett, ahogyan fölkeltek kezet mosni, és segíteni egymásnak a kézmosásban. Minekünk már nem sok vizünk volt, de azért öntött a kezünkre Náthán, és a világtalanéra meg a fiúéra is. Ezután én fogtam meg a vizesedényt, és én öntöttem az ő kezére, ami ellen nem is tiltakozott. Ennivalónk volt elegendő, ám a világtalan azt kérte, hogy ő a saját ételét éhesse, és a saját italát ihassa. Még most sem beszélt fennhangon senki; a suttogás pedig olyan volt, mint a szélfúvás hangja.

Most már azon sem sértődtem meg, hogy a törvényeihez ragaszkodó világtalan a mi kenyerünket nem fogadta el. Náthán azonban az ő kenyerét is megáldotta Jézus Krisztus nevében, és kettétörvén, az egyik darabot az atyának nyújtotta, a másikat pedig a fiúnak. Ugyanígy megáldotta a magunk fehér kenyerét, és adott belőle nekem, majd Mürinának, és végül evett maga is, szólva: Legyen ez a kenyér a halhatatlanság kenyere, amint hangzott. Életedre legyen neked is, ne halálodra!

- Történjék az ő akarata szerint, mivel ő az Isten fia - válaszoltam Náthánnak alázatosan. - Ha neki az a szándéka, hogy a halálom legyen, mivel idegen vagyok, beletörődöm abba is!

Miután a kenyeret megettük, Náthán megáldotta a világtalan italát, és megitatta vele őt is, meg a fiút is. A mi borunkhoz vizet kevert először, és azután áldotta meg. Elsőül én ittam, azután ő, és a korsó végül Mürina kezében maradt. Ettünk és ittunk, amiképpen mindenki evett és ivott körülöttünk egymást kínálgatván, és egyik a másikkal megosztozkodván.

Alighogy pár falatot evett, a világtalanból kitört a sírás:

- Ettem az isteni fiú testéből, és ittam a véréből. Hiszem, hogy neki minden lehetséges! Könyörüljön hitetlenségemen!

Mürina nekem nyújtotta a korsót. Ittam belőle, és tovább adtam Náthánnak. Aztán a korsó újra Mürina kezébe került vissza, és nem kis csodálkozással állapította meg:

- De hiszen ez egyáltalán nem fogyatkozott meg!

- Azt hittem, már megettük a kenyerünket, de még mindig van kenyér mellettem, érintetlenül - csodálkoztam én is. - Te raktad ide, Náthán?

- Én nem raktam semmit, biztos több kenyerünk van, mint gondoltuk - mondotta Náthán.

Még egyszer ittunk a korsóból, ám a tartalma ezúttal sem fogyatkozott. Én azonban már nem csodálkoztam semmin, ami történt, és ami olyan volt, minthogyha álomban történnék, noha a földön ültem, és éreztem hűvösségét, láttam a csillagos égboltot a fejem fölött, és mint a partra csapódó hullámokat, hallottam az emberek hangját. Nem volt már bennem semmi más gondolat, mint a fölemelő bizonyosság, hogy a názáreti Jézus van érkezőben, és én meglátom őt. Bizonyára megláthatom, hiszen sem a kenyere, sem a bora nem akadt a torkomon.

Így telt el közben a második őrségváltás ideje is, de nem hiszem, hogy bárki elszunnyadt volna, mindenki várakozott. A várakozásban ezúttal sem volt türelmetlenség, olyan volt inkább, mint valami készülődés. A világtalan hirtelen fölkapta a fejét:

- Napkelte volna máris? - kérdezte, és izgatottan forgatta a fejét mindenfelé. - Minthogyha világosságot látnék!

Fölálltunk mi is, és láttuk, hogy a föltámadott máris az övéi körében van. Hogyan jött és mikor, nem tudom elmondani, de hogy ő volt, az bizonyos! Fehér ruha volt rajta, de mintha a fehér ruhájáról visszaverődő csillagfény is belőle sugárzott volna, orcájáról is fény sugárzott. Nagyon lassan lépdelt az emberek között megállva itt is és ott is, az övéit üdvözölve, és ki-kitárva reájuk áldásra a kezét.

Mindenki fölemelkedett, és őfelé fordult, őrá nézett lassan, odafutni hozzá azonban senki sem merészkedett. Természetellenesen átható asszonysikoly hallatszott, majd egy egyszerre örvendező és síró asszonyi hang:

- Én Uram és én Istenem! - A kiáltást halló embereken remegés futott át, a názáreti azonban az asszony fölé hajolva, megérintette annak a fejét, mire nyomban elhallgatott. Ellenben mind több irányból lehetett hallani a suttogást:

- Ő az. Az Úr jött el közénk!

- Én nem látom őt! Csak világosságot látok, mintha a nap sütne bele a szemembe! - térdelt föl a világtalan.

Nem tudnám megmondani, meddig időzött közöttünk, mert az idő mintha megállt volna; én egy teljes emberéletet átéltem addig, amíg ő járkált az emberek között, meg-megállva az övéi mellett, senkiről sem feledkezve meg. Olyan egyszerű, természetes és magától értetődő volt minden, hogy egyetlen gyanakvó gondolat sem volt bennem, és egyáltalán nem csodálkoztam semmin, ami történt. Ezt pedig csak azzal magyarázhatom, hogy az ő országában voltam mindaddig én is, amíg őt láthattam.

Ahogyan közeledett hozzánk, úgy kezdett minden remegni és ringani bennem, mintha egész lényem vízzé oldódott volna. Úgy véltem látni, hogy mindenkit megszólít, és megáld, hang azonban nem hallatszott egyáltalán, bár láttam, hogy valaki erősen bólogatott feleletül. Végül is mielőttünk állt, és bennünket nézett. Fáradt, de sugárzó arca volt, és az ország tündökölt a szemében. Láttam mozogni a világtalan ajkát, hangját azonban annyira nem hallottam, hogy azt hittem, megsiketültem hirtelen. Jézus megérintette ujjával a vak szemét, majd a fiú fejét simogatta meg. Mindketten leborultak a földre, és ott is maradtak fekve, egyetlen moccanás nélkül. Ugyanilyen erőtlenül hevertek a földön mindazok, akiket megérintett.

Most nézett rám, énrám egyenesen. Puszta tekintetéből is éreztem, hogy meghalnék, ha megérintene. Az ajkam mozgott, és bizonyára meg is szólítottam őt, de saját hangomat sem hallottam.

- Fogadj be engem az országodba, Uram! - mondtam, ha jól emlékezem.

- Nem jut az országba mindenki, aki mondogatja énnekem, hogy uram, uram, hanem az, aki meghallja szavamat, és betölti az én atyám akaratát! - felelte ő.

- De mi a szavad, és mi az atyád akarata? - kérdeztem.

- Te már tudod. Amit csak eggyel is teszel a legkisebbek közül, énvélem teszed azt.

Még egyszer kérdezhettem az országáról, nagyon is csökönyösen, mivel ő ugyanolyan megbocsátóan mosolygott rám, mint kunyeráló kisgyermekre:

- A mennyek országáról sem azt nem lehet mondani, hogy itt van, sem azt, hogy ott van, de tebenned van, és mindazokban, akik engemet ismernek.

- Senkit, aki engem hív, el nem hagyok - mondotta még -, és ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, én is ott vagyok velük az idők végezetéig. Te sem leszel már egyedül sohasem, úgy hogy én ne legyek véled, ha hívsz!

Ezzel elfordult tőlem, és Náthánra nézett. Láttam, hogy Náthán ajka hogyan mozog, érteni azonban egyetlen szót sem értettem. Ezután Mürinára pillantott nyájasan. Mürina ajka azonban nem mozgott. Ezzel azután el is fordult tőlünk, és visszatért övéihez.

A vak és a fiú, mint a halottak, feküdtek a földön.

- Csak alszanak, nem haltak meg - súgta Náthán, észrevéve rémületemet. - Ne érintsd őket!

Láttam még a tizenegyet köréje gyűlni, őt pedig hozzájuk beszélni gyöngédséggel és szeretettel, amazok meg talán válaszolgattak neki, de a könnyek ekkorára már annyira elhomályosították a szemem, hogy őt is csak mint egy fényes felhőt véltem látni a tizenegy körében. Sírván sírtam, hogy elment, pedig azt sem tudom elmondani, mikor és hogyan ment el közülünk. Inkább éreztem, mint láttam, hogy elment. Kiszállt belőlünk az erő. Tüsszentettem, mintha álomból ébredtem volna, és megint tudtam mozdítani tagjaimat, mint azelőtt.

Visszazökkentünk újra az időbe. Ahogy az égboltról láttam, a harmadik őrségváltás idején is túljutottunk közben, és közel lehetett a hajnal. Az emberek szedelődzködni kezdtek, és közben keresgélőn néztek szét. Lelkendező kiáltásokat és beszélgetéseket hallottam, mintha mindenik versenyben mesélte volna a másiknak, hogy őneki mit mondott.

- Náthán, Náthán! - kiáltottam föl örvendezve én is. - Beszéltem vele, és ő válaszolt! Te vagy a tanúm, hogy nem tiltott ki az országból!

- Ugyan már, hogyan lehetnék tanúd! - rázta a fejét Náthán csodálkozva. - Tényleg mozgott a szád, azt láttam, de a nyelved megbénulhatott, én legalább nem hallottam egyetlen szót sem! Én azonban igazán beszéltem vele, és válaszolt nekem!

- Énbennem nem volt bátorság megszólítani őt, ő azonban rám ismert, rám mosolygott, és azt ígérte, hogy az életben soha többé nem fogok megszomjazni, amiért megitattam őt, amikor szomjazott - kezdte magyarázni Mürina is lelkesülten.

- Minthogyha egyikőtök sem volna eszénél! - mérgelődött Náthán. - Hármunk közül egyedül csak velem beszélt, és az utat is egyedül nekem mutatta meg. Nem az teszi az embert tisztátalanná, ami belemegy, tanított, hanem az, ami a száján kijön. Az országában sok hely van, azonban a maga mértéke szerint adnak mindenkinek, az egyiknek többet, a másiknak kevesebbet, valamit azonban mindazoknak, akik buzgón kérnek tőle. És azt is mondotta, hinnem kell a tizenegyben, mert azokat ő választotta igéje hirdetőiül! Egyébként országa leginkább a mustármaghoz hasonlatos. Lassan csírázik ki, de a fának - amivé terebélyesedik - minden ágára madarak raknak fészket, a világ minden égtája felől való madarak...

Sok egyébre tanított még, de félek, hogy elfelejtettem - tette hozzá némi hallgatás után Náthán. - De azért egyszer minden eszembe jut, remélem - fejezte be bágyadtan.

Csodálkoztam mindenen, de mert országa egyre bennem volt még - ő is így mondta, hogy az ország mibennünk van -, nyugodt voltam és békés.

- Ne haragudj, Náthán - kérleltem -, de meg vagyok róla győződve, valóban beszéltem vele, és hogy aki énvelem beszélt, az is ő volt. Kivel-kivel a maga vágyai szerint beszélhetett talán. Ha valahogy megtudhatnám mindazt, amiről ma beszélt, és följegyezhetném, ahhoz bizony semmiféle könyv nem volna elegendő! Szerintem azt is ő akarta, hogy senki se hallhassa azt, amit a másiknak mondott!

- Azt láttam, igen, amikor rád nézett, de mégsem történt bajod - mondotta most már lecsillapodva Náthán. - Tisztátalan sem vagy számomra ezután, akár meg is ölellek!

Rövid tanácskozás után mindketten úgy gondoltuk, legjobb volna még virradat előtt elindulni a hegyről, hogy rám ne ismerjenek. De a vak és a fiú még mindig a földön feküdtek, mintha nem is élnének. Mi pedig nem mertük őket fölébreszteni. A sorsukra meg nem akartuk hagyni őket. Így aztán mégiscsak ott maradtunk, és várakoztunk tovább. Az új nap kezdetén az öröm és az izgalom már hangokban is kifejeződött. Sokan énekeltek hálaadó énekeket, csoportosan is. Ismét mások csoporttól csoportig futottak lihegve üdvözölni a barátaikat, és bizonyítani, hogy saját szemükkel látták a föltámadottat. Hallani és látni lehetett, amint az izgalomtól kipirulva kiáltoztak egymásnak:

- Békesség neked! Te is megkaptad bűneidre a bocsánatot? Neked is örök életet ígért? Tényleg nem halunk meg soha, akik itt láttuk őt?

Megdörzsöltem a kemény földön való üléstől zsibbadt tagjaimat, hogy visszatérjen beléjük az élet. Amikor megvirradt, és annyira világos volt, hogy az embereket föl lehetett ismerni, a tanítványok, másod-, harmadmagukkal elindultak az emberek közé. Láttam, hogy fölébresztik és talpra segítik mindazokat, kiket a föltámadott megérintett, s még mindig kábultan feküdtek.

Felénk hárman indultak. Először azt a férfit ismertem föl, aki az éjszaka az emberekhez beszélt: kerek, szakállas arcú, széles vállú, arckifejezéséből ítélve lobbanékony természetű, konok férfiú. Vele volt a fiatal János, kinek a virrasztástól megsápadt arca a legtisztább és legragyogóbb arc volt, amelyet valaha láttam, s akire ránézni is jó érzés volt. A harmadikat nem ismertem, csak azt tudtam, hogy egy a tizenegy közül, mivel az arcában volt valami a názáreti Jézus arcvonásaiból, bár egy kissé mégis másképpen, mint egy fátyolon keresztül.

Most, amikor arcról arcra láthattam a föltámadt Jézust, próbáltam a magányos halász arcát visszaidézni az emlékezetemben, mégsem mondhatom biztosan, hogy az valójában a názáreti Jézus volt. Én mindenesetre hiszem, hogy a tóparton is őt láttam, és ővele beszélgettem, noha akkor még nem ismertem. És hogy miért jelent meg épp nekem, azt sem értem egyáltalán.

Minél közelebb ért a három tanítvány hozzánk, annál erősebben éreztem a bűntudatot, igyekeztem fejemet félrefordítani, és elrejteni az arcomat előlük. Egyelőre még nem törődtek velem. A világtalant rázogatták, fölébe hajolva:

- Ébredj, hétalvó! - segítették föl.

- Látlak benneteket! - bámult reájuk a vakságából kigyógyított férfi, és megdörgölte szemét az öklével. - Három férfiút látok, akit nem ismerek!

- Isten fiának, a názáreti Jézusnak vagyunk a kiválasztott szószólói - szólalt meg elsőül az, akit nem ismertem. - Én Simon vagyok, akit ő Péternek nevezett. És te ki vagy? Mi sem ismerünk téged!

- Roppant fényességet láttam az éjszaka - mondta az újra körülnézve, s a homlokát tapogatva. - Szememet valami erő érintette, de oly fájdalmasan, hogy elveszítettem az eszméletemet. Most ébredtem föl, és én, aki idefele teljesen világtalan voltam, most látok.

- A föltámadt Jézus meggyógyított az éjszaka! - hajolt a fia fölé örvendezve, s talpra állította. - Áldott legyen az ő neve! Istent, aki őt küldötte, akarom magasztalni, amíg csak élek!

A fiú szinte még félálomban bontotta le fejéről a kötést. Homlokán csak halvány heg látszott a sérülés helyén, rá tudott állni a lábára is, nem érzett fájdalmat, csak valami enyhe kellemetlenséget. Lehajolt és látta, hogy a sín még mindig a lábán van, s amikor megszabadult tőle, elcsodálkozott:

- Hiszen semmi baja!

- Meggyógyított az éjjel mindenkit, akit idehívott föltámadása bizonyságául, hogy elegendő tanúja legyen rá - erősítette meg Simon Péter. - Egyszerre és ugyanakkor láthattuk mindannyian. És nem csupán szemeket tett látóvá, füleket hallóvá, bénákat járóvá, de bűneinktől is meggyógyított bennünket, és kitárta előttünk az örök élet kapuit.

- Ezt a kettőt azonban nem ismerjük! - mondta János Péternek. - Nem hívásunkra jöttek, de őket is Jézus gyógyította meg. Voltak köztünk mások is, akik hívatlanul érkeztek, és Jézus sem küldött el senkit.

- Ezt az embert egyébként ismerem! - mutatott rám. - Jeruzsálemben is folyton a sarkunkban járt, és ostromolt bennünket a kíváncsi kérdéseivel, asszonyokat vezetett félre, és kísértésbe vitte cirénéi Simont és Zákeust úgyannyira, hogy Lévi volt kénytelen elmenni hozzá figyelmeztetni, ne éljen vissza a Mester nevével jogtalanul. Pogány ő, római, név szerint Marcus. Nem értem, hogyan juthatott ide.

- Áruló van köztünk itt is? - kiáltott roppant kezét ökölbe szorítva a meghökkent Simon Péter.

- Ne csináljunk föltűnést! - mondták a többiek neki. - Csak vigyük őket félre. Rá pedig különösen vigyázzunk, nehogy a nép megkövezze, mert akkor mirajtunk kérik számon a vérét, hiszen római polgár!

- A nép között vannak szélsőségesek is! - nézett rám komoran és haragosan Péter. - Mit szólsz hozzá, római, ha az ő kezükre adlak? Bevisznek egy barlangba, ahonnan nem jössz ki soha többé!

- Sem tőled nem félek, sem senki más emberfiától! - mondottam. - Miért félnék, amikor a mestered sem utasított el magától az éjszaka? Őneki pedig bizonyára lett volna hatalma rá, hogy az idejövetelben megakadályozzon. Vagy ebben is kételkedsz?

Bekísértek bennünket abba a bozótosba, ahová szamarainkat bekötöttük, és arról kezdtek tanácskozni gondterhelten, hogy a többi tanítványt odahívják-e; őtőlük hallottam közben, hogy Nikodémus és cirénéi Simon is eljöttek a hegyre.

- Minél több embert csődítünk ide, annál nagyobb zűrzavart támasztunk fölöslegesen - mondotta János. - Igaza van a rómainak. Az Úr nem zavarta őt el magától. Nem értem, hogy ez miképpen lehetséges, de hát a szolga legyen okosabb az uránál?

Az apa és a fiú mellettünk szólt, elmondván, mi történt velük útközben, hogyan szántam meg őket és hoztam a hegyre magammal.

- Nem volt elég intő jel, hogy a lovak alá kerültetek, és a fiú a lábát törte? - dühösködött Simon Péter. - Ti sem voltatok híva, és ő sem kívánt benneteket ide maga mellé egyáltalán!

- Bocsássatok meg nekem, szent emberek! - vetette magát térdre Péter előtt a fiú. - Nem akartam semmi rosszat, és amit tettem, atyám javára tettem. Nem kértem, hogy a lábamat is gyógyítsa meg, eszembe se jutott. Ő azonban megérintett jóságával, és begyógyította a lábamat. Így hát megbocsátott nekem, gondolom. Bocsássatok meg nekünk ti is!

Nekem se esett nehezemre megalázkodnom a szorult helyzetben lévő három férfiú előtt:

- Leborulhatok elétek a földre, ha akarjátok, Isten szentjei! - mondtam. - Bocsánatot esedezem tőletek, akik az ő választottjai vagytok és országában a legnagyobbak. Nem vagyok áruló, nem akarok nektek semmi rosszat! Mindenről hallgatok, amit láttam, ha úgy tartjátok jónak, de ha úgy akarjátok, tanúsítani is kész vagyok feltámadását ország s világ, akár a császár előtt!

Simon Péter úgy markolta az ingét, minthogyha meg akarná szaggatni:

- Hallgass, esztelen! - kiáltott rám. - Mit mondana a nép, ha egy pogány, egy római kezdené az országát tanúsítgatni neki! Jobb lett volna, ha soha nem is hallasz az útról! Még ha egyetlen éjszakára megszabadultál is a tisztátalan voltodtól ideiglenesen, hozzád tapad az ismét, amikor a világhoz, mint kutya az okádékhoz, visszatérsz. Előttünk nem vagy több a kutyaokádéknál!

- Tevéled már találkoztam Kapernaumban, és megbíztam benned - fordult szemrehányóan Náthánhoz. - Becsaptál vele, hogy ezt a pogányt idehoztad az örök élet lakomájára!

- Hallgass meg engem, emberhalász Simon - válaszolt Náthán. - Emlékezel-e még, hogy én voltam az, aki szamarat kölcsönöztem neked, hogy elhozhasd beteg anyósodat is?

- Hát aztán! Megbíztam benned, és még Susanna is szólt az érdekedben - pillantott Péter a társaira.

- Ennek a rómainak az egyik szamarát! - mondotta Náthán. - Ez a Marcus jámbor férfiú, de ha megbántod, visszaveszi a szamarat tőled, noha egyébként igen jóindulatú. Akkor aztán ülhetsz a hegyen az anyósoddal. De még Susanna is itt maradhat társaságodul, mert ő meg a római másik szamarával jött!

- Az én csípős nyelvű anyósom mindig is a názáretit okolta, hogy engem munkakerülő életre csábít, és arra, hogy hálóimat odahagyjam - mondotta Simon Péter zavarában a földet rugdalva. - Jézus azonban meggyógyította őt a forrólázból, pedig már akkor úgy hittük, abba hal belé. Be is fogja azóta a száját! Most sem szeretném őt bajba keverni, de minekünk, éjjeli és nappali menettel akár, Jeruzsálembe kell eljutnunk, mire a negyven nap letelne, és Jeruzsálemben várni az ígéret betöltését. De ha az anyósom szamár nélkül marad, és nem mehet haza Kapernaumba, akkor én nem is tudom, mihez fogjak!

- Nem akarom rosszal viszonozni a rosszat - mondtam neki lelkesen -, és szívesen megengedem, hogy a szamarat megtartsd, noha csak kutyaokádék vagyok is a szemedben. De vedd ezt a két szamarat is - mutattam az állatainkra -, és add oda asszonyaitoknak! Minekünk nincs rá szükségünk jól tudunk gyalogolni! Majd Kapernaumban elszámoltok velük Náthánnak! Én pedig elmegyek, és nem zavarlak tovább benneteket! Ne átkozz meg ezért, kérlek, és ne küldj utánam szélsőségeseket sem. Nem is volna törvényeitek szerint való, ha megtennéd!

- Te is érts meg bennünket, római! - vágott közbe János. - Számunkra sem érthető még minden, és az ígéret sem töltetett még be. Nem tudunk mást, csak azt, hogy az út keskeny, és a kapu szűk. A magunk feje után nem merünk nekifogni az út és a kapu szélesítéséhez.

- Azt mondta, tegyünk tanítványaivá minden népet - szólalt meg a harmadik. - De hogy mikor és hogyan tehetjük meg, nem tudjuk. Először őneki kellene megépítenie az országot Izráel részére. Jeruzsálemben fog előttünk megvilágosodni minden.

Testvérekként, és kéz a kézben látván egymás mellett állani mindhármójukat, és arra a hagyatékra gondolva, amit a názáreti Jézus bízott gondjaikra, nyugtalanság és irigység töltött el, s még egyszer megkértem őket, levetvén magamat a földre, a lábuk elé:

- Reátok, hármótokra, és reátok, tizenegyőtökre hagyta az örök élet szavait. Nem lázongok akarata ellen, noha csak egyszerű emberek vagytok. Egyébként bárki írástudó a saját bölcsessége szerint magyarázná a názáreti tanait, hozzátéve ahhoz a magáét is. Ti azonban biztosan az ő akaratát próbáljátok végrehajtani a lehető legnagyobb igyekezettel, ahogy csak tudjátok. Ő engem nem küldött el magától, szemtől szemben láthattam, beszélgetett is velem, és jövetelemet sem akadályozta meg. Én azonban kész vagyok mindezt még az emlékezetemből is kitörölni, ha ti úgy akarjátok. Még csak a halhatatlanság szeréből sem kérek tőletek. Azt engedjétek csupán, hogy szívemben őrizhessem az országot, és ne űzzetek el egészen, hiszen én is abban hiszek, amit hirdettek, és tanaitokhoz sem teszek hozzá semmit. A titkaitokkal pedig nem törődöm! Kész vagyok a támogatásotokra odaadni minden vagyonomat, és mint római polgár el tudok járni érdeketekben, ha hatóságok elé kerültök, vagy éppen őmiatta üldöznének benneteket!

- Sem arannyal, sem ezüsttel! - emelte föl a karját Simon Péter elhárítólag.

- Én, Jakab, úgy emlékezem - szólalt meg közülük a név szerint eddig még ismeretlen - minekünk nem kell azzal törődnünk, miképpen válaszoljunk a hivatalbéliek kérdéseire, készen kapjuk szánkra a szükséges szavakat.

- Megkedveltelek, római, mivel ennyire alázatos vagy - szólt hozzám könnyező szemmel János. - Elhiszem, hogy nem akarsz nekünk semmi rosszat. A názáreti járt a halál országában, bezúzta a halál birodalmának kapuját, és holtakat szabadított ki onnan. Én az édesanyjától hallottam ezt, akit ő maga adott énnekem anyámul a keresztje tövében. Hát akkor miért ne menthetne meg egész népeket, pogány népeket is? De hogy ez miképpen fog megtörténni, most még nem tudjuk. Légy türelmes, imádkozz, böjtölj és tisztulj meg! Másoknak azonban ne beszélj róla, nehogy értetlenségeddel tévútra vezesd őket! A beszédet hagyd ránk!

Fejemet mélyen lehajtván próbáltam hiúságomat legyőzni, mert gyanú kínozott, hogy a názáreti Jézus hagyatéka bizony eloszlana és megsemmisülne a világ szelében, ha csak ennek a tizenegy embernek a gondjára lenne bízva. De hiszen ő maga tudja a legjobban ezt is! - vigasztaltam magam.

- Fogd a szamarakat, Náthán, és menj, segíts az asszonyoknak, kísérd őket haza, Kapernaumba, vagy ahová menni akarnak. Utána pihenjél egyet, és aztán gyere vissza hozzám, a tibériási fürdőbe!

- Rossz lesz egyedül vándorolnod ezzel a lánnyal Galileán keresztül - figyelmeztetett Náthán.

Még egyszer széjjeltekintettem a környéken, s észrevettem, hogy a látását most visszanyert férfi a fiával együtt épp akkor indul, búcsú és köszönet nélkül. Én azonban erőt vettem magamon, és azt gondoltam, hogy a názáreti Jézus bizonyára nem hagy el engem, ha az emberek elhagynak is.

- Békesség véletek! - és elindultam Mürinával, kézen fogva vezetvén őt ugyanazon az ösvényen, amelyen a sötétben feljöttünk ide. Hátratekintve láthattam, az embercsoportok hogyan mozgolódnak, s hogyan keresik és üdvözlik egymást élénken beszélgetve az ismerősök. Sokan mások az éjszakai virrasztástól kimerülve ruháikba burkolóztak, és végignyúltak a földön, hogy az indulás előtt még aludjanak egyet.

Mentünkben is az éjszaka történtek jártak az eszemben, de most már nem csodálkoztam rajta, hogy a vak visszakapta a látását, és a fiú törött csontja - már amennyiben tényleg el volt törve! - összeforrt. Ezek a csodák az én számomra természetesek voltak, és az egészben ezeknek volt a legcsekélyebb jelentősége. A szeretet volt benne ilyen erős, hogy az övéinek megjelenvén, a hívatlanul érkezettek testi betegségeit is meg tudta vele és általa gyógyítani.

Ő maga azonban - a negyven nap letelőben lévén - már az atyai hajlék felé volt úton. Próbáltam hozzászokni a gondolathoz, hogy ennek ellenére énhozzám is eljönne, ha hívnám. Csak azért, hogy már soha ne legyek egyedül. Megdöbbentő gondolat volt ez, ha pedig más mondta volna, esztelenségnek tartom. Mégis hinnem kellett benne, olyan mély benyomást tett rám az, hogy láttam őt.

Fejemben ilyen gondolatokkal vándoroltam a bozótost átszelő ösvényen, Mürinát vezetgetve magam mellett. Róka futott át előttünk, Mürina rám nézett, és megjegyezte:

- Fogod a kezemet, de nem nagyon érzékeled, hogy én is itt vagyok.

Mint aki álomból ébred, néztem reá, és elgondoltam, bizonyára a názáreti Jézus adott engem Mürinának a fivére helyett, nehogy elvesszen ezen a világon. A zsidókra nem merte Mürinát rábízni, a zsidók nem törődtek volna vele. Ezért választott engem, a rómait. Mindezt pedig azért tette, hogy így fizesse vissza neki az egyetlen korty vizet.

"Én még soha semmit sem adtam a názáreti Jézusnak" - gondoltam meglepődve. Ellenkezőleg, ő volt az, aki énnekem adott, mégpedig ételt a Galileai-tenger partján, és megengedte, hogy a tüzénél melegedjek, és a ruhámat megszárítsam, ha ugyan Jézus volt a magányos halász. Mürinát én a húgomnak tekintem mindenképpen, és ez is a názáreti miatt van így.

- Mürina! - szólítottam meg. - Valóban húgom vagy ettől a perctől, és nem akarlak elhagyni soha! Ami az enyém, az a tied is, de akkor te is próbáld meg elviselni hibáimat és egész hiábavalóságomat!

- Te is szenvedj el engem, Marcus bátyám - kért egy erős kézszorítással Mürina -, de most mindenekelőtt azt magyarázd meg nekem, ami ott történt velünk, és hogy az a három ember ki volt, mit akartak tőlünk, és miért néztek ránk olyan gonoszul.

Mivel a tanítványok megtiltották, hogy beszéljek, nem volt merszem, hogy nekifogjak Mürinának megmagyarázni a názáreti Jézust és az országát úgy, ahogy azt én magamban elképzelem.

- Három szent férfiú ama tizenegyből, akiknek a názáreti Jézus az országa titkát föltárta, és akik minket, mivel nem vagyunk Izráel gyermekei, csak tisztátalan pogányok, elutasítottak, énnekem meg még azt is megtiltották, hogy a názáreti országáról a magam feje szerint beszélhessek. De te hogyan vélekedsz arról, ami történt, mondd?!

- Először áldozati ételt ettünk - kezdte Mürina némi tűnődés után -, ahogy az Szíriában, Adónisz temetésekor szokás, amikor Adónisz föltámad a halálból. Ez azonban másfajta étel volt, itt a názáreti Jézus áldozta föl magát, és támadt föl a halálból. Magam is hittem, hogy az Isten fia, mivel sem a bor nem fogyott ki a korsóból, sem a kenyér mellőlünk. Az én számomra azonban nem ez a bizonyság, hanem az, hogy amikor rám nézett, az első pillanattól teljes szívemből szerettem őt, és megtettem volna érte bármit. Nagy misztérium ez, bizonyára nagyobb, mint a görögök és az egyiptomiak misztériumai. Szememnek ugyan láthatatlan az ő országa, de azért jelenvaló, úgyhogy körülöttem van most is, amíg ezen az ösvényen, ezen a hegyoldalon és ebben a világban vándorolok. Lerázni sem tudnám magamról, még ha akarnám se. Különben is jó az ő országában lenni, és se bűn nincs bennem, se félelem.

Csodálkozva néztem Mürina keskeny arcát, zöld szemét, és irigykedve mondottam:

- Bizonyára megáldott a hegyen, és most boldogabb vagy, mint én. Az ő igazságának valóban olyan egyszerűnek kell lennie, mint a kenyérnek és a bornak, úgyhogy a legszegényebb is birtokába juthasson. A világban nyert bölcsesség csak sötét fal bennem, műveltségem háló, amelybe belegabalyodom, a szofisták logikája pedig csapda a lábamnak. Segíts nekem, húgom, hogy akkor is emlékezzem majd erre, amikor megkísértenek.

Beszélgetés közben leértünk a hegy lábához, ahol mindjárt láttam, hogy az éjszaka követett ösvényt ezúttal elvétettük, és nem a várt helyre értünk. Nem ijedtem meg, mivel a nap állásából ki tudtam a helyes irányt következtetni, és tudtam, hogyan juthatunk ki a főútra. És most már sietnünk sem kell, jutott eszembe. Soha többet nem kell sietnem, miután mindent megkaptam bizonyára, énnekem többet már nem adhat senki. Kincs került a birtokomba. Ha ügyesen élek vele, egész életünkre elég lesz, Mürinának meg nekem.

Mikor ezt így megértettem, olyan iszonyú fáradtság fogott el, amihez foghatót talán még soha nem éreztem.

- Mürina - szóltam -, én egy lépést sem tudok tovább menni, nekem ettől kezdve minden hely alkalmas a pihenésre. Ott egy fügefa: dőljünk le az árnyékába, és aludjunk egyet! Előttünk még az egész élet, és előttünk az egész együttes vándorlás is. De most addig, amíg az ország itt van a közelünkben, itt, ahol olyan jól érezzük magunkat, tartsunk pihenőt!

Ledőltünk, és én az ölembe vontam őt a fügefa alatt. Kitűnően, mélyen aludtunk mindketten. Az árnyak már tovahúzódtak, amikor fölébredtünk, a nyolcadik órában járhatott az idő. A veteményföldek mezsgyéin iparkodtunk ki a főútra. Nem beszélgettünk, pedig az álomból fölébredve olyan voltam, mint aki újjászületett, és Mürinát olyan közel éreztem magamhoz, mintha valóban a húgom volna. Galilea sárguló mezői és a dombok sötéten barnálló, máshol meg kéklő oldalai gyönyörködtették szememet. Könnyedén, szabadon lélegeztem, nem gondoltam haraggal senkire.

Meglepődtem, amikor a főútra kiérve legelőször is magdalai Máriát és bereti Máriát pillantottam meg. Magdalai Mária szamáron ült, bereti Mária pedig mezítláb lépdelt a szamár mögött az út porában, és vesszővel biztatta az állatot. Összecsaptam kezemet a meglepetéstől, és futottam üdvözölni őket. Magdalai Mária meglehetősen fanyarul nézett reám, s vajmi kevéssé örült nekem.

- Tényleg te vagy az? A hegyről jössz te is? - kérdezte savanyúan. - Szépen lecsúsztam volna mindenről, ha csak a te jóakaratodban reménykedem! Hát ez meg miféle lány itt veled, amikor az előzőtől csak nemrég szabadítottalak meg nagy üggyel-bajjal?

Mindketten Mürinát méregették pillantásaikkal. Magdalai Mária tehát várta - éreztem meg -, hogy én vigyem őt a hegyre, bár ebben így nem állapodtunk meg, és ő sem volt hozzám híradással. Náthán hűsége nélkül én sem jutottam volna el a hegyre soha. Mégsem lett volna viszonvádaskodásnak semmi értelme.

- Engedjétek meg, hogy hazakísérjelek benneteket otthonotokba, ha már úgy sincsen férfikísérőtök - mondtam. - Valahol meg is szállhatunk együtt, mivel hamarosan este lesz. Megvacsorázunk, pihenünk, és holnap már otthon is leszünk.

Magdalai Mária azonban sértésnek vette szavaimat.

- Volt nekem épp elég kísérőm valamikor, kínálgatták a hordszékeiket, és nem volt hiányom pártfogókban! De mióta őt láthattam a hegyen, azóta nekem elegendő kíséretnek ő egymagában, és neked sem kellett volna megszégyenítened annak emlegetésével, hogy nincs férfikísérőm.

Arra gondoltam, hogy indulása a hegyről nem mindenben történhetett a kedve szerint. Még inkább meglepett, hogy bereti Mária is epésen szólt hozzám:

- Bizony, könnyűvérű férfiú vagy, és állhatatlan, hogy máris megvigasztalódtál! Én csak örülök neki, éntőlem reménytelen lett volna bármit várnod! Bűneimre bocsánatot nyertem, és megtisztultam úgy, hogy érintetlen vagyok ismét, de néked azért sem lehet hozzám közöd, mivelhogy római vagy és pogány. Ne bámulj már ilyen nyálcsorgatva rám, és azt se engedd, hogy ez a turpis orrú leány ilyen szemérmetlenül bíráló tekintettel méregessen!

Mürina, szerencsére, nem sokat értett a beszédéből, de mert a nők tekintetét megértette, félénken lehorgasztotta a fejét.

- Mi történt veletek, hogy ilyen ridegen beszéltek velem?

- Találkoztam a hegyen ma reggel egy ifjúval, akinek a szeme tiszta, mint a forrás, és arca is, miként a gránátalma, és még szakáll sem tette érdessé az állát - fogott a beszédbe bereti Mária. - Azonnal belém szeretett, amint megpillantott, és megígérte, hogy hamarosan küld hozzám valakit a dolgok megbeszélésére, hogy mielőbb eltörhessük a boroskorsót. Láthatólag türelmetlenné tette az irántam érzett szerelme, és én sem állok ellen a sietségnek, hogy addig kerüljön rá sor, amíg még érintetlen vagyok. Atyjának földje és szőleje van, s olajfái és juhai, a nyugodt megélhetéshez elegendő mértékben. Elfogadott engem, és még azt is elhitte örömest, hogy érintetlen vagyok, mivel az apja meg a látását kapta vissza a hegyen Jézustól.

- Mindez így igaz - szólt közbe magdalai Mária is, megerősítvén a mondottakat. - Egyetlen pillanatig vettem le róla a szememet, és máris kérőre tett szert! Még szerencse, mert különben kénytelen lettem volna tehozzád adni, ami pedig bűn, hiszen Izráel leánya nem köthet házasságot pogány férfiúval. Mivel apja is ott gyógyult ki a vakságából, a fiú örömében elhiszi, hogy Mária is megtisztult minden bűnétől. Mások aligha hitték volna el, és lennének hajlandók elvenni őt a múltja miatt.

Magdalai Mária fehér kőorcájára tekintve bizonyos voltam benne, lett volna hozzá ereje és hatalma, hogy bereti Máriát hozzám adja akkor is, ha én nem akarom.

- Nem tehetek mást, mint hogy hálásan áldom a jószerencsémet, és a te jószerencsédet is, bereti Mária - sóhajtottam föl megkönnyebbülve. - Mégsem értem a dolgot, éspedig azért nem, mert láttam egy jelnek is felfogható álmot, amelyben ezzel a görög leánnyal vándoroltam a pusztaságban, és velünk együtt bereti Mária is.

- Mondd csak el az álmod pontosan! - kapta föl a fejét megélénkülve magdalai Mária. - Egészen bizonyos, hogy bereti Mária volt ott veled?

Elbeszéltem neki oly pontosan, amennyire csak emlékeztem, bár ahogy próbáltam felidézni, egyszerre csak elhalványodott és bizonytalanná vált az egész álom.

- Bereti Mária volt, egész biztos - jelentettem ki végül is -, éppúgy ült a szamáron, ahogy szokott. Meg volt azonban hízva, és föl volt püffedve, szája szögletében pedig az elégedetlenség mély ráncai látszottak. Én azonban mindennek ellenére megismertem őt a szeméről.

- Nincs jogod ilyen álmot látni rólam! - kiáltotta fölháborodva bereti Mária. - És nem is hiszek neked! Te fogsz majd elhízni és fölpüffedni a bűnben, a fogaid kihullanak, és megkopaszodsz!

- Tekintsük hát az álmot jelentés és jelentőség nélkül valónak, és ne foglalkozzunk vele! - tártam szét a karom. - Ugyan miért veszekednénk egymással, amikor mindannyian ott voltunk a hegyen, és láthattuk a föltámadottat, aki senkit sem utasított el magától közülünk, Mürinát sem!

Sebtiben beszámoltam róla, miképpen találkoztam Mürinával, és hogy mi történt vele, nem hagyva ki azt sem, hogy korsójából nem fogyott ki a bor. Érdeklődéssel hallgatták azt a történetet is, hogy a fogat hogyan taszította föl a fiút, és én hogyan hoztam el őt atyjával együtt a hegyre. Magdalai Mária egyetértő bólogatással hallgatott.

- Azért történt így mindez bizonyára, mivel ez volt a szándék. Ilyen módon irányította a pogányt a pogányhoz, Izráel gyermekét pedig Izráel gyermekéhez. De nagyon nyúlnak az árnyak, és én az ilyen vidéket egyáltalán nem kedvelem, amikor túlságosan is sok pénz van az erszényemben. Őnekik nem adtam pénzt, mivel nem voltak hajlandók magukkal vinni Jeruzsálembe, Péter egyszerűen rám parancsolt, hogy menjek haza. De hogy ők mit keresnek Jeruzsálemben, nem tudom.

- Jól van, hazakísérhetsz, és közben meg is szállhatunk valahol éjszakára. Holnap pedig, megérkezve az oltalmat nyújtó otthonba, jó lélekkel válhatunk el majd egymástól.

Együtt folytattuk hát az utat. Nem valami sok utazót lehetett látni. Amíg beszélgettünk, Mürina nem szólt semmit, hallgatott lehajtott fejjel. Tiszteltem ezért a tapintatáért. Csak miután elindultunk, kérdezte meg suttogva, kik ezek az asszonyok. Elmondtam, hogy magdalai Mária Jézust kísérte, amikor vándorolt, és hogy sírjához ő ment el legelsőül, és látta meg, hogy üres. Mürinában azonnal tisztelet ébredt magdalai Mária iránt, és megszólította:

- Asszonyok legboldogabbja - kérte melléje lépve -, beszélj nekem a föltámadottról!

Magdalai Máriának megnyerte a tetszését Mürina alázata, barátságosan pillantott rá, majd görög nyelven Jézusról való történeteket mesélt neki. A hegyen találkozott például azzal a házaspárral, akiknek az esküvőjén az első csodatételt tette Jézus, borrá változtatván a vizet, hogy a lakodalmas népeket megörvendeztesse. Ezután beszélt Jézus születéséről, hogyan jelentette be azt az anyjának, Máriának egy angyal, hogyan esett teherbe természetfölötti módon, és József, a férj, hogyan akarta ezért elküldeni magától mindaddig, amíg csak ő is álmot nem látott. Beszélgetésüket hallgatva mindjárt jobban értettem azokat az embereket, akiket Jézus szószólóiul választott, és persze azt is, hogy miért tartják túlságosan beszédesnek magdalai Máriát. Mürina azonban csillogó szemmel és a lélegzetét is visszafojtva hallgatta, mohón falt minden egyes szót.

Nem álltam meg mindezt szó nélkül:

- A görög és a római istenek is emberlányokba gabalyodtak a régi regék szerint, és ezek a lányok gyermeket szültek nekik. Beszélik azt is, hogy a rómaiak ősatyja Aphrodité leszármazottja. Ezeket a regéket ma már szimbólumként magyarázzák a bölcsek ugyanúgy, amiként a zsidó írástudók a szent írásokbéli elbeszéléseket. Véleményem szerint a názáreti Jézusnak egyáltalán nincs szüksége ilyenfajta regékre, anélkül is nyilvánvaló, hogy Istennek a fia.

- Mi, asszonyok, egyformák vagyunk - vette vissza a szót magdalai Mária, egy kicsit megbántva -, és semmi különbség közöttünk, legyünk bár görögök vagy Izráel gyermekei. A férfiak azonban soha nem tudnak bennünket megérteni. Te se beszélj itt nekünk, római, földhöz kötött istenekről, amelyek az embereket a földi élet hazug bálványaihoz kötözik. Jézusnak a Krisztusként való eljövetele óta ezeknek már nincs hatalmuk az embereken, hacsak nem készakarva választja valaki a rosszat, és veti halalma alá magát. De én abban, amit mondtam, bizonyos vagyok, mert az a tiszta valóság, Mária, Jézus anyja mondta el nekem és a többi asszonynak, akik Jézussal jártunk. Még az öreg és kegyetlen Heródes is komolyan vette, hogy új királya született Izráelnek, és megöletett minden egyes betlehemi fiúgyermeket, gondolván, hogy ilyen módon megszabadulhat tőle. Hány tanút akarsz erre?

Szavai elgondolkodtattak. Magdalai Mária maga túlságosan is gyakran látott látomásokat, angyalokat és álmokat, Jézus anyját azonban másnak hittem. Igaz, csak egyszer láttam őt, amikor fiát keresztre feszítették. Mégis olyan képet alkottam róla, hogy egyáltalán nem beszél fölöslegesen, akkor is mindig hallgatott, amikor mások beszéltek. Mi oka lett volna tehát olyat mondani, ami nem igaz? A názáreti Jézusról magáról elég bizonyságot szolgáltatnak az általa tett csodák. Ha azokat elhiszem, márpedig a Lázárral való találkozásom óta nem tudtam bennük kételkedni, miért kételkednék ebben az elbeszélésben? Miért ne ejthetne a lélek is teherbe egy asszonyt, amikor Isten születik a világra emberként? E mellett a csoda mellett minden más csoda másodrendű.

Mürina tovább kérdezősködött Jézusról.

- Sokszor beszélt a magvetőről, aki elment, hogy vessen - mesélte magdalai Mária, jelentőségteljes pillantást vetve rám. - Némely magok sziklára hullottak, s nem volt táptalajuk. Mások meg tövisek közé hulltak, amik megfojtották. Más magok azonban jó földbe kerültek, és sokszorosan adták vissza az elvetett magot.

- Nem mindenki alkalmas hát az országára, még ha hallgatja is őt, és hisz is őbenne - folytatta magdalai Mária. - A te szíved nem kemény, római, inkább nagyon is puha. Ez tesz gyöngévé, s ha a magadéi közé kerülsz vissza, elburjánzanak körülötted a tövisek és a bogáncs, és elzárják előled az ő útját.

Szavai elcsüggesztettek. Egyre hosszabbra nyúltak az árnyak, Galilea körös-körül pirosló hegyeit és sötétzöld szőleit nézegettem, és így beszéltem:

- Hogy tudnám mindezt elfelejteni valaha is? Halálom napján is ide száll vissza majd emlékezetem, ide, Galileába, s a hegyre, hol őt láthattam. És már soha nem leszek egyedül annyira, hogy ő ne lenne vélem, ha hívom... Arra is méltatlan vagyok pedig, hogy a szolgája lehessek. Most, mikor a negyven nap letelik, távoli országba indul a király. Nem tudom, énrám bízott-e girát, de ha igen, énnekem a földbe kell ásnom azt, éspedig az ő szószólóinak a parancsára. Ez izgat és foglalkoztat most. Van azonban egy ígéretem, amiben hinni akarok, el azonban nem mondom, nehogy kigúnyolj!

Arra a hihetetlennek tűnő jövendölésre gondoltam, ami szerint az ő nevének a fényességéért kell meghalnom egyszer majd, és amit a tóparton mondott nekem a magányos halász. Testem érdekében csak örülni tudok, hogy engem mint római polgárt, kard által kell kivégezni, hiszen a borzalmas keresztre feszítést ki se bírnám. Erre se úgy gondoltam már, mint valami szörnyűségre, de mint egyetlen módjára annak, hogy a názáreti Jézusnak megmutassam, én is az övé vagyok.

Még az est beállta előtt magdalai Mária tanácsára olyan ösvényre tértünk, amely a hegyeken keresztül egészen Magdaláig vezet. Szerencsére el is értük az általa ismert és tudott fogadót, mielőtt még teljesen besötétedett volna. Az azonban most zsúfolásig volt, és jóformán minden élelem nélkül. Magdalai Mária részére természetesen azonnal tisztelettudóan helyet csináltak. A tűz körül üldögélő emberek élénk suttogással beszélgettek, lelkes beszédzsongás hallatszott az emeletről is. Sejthető volt, hogy a vendégek ugyanonnan érkeztek, ahonnan mi magunk: a hegyről. Kitűnt ez abból is, hogy tisztességes hangon beszéltek egymással, és hogy akinek még volt élelme, az adott annak, akinek már nem volt; mi is közös edényben mártogathattuk meg a kenyerünket Mürinával.

Én azonban mégis idegennek éreztem magam a galileaiak között, és ahogy hűvösödött az éjszaka, úgy vágyakoztam mind jobban velük együtt üldögélni a tűz mellett, és beszélgetni Jézus megjelenéséről, országáról, a bűnök megbocsátásáról és az örök életről. Ők azonban nem ismertek el fivérüknek, én pedig nem akartam erőszakkal tolakodni közéjük. A tulajdonos azért a mi szamarainkat is bevezette udvarára, és nekünk is adott helyet a szalmán, úgyhogy sem Mürinának, sem nekem nem kellett a szabadban hálnunk.

Amíg a többiek az egyetlen lámpa gyönge fényében tovább sugdolóztak egymással, addig én Mürinának megtanítottam az imádságot, amit Susannától tanultam. Nagyon jó imádság, és nagyobb biztonságban érzi magát tőle, mondta. Meg aztán, aki ezt az imát mondja, annak nem kell figyelemmel kísérnie a hold változásának különböző szakaszait, sem pedig sót hinteni érthetetlen varázsszavak mondogatása közben. Effélék között soha nem lehet tudni, mikor követ el olyan tévedést - akár csak egyetlen fontos szó elvétésével -, amelytől az egész imádság erejét veszti.

Amikor reggel fölébredtem, bereti Máriát pillantottam meg, ahogy a szalmán kuporog, mellettem, az arcomat fürkészve. Amikor észrevette, hogy fönt vagyok, izgatottan tördelve kezeit, megszólított:

- Forróság jött rám, nem tudok aludni, hát a saját szememmel akartam megbizonyosodni róla, mit csinálsz az idegen leánnyal, hogyan fogdosod. Szívesebben aludtam volna én is itt a szalmában, fejemet a válladra hajtva, ahogy a Jordán mellett aludtunk, amikor úton voltunk a tibériási fürdőbe, mint magdalai Máriával a keskeny ágyban, ahol férgek kínoztak, és izzadtam. Felejtsd el tegnapi háborgásomat. Meg voltam zavarodva, nem tudtam, mit beszélek, amikor váratlanul megjelentél előttünk, a görög leánnyal, nem is tudtam, mit gondoljak. Igazából még most sem tudok mit gondolni! Egész éjszaka heves lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért ilyen gyorsan beleszerettem ebbe a fiúba, és megígértem, hogy a barátját szívesen látom Magdalában. Lehet, hogy ő is bánja már, és az a barát sem fog megérkezni Magdalába soha.

- Abban az ifjúban semmiféle hamisság sincs - válaszoltam Máriának sietve. - Igenis, időben meg fog érkezni, és ő vezet majd a nászágyba, miközben galileai szokások szerint a falusi nép bort iszik, a port rúgja, a síposok pedig muzsikálnak, és örömdalokat énekelnek a tiszteletedre.

- Szándékosan értesz engemet félre! - emelte föl a hangját bereti Mária. - Én bizony emiatt gyötrődtem egész éjszaka úgy, hogy a szememet sem tudtam lehunyni. Lehet, hogy csúfnak tartasz, amiért ennyire pirosak a szemeim, de már két éjszakát virrasztottam végig, noha tudom, bűneimre bocsánatot nyertem, tehát ismét érintetlen vagyok, mintha még soha nem ismertem volna meg férfiút. Ezt, ha Krisztust ismered, te is tudod. Nem is beszéltem én a múltamról valami sokat annak az ifjúnak, éppen csak a legszükségesebbeket, nehogy meg találjam zavarni. Mégis félek, hogy amikor majd a menyegzőt követő hajnalon jönnek a lepedőt szétterítgetni és megnézni, nem fogják megtalálni rajta ártatlanságom jelét. Kövekkel és dorongokkal fognak elzavarni kegyetlenül, és még a gyűrűmet is lehúzzák előbb az ujjamról. Ti, rómaiak, nem vagytok ennyire kicsinyesek ebben a dologban. A magam népét azonban én ismerem, és tudom, hogy a galileaiak semmiben sem különböznek a beretiektől, legalábbis ezt illetően nem.

- A galambtenyésztő magdalai Mária tapasztalt asszony, őbenne megbízhatsz. Azonban a rómaiak a nász alkalmával Venusnak is szoktak áldozni egy galambpárt a biztonság kedvéért, nehogy az új asszonyt szégyen érje.

- Ne ötölj-hatolj nekem! - csattant föl bereti Mária. - És azt se próbáld állítani, nem olyan gondolattal hoztál magaddal, hogy bűneimtől megtisztuljak, és tehozzád méltó legyek! Pedig én a népem törvénye ellen vétenék, ha rómainak lennék az asszonyává, a názáreti Jézus nevéért azonban kész volnék megtenni, hogy a legkisebbek közül egyet megmenthessek... Erre a lányra nem érdemes szót vesztegetni, nem méltó rá! Szemrehányást sem teszek, ha ágyasként akarod megtartani, férfiaknál az ágyastartást nemigen számítják bűnnek, ebben a tekintetben a farizeusok sem egészen feddhetetlenek! Majd én féken tartom, és kijelölöm számára a helyet, ahol, ugyanilyen alázatosan, mint eddig, meghúzódhat.

Mürina már jó ideje ébren volt, szempilláin keresztül figyelve ránk, próbálta megérteni, mit mond bereti Mária.

- Fejemet álomra hajtva, még biztonságot éreztem magam körül, és boldog voltam, de hajnal óta fázom - szólalt meg végre. - Az igazságnak azonban a fázós hajnal, és nem ám az enyhe alkony az ideje. Nem értettem a beszédből mindent, annyit azonban értek, hogy a zsidó lánynak valami követelése van veled szemben. Ha útjában állok, vagy tenéked vagyok terhedre, mint húgod, kész vagyok félrehúzódni. Van még annyi aranyam, amennyivel így vagy úgy biztonságos életkörülményeket biztosíthatok magamnak. Énrólam tehát nem kell gondoskodnod, s amikor a szép zsidó lánnyal egyezkedtek, engemet figyelembe se végy!

Bereti Mária, aki egyetlen szót sem értett görögül, gyanakodva bámult Mürinára, és rám kiáltott:

- Egyetlen szót se higgy neki! Szelíden és illedelmesen beszél, én azonban ismerem a görögök álnokságát. Te viszont nem ismered eléggé a nőket!

- És hogy is lehetsz ennyire keményszívű - tört ki belőle a zokogás -, amikor én kész vagyok mindenről lemondva követni téged, hogy a pogányság fertőjéből kimentselek!

- Ugyan, miért ríkatod meg? - kérdezte félénken rám emelve zöld szemét Mürina. - Nem látod, milyen gyönyörű? Szeme milyen ragyogó, és ajka mennyire piros és puha! Tegnap is irigykedve néztem, hiszen énnekem még csak mellem sincs, mint minden valamirevaló nőnek, s az orrom kurta, a szemem csúf!

Magamból kikelve bámultam rájuk, és azt gondoltam, hogy az álom már elmondta mindezt. A Máriával való házasságra soha nem gondoltam. Izráel leányaként bereti Mária mindig és mindenben különbnek tartaná magát nálam. Mürinát is maga alá kényszerítené mint szolgálóját, és a sok beszéddel előbb-utóbb - ki tudja - még engemet is rá találna szedni, hogy körülmetéltessem magam. Sok gyönge akaratú férfiúval megtörtént ez már Rómában, akik persze a legnagyobb igyekezettel próbálják eltitkolni.

Megvillant bennem hirtelen egy másik gondolat is. Talán ez az elrendelés és végül a zsidók képpel nem ábrázolható Istene által nyílik meg számomra az út az ő országába. Még talán a tanítványok sem taszítanak el, ha bereti Mária által prozelitává leszek. Szabadon alakíthatom életem folyását, ahogy akarom, hiszen egyedül jöttem el Rómából. Ha csak a kőkés egyetlen nyisszantása - és a vele járó kis fájdalom - választ el csupán Jézus híveinek a közösségétől - annak a vállalása aztán nem valami nagy áldozat. Nagyobb fájdalmakat is megkóstoltam már az életben. A sivatagi őrszolgálatba kerülő római tisztek is gyakran kényszerülnek - merőben köznapi okok miatt - az előbőrüket levágatni, megelégelve a finom homokszemcsék okozta örökös gyulladásokat. Az arabok és az egyiptomiak körében is szokásos a körülmetélkedés.

Ennek ellenére lázadoztam ez ellen az egyszerűnek tetsző gondolat és megoldás ellen. Ennek a vallásnak a fő hirdetői, a főpapok, az írástudók és Izráel vénei ítélték el a názáreti Jézust. Szívemben úgy éreztem, hogy lemondanék Jézusról, és megcsalnám őt, ha csak úgy elmennék a templomuk jól működő vágóhídjára, és megkérném őket, vegyenek be közösségükbe. Szívemben akarok inkább egyszerű és alázatos lenni, mintsem hazug módon körülmetéltessem magamat, hogy beférkőzhessek a tanítványok közé, akik mostani voltomban visszautasítottak.

Bereti Mária a sírást abbahagyva, feszülten nézett rám, Mürina meg úgy, mintha már el is veszített volna. Pedig amikor kezdtem gondolatban összehasonlítani őt a nagyszájú Máriával, nem éreztem iránta mást, mint gyöngédséget, és tudtam, hogy mindenben közelebb áll hozzám, mint Mária.

- Értem nem kell föláldoznod magad, bereti Mária! - jött meg végre az eszem. - Hiszen romlásra juttatnád magad, ha Isten választott népét tagadnád meg miattam, aki tisztátalan vagyok és pogány. A te ifjú emberedet viszont én magam vittem a hegyre, az én szamaram hátán, emlékezz! Te sem csaphatod be őt az ígéreteddel! Énnekem tehát mindenképpen le kell mondanom rólad, de kárpótlásként olyan nagy nászajándékot adok majd neked, ami lehetővé teszi, hogy ne függjél teljesen a férjedtől!

Mária hitt nekem, és abbahagyta a sírást:

- Hálátlanság a világ bére, a rómaiak meg különösen hálátlan kutyák. De amikor te mindenféle drága kenettel megkenve heverészel majd dagadó párnáidon a függöny megett, gondolj rám, hogy az én cirógatásra teremtett kezem súlyos örlőkövet forgat, és meggörnyedt háttal sütöm a kenyeret a kemencében, amelynek füstszagától könnyezik a szemem.

Szavai nem indítottak meg, nem is hittem nekik. Ellenkezőleg, úgy sejtettem, hogy ugyancsak megrakja majd terhekkel a férjét, futtatja a rokonait, és még öregasszony korában is réme lesz gyermekeinek, a menyeknek és a vőknek. Persze lehet, hogy tévedek.

Miután mindent elkövetett, hogy megbántson, végül még ő bocsátott meg nekem:

- Ha a törvények szerint cselekednék, visszautasítanám az ajánlatodat, magamra való tekintettel azonban, hogy a férjem családja szemében ne legyek teljesen értéktelen, kénytelen vagyok nászajándékodat elfogadni. Nem is annyira ajándék az, mint inkább tartozás, amit azért fizetsz, mert minden ígéretedet megszegted.

Kedvem lett volna megkérdeznem, mikor és mit ígértem én neki, de már megokosodtam annyira, hogy egy szót se szóltam. Amíg mi beszélgettünk, a többi vendég útnak indult. Jött magdalai Mária is, sugárzó arccal:

- Miért civakodtok? - dorgált bennünket. - Nézzétek csak, hogyan ragyog az ő napja, milyen csodásan! Mintha csak az országa szállt volna le a földre! Énbennem sincs harag senkivel szemben, még csak Péterre sem haragszom! Az éjszaka látott álmom által megértettem, hogy az egész világra leszállott a kegyelem. Fehér galambok ereszkedtek alá az emberek vállára a magasságból, a mennyekből! A te válladra is fehér galamb ereszkedett, római! Nem az én dolgom az, és nem is vagyok rá méltó, hogy bárkit megítéljek, úgyis megmérnek mindenkit, kinek az érdemeit, kinek az érdemtelenségét, a túlcsorduló szeretet révén úgysem marad szűkölködőnek senki. Engedetlen gyermekét megbünteti az atya, de olyan atya nincs, aki teljesen elhagyná gyermekét! Számomra sincs ma különbség római és héber között, mert minden ember fivérem és nővérem a kék égbolt alatt! Nem idegenkedem még a samáriaiaktól sem, noha a bennem lakozott gonosz szellemeket éppen egy samáriai varázsló használta föl.

Miközben megölelt és megcsókolt mindkétfelől, olyan részegítő erőt éreztem belőle kiáradni, amitől az én szememben is fölragyogott egyszerre minden, és ugrándozni és nevetni szerettem volna, mint a gyermek. Mürinát is megölelte és megcsókolta, bereti Máriát pedig a leányának nevezte, és gyöngéden magához vonta. Így vett rajtunk erőt az öröm, és így indultunk útra mi is, sem evésre, sem ivásra nem gondolva, annyira telítve voltunk az országgal. Ezen a napon az ő országában jártunk, noha ezen a földön továbbra is.

Délutánra érkeztünk magdalai Mária házához, és pillantottuk meg a Galileai-tengert. Szolgálói örvendezve köszöntötték, mivelhogy titokban távozott hazulról, csupán csak bereti Máriát vivén magával, egyébként senkinek sem szólva semmit, amiért ők aggodalommal voltak teli, és féltek, hogy ismét a gonosz szellemek vettek rajta erőt.

- Ki-ki vegyen magának raktáramból egy új öltözéket, és azután készítsetek estére nagy és dús lakomát. Az öröm és a boldogság napjait éljük: a mi urunk, Jézus Krisztus, föltámadt a halálból, és megjelent az övéi előtt. Ötszáznál is több ember volt ott tanú. Menjetek be Magdalába, és hívjatok meg mindenkit, aki csak jönni akar. Mégse hívjátok azonban a farizeusokat és a zsinagóga elöljáróit, s a nagyon időseket és a gazdagokat sem! Hívjátok azonban a szegényeket, a betegeket s a publikánusokat és az adószedőket, meg még az idegeneket is! Azt azonban mondjátok meg, hogy magdalai Mária csak a bűnösöket hívja a lakomára, a jámborokat nem. Az Úr sem a feddhetetleneket hívta, hanem a bűnösöket, és őelőtte nem volt tisztátalan senki. Vele és általa érkezett meg a világba a bűnök megbocsátása.

Ilyen elragadtatva beszélt a szolgálóihoz, akik bár fejcsóválva, de azért engedelmeskedtek parancsának. Engem kissé félrehívott, és kezét a vállamra téve beszélt hozzám, szeretettel:

- Előttünk a válás, és én ebben a percben hadd ismerjelek el téged az ország gyermekének, legalább én, ha mások kitaszítanak is. Jönnek még reád rossz napok, és a bűnöket sem kerüli el senki. Szívedet azonban ne hagyd megkeményedni, ne tedd magad jámborrá az emberek szemében hamis módon, és ne tégy túlzó ígéreteket sem. Ha pedig elbuksz, ismerd el bűnnek a bűnt, amit nem tudtál elkerülni, és ne védd hamis kifogásokkal hivatkozván, hogy ebben a dologban te sem vagy rosszabb a többinél, akik már elkövették ugyanazt. De hogyha bűnbe esvén oly mértékben szenvedsz a bűnöd miatt, hogy csak gyötrelmet érzel, örömöt azonban egyáltalán nem - megértél a javulásra. És nincs olyan rettenetes bűn, amire ő ne adhatna bocsánatot, ha bűnbánó szívvel imádkozol hozzá. Csak a szív keménységét nem tudja megbocsátani, mert a keményszívű készakarva fordítja el magát tőle. Ahogy én gondolom, senki sem távolodhat oly messzire tőle, hogy hozzá visszatalálni ne tudna, oly mérhetetlen az ő szívében az irgalom. De ha az ő országának az utait követed, sok bűnt fogsz elkerülni. És most megvallom neked is a csodát, amely álmomban tárult föl: Az út már maga az ország!

- Ez az én tanításom! Magdalai Mária tana! - nézett rám, és szeme csupa könny volt. - És bizonyára már akkor megérhetett bennem, amikor még csak a lába előtt ülve hallgattam őt. A történtek után, most az egyik így, a másik meg amúgy beszél róla, ki-ki a maga felfogása szerint. Én sem vagyok igazabb ebben, mint más, de hamisabb sem!

- Én csak nő vagyok, és ők azt parancsolták, hogy hallgassak, és azóta hallgattam is a társaságukban alázatosan. Tenéked azonban azt mondom, embernek született ő, és a testi szenvedéseknek is alávetette magát, hogy a világot megválthassa. Tudta, ami véle történni fog, előre megmondta világos szavakkal nemegyszer. Sokakért akarta magát föláldozni, s ezzel megalapítani az új szövetséget, és az Ember fiaként és az Isten fiaként magára vállalni az egész világ bűneit. Ez az én szívem boldogsága!

Így tanított elragadtatottságában engem, és én eszembe véstem a tanításait, noha nem értettem mindent. Köznapi ügyekről is beszélgettünk még, megállapodtunk például a nászajándékban, amit Tibériásból küldenék bereti Máriának. Ő úgy gondolta, hogy miután a lányt a lehető leggyorsabban férjhez adta, Jeruzsálembe megy, és megnézi a tanítványokat, nem szenvednek-e hiányt valamiben, mert amikor elindultak, még azt sem tudták, mennyi időt is szándékoznak Jeruzsálemben eltölteni. Egyedül Tamás mondta: Maradunk és várakozunk az ígéret betöltésére akár tizenkét esztendeig is!

Egészen a kapuig kísért végül, és a váláskor bereti Mária oly keservesen sírt, hogy egészen bedagadt a szeme, de a Mária iránt érzett barátságában még Mürina is elsírta magát. Bennem azonban szilárd volt a meggyőződés, hogy történjék velem bármi, ide, ebbe a házba, magdalai Máriához mindig visszatérhetek, ha lelkemet megnyugtatni másként és máshol nem tudom. Az embernek jólesik a tudat, hogy van hely, ahová visszatérhet még, ha nincs is szándékában.

Hallgatagon mentünk keresztül Mürinával Magdalán, és tértünk rá a Tibériás felé vezető útra. Egyikünk sem érzett fáradtságot. Fölösleges lett volna hát csónakot bérelni, bár könnyen lett volna rá mód Magdalában. Közben nézelődtem, nagyokat szippantottam a víz frissítő illatából, és arra gondoltam, hogy most már tulajdonképpen semmi tennivalóm sincsen ebben a számomra egyébként is idegen Galileában. Ám olyan hely sem volt a világon e pillanatban, ahová sietnem kellett volna. Ezért esett jól hallgatagon sétálni a fényben ragyogó tenger partján. És nem voltam egyedül. Velem volt Mürina is.

Tibériásba az alkonypírral együtt érkeztünk. Úgy terveztem, hogy éppen csak átsétálunk a városon Mürinával, és máris visszatérünk a hőforrásokhoz. Heródes Antipas fórumán azonban egy gondolataiba merült férfiú ütközött nekünk, mielőtt még elkerülhettük volna. Kénytelen voltam belekapaszkodni a karjába, hogy el ne essek, olyan nagy, erős ember volt. Mint aki álomból ébredt, emelte reám a tekintetét, és én meglepődve ismertem föl benne cirénéi Simont.

- Békesség neked! - üdvözöltem, noha féltem, hogy dühös lesz, ha rám ismer. De egyáltalán nem volt haragos, inkább csak szomorkásan mosolygott:

- Te vagy az, római? Békesség néked is!

A karját ugyan elengedtem, de utamat mégsem tudtam folytatni. Álltunk egymással szemben, és néztük egymást. Egyikünk sem látta a másikat a házában történtek óta, és nekem úgy tűnt, hogy az eltelt rövid időben Simon nagyon megöregedett. Szemében komorság sötétlett, fejtartása csökönyösségre vallott. Olyannak látszott, mint aki semmi kedvérevalót sem talál a világban sehol.

Megtehettem volna, hogy szó nélkül továbbmegyek, de úgy gondoltam, nem ok nélkül találkoztunk.

- Megbocsátottál-e már nekem a házadban történtekért? - kérdeztem alázatosan. - Az én terhemre róttátok föl az egészet! Pedig egyáltalán nem én voltam mindennek az előidézője! Ha még mindig haragudnál rám érte, kérlek, bocsáss meg!

- Nem haragszom én - nyugtatott meg. - Minden egyes tettemért vállalom a felelősséget. Üzentem is, hogy nem akarok neked semmi rosszat.

- De a jót sem akartad! - vádoltam. - Leráztál magadról. Elhiszed-e most már legalább, hogy nem vagyok mágus? Egyáltalán, mit gondolsz utólag a történtekről?

Simon gyanakodva körülkémlelt, de a fórum ebben az időpontban már elhagyatott volt.

- Ne kételkedj bennem - kértem, kezemet fölemelve. - Én is onnan jövök, ahonnan te: a hegyről. Mit gondolsz tehát?

- Ötszáznál is többen lehettünk ott a hegyen! - sóhajtott Simon. - Nem csoda, hogy abban a sokadalomban nem vettelek észre. De ha egyszer ott voltál, akkor tudod, mit gondolok. Azon nyomban elindultam Jeruzsálemből, amikor meghallottam, hogy a názáreti már elindult előttünk Galileába. Mások is készülődtek akkor, de a hosszú várakozás megzavarta az embereket, és egyszer ez volt a szóbeszéd, máskor meg amaz, és amikor a tanítványainak megjelent a tóparton, azt sem hitte el mindenki. Voltak, akik csalódottan visszafordultak Jeruzsálembe. Engem az élet tett türelmessé. A rabszolgának hajolnia is tudni kellett. Egyébként más ügyeimnek is utána kellett járnom itt Galileában, tehát az időm nem ment teljesen veszendőbe. Lelkem mélyén mindenesetre azt reméltem és kívántam, bár hazudnának a tanítványok. Engem csak nyugodtabbá tett a hiábavaló várakozás. Gondoltam, visszatérek Jeruzsálembe, és az eddig kialakult módon élek tovább fiaimmal a legfőbb jók, az eddig meglelt legfőbb jók: a zsidó vallás, a hellén műveltség, Róma békéje és az okos megfontoltsággal sokféleképpen befektetett vagyon körében. Mégis elmentem a hegyre, mikor az üzenet megjött.

- Láttam, valóban föltámadt - folytatta vonagló arccal -, tehát a Krisztus ő. Nekem azonban elölről kell kezdenem mindent. Több minden van a földön, mint amit a szem lát, és a kéz tapint, s mérni és mérlegelni lehet. Ez a tudás azonban rettenetes. Szeretném elátkozni a napot, amelyen eléje sodródtam, és keresztjét a vállamra vettem. Miatta omlott össze mindaz, amit pedig - véleményem szerint okosan - sikerült fölépítenem a fiaim részére. És most azt kérdezed, mit gondolok erről az egészről. Hát, azon gondolkodom, mit kellene tennem, hogy az országára alkalmas legyek, és mint alattvalóit, a két fiamat is bevezethessem oda magammal. Törvényei azonban nagyon igazságtalanok. A legigazságtalanabb és legkegyetlenebb éppen annak számára, aki rabszolgaságból verekedte föl magát szabaddá és vagyonossá. De miután föltámadásáról meggyőződtem, törvényeinek is kénytelen vagyok magamat alávetni. Legalább alkudni lehetne vele, ahogy az minden értelmes üzletkötésnél szokás az emberek között, ő azonban nem csak ember. Mikor a hegyen megláttam, nyomban tudtam, ővele nincs helye alkunak. Rabszolgájává kell lennem testestül-lelkestül. Nem tehetek ellene semmit. Hogy megadja nekem a szabadítólevelet, vagy sem, az ő dolga. Nem szólhatok bele. Akkor is ezeket fontolgattam magamban, amikor beléd futottam, római.

- Nem idegenkedsz tőlem, amiért római vagyok és pogány? - kérdeztem.

- Miért volna a zsidó a rómainál vagy a görögnél különb őelőtte? Én ezt sem értem, új szemmel nézvén mindent - pillantott rám Simon furcsállóan. - Hiszen az igazat a hamistól elválasztani az ő dolga. Esztelenség volna magamat tartani alkalmasnak annak megítélésére, ki tartozik az övéi közé, és kit kell tőle távol tartani. Ő is igazságtalan ebben. Gondolkodás által sem lehet vele tisztába jönni. Nem tartozom azok közé, akik a többi embertől visszahúzódnak a vadonba, mivel az üdvösséget ott vélik megtalálni. Gyakorlati ember vagyok, akinek a tett többet jelent a gondolatnál. Emberek között kell tehát élnem, legyenek görögök, zsidók vagy rómaiak. Rossz sejtéseim vannak népemről, ha ez valóban a kenyérnek és bornak új szövetsége. Már ő is elsiratta Jeruzsálemet, amint hallottam. Időben fogom én is kimenekíteni onnan, a csődre ítélt fészekből, javaimat, ha valóban úgy van, hogy a templom nem menthet meg senkit, és fiaimmal más országba költözöm. Most azonban még nem mondhatok semmi bizonyosat.

Nagyon határozottan beszélt, mégis úgy látszott, mintha gondolatai kuszán csaponganának.

- Beszéltél is vele a hegyen? - kíváncsiskodtam.

- Hogy merészeltem volna? - nézett rám értetlenül. - Nekem elég volt, hogy láthattam!

- Énrólam a tizenegy tudni sem akar - mondottam fájdalommal. - Péter pedig még azt is megtiltotta, hogy beszéljek róla, mivel római vagyok.

- Ha annyi idősek volnának, mint én, és annyi nehézséget éltek volna át, bizonyára jobban megértenének - mondotta cirénéi Simon. - Ők is csak emberek, tehát nem fogyatkozás nélkül valóak. Csakhogy a lassú és együgyű emberek kevesebb kárt okoznak, mint az eszesek, de becsvágyóak, ha felelős posztra kerülnek. Énszerintem az is elegendő volna, ha nem homályosítanák el a hagyatékot teljesen. Nem jutunk messzire, nem bizony, ha az ország csak ennek a tizenegynek a gondjára marad! Bár még ez is jobb, mint ha a törvénytudók civakodnának a hagyatékon. Ők pedig majd felnőnek a teendőikhez. Előfordult már az ilyesmi.

- Teszerinted mi az ő hagyatéka? - bátorkodtam megkérdezni. - Mondd meg nekem!

Észre se vettük, és sétálgatni kezdtünk a fórumon oda és vissza, hosszúakat lépve, mint a vitatkozó szofisták. Mürina közben leült a város középpontját jelző kőre, a lábát pihentetni. Cirénéi Simon hirtelen megállt, és komoran rám pillantott. Tanúskodásra emelt keze erőtlenül hanyatlott vissza.

- Bár tudnám! - mondotta fájdalmasan. - Sokat hallottam erről a várakozás napjaiban is, de szerettem volna, ha az egész csak egy eszelős próféta beszéde. Anyja és fivérei is eszetlennek tartották őt, és hívták volna haza, amikor tanítani kezdett Galileában, de hiába. A jámborokkal szemben nagyon könyörtelen volt, a bűnösökkel pedig túlságosan is szelíd. Hozzáértő emberek szerint bizonyos, hogy csodáit Belzebub segítségével tette, aki, ha történetesen nem tudnád, egy, a régi istenek közül itt maradt gonosz szellem. Nem véstem eszembe pontosan mindazt, amit állítólag mondott, hiszen az egyik nap így beszélt, a másikon meg amúgy. A hallgatók szerint ugyanazon a napon is többféleképpen. Megértheted, milyen megrázó élmény volt nekem újra élőként látnom őt, amikor a keresztjét én vittem vállamon a kivégzés helyére. Se megérteni nem tudom őt, se megtagadni.

- "És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeznek" - mondotta összekulcsolt kézzel. - Hisz értem én ezt a hagyatékát is, mégis keserűen lázongok ellene. Meg kellene hát bocsátanom a Heródes Antipas adósságát, aki ahányszor ellátogat Jeruzsálembe, annyiszor szalasztja el a pénzügyeit intéző Kusast kölcsönért hozzám? Igaz, akkor se, később se reméltem, hogy ezeket a pénzeket visszakapom, és nincs is nagy összegekről szó, inkább tapintatos juttatásokról, nehogy a fejedelem meg találja zavarni pillanatnyilag előnyös helyzetemet Pereában és Galileában. Mégis az a gondolat motoszkál a fejemben, hogy el kellene menni a fejedelemhez, és nemcsak szavakkal, hanem teljes szívemből elengednem az adósságát. De hát őneki engedjem el, akiről tudom, hogy Jézust kigúnyolta a keresztre feszítés előtt?! Néhány szegényebb galileai embernek valóban elengedtem a tartozását, noha az volt a szándékom, hogy a kezemre kerülő földjeikből egy nagyobb birtokot alakítok majd ki, és Rufus fiam nevére íratom. De hát ezek családos emberek voltak, és vétlenül adósodtak el a háromszoros adók és a sáskák okozta károk miatt. Nem is dicsekvésképpen mondom neked, hiszen Jézus is azt mondotta állítólag, hogy a bal kezének sem szabad tudnia, hogy a jobb kéz mit csinál, hát még egy kívülállónak! Kérlek, adj nekem tanácsot! Nem az volna-e minden szempontból a legjobb, ha legalább valamennyi tartozást megkérnék a fejedelemtől, és azt elosztanám a szegényeknek? Ugye, inkább ezt tegyem, mintsem csak úgy szó nélkül mondjak le az általa kölcsönkért pénzről?

- Énszerintem túlságosan sokat törődsz javaiddal és követeléseiddel - mondottam óvatosan. - Én is gazdag vagyok, de nem sokat törődöm az effélével. Lehet, hogy azért, mivel érdemtelenül gazdagodtam meg, sokak szerint tisztességtelen módon. Tulajdonképpen várakozást tanácsolok, és azt, hogy ne kövess el semmiféle meggondolatlanságot. Énnekem azt mondották, hogy a tizenegy tanítvány is akár tizenkét évig várakozik Jeruzsálemben, hogy az ígéret beteljesedjék, és megvilágosodjék számukra minden. Miért akarsz elsietni mellettük?

- Azért, mert durva és gonosz ember vagyok - válaszolt kertelés nélkül Simon. - És azért is, hogy a kegyetlenségemmel elkövetett bűneimre mielőbb bocsánatot szerezzek.

- Úgy gondolkodsz, akár egy régimódi kereskedő! - jegyeztem meg. - Ha adsz valamit, ellenértéket is kell kapnod érte. A názáreti Jézus azonban senkinek sem ad a maga érdemeiért semmit. Ő azért született a világra emberként, hogy az ember és a világ bűneit, amire az ember soha nem volna képes, megváltsa. Én legalább így gondolom. Ez bizony nem világos, de hát, mint magad mondottad, sok minden lelhető még fel az ő tanaiban, ami az értelem számára érthetetlen.

- Nem értem, amit mondasz! - szorította kezét a homlokára cirénéi Simon, nehezen szedve a levegőt. - Most még jobban fáj a fejem, mint az imént. Teszerinted tényleg csak a rabszolga és a kereskedő büszkesége az bennem, hogy bűneimre a bocsánatot úgy akarom megvásárolni, ahogy csak tudom? Mi vagy te, hogy tanítasz engem? Nem magad mondottad az imént, hogy a róla való beszédet is megtiltották neked?

Keservesen bántam meggondolatlanságomat:

- Bocsáss meg nekem, cirénéi Simon! Mi vagyok én, valóban, hogy tanítsalak? Te kértél tőlem tanácsot, és én akaratlanul válaszoltam neked, noha egészen bizonyosan nem tudok többet, mint te, inkább kevesebbet, mivel idős és tapasztalt férfiú vagy. Keresd csak az országot a magad módján! Én is a magam módján fogom majd keresni.

- Volna csak egy lányom! - simogatta meg kérges kezével Mürina arcát. - Egyetlen leányt kívánnék csupán. Szelídebb volnék talán, ha a fiaim mellett lányom is volna.

Figyelmesen és csodálkozva vizsgálta a kezét. Közben már besötétedett, a házak előtt meggyújtották a lámpásokat.

- Sokat beszéltünk megint - mondotta. - Minél többet beszélünk, annál nyugtalanabbak a gondolataim. Most azonban, hogy megérintettem a leányod arcocskáját, már a fejem sem fáj úgy, mint az imént.

- Nem leányom, olyan öreg még nem vagyok azért - mondottam. - Ő a húgom, Mürina, de nem érti a te nyelvedet.

- Ő is veled volt a hegyen? - kérdezte cirénéi Simon, álmosan nézve a kezét. - Megéreztem, ahogy megérintettem az arcát. Terajtad nem éreztem, amikor nekem jöttél, és a karomba kapaszkodtál. Belőle azonban nyugalom árad, én is nyugodt vagyok, nem törődöm hiábavaló ügyekkel. Nem is a te bölcselkedő beszéded hallgatása volt a szándékom, hanem az, hogy a lányod arcát érintsem kezemmel!

Szerintem ez igazságtalan volt, de már nem akartam nyugalmát vitatkozással megzavarni, ha egyszer Mürina arcának simogatása annyira megnyugtatta. Csak fáradtságot éreztem, mintha a puszta beszélgetés az egész napos gyalogjárásnál is jobban kimerített volna. Hazakívánkoztam már, és cirénéi Simon elkísért bennünket, úgyhogy hármasban sétáltunk az úton, kéz a kézben, középen Mürina. Simon azonban még vacsorára is meghívott bennünket egy fogadóba, amelyben szabadgondolkodású zsidók és pogányok étkeztek együtt.

Asztalhoz ültünk, kenyeret törtünk magunknak, s halat és salátát ettünk. Az sem zavart senkit, hogy Mürina is velünk eszik. Minekünk bort kevertetett cirénéi Simon, de ő csak vizet ivott. Mürina szemébe fény költözött, sovány arcocskája kipirult, mint ahogy én magam is éreztem, hogyan járja át testemet a jó étel és ital. Miután mindent megettünk, egészen másképpen beszélt cirénéi Simon, mint azelőtt, gyöngédebb hangon. Cirénéi tájszólásban adott elő egy történetet a szórakoztatásunkra:

- Van a világ túlsó felén egy igen nagy ország, ahonnan a selymet szállítják Rómába. Sok országon át vezet a selyem útja, amely oly hosszú, hogy csak a Türoszig való eljutásához két esztendő kell. A Római Birodalomban a föld színe vörös, a selyem országában azonban sárga, mint ahogy sárga az ott lakók bőre is. Nem mese, amit mondok, magam találkoztam Türoszban sárga bőrű emberrel. Sárgaságuk sem betegségből ered, mint az az ember mondta, őnáluk odahaza minden ember sárga tetőtől talpig, a római birodalomnál is hatalmasabb országuk pedig annyira művelt, hogy őhozzájuk képest még a görögök is csak barbárok. Lehet persze, hogy országa kiválóságát csupáncsak fölnagyította az a bizonyos sárga bőrű ember, aki mint száműzött élt Türoszban. Elmondta azonban, és ezt sok utazó tanúsította, hogy országukban egy magát a menny fiának nevező király emelkedett hatalomra, aki a régi rendet gyökeresen megváltoztatva közösséget hirdetett, s a közös földeken kellett dolgozni mindenkinek, saját földje senkinek sem lehetett. Arról, hogy ki-ki megkapja a szükségleteit, a király gondoskodik. Nem olyan sok idő telt el ezután, amikor Türoszban azt hallottam, hogy a királyt húszévi uralkodás után a lázadó parasztok elkergették, az új uralkodó pedig a régi rendet állította vissza ismét. Ekkor hagyta el a sárga bőrű férfiú Türoszt, hogy hazatérjen országába, ahol azelőtt magas állása volt neki.

- Sok ebben a mese, persze - folytatta cirénéi Simon. - Az a sárga ember például azt állította, hogy az ő országukban a selymet a hernyók készítik, s az embereknek mást sem kell tenniük, mint a szálakat legombolyítani és szövetté szőni. Én azonban azóta nagyon sokat gondolkodtam a menny fián, és az általa kiagyalt értelmetlen renden. Ugyanilyen változás a római birodalomban is megtörtént, ahol a néhány gazdag kezén gyűl föl egyre több föld, úgyhogy őrajtuk kívül már most is csak rabszolgák és szolgák vannak. Nem mindegy akkor az emberek legnagyobb részének, hogy a föld mindenkié-e vagy csak néhányaké? Pedig amikor a názáreti Jézusra gondolok, olyan félelem van bennem, hogy ő is ugyanolyan rendet akarna megvalósítani a földön, mint a menny fia, vagyis, hogy senkinek se legyen semmi sajátja, de legyen minden közös. Az ilyen életmód veszélyét és lehetetlenségét csak a hajdani rabszolga tudja felfogni. Pedig a rabszolgának is kell hogy legyen valami sajátja, bármilyen csekély is, ahhoz hogy élni tudjon. Cirénében a bilincsére is büszke volt a rabszolga, ha az a többiekénél nagyobb és súlyosabb volt. Bárhogy legyen, az én lelkem mindannyiszor megkönnyebbül, valahányszor arra gondolok, hogy a názáreti Jézus országa nem ebből a világból való. Mert ha ő ilyen rendet akarna, római császárnak született volna, nem pedig a zsidók királyának.

- Nem helyes dolog fogadóban beszélni politikáról - figyelmeztettem. - Szerintem a názáreti Jézus országa az ő születésével jött el a földre, s van itt még azóta is, noha láthatatlan ország. Ezért azonban semmiféle külső hatalmasság nem férkőzhetik hozzá, és nem szerezhet fölötte hatalmat. Híveit lehet üldözni, de országát senki meg nem döntheti, mert az bensőnkben van, már amennyiben megérted, amit akarok, és amit én magam sem értek.

- Jaj, mennyire tapasztalatlan vagy, és milyen kevéssé ismered az embereket! - rázta meg a fejét csüggedten cirénéi Simon. - A menny fia birodalmát is megdöntötték húsz év alatt, noha annak érthető volt a rendszere. Hát akkor a láthatatlan országot hogyan lehetne megőrizni, amikor ő maga is távol van! Amikor mi, akik még láttuk őt, meghalunk, még emléke sem marad fenn a földön sokáig! Hidd el nekem! Hogyan lehetne kötelezni bárkit arra, hogy egy láthatatlan országban higgyen, ha ő azt soha nem láthatta saját szemével? Száz évig is megőrződhetne belőle valami, ha a tanítása értelmes és az emberi természetnek megfelelő volna, de hiszen minden eddigivel és megszokottal homlokegyenest ellenkezik!

Okos szavai az én gondolataimat is elkomorították.

- Akkor te azt sem hiszed, hogy az ő neve által a világnak meg kell változnia? - kérdeztem.

- Nem én - mondta cirénéi Simon őszintén. - Azért nem, mert ezt a világot és az emberi természetet az Isten maga sem tudja már megváltoztatni.

- Jóságos Isten! - kiáltott föl. - A galileaiak már akkor megpróbáltak királyt csinálni belőle erőnek erejével, mikor azt az ötezer embert megvendégelte. Ha az akkor ott lévők ennyire félreértették a beszédét, hogyan értsék meg azok, akik még csak nem is látták őt? Azután ne feledd el, hogy tanai gondolkodóba ejtők és veszedelmesek! Országát a vele együtt megfeszített rablónak is odaígérte! Így hallottam legalábbis. Engedelmeddel szólván, csak a szemét népség hallgatja tanításait, akinek már egyéb reménye úgy sincs. De majd a hatalom emberei gondoskodnak arról, hogy az ilyen tanok ne nagyon terjedjenek.

Mürina elmosolyodott, és megcirógatta Simon szakállas képét:

- Miért nyugtalankodsz, és miért foglalkozol a tanai terjesztésével? - kérdezte. - Bizonyára nem a te dolgod az, és nem is a fivéremé, Marcusé, de még csak nem is az enyém. Örüljünk inkább, hogy egyáltalán láthattuk. Ő a mi világosságunk, és én már soha többé nem érzem magam védtelennek, mert láthattam őt! Te miért beszélsz csak a gonoszról és a sötétségről?

Amikor az idáig olyan alázatosan hallgató Mürina váratlanul megszólalt, mindketten zavarba jöttünk, mintha egy asztal szólalt volna meg, nagy hirtelen beszélőképességre téve szert. Megörültünk nagyon, és elszégyelltük semmitmondó fecsegésünket, amikor az ő ragyogó arcára néztünk. Visszatért belénk ismét az ország, s szívemben újra szeretet volt Mürina és cirénéi Simon iránt. Hallgattunk sokáig, s csak néztük egymást a többi vendégek lármájától sem zavartatva.

Cirénéi Simon bőkezűen fizetett, és egészen a hőforrás mellett lévő görög fogadóig kísért bennünket. Ott váltunk el egymástól.

Mürina meg én majdnem délig aludtunk az elfüggönyözött szobában, annyira kifárasztott bennünket a sok gyaloglás, és mindaz, amin keresztülmentünk. Örömünk nem szállt el, bennünk volt ébredéskor is, és örültünk, hogy újra láthatjuk egymást.

Akkor kedvetlenültem el csak, amikor eszembe jutott Claudia Procula és a kötelesség, hogy el kell mesélnem mindazt, amit a hegyen láttam. Mürina kérdezte, mi bánt. Amikor beszéltem neki Claudia Proculáról és a betegségéről, bizalomteljesen azt indítványozta, menjünk együtt hozzá bizonyosságot tenni az örömhírről, és elbeszélni a történteket.

Először azonban magamat kellett a viszontagságok után rendbe hozni. Minthogyha legalábbis egyenest Jeruzsálemből jöttem volna, olyan voltam. Zsidó köntösöm bűzlött az izzadságtól, alsóingem elpiszkolódott. Tiszta ruhát kívántam ölteni, és - mivel római voltom titkolására sem volt már semmi okom - szakállamat sem kívántam megtartani. Elmentem hát a fürdőbe, és levágattam, hajamat megfésültettem, és fölös szőrszálaimat is kiszaggatták, hogy mindenképpen jobb legyen a külsőm. Miután alaposan meggyúrtak, és testemet megkenték frissítő kenetekkel, új ruhát öltöttem, a régit pedig a szolgának ajándékoztam. Amikor ismét a régi lettem külsőleg, még el is szégyelltem magam gondolatban, hogy szakállasan és rojtokkal ellátott köntösben próbáltam a zsidók bizalmába beférkőzni. Amikor visszatértem szobánkba, még aranygyűrűmet is elővettem az erszényemből, és hüvelykujjamra húztam.

Mürina is visszatért a fürdőből, ahol megfésültette a haját, arcát is megszépíttette egy kicsit, és aranyszálakkal hímzett fehér ruhát öltött magára. Jó darabig néztünk egymásra, mintha nem ismernénk meg egymást. Örülnöm kellett volna, látván, hogy sem a gazdag fürdővendégek, sem Claudia Procula előtt nem kell miatta szégyenkeznem. Én azonban nem örültem a szépségének. Öltözéke és kifestett arca meg éppen idegenné tették nekem. Azt a leányt kívántam vissza, akinek keskeny arcocskája volt, és sovány tagjait piszkos köntös takarta, amikor a galileai domboldalon karjaim között aludt.

Miattam tette mindezt most is, meg sem dorgálhattam érte, és azt sem vallhattam be, hogy kopott és kicsinyke táncosnő-cipőit jobban kedvelem, mint ezt a tarkát, meg mint az aranyszálakat! Mürina is idegenül nézett rám.

- A hajóúton láttalak ilyennek, Joppéba menet, és ilyen voltál akkor is, amikor súlyos ezüstpénzt adtál az erszényedből nekem. Talán jó, hogy így eszembe akarod juttatni, ki vagy te, és ki vagyok én. Meggondolatlanságomban javasoltam az imént, hogy vigyél magaddal a római procurator hitveséhez.

Én az örömre emlékeztettem, amit a reggeli ébredésnél egymást megpillantva éreztünk mindketten:

- Belefáradtam az átizzadt gyapjúköntösbe meg a szakállba, és tisztának akartam érezni végre magamat! Azt hittem örülni fogsz, hogy így látsz.

Hidegség lopózott közénk. Tulajdonképpen nem illik őt magammal vinnem Claudia Proculához, gondoltam. Szívem mélyén azonban árulásnak éreztem ezt a gondolatot, márpedig semmi áron sem akartam elárulni őt. De csak hosszas rábeszélésre mutatkozott hajlandónak eljönni velem, amikor a szolgáló jelentette, hogy Claudia Procula fogad.

Közelebb érkezve a nyári palotához, láttam, hogy a fürdővendégek már nem nyüzsögnek a környéken a kert felé sandítgatva kíváncsian, és Heródes Antipas vörös palástos díszőrsége sem látható. Csak a Claudia saját kíséretéhez tartozó szír légionista mozdította meg nagy lustán a kezét annak a jeléül, hogy bemehetek. Észre kellett hát vennem, hogy a júdeai procurator feleségének tibériási látogatása köznapi eseménnyé változott. Egy magas rangú fürdővendég a többi fürdővendég között.

Claudia Procula elfüggönyözött szobában heverészett. Ő aztán szemmel láthatólag nem bajlódott vele, hogy énmiattam szépítgesse magát. Szeme sarkában ráncokat láttam, szája csücskében az elégedetlenség vonásait, és azt, hogy megöregedett. Máskülönben csöndes volt és figyelmes, és nem tördelte idegesen a kezét sem. Kíváncsian, tetőtől talpig végigmérte Mürinát, s kérdő fejmozdítással nézett rám.

- Ő a húgom, Mürina - magyaráztam. - Együtt volt velem a hegyen. Ezért hoztam el őt hozzád, Claudia. Beszélgethetnénk hármasban, anélkül, hogy idegenek hallgatnának bennünket.

Claudia Procula rövid tűnődés után elküldte társalkodónőjét, ülőhellyel azonban nem kínált meg bennünket, állnunk kellett. Élénk fecsegésbe kezdett, közben azonban Mürinát nézte mindvégig.

- Nem hiszed, milyen sokat veszítettél, hogy a kocsiverseny után nem kísértél el a fejedelem fogadására! Tanulmányozhattad volna a szokásaikat. Meg kell mondanom, hogy Heródiás sokkal különb a hírénél, és szenved visszás helyzete miatt. Háromsoros perzsiai gyöngyfüzérrel ajándékozott meg egyébként, és mindenről teljes nyíltsággal beszélgettünk. Na persze, a lánya, Salome, aki ujjai köré csavarta Heródes Antipast, gyalázatos kis ringyó, ám az anyja jut általa is előnyökhöz. Nem fiatal már Heródiás. A nagy Heródes leszármazottai semmiféle formában sem idegenkednek a vérfertőzéstől. Ez náluk ősi hagyomány lehet, úgy látszik, és mi, rómaiak, nem vagyunk illetékesek elítélni a keleti szokásokat. Heródiás mindenesetre jelentős személyiség, és ahogy láttam, a célja sem kisebb, mint királyi méltóságot szerezni férjének, ahogy meg is beszéltük. Pontius Pilátus számára viszont az a létfontosságú, hogy Heródes Antipas ne irkáljon rosszakaratú és csúnya leveleket Tiberius császárhoz. Heródiás jól tudja, hogy Tiberius már csak egy beteges öregember, és Pilátust sem ő támogatja, hanem Seianus. Őneki köszönhetjük a procuratori hivatalt is. Ezekben a napokban Heródes és Pilátus jól felfogott érdeke az, hogy barátok legyenek, és egymás kezét mossák. Ezt az ügyet is így beszéltük meg együtt Heródiással. Így hát a fürdőzés ürügyén való itt-tartózkodásom sem volt haszon nélkül való, és most már tulajdonképpen kész vagyok visszatérni Caesareába.

Lényegileg semmiféle veszélyes titkot nem leplezett le a mondottakkal, hiszen ezek a dolgok minden gondolkodó ember számára világosak voltak. Tiberius császár beteg és öreg. Seianusnak a puszta neve is félelmet ébreszt, és a római birodalomban minden értelmes ember azt várja, mikor lesz belőle végre néptribun, és mikor ragadja a hatalmat véglegesen a kezébe. Úgy láttam, mintha Claudia pillantása azt kutatná, hogy ért-e Mürina latinul, de nem jól gondoltam, mert így kiáltott hirtelen, Mürinára mutatva:

- Hekatéra és az összes fekete kutyakölyökre, ha ez a lány nem teljesen olyan, mint Tullia!

Ijedten néztem Mürinára, aki egyetlen szempillantásnyira mintha valóban rád emlékeztetett volna, Tullia. Abban a pillanatban dőlt el bennem, hogy sem ezeket a leveleket nem küldöm el neked, sem pedig találkozni nem akarok már veled soha. Ellenszenvet és félelmet éreztem, ahogy Mürina alakjában téged láttalak magam előtt. A boszorkányvarázslat azonban egykettőre elhalványodott, és vonásról vonásra szemlélve Mürina arcát, meggyőződtem, hogy semmi sincs benne tebelőled. Claudia Procula ennek ellenére kajánul folytatta:

- De, ha a szeme csillogó fekete, orra finomabb vonalú, haja sötétebb, szája pedig egy kissé teltebb volna, távolról bizony emlékeztetne egy kicsit Tulliára!

Nem tudtam biztosan, hogy csak Mürinát akarja-e csúfolni. De azt hiszem, komolyan mondhatta mégis, bár láthatóan töprengett rajta, hogy mi emlékezteti Mürinában terád, Tullia, amikor egyetlen azonos vonás sincs bennetek.

- Hagyd békén Mürinát, kérlek! - mondottam bosszúsan. - Ő maga is tudja, hogy nem szép. Én pedig nem akarok emlékezni Tulliára. Beszéljünk görögül! Akarod tudni, mi történt a hegyen, vagy nem?

- Az ám! Mi történt? - jutottak a dolgok eszébe. - És a názáreti Jézust láttad-e?

- Mindketten láttuk - válaszoltam. - Föltámadt a halálból, és él.

- Él, igen - tette hozzá halkan Mürina.

Claudia Procula különös kérdést tett föl:

- Honnan tudod, hogy akit láttál, valóban a názáreti Jézus volt?

Egy pillanatra zavarba jöttem, mivel ezen soha nem gondolkodtam, és így válaszoltam:

- Az természetes, hogy ő volt. Ki más lehetett volna? Ötszáznál is több ember volt ott, akik ismerték őt - mondtam, és mosolyognom kellett. - Én is láttam őt szemtől szembe, s ez nekem elég. Nem közönséges ember ő!

- Ember nem tudhat úgy nézni, mint ő! - erősítette meg a mondottakat Mürina.

Éberen figyelve mindkettőnket, Claudia Procula tovább kérdezősködött:

- Nodehát hogyan láthattátok egyáltalán a holdfogyatkozás éjszakai sötétségében? Nem volt sötét?

- Sötét volt, igaz - hagytam rá -, de azért eléggé lehetett látni. Őt pedig nem lehet eltéveszteni!

- Természetesen nem, és én nem is kétlem, hogy ő volt - nyugtatott meg Claudia. - Heródes Antipas orvosa kezelt engem mostanában, és járt hozzám ide, de Heródiás is beszélt róla bizalmasan, hogy valaki olyan ember mutatkozott Galileában ezekben a napokban, akiben sokan a názáreti Jézust ismerték föl. A reá vonatkozó közlések azonban ellentmondók voltak, és a külsejét sem tudta megfelelően leírni senki. Az udvarhoz tartozók nem hitték, hogy Jézus lett volna. Inkább valaki hibbant elméjű vagy megszállott, aki kezét és lábát szándékosan sebezte meg a megfelelő helyeken. Talán a tanítványai, akik testét ellopták a sírból, vették rá ezt az embert, játssza meg őt, és folytassa tovább a népbolondítást.

- Én csak azt mondom, amit hallottam - védekezett Claudia Procula a tekintetemet észrevéve. - Nem mondtam azt, hogy ez az én véleményem. Nagyon is sokféle lehetőség képzelhető el. Az orvos a lehető legnagyobb tárgyilagossággal vitatta meg ezt a dolgot más tanult férfiakkal. Tőle tudom, hogy a pusztaságban, a Holt-tenger partján, egészen elzárkózva lakik egy zsidó szekta, amelynek tagjai a böjtöléstől, az imádkozástól, a nőktől való megtartózkodástól és a vízzel való megkereszteléstől szentté lettek, és ezek a szentté lett szektások sem közönséges emberek már. Mondják, hogy fehér ruhájukból fény sugárzik a sötétben. Titkos kapcsolataik azonban Jeruzsálemben és másutt is vannak. A nagy Heródes még veszélyesnek tartotta és üldözte őket. Kénytelenek voltak átmenekülni Damaszkuszba, ahonnan csak az ő halála után tértek vissza ismét eredeti helyükre. Nem sokat lehet tudni róluk, mivel elzárkózva élnek, az azonban sejthető, hogy a szekta tagjai - legalábbis a legszentebbek közülük - többet tudnak, és többre képesek, mint az emberek általában. Több fokozat van ugyanis közöttük a szentektől a még szentebbekig... Amikor az orvos az említett barátaival beszélgetett, az a lehetőség is fölmerült, hogy ez a pusztai szekta valami okból a názáreti Jézus működését is figyelemmel kísérte, és pártját fogta, mégpedig olyan módon, amiről esetleg ő egyáltalán nem is tudott. Különös gyanúra ad okot például az, hogy Jézust keresztre feszítése után a tanács két tagja temettette el. Magdalai Mária a hajnali szürkületben fehéren sugárzó alakot látott a sírboltban, akit ő angyalnak vélt. Jézus tanítványai azonban túlságosan egyszerű emberek, és túlságosan gyávák hozzá, hogy a testet ellopták volna, ami a pusztai szentek számára viszont egyáltalán nem jelent nehéz feladatot. Ezután életre kelthették a testet, vagy maguk közül vettek rá valakit arra, hogy Galileában mutatkozzék meg párszor az egyszerű embereknek. Azt nehéz megmondani, miért akarják a néppel elhitetni, hogy a názáreti Jézus föltámadt. Talán a templom tekintélyét akarták ezzel egy kicsit megtépázni? A politikailag iskolázott ember, mondta az orvos, az okot mindig a politikában találja meg. Eljárásuknak azonban ugyanúgy lehet vallási oka is, amit csak ők tudnak. Ők azonban sokkal okosabbak, mintsem túlzásba vinnék mesterkedéseiket. A nagy befejezés pedig, amikor valaki, legyen az bárki is, az ő alakjában mutatkozik meg a názáreti megbízható híveinek a sötétség borította hegytetőn, éppenséggel ez volt.

- Magam sem hiszem ezt. Azt mondtam el, amit mások beszélnek. Mégsem tévedhettek a tanítványai ekkorát a sötétségben sem: hacsak össze nem játszottak. Egy dolgot mondj meg nekem még! Énrólam beszéltél-e?

- Nem fogom tudni megmagyarázni neked érthető módon, hogy miért, de még ha akarok, sem tudtam volna rólad beszélni! - mondtam zavartan. - Már csak azért se, mert minden gondolatom elszállt, amikor megpillantottam.

Claudia azonban - csodálkozásomra - nem tett szemrehányást.

- Johanna is ezt mondta, ő azonban földet göngyölt a kendőjébe arról a helyről, ahol emlékezete szerint a názáreti Jézus állott. Ezt hozta nekem, hogy meggyógyíthassam magam, vagy az érintése által, vagy pedig úgy, hogy homlokomra helyezem éjszakára. Nekem azonban nincs erre szükségem - mondotta rejtélyes pillantást vetve rám.

- Nincs bizony, mivel én is ott voltam a hegyen, és engem is meggyógyított.

Megrökönyödésemet látván elmosolyodott, és a kezét összecsapva kiáltott:

- Meglep? Na, ülj mellém, Marcus, és ülj le te is, te lány, ahová akarsz! Hát nem testemben voltam a hegyen, hanem úgy, hogy azon az éjszakán, hosszú idők óta először, jó álmot láttam. Jól tudod, milyen érzékeny vagyok, és mennyire szeszélyes. Azelőtt álmaimban csipdestek, pofoztak, és a hajamat cibálták, mégpedig olyan valószerűen és annyira világosan, hogy a dermesztő félelemtől, bárhogyan próbálkoztam, mozdulni sem bírtam. Mikor aztán a hangom megjött, a saját segélykiáltásomra riadtam föl, azonban oly elkínzottan és a saját verítékemben úszva, hogy meg sem próbálkoztam az alvással.

- No de hát a hegyről kezdtünk el beszélni - folytatta. - Sokat gondoltam arra a hegyre, és már csak ezért sem csoda, ha én is ott voltam, talán épp mert olyan érzékeny vagyok, akkor éjszaka, álmomban. Sötét lévén azonban, inkább csak sejtettem, mint láttam, mily sokan várakoznak mozdulatlanul térdepelve körülöttem a földön. Egyáltalán nem féltem. Egyszer csak egy sugárzó alak lépett elém, akire mégsem mertem ránézni, de nem mintha féltem volna, hanem mert álmomban is úgy éreztem, jobb nem néznem az arcába.

- Hallod-e a hangom, Claudia Procula? - kérdezte tőlem melegen és megnyugtatóan.

- Hallom, igen - válaszoltam.

- A názáreti Jézus vagyok, a zsidók királya, kit a te férjed, Pontius Pilátus Jeruzsálemben keresztre feszíttetett.

- Megismerlek, te vagy az! - mondtam. Ő pedig bárányokról kezdett beszélni, amit én nem értettem, mivel a báránygondozásban nem vagyok járatos, így aztán az eszemben sem nagyon maradt meg, amit mondott. De mintha ezt mondta volna végül is, szemrehányóan nézve reám:

- Én vagyok a bárányok ajtaja, és nem engedem, hogy a rablók és tolvajok öljék le bárányaimat!

Valahogy úgy értettem, hogy a tolvajokkal és a rablókkal Pontius Pilátusra célozhatott.

- Nem fogja már üldözni bárányaidat - mondtam neki -, és téged sem gyilkoltatott volna meg, ha politikai okokból nem lett volna kénytelen.

- Nekem azonban más bárányaim is vannak még! - beszélt tovább is az övéiről.

- Hiszem, mivel jó pásztor vagy - feleltem rá engesztelően.

Szavaimnak megörülhetett, mert azon nyomban válaszolt:

- Te mondád! Én vagyok a jó pásztor, és a jó pásztor az életét is odaadja a bárányaiért!

Szerettem volna elsírni magam, és megkérni, hogy én is az ő báránya lehessek. De nem volt hozzá bátorságom. Még éreztem, hogy kezét a fejemre teszi, és bár itt fölébredtem, kezét még az ébredéskor is határozottan magamon éreztem. Ez volt hát a legjobb és legszebb álom, amit én valaha láttam. Még egyszer végiggondoltam az egészet, részletről részletre, hogy mindent az eszembe véssek, és el ne felejtsek semmit, majd elaludtam, és aludtam sokáig. Azóta nincsenek rossz álmaim. Mindezt én úgy értelmezem, hogy meggyógyított engem, de azzal a feltétellel, hogy Pilátus sem fogja üldözni a híveit.

Claudia Procula vihogott, mint egy süldő lány, de hirtelen, zavartan szája elé kapta a kezét.

- Énnekem csak könnyű volt megígérnem ezt, de persze, Pilátusnak sincs oka rá, hogy a názáreti híveit üldözze. Ellenkezőleg. Ha megalakítanák a maguk pártját, egyenesen az ő malmára hajtanák a vizet, Róma politikájának megfelelően bomlasztva a zsidó egységet. Az álom persze csak álom, és álmomban bizonyára csak azért beszélt bárányokról, mert egyébként is gyakran beszélt tanítás közben róluk. Legyen bárány, álmom világos volt, és ugyanazon az éjszakán láttam, amikor te és ez a leány a hegyen láttátok őt. Rossz álmaimból pedig egyszer s mindenkorra kigyógyított... Heródes Antipas orvosa azonban azt állítja, hogy gyógyulásomat a forró, kénes fürdő és az ő kezelése eredményezték. Nem akarom megbántani, adok is neki illő jutalmat, én azonban azt hiszem, nevess ki, ha akarsz, hogy a názáreti Jézus volt hozzám irgalmas, és ő gyógyított meg, mivel oly sokat gondoltam reá, és mert annyira rossz álmaim voltak.

- Akárkit láttatok ott a hegyen, én bizonyosan a názáreti Jézust láttam álmomban! - mondotta győzelemittas hangon. - No, nem akarlak megbántani benneteket, hiszen nekem Susanna mondta, ő felismerte, és valóban a názáreti Jézus volt ott a hegyen, úgyhogy nem kételkedtem benne.

Claudia álmára gondolva megremegtem az örömtől:

- Tényleg azt mondta álmodban, hogy vannak neki még más bárányai is? - kérdeztem izgatottan. - Mert ha ez így van, akkor a többi bárányért is kilehelte a lelkét! Mürina, hallod! Nem vagyunk többé idegenek számára!

- Nana, ez a bárány-bolondság most már túlságosan messzire kanyarodik! - nevette el magát Claudia Procula. - Ismerem én a názáreti Jézust, és meglehetős bizonyossággal hiszem, hogy halottaiból föltámadt, és hogy Istennek a fia. Susanna megtanított, hogy imádkozni tudjak hozzá, ha a szükség úgy kívánja, sőt bizonyos parancsolatait is meg akarom tartani, amennyiben titokban tehetem, és anélkül, hogy helyzetemnek ártanék. A császári geniusnak áldoznom kell mindenesetre ezután is, ha a többi római istenekkel nem is törődnék. A legkínosabb kérdés azonban számomra az, hogy mit mondjak minderről Pilátusnak. Ő kissé száraz ember, jogtudós, aki nem nagyon hisz a csodákban.

- Véleményem szerint - mondottam tűnődve, lassan - a leghelyesebb az, ha olyan keveset mondasz neki a názáreti Jézusról, amennyit egyáltalán lehetséges. Számára kellemetlen volna az eset, és a jogérzékét is sértené. Kínos volna neki, ha emlékeztetnéd.

- Őróla nehéz tudni, hogy legbensejében mit gondol - jegyezte meg Claudia Procula. - Római tisztviselőként már elsajátította az érzelmek olyan tökéletes palástolását, hogy már azt is kétlem, érez-e egyáltalán. Nem rossz ember azért. Kaphatott volna Júdea rosszabb procuratort is. Nem igazság őt rablónak és tolvajnak nevezni, de persze, az a szokásos zsidó elvakultság! Mindenesetre igazad lehet. Ha nem kérdezősködik, nem szólok semmiről semmit... Hát akkor, térjünk át egy másik ügyre! - nézett rám vizsgálódva. - Örömmel látom, hogy az állad ismét sima, és római polgár módján öltözöl. Bizonyára jó hatással van rád, hogy a hegyen láthattad őt; már nyugtalan voltam miattad. Féltem, hogy a zsidók teljesen megzavarták a fejed. Olyan dúlt volt az arcod, hogy akivel a napokban találkoztál, az orvos is megkérdezte tőlem, mi bajod van. Nem gondolod, hogy ideje volna visszatérni Rómába? Most virágzanak a rózsák Baiaeban. Közel lehetnél Caprihoz is. Egy itteni barátod kézzelfogható módon tanúsítaná a háláját irántad, ha pontos tájékoztatással szolgálnál időről időre a császár egészségi állapotáról. Előre megállapodnánk persze bizonyos kifejezésekben, mivel a császár egészségi állapotáról való levelezés más módon életveszélyes.

Közben fejét oldalra billentve nézte Mürinát, aki - úgy vélem - nem nagyon tetszhetett neki. Csontos vállát fölhúzva, gonoszkodóan jegyezte meg:

- Egyévi száműzetés csak elég volt a túl heves szeretőt kissé lehűteni, hogy Tulliának ismét megfeleljen! Okom van hinni, hogy időközben őneki is sikerült fölbontani a házasságát, és újat kötni. Kezdhetnétek mindent újra nyugodtan. Nem üldöz téged Rómában a kutya sem, ha ilyesmit akart volna veled elhitetni!

Bizonyára igazat mondott. Nem fenyegetne Rómában talán semmi veszély sem. De most belém hasított ez a gondolat. Nem miattad, Tullia, hanem az én esztelen önzésem miatt, amiért be tudtál csapni vele, hogy majd utánam jössz, Alexandriába.

- Nem megyek én vissza Rómába soha többé! - mondtam keserűen. - És a rózsák puszta gondolatára is émelygek!

- Legalább hozzánk gyere el! - csábított Claudia Procula. - Caesarea városa nemrég épült ugyan, de művelt benne az élet, és hasonlíthatatlanabbul pompásabb, mint Heródes Antipas Tibériása. Hajó is indul onnét mindenfelé, amerre csak kívánkozhatsz. Jó tanácsokat kaphatnál, amelyek segítenének, hogy az életeddel kezdhess valamit. A szép zsidó vagy az apró termetű görög leányok nem tölthetik ki egy római férfiú életét!

A beszélgetést Mürina fejezte be meglepően azzal, hogy csöndesen fölemelkedett ültéből, és illedelmesen megköszönte Claudia Proculának az őt ért megtiszteltetést. Ezután szépen, nyugodtan, előbb egyik felől, majd másik felől képen csapott, és kézen ragadva kipenderített. Az ajtóból még visszafordult:

- Fenséges Claudia Procula, nem kell tenéked törődnöd azzal, hogy Marcus hová megy, és mit kezd az életével! Én, Mürina, vigyázok majd, hogy ez a bárány el ne bolyongjon!


TIZENEGYEDIK LEVÉL

Marcus Mezentius Manilianus üdvözli Marcust, aki volt.

Levelem félbemaradt legutóbb, és nem is folytatom. Ezt sem küldöm el Tulliának, nem volna semmi értelme. Tulajdonképpen az előző leveleket írva is tudtam már a lelkem mélyén, hogy nem Tulliának szánom őket, kinek puszta neve elborzaszt, és visszatetszést kelt bennem a régi életem iránt. De Mürinára tekintettel sem akarom a levelet Tulliának küldeni.

Magamnak írom hát, hogy az írottak segítségével évek múltán is úgy idézhessek az emlékezetembe mindent, ahogy történt. Az idő és a távolság elhomályosítja a történteket, és mert az emlékezet is gyöngül, a legjobb akarat ellenére sokszor hamisan emlékezik az ember. Már levélírás közben gyötört a gondolat, hogy rosszul emlékezem, túlzok vagy éppen alakítgatom a történteket. Szándékosan azonban nem teszek ilyet. Úgy van ez, mint ahogy szavahihető tanúk kerülnek egymással ellentmondásba a bíró előtt, pedig eskü alatt vallanak, s ugyanazt az eseményt élték át mindannyian.

Énnekem azért is fontos az írás, mivel a beszédet megtiltották. Mást pedig úgysem mondhatnék az országról, mint hogy csupán meghalni láttam őt saját szememmel - éspedig a kételkedés mindenféle lehetőségét kizáró teljes bizonyossággal -, de föltámadva is. Ennek az elbeszélése azonban meg van nekem tiltva, mivel sem zsidó, sem körülmetélt nem vagyok.

Ha tehát más, az ország titkaiba beavatott személy a dolgokat másként beszélné el, mint én, csak azt mondhatnám, igaza van, ő tudja jobban. Így is jó rá nekem ez az írás, hogy öregkoromban is - már ha az öregkort megérem egyáltalán! - ilyen frissen emlékezhessek mindenre, mint most. Ezért sok benne a látszólag fölösleges és szükségtelen, aminek csak számomra volt jelentősége. Így fogok írni pedig ezután is. Éppen ez bizonyít majd mellettem: aki a fölöslegeset és a lényegtelent ennyire pontosan látta és őrizte meg emlékezetében, a lényegesre is ugyanolyan pontosan emlékszik bizonyára.

Le is akarom leplezni magam az írással; érzem, hogy milyen hiú, önző és állhatatlan vagyok, készséges ugyan minden újra, csupáncsak szilárdság nincs bennem Mürina szerint, és olyan tulajdonság, amire büszke lehetnék. Ezért bölcs dolog mindezt leírnom, hogy emlékezzem, ha valaha is büszkélkedni akarnék magammal!

Rám parancsoltak, hogy hallgassak. Beletörődöm, és elismerem őszintén, így helyes. A szilárdság is hiányzik belőlem, olyan vagyok mindenben, mint a víz, amit egyik edényből a másikba öntenek, s ami az új edény formájához idomul mindig. Legalább friss maradhatnék, de nem lehetséges, hiszen minden víz megzavarodik, és meg is poshad egy idő múltán. Amikor már állott víz leszek, ezeknek az emlékeknek az újraolvasásával idézem vissza, hogyan sejtettem meg az országot.

Hogy miért én, az idegen, kerültem ebbe a helyzetbe, hogy föltámadását tanúsítsam, és országát megtapasztaljam? Nem tudom. Mégis még mindig bizonyos vagyok benne, nem véletlenül. Azt is sejtem azonban magamat ismervén, hogy ez a bizonyosságom idővel elenyészik.

Történjék gyöngeségem következtében velem bármi, a jövendölés, amit a magányos halász mondott a tóparton akkor éjszaka, számomra most már remény és ígéret. Hogyan valósul meg, nem tudom. De e nélkül a halovány remény nélkül túlságosan nehéz volna az élet. Másokhoz, dúsgazdagokhoz képest én szegény vagyok. Van azonban egy Mürinám, aki reménységemül adatott; benne megvan az a szilárdság is, ami énbelőlem hiányzik.

Mürina szerint én adattam őneki, hogy különb pásztor hiányában ő pásztorolhasson engem, ami nem csekély türelmet kíván tőle. Ezt azonban már Jeruzsálemben írom, miután ide hozott nagy hirtelen, s csak az írásban ugrok vissza a tibériási fürdőbe.

Már nem is tudnám megmondani, mi okozta a civódást tulajdonképpen, amikor oly nagy volt bennünk az öröm. Claudia Procula lehetett az oka vélhetőleg, hogy Mürina türelmét elveszítve képen vágott, és a kezemnél fogva húzkodott ki Claudia szobájából.

A fogadóban, szállásunkon azt magyarázta, minél több főrendű asszonnyal találkozik, annál világosabban látja, hogy ő legalább az, aki, és nem teszi magát másnak, mint ahogy ők. Közben régi ruháit keresgélte - de nem találta meg -, hogy azon nyomban faképnél hagyjon. Nem tartóztattam, meg voltam bántva, amiért ilyen gonoszul beszél velem, s ekkora rosszindulattal, amivel maga Tullia is csak a legelvadultabb pillanataiban vehetné föl a versenyt.

Magahittségemnek alig maradt nyoma. Mürina szerint én elárultam a názáreti Jézust azzal, hogy Claudia Procula semmitmondó locsogását végighallgattam. Ő ugyanis azt sem hitte el, hogy Claudia Procula egyáltalán álmodott valamit. Nem tudtam, mire véljem a történteket, amikor olyan jó természetű és szelíd volt mindig. Most mutatja ki igazi természetét, gondoltam, félreismertem őt idáig.

Közben olyan kajánul és találóan mutatott rá hibáimra, mintha a gonosz bújt volna belé. Hogy lett volna képes különben úgy beszélni, mintha a vesémbe látna, és olyasmiket mondani, amiről semmiképpen sem tudhatott. Alaposan megtépázott bizony, nem maradt bennem és rajtam megtépetlenül fikarcnyi hely sem, ráadásul pedig mindenben volt annyi igazság, hogy kénytelen voltam hallgatni. Közben megfogadtam, hogy soha többé nem fogok szólni hozzá egyetlen szót sem!

Végül lecsillapodott annyira, hogy leült, és fejét a keze közé fogva meredt maga elé:

- Ez vagy te! - szólt. - A legszívesebben itt hagynálak. Neked is az volna legjobb, ha sorsodra bíználak. De a názáreti Jézusra való tekintettel mégsem hagyhatlak el, ha már egyszer megáldott veled. Olyan vagy ebben a világban, mint bárány a farkasok között, a lábadon sem vagy képes megállni. Lépten-nyomon becsapnak! Azt azonban nem bírom elnézni, ahogy csettintgetsz. Tulliára és a sokféle bujaságodra emlékezve! Tedd vissza az aranygyűrűt az erszényedbe!

- Úgy bűzlesz, akár egy alexandriai selyemfiú! - szimatolt körül fölágaskodva. - Bojtorjánokkal teli is kedvesebb volna a hajad, mint így kibodorítva. Itt hagynálak, bizony, ha nem veled jártam volna a galileai ösvényeket, s nem láttalak volna a port nyelni, és a homlokodról lecsorgó izzadságot törölgetni anélkül, hogy a lábad fáradtságát panaszoltad volna.

Ilyesmiket vagdosott a fejemhez, amíg a szavakból ki nem fogyott. Én azonban nem alacsonyodtam odáig, hogy válaszoljak is neki, sőt tulajdonképpen látni sem akartam, miután ily sok igazságot mondott rólam. Leírnom sem akarózik, amiket mondott, kiderülnek a hibáim ezekből az írásokból úgyis!

- Szállj magadba, és gondold meg, igazat mondtam-e vagy túloztam?! - förmedt reám. - Nem is vagyok hajlandó veled egy szobában lakni ezek után!

Úgy csapta be az ajtót maga mögött, hogy a ház megrendült. Holmijait összeszedni egy szolgálót küldött hamarosan. Én azonban ügyet sem vetettem az egészre, a fogadós úgyis nyit szobát annak, aki Claudia Proculának volt a vendége.

Eszemben azonban egyre csak az járt, amit énrólam mondott, és megfogyatkozott kedvvel bár, de azért hozzákezdtem a történtek följegyzéséhez. A lehető legigazságosabban igyekszem róla írni, azon vagyok, hogy ne hagyjon nyomot írásomon a keserűség. Több napon át írtam az elfüggönyözött szobában, enni se jártam ki. Mürina egyszer beszólt, hogy Tibériásba megy görög síremléket állíttatni a fivére sírjára. Másodszor azért jött, hogy Náthán keres, és vár kint a szamarakkal. Én azonban megmakacsoltam magam, és nem szóltam hozzá egy szót sem, csak mutattam, ne zavarjon írás közben!

Ezután nem is kért engedélyt, hogy eltávozhasson a fürdőbe. Utólag hallottam, hogy fölkereste Máriát Magdalában, később meg Kapernaumban járt Náthán kíséretével.

Nem számláltam a napokat írás közben. Teljesen összekuszálódott bennem az idő, miután éjszakánként is írtam, amikor az álmosság nem fogott rajtam. Keserűségem lassan oszladozni kezdett, noha az elalvás és a reggeli ébredés perceiben még egyre a Mürina által mondottakat forgattam a fejemben. De talán ideje volt, gondoltam, hogy ezeket végül elmondja valaki. Ritkán sikerült bizony, hogy szívemben alázatos legyek és szelíd, mert hamarosan kibújik belőlem a gőg, és megint azt gondolom, mégsem vagyok akárki!

Egyszer aztán egy reggelen, amikor még félálomban szundikáltam, hallottam Mürinát bejönni a szobámba. Éreztem, ahogy néz, és ahogy cirógat gyöngéden, mivel azt hitte, alszom. Örömre gyúltam a puszta érintésétől, és elszégyelltem magam, amiért ilyen sokáig makacskodtam. Most persze szerettem volna élvezni a látványt, és megfigyelni, hogyan viselkedik, ezért még jó ideig megjátszottam az ébredezést. Mürina azonban nyomban eltávolodott tőlem, ahogy a szemem kinyitottam.

- Okosan tetted tagadhatatlanul, hogy hozzászoktattad magad a szótlansághoz! - szólt hozzám rideg hangon. - Legalább nem beszélsz ostobaságokat! Ugyanis ezzel, hogy a tintát ontod szaporán a tekercseidre, nem okozol kárt senkinek! Most azonban szedelőzködj. Eltelt a negyven nap, és indulnunk kell Jeruzsálembe. Náthán odalent várakozik a szamaraival, fogd a holmijaidat, rendezd a számlát a fogadóssal, és kövess! Duzzogni ugyanúgy duzzoghatsz útközben is, akár a függöny mögött!

- Mürina! - kértem. - Bocsásd meg, hogy olyan vagyok, amilyen, és bocsásd meg a sok gonosz gondolatot is, amit némán gondoltam rólad. De mi tennivalóm nekem Jeruzsálemben? Kérdés persze, egyáltalán megengedem-e, hogy indulásom és érkezésem idejéről kényedre-kedvedre döntsd!

- Erről még beszélhetünk útközben! - mondotta Mürina. - Közeledik azonban a zsidók betakarítási ünnepe, és máris sokan indultak el Jeruzsálembe! Igyekezz te is!

Tulajdonképpen meg sem lepett a javaslat. Énbennem már írás közben megfogamzott a vágy látni azt is, ami Jeruzsálemben történik a tanítványokkal. A hirtelen indulás sem volt kedvem ellen való, belefáradván már a sok írásba és a hosszas hallgatásba egyaránt. Örömömet sem tudtam hát fékezni, amikor Mürinára néztem, megöleltem és magamhoz szorítottam erősen, meg is csókoltam.

- Beszélj csak ridegen hozzám! Tudom, hogy úgyis jót akarsz! Annak is úgy örültem, amikor az imént a hajamat simogattad!

Először azt mondotta, csak álmodtam, de aztán ellágyult ő is, és megcsókolt.

- Csúnyán beszéltem veled, elismerem, de azt mind ki kellett adnom magamból. Énnekem pedig így vagy kedves, ahogy vagy, s ne is képzelj magadról semmi mást! Dehogy akarom, hogy másmilyen legyél, hiszen ha nem szeretnélek nagyon, ilyen kegyetlenül sem beszéltem volna hozzád! Dönts hát az elmenésről és az indulásról magad, rendben van! De úgy dönts, hogy tüstént indulsz velem Jeruzsálembe!

- Égek a vágytól Jeruzsálembe indulni! - erősítettem meg sietve. - Énbennem régóta lappang az érzés, hogy még egyáltalán nem fejeződött be minden. És különben is, hová mehetnék? Nincs hely, amit otthonomnak nevezhetnék, oly idegenné lettem a földön; számomra minden ország ugyanegy.

Mürina a homlokomhoz és mellemhez érintette kezét:

- Én is idegen vagyok a földön. Egyedüli otthonom az ő országa, de alig tudok róla valamit. Téged is ő bízott reám, hogy legyek a gyöngeségedben szilárdság, amiképpen barátod, s húgod akarok lenni, minden, amit csak akarsz, és az otthonod is mind a jó, mind a rossz napokban.

Megérintettem én is a homlokát, s keblét, és megcsókoltam még egyszer. Összeszedtem gyorsan holmijaimat, és útiruhába öltöztem. Fizetéskor derült ki, hogy a fogadós mily előkelő helynek tartja a fogadóját. Minden pénzemet elszedte volna tőlem erszényestül, sőt még elég sem lett volna, ha Mürina segítségemre nem siet, és be nem bizonyítja a fogadósnak az elszámolásban ejtett tévedések egész sorát. Annál inkább megörültem, amikor ismét Náthánt pillanthattam meg a jól ismert csacsikkal. Útnak is eredtünk azon nyomban, időnket fecsegessél nem vesztegetve.

Az utat elbeszélnem fölösleges volna; csak annyit, hogy ezúttal Samárián át mentünk, hogy a Jordán völgyében uralkodó forróságot, és a galileaiaknak a betakarítás ünnepére úton lévő csoportjait elkerülhessük. Jó időben, még a pünkösdi ünnepek előtt érkeztünk Jeruzsálembe, Sikhem felől. Megint meglátva a templomot, a várost és a hegyet, ahol őt keresztre feszítették, olyan reszketés vett erőt rajtam, hogy kis híján leestem a szamaramról. Leszálltam hát, de reszkettem egész testemben továbbra is, mintha a hideg rázna. Látásom elhomályosult, fogam vacogott, csak dadogni tudtam, mintha egy villámoktól terhes felhő ereszkedett volna reám súlyosan és nyomasztóan. Pedig az ég felhőtlen volt.

Hamarosan elmúlt a roham, és már homlokom sem tűnt forrónak, amikor Mürina megérintette. A szamárra visszaülni mégsem mertem, gyalogoltam inkább. A városba a messzire bűzlő Hal-kapun léptünk, nem tartóztatva senkitől, mivel a légionisták - akiknek mondtam, hogy római polgár vagyok - látták a kardot az oldalamon. Különben úgy özönlött a nép a városba, hogy mindenkit megvizsgálni nem győzhettek.

Karanthész, a szír kereskedő örvendezve köszöntött, mint ahogy én is megörültem, szakállas képét és hamiskás tekintetét újra láthatván. Mürinára tekintve azonban egymás után többször is összecsippentette a szemét:

- Te bizony lefogytál a fárasztó úton, bereti Mária! - szólította meg Mürinát. - Hajad és szemed színe is megváltozott, orrod pedig kurta lett. Tényleg varázslók lakhatnak Galilea földjén, kezdem már hinni én is, amit mondanak róla!

Szerintem csak ugratásból mondta, hogy bosszantson. Mürina azonban nem vette a gúnyolódást jó néven.

Náthántól el kellett búcsúznunk, és útjára bocsátanunk. Fejét vakarva fogott a velem való elszámolásba. Amíg én betegeskedtem, ő azonközben is dolgozott a szamarakkal Kapernaumban, és most ezt a keresményt is énnekem számolta el, a napszámon kívül egyebet megtartani magának abból sem akarván. Én pedig, hogy kedvére tegyek, elfogadtam az elszámolását.

- Jól szolgáltál, derék Náthán! Megbántani sem akarlak azzal, hogy akaratod ellenére tukmáljam vissza reád a pénzt. Hanem ezt a négy szamarat tartsd meg legalább az én emlékezetemre magadnak!

Vágyakozón nézte Náthán a szamarakat, és gyötrődve ugyan, de azért ezt a javaslatot is visszautasította:

- Nem lehet a tulajdonomban semmi azonfelül, ami a puszta létfenntartásomhoz szükséges. Akkor leszek nyugodt és boldog, ha abból, amit a te szolgálatodban kereshettem, a szegényeknek is kiosztottam a részüket. Ilyen módon gyűjtök a magam számára kincseket az ő országában. Négy szamár azonban a magamfajta számára egész vagyon. Miattuk állandó gondban élnék, és félve, hogy vagy tolvaj viszi el őket, vagy pedig megbetegednek. Eszem a lényegesről a kevésbé lényegesre terelődne általuk, és veszíteném el önmagamat abban a mértékben, ahogy mind erősebben kötődnék a szamaraimhoz.

Szavai megrendítettek, de azért tovább próbálkoztam:

- Fogadd el a szamarakat mégis, Náthán! Bennünket szolgáltak alázatosan a mi jó utunkon, és még a gondolatát sem szenvedhetem annak, hogy idegeneknek adjuk el őket. Sokan vannak úton most Galileából Jeruzsálembe a betakarítás ünnepét megünnepelni, közöttük gyöngék és asszonyok is. Add hát a szamarakat a názáreti Jézus szószólóinak ajándékba. Legjobban a szent férfiak tudják, miképpen lehet a négy szamarat fölhasználni a gyöngék javára, őköztük nem lesz erről vita.

Ez a gondolat tetszett Náthánnak is.

- Engedjük valóban ezeknek a csacsiknak, hogy az övéit szolgálhassák továbbra is! - mondotta megnyugodva. - Így már valóban helyes a döntés!

- Azt kívánod-e, hogy visszatérjek még jelenteni, ha valami fontosat hallok? - kérdezte némi habozás után.

- Nem, Náthán! Nem akarok én sem kémkedni, sem szaglászni olyan dolgok után, amiktől eltanácsoltak! - ráztam a fejem. - Ha a szándék az, hogy még halljak felőlük, hallani fogok úgyis. Tenéked azonban nem kell énvelem törődnöd! Arra legyen gondod inkább, hogy magadnak legyenek kincseid az ő országában!

Így váltunk el egymástól. A levegőt kékesvörösre festette a leszálló nap. Valahogy lehangoltnak éreztem magam annak ellenére, hogy Mürina mellettem volt. Pillantásomat sem volt kedvem a zsidók pompás és nagy hírű templomára emelni; ugyanolyan kísérteties érzés vett rajtam erőt, mint Galileába való indulásomat megelőzően. A város zsúfolásig volt emberekkel, és nem csak Júdeából és Galileából valókkal, most szinte mindenik országból érkeztek, amikben egyáltalán éltek zsidók.

Mindennek ellenére boldog voltam a szír Karanthész emeleti vendégszobájában, ahol egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy az addig a város fölött széjjelterülő roppant erő most már engem ragad meg, és sodor magával, mint szikrát a szél. Két kézzel kapaszkodtam Mürinába, ő pedig a nyakamat ölelte át. Ekként ültünk a sötétedő szobában egymás mellett. Nem voltam már egyedül, és nem is akartam egyedül lenni.

Hamarosan a szír Karanthész jött, és hozott egy meggyújtott lámpát, de amikor meglátott így egymás mellett bennünket, hangját lehalkította, lábujjhegyen mozgott, és még fecsegni sem kezdett szokása szerint, amire pedig bizonyára kedve lett volna. Kívánunk-e ennivalót, tudakolta, amire csak fejünkkel intettünk nemet, én magam egyenesen úgy érezvén, egyetlen falat sem csúszna le a torkomon ebben a lelkiállapotomban. Ezúttal Karanthész sem erősködött, hitt nekünk.

Leguggolt a padlóra elénk, és onnan lentről nézett föl reánk; nézésében azonban nem volt gúny, hanem inkább aggodalom és tisztelet.

- Mi van veled, uram, Marcus? Mi történt? - kérdezte alázatosan. - Mi az, ami bánt benneteket? Szívem fáj, ha reátok nézek! Mintha vihar készülődne, pedig az ég csillagos. És amikor a szobába léptem, fényt láttam sugárzani az arcotokról.

Nem tudtam neki válaszolni, Mürina sem válaszolt. Fölállott hát, és fejét lehajtva kióvakodott a szobánkból.

Ezen az éjszakán együtt aludtunk. Sokszor ébredtem föl közben, de mert Mürinát érezhettem magam mellett mindig, nem féltem. Alvásomból is arra véltem fölérezni, hogy az arcomat simogatja, és tudtam, ő is biztonságban érzi magát mellettem, és nem fél.

Másnap volt a zsidók sabbatja. Láthattuk, amint nagy csapatokban iparkodtak a templomukba, mi azonban ki sem mozdultunk szobánkból, pedig mehettünk volna, minket a sabbat-törvény nem kötött. Egyikünk sem érzett azonban vágyat kimozdulni. Ritkán szóltunk egymáshoz, akkor is inkább azért, hogy egymás hangját hallhassuk. Mürina mesélt a gyermekkoráról, és egymás nevét mondogattuk, mivel a nevem Mürina által kedvessé lett számomra ugyanúgy, ahogy Mürina is örült nevének, amikor én mondtam azt fennhangon.

Így kezdtünk összenőni, összeszokni egymással ezen a csöndes napon, s így kezdtük el a közös életet is Jeruzsálemben. Nagy kényelem volt ez a számomra, akinek igen nehéz lett volna az életét egyedül folytatnia, noha még azt sem értettem teljesen, mily nagy ajándékot kaptam az ismeretlen halásztól, aki Mürinát megtalálni a tibériási színházba küldött. Egyetlen rossz szót sem mondottunk egymásnak aznap. Este is kettesben vacsoráztunk, és másnap hajnalban együtt ébredtünk föl a zsidók pünkösdjére.

Rajtam azonban, nyomban ébredésemet követően, nyugtalanító érzés vett erőt, és késztetett a szobámban járkálni föl és alá. Ami azonban ennél rosszabb, már megint reszketett minden tagom, és - noha forró nap ígérkezett - dideregtem is. Akkor sem tudtam megnyugodni, amikor Mürina megsimogatta homlokomat, s még én tettem neki szemrehányást:

- Miért jöttünk mi tulajdonképpen Jeruzsálembe, és mi tennivalónk van itt nekünk? Nem a mi városunk ez, hanem az övék, és az ünnep sem a mi ünnepünk, hanem az övéké!

- Ily rövid a türelmed? - korholt szelíden Mürina. - Idegen létedre te szólíttattál el föltámadását tanúsítani. Annak tanúsítására már nincs türelmed, hogy a tanítványoknak tett ígéretét miképpen tölti be? Ők akár tizenkét esztendőt is készek várni reá, te pedig egyetlen napi várakozásba belefáradsz!?

- Én nem tudom, mit ígértek nekik, és nincs hozzá közöm! - mondtam türelmetlenül. - Köszönöm, amit kaptam, énnekem elegendő az is, amíg élek. Miért kérnék még többet, amikor máris átélhettem olyat, amiért királyok és fejedelmek irigykedhetnek rám!

- Ha egyszer ebben a városban feszítették őt meg, itt szenvedett és halt meg, és itt támadt föl a sírjából - csökönyösködött Mürina -, nekem bizony ér ez a város annyit, hogy akár tizenkét esztendeig is várakozzam benne!

Zaklatottságomban alig tudtam egy helyben maradni, és az eszem már azon járt, hogy az Antonius-várba menjek-e Adenabar századossal találkozni, cirénéi Simont keressem-e föl, vagy esetleg a bölcs Nikodémust.

- Ebből a szűk szobából menjünk ki legalább! - indítványoztam végül is. - Jó volna elmennem a bankáromhoz, Arisztainoszhoz és átnézni számadásait! Most bizonyára odahaza van, az ilyen ünnep őneki is nagy nap!

Mürinának nem volt ellenvetése. Kimentünk, de mikor a szűk utcából nyíltabb helyre értünk, szorongásom még fokozódott; úgy éreztem, a mellemet veti szét, s bordáim szinte szétpattantak. Meg kellett állnom, hogy Mürina kezében megkapaszkodva kifújhassam magam.

Fölnéztem az égboltra, az ég azonban nyugodt volt, csak valami egészen finom, füstszerű réteg takarta, ami a nap fényét vörösesre színezte. Jele sem látszott viharnak, és a hőség sem volt semmivel sem nagyobb, mint ahogy ilyenkor, aratás után szokott. Nyomottságomat és nyugtalanságomat nem tudtam megmagyarázni semmivel.

Fegyelmeztem magam, amennyire tudtam, és Mürinát - hogy kedvére tegyek - fölvittem a templomba, a pogányok udvarába és a csarnokba, ahol már akkor - azaz egészen korán reggel - nagyban ment az üzletkötés és a pénzváltás. Először odabent sétálgattunk kéz a kézben, majd kimentünk, és hogy a nagyméretű korinthoszi bronzkaput is megmutathassam Mürinának, amit a zsidók a világ egyik csodájának tartanak, elsétáltunk a templom keleti oldalához. Ott azonban már érződött a Kidron felől a szennyvíz bűze, pedig a Kidron-völgy a húsvéti ünnepeket követően, amikor én jártam arra, még szennyezetlen volt. Visszafordultunk hát, és elindultunk Arisztainosz háza felé.

Alig értünk a fórumra, amikor erős szélzúgásra emlékeztető, különös hangot hallottunk a felsőváros irányából. Olyan erős hang volt, hogy mindenki más is a felsőváros felé fordult, és kutatta kíváncsian, mi lehet az. Azonban sem forgószél nem látszott, sem felhő. Arrafelé mutogattak mégis néhányan, és állították, hogy villám csapott a felsővárosra, és azt a villámcsapást ők látták is. Dörgést azonban nem lehetett hallani. A rendkívül szokatlan, inkább természetfölöttinek tűnő hang nekem azt a házat juttatta az eszembe hirtelen, amelynek a felső szobájában jártam egyszer. Megragadtam Mürinát, és vontam őt magammal odafelé. A kíváncsiságtól űzetve mások is iparkodtak arra, mivel a különös hang abból az irányból hallatszott.

A régi városfal kapujánál már teljes volt a csődület. Az emberek egymást taszigálták izgatottan, hogy minél gyorsabban továbbjuthassanak. Közben egymás között találgatták sokféle nyelven - ki-ki a maga nyelvén -, mi történhetett vajon. Voltak, akik azt kiabálták, egy ház omlott össze a felsővárosban, mások azonban azt állították, földrengés hangja ez.

A nagy épület azonban, szerencsére, sértetlenül állott a helyén, magasba szökő falai között őrizvén titkait. Százszámra voltak emberek az épület körül máris, és még érkeztek egyre többen. Fokozódott a tolongás. A ház nyitott kapujából a názáreti Jézus tanítványait láthattam éppen kilépni és elindulni meg-megtántoruló lábakkal, csillogó szemmel, s kipirulva és mámorittasan az emberek közé, hol ezt, hol pedig amazt szólítva meg közben az ott állók közül, akik ijedten csináltak számukra helyet.

Hallani lehetett, amint a tanítványok hangosan és erősen beszélnek kivel-kivel a maga saját nyelvén, ami olyan nagy kíváncsiságot ébresztett, hogy a hozzájuk közelebb állók csitítani kezdték a távolabb lévőket. Lassan, lassan el is csöndesedtek az emberek, és csak a mámorittas és elragadtatott állapotban lévő tanítványok különféle nyelveken mondott szavai visszhangoztak az épület környékén.

Egyikőjük, akinek a nevét sem tudtam, eljutott mihozzánk. Emberfölötti elragadtatottságot tükröző arcából erő áradt, és egy lángnyelvecskét is láttam a feje fölött libegni. Énhozzám latinul szólott, egyenesen a szemembe nézve, mégis olyan elragadtatottságban, amiben aligha is láthatott, s amelyben a szeme az országra tapadt inkább, mint reám. De világosan latinul beszélt, mégpedig olyan gyorsan, hogy sem követni, sem megérteni nem tudtam, amit mondott. Éntőlem Mürinához fordult, és görögre váltott át, de továbbra is kiáltva és oly gyorsan beszélt, mint akiből ellenállhatatlan erő löki s húzza az egymás sarkára taposó szavakat, követni tehát a Mürinának mondottakat sem lehetett. Föl nem foghatom, hogy ez a napégette, szikár, tanulatlan falusi hogyan volt képes latinul s görögül ilyen gyorsan és könnyedén beszélni.

Amikor ellépett mellőlünk, ereje úgy sodort bennünket félre az útjából, mintha csak falevelek lettünk volna a szélben. Az erő csinált számára utat oda, ahol megállott megint, hogy másokat szólítson meg, és beszéljen velük olyan nyelveken, amiket még soha nem is hallottam. Ugyanígy jöttek-mentek a többi tanítványok is, az embertömeg pedig örvénylett körülöttük. Elamiták és médek, arabok és krétaiak, és az idegen országokból érkezett jámbor zsidók karjukat döbbenten az ég felé emelve kezdték egymástól kérdezgetni, honnan és hogyan tudhatnak a műveletlen galileaiak a maga nyelvén beszélni mindenkivel. Arra az emberek azért ráéreztek, hogy az izgalmi állapotban lévő tanítványok Isten nagy tetteit magyarázták kinek-kinek a maga nyelvén, és azt csak azért nem értették, mivel ennyire gyorsan beszéltek.

- Nem a maguk erejéből beszélnek - mondottam Mürinának. - A lélek szól belőlük!

Az embercsoport már ezrekre gyarapodott. Az utolsókul érkezettek egymással vitatkoztak lelkesen, és egymástól kérdezgették, mit jelenthet mindez. Gúnyolódok is akadtak a csoportban természetesen, akik az egészen nevettek, és azt állították, hogy a galileaiak már éhgyomorra annyi édes bort vedeltek, amitől még mindig pityókosok. A csúfolódók is helyet adtak a tanítványoknak, de ők se tudták volna megmondani, miféle erő az, ami őket is elsöpri a nyelveken szóló tanítványok útjából.

A tanítványok ugyanis - anélkül, hogy az erő bennük megfogyatkozott volna - még mindig nyelveken szólottak. Engem azonban újabb gyöngeség fogott el, imbolyogni kezdett körülöttem minden, és hogy a lábamon megállhassak, Mürinába kellett belekapaszkodnom. Meglátva sápadt arcom és verítékező homlokom, azonnal az árnyékos udvarra vezetett, ahonnan az ámuló szolgálókon kívül egy egész asszonycsapat nézelődött kifelé; mégsem szólt reánk senki. Mürina rám parancsolt, feküdjek a fa árnyékába, s fejem az ölébe vonta. A roppant megrázkódtatás következtében bizonyára elvesztettem eszméletemet, mert amikor fölébredtem, azt sem tudtam, hol vagyok, és mennyi ideig lehettem magamonkívül.

Tagjaim hidegek voltak, egyébként azonban megnyugodtam, mintha kipihentem volna az eszméletvesztéssel minden bajomat. Továbbra is Mürina ölében pihentetve fejemet, szétnéztem magam körül. A földön guggoló asszonyok között Máriát, Lázár nővérét, s magdalai Máriát láthattam, de fölismertem Jézus anyját is. Arcukról olyan megigézettség és tisztaság sugárzott, hogy egy pillanatra nem egyszerű földi halandóknak, de asszonyi alakot öltött angyaloknak láttam őket.

Fejemet a kapu és a hangosan morajló emberek tömege felé fordítottam, és Simon Pétert pillantottam meg a köréje gyülekezett tanítványok csoportjában, amint bátor és nyugodt hangon kezdett beszélni a jelenlévőkhöz. Beszédében már nyoma sem volt az iménti elragadtatottságnak, most már a maga galileai nyelvjárásában beszélt, beszédében a prófétákra is hivatkozva. Szólott a názáreti Jézusról és föltámadásáról, hogy miként ébresztette föl őt az Isten, és végül az ígéretről, ami szerint az Atya reájuk fogja árasztani a szentlelket, s amelynek megtörténtét a nép most saját szemével láthatta, és saját fülével hallhatta. Ő azonban csak úgy beszélt, mint zsidó a zsidókhoz. Csalódva fordultam el tőle, és a szent asszonyokra vetettem kérő tekintetet.

Magdalai Mária szánt meg, és üdvözölt nevemen szólítva és a helyéről fölemelkedve, hogy a többieknek megmutassa, ő ismer és nem tagad meg engem. Tikkadt hangon tudakoltam tőle, mi történt. Magdalai Mária mellém telepedett a földre, s kezemet kezébe véve fogott a történtek előadásába:

- Most is a felső szobában voltak mind a tizenegyen, és még egy bizonyos Mátyás, akit ők választottak tizenkettedikül maguk közé. Egyszerre csak - mintha forgószél kerekedett volna - roppant zúgás támadt odaföntről az égből, s töltötte be a szobát, amelyben voltak, és ugyanakkor tüzes lángnyelvek ereszkedtek reájuk. Ilyenképpen töltötte be a szentlélek őket, és kezdtek nyelveken szólni úgy, amiként azt hallhattad te is.

- Ezt ígérte nekik a názáreti Jézus? És ennek az ígéretnek a betöltésére várakoztak? - kérdeztem.

- Magad hallhattad, Péter már kerülgetés nélkül nevezte őt az egész nép füle hallatára Krisztusnak - válaszolta magdalai Mária -, miközben a többi tizenegy ott állott mellette félelem nélkül. Honnét jöhetett volna ez a bátorság és erő máshonnan, mint a lélektől?

- De csak Izráel népéhez beszélt most is! - panaszoltam, mint a gyermek, akitől elvették az ajándékot.

- Halld, Izráel, és tudd - mondotta Péter ugyanakkor, zsidóként szólva a zsidókhoz továbbra is -, hogy Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, maga Isten tette a mi urunkká és Krisztusunkká.

- Azonnal megkövezik, ha ilyeneket mond! - kiáltottam föl, magamról el is feledkezvén a miatta való aggodalomban.

Mégsem történt semmi efféle. Ellenkezőleg: a tömeg csendben maradt és mozdulatlanul, mintha a Péter mondotta vád az emberek szívéig hatolt volna. Tétova kérdezősködést lehetett hallani az emberek között:

- Mit kellene tennünk, emberek, testvérek?!

- Javuljatok meg - kiáltotta messzire szárnyaló, hatalmas hangján Péter -, s vegyétek föl a keresztséget Jézus Krisztus nevében, hogy bűneitekre bocsánatot nyervén a szentlélek ajándékát is megkaphassátok! Tinéktek, a ti gyermekeiteknek és a távolba szétszóródott zsidó atyánkfiainak adatott ez az ígéret, titeket hív az Úr, a mi Istenünk.

Ilyen módon leplezte le az ország titkát és értette meg velem, hogy a lélek ereje alatt sem irgalmaz nekem, és csak a zsidókat hívja, csak az övékének és a szétszóratottságban élő, de azért a törvényeket megtartó és az Izráel Istenét szolgáló körülmetélteknek hirdeti az ígéretét. Ekként semmisült meg az én végső reményem, hogy közösségükbe még valaha bejuthatnék. Azt azonban, hogy a názáreti Jézusról és föltámadásáról tudomásom van, Péter sem tagadhatja meg tőlem.

- Péter lassú és önfejű ember, de hite sziklaszilárd, és bizonyosan felnő majd feladataihoz is - vigasztalt magdalai Mária a bánatomat látva. - Most ugyan éppen a világvégének az elközelítéséről beszélt, Joel prófétára hivatkozva, holott az Olajfák hegyén éppen Jézus figyelmeztette őket, amikor együtt volt velük, hogy az időt s a percet, amit az Úr jelölt ki a maga hatalmával, nem az ő dolguk tudni. Jézus ugyanis a negyven nap letelte előtt is megjelent nekik az Olajfák hegyén, és innen is tűnt el azután egy felhőben előlük, s beszélt az országról, amiből ők akkor is valami olyasfélét értettek, hogy az országot Jézus még a negyven nap letelte előtt maga fogja Izráelnek és nekik megépíteni. Ne veszítsd el hát reményeidet, Marcus!

Mindez új volt számomra, és figyelmesen hallgattam.

- Hát már nem is titkolják az asszonyok elöl, ami történik velük? - kérdeztem. - És azt elmondották-e, miféle felhő ragadta el Jézust?

- Most már nem titkolnak semmit - mondotta magdalai Mária elégedetten. - A hús és vér titkát a kenyérben és a borban, a hegyen magyarázták el, amikor csak százhúsz hívük volt. A negyvenedik napon Jézus a Betánia közelében lévő Olajfák hegyére vezette őket, és rájuk parancsolt, hogy maradjanak Jeruzsálemben, s várják az ígéret betöltését. János vízzel keresztelt, mondotta, titeket azonban nemsokára szentlélekkel keresztelnek meg. Ez történt meg a mai napon, s ennek az ereje látszik rajtuk és bennük. Ebből értették meg, hogy többször már nem fog megmutatkozni előttük sem. Nem szándékozom vitatkozni velük, de bizony mosolyognom kell, amikor csak most próbálnak szavakká formálni olyasmiket, amiket az én szívem már az ő életében is bizonyosan tudott.

Amíg így beszélt, addig én az udvar fáit, az ezüstösen csillogó leveleket, a felső szobához vezető lépcsőt, s a vaskos és nehéz faajtót nézegettem, hogy a látottakat magamba véssem, és ne felejtsem el soha. Az iménti erőtlenség következtében szelíd lettem ismét és alázatos, és úgy gondoltam, énnekem az is elegendő, hogy a helyet, ahol az ország valósággá lett, megláthattam.

- Énnekem el kell mennem, nehogy veszekedést szítsak a jámbor férfiak között - mondtam, még mindig reszketve a gyöngeségtől. - Engem az erő eldöntött, és ezt ők annak jelének tekintették bizonyára, hogy az ország kapujából visszautasíttattam.

Szerettem volna azonban magdalai Máriát megáldani, s a jóságát megköszönni legalább, de erre kevésnek éreztem magam. Jószándékomat arcomról olvashatta le:

- El ne feledd - vigasztalt kedvesen -, hogy egyet máris elsegítettél elébe Izráel tévelygői közül. Bereti Mária azóta szerencsésen megtartotta menyegzőjét, és már haza is tértek új otthonukba. Nem hiszem, hogy a tanítványok közt akadt volna csak egy is, aki ennyit tegyen érette! Azután ott van az asszonyok között Susanna, aki szintén áld téged a hozzá való jóságodért! Tudd hát, hogy bárhová kerülj, vannak közöttünk néhányan, akik, noha idegen vagy, titokban azért imádkoznak érted.

- Nem, nem! Énnekem minden cselekedetem önző és tisztátalan - ellenkeztem. - Nem hiszem, hogy volna egyetlen is, amit érdememnek lehetne tekinteni. Ami jó van bennem, csak annyi, hogy Jézust Krisztusnak, azaz Isten fiának hiszem és vallom. Ez sem az én érdemem, hiszen mindezt a saját két szememmel láttam, és az tanúsította számomra!

- Marcusnak valóban nincs más érdeme, mint a gyöngesége - szólalt meg Mürina. - Ez azonban egyszer még erővé változik benne, amikor mindent az ország tölt be majd! Addig pedig én vagyok az ő vigasza, mivel én soha életemben nem fogok megszomjazni. Bennem van forrása az eleven víznek, és abból neki is jut annyi, hogy ő se szomjazzék!

Új szemmel néztem Mürinára, szemem azonban - nyilván testi gyöngeségem miatt - becsapott. Mintha egy fényes angyalt láttam volna a helyén, nem halandó embernek hittem őt, de az én testbe öltözött védőszellememnek, akit azért küldtek mellém, hogy le ne tévedjek az útról. Annál inkább különösnek tűnt ez, mivel már Joppéba jövet találkoztam vele a hajón, tehát jól ismertem a múltját.

Keze, amellyel a hónom alá nyúlt, hogy az udvarról a nyugtalanul zsongó emberek közé visszavezessen, mindenesetre emberi kéz volt. Odakint sokan kérdezősködtek tanácstalanul, mit kellene tenni, és sokan szaggatták meg ruháikat a bűnvallás jeleként. Számuk oly nagy volt, hogy a tizenkettő - Péterrel élükön - elindult velük a városból ki a tóhoz, hogy Jézus Krisztus nevében megkereszteljék mindazokat, akik megtérnek, és bűnbocsánatot kívánnak nyerni. Mürina, bár aggodalmaskodva, de azért hajlandó volt a nyomukban vezetni, hogy az eseményeket továbbra is figyelemmel kísérhessem.

Tanúsíthatom, mivel saját szememmel láttam, hogy a tizenkettő miképpen keresztelte meg a tóban mind ama izráeli férfiakat, akik ezt maguk is akarták, s miképpen helyezte azok fejére kezét, egyfelől bűnbocsánatot adván számukra ezzel, másfelől pedig lelket a bennük lévő lélekből. Asszonyokat is kereszteltek. Minél többnek juttattak a lélekből, annál érezhetőbb lett az emberek között az öröm, és annál többen iparkodtak hozzájuk jutni, és elnyerni a keresztséget. A férfiak egymást ölelgetve énekelték Izráel öröménekeit. Megint mások nyelveken szóltak, és szemüket kifordítva, vöröslő arcukon az elragadtatottság kifejezésével, ütemesen dobogtak. Így folyt ez egészen estig, ameddig is - amint ezt utólag hallottam - háromezer embert kereszteltek meg.

Akadályokat egyetlen zsidó elé sem gördítettek, a gazdagokat ugyanúgy elfogadták, mint a szegényeket, vagy a bénákat és a koldusokat, de még a rabszolgákat is, semmiféle különbséget sem tévén köztük. Erejük sem apadt el, jutott belőle elegendő mindenkinek. Én mégis elszomorodva indultam haza alkonyattájt. Mily könnyen kapnak bűnbocsánatot most azok is - gondoltam -, akik még nem olyan régen "feszítsd meg"-et kiáltozva követelték Krisztus keresztre feszítését Pilátus előtt, mert bizony jó néhány ilyen akadt a rémült, bűnbánó zsidók között.

Még talán én is elvegyülhettem volna közöttük a lelkesültség e napján. De hát nem akartam rászedni a szószólókat, és különben is, egy csupán tévedésből történt keresztelésnek értéke sem lett volna számomra! Meg azután valószínűleg úgyis fölismerte volna a rómait a bennük munkálkodó lélek, és visszautasítottak volna bizonyára! Ezt persze, nem tudhatom biztosan, mivel meg sem kívántam próbálkozni a csalással.

Másnap is összetörtnek éreztem magam; de Mürinát, ahogy engem ápolgatva járkált Karanthész vendégszobájában le s föl, még mindig angyalnak láttam. Egyszerre belém hasított a felismerés, hogy valami történhetett bennem, amíg az udvaron hevertem eszméletlenül. Valahogy átlátszóbb és egyszerűbb lettem, mint voltam, és hiábavalóságokra sem gondolok annyit, mint azelőtt.

Szíriái házigazdám egy napon bekopogott hozzánk.

- Még nem is beszéltél semmit Galileáról! - kezdte. - Mért szótlanodtál el mostanában ennyire? Hát arról hallottál-e, hogy a városban is történtek ahhoz a keresztre feszített názáretihez fűződő csodák, akinek a dolgait mindig oly nagy figyelemmel kísérted? A tanítványai visszajöttek, és kijelentették, ők kapták meg tanítójuk varázserejét. Meg is vadították az embereket teljesen, úgyhogy a szülők a gyermekeiket és a gyermekek a szüleiket hagyták el azért, hogy őhozzájuk csatlakozhassanak. Félelmetes erejű varázslók lehetnek valóban, mivel sokukat arra is rávették, hogy mondjanak le vagyonukról. Azóta aztán a templom előcsarnokában jártatják a szájukat, a tanácstól sem félvén, minden vagyonukat közösen kezelik, s a hívek hajlékában sűrűn tartanak titkos szertartásokat. Olyan tiszteletre méltó zsidók is megkapták ezt a názáreti fertőzést, és ismerik el Izráel királyául őt, akikről el sem lehetett volna képzelni.

Nem válaszoltam Karanthésznek, nem vagyok én tanítómestere. Van módja rá, menjen el meghallgatni a tizenkettőt! Hogy nem kapott választ, elkedvetlenedett, de azért tovább faggatott:

- Mi történt veled, és mi a szándékod tulajdonképpen, hogy csak heverészel naphosszat?

- Lehet, hogy követni fogom a tanácsodat - mosolyogtam szomorkásan -, és házat építtetek meg fákat ültetek. Az is van olyan jó tanács, mint a türelmes és a kitartó várakozásra való biztatás. Arra kell csak nagyon vigyáznom - tettem hozzá sóhajtva -, hogy a szívem semmihez se kötődjék túlságosan, ne szeressek meg semmit annyira, hogy ha a szükség úgy hozza, lemondani kész ne legyek róla.

- Úgyis itt kell hagynunk egyszer mindent - sóhajtott föl Karanthész -, amikor az a nap elérkezik, az azonban távol legyen még mindkettőnktől.

- Igaz, hogy a galileai varázslók a halhatatlanság varázsszerét is a birtokukban tartják? - kérdezte némi tűnődés után.

Erre sem mertem válaszolni sem ezt, sem azt. Van alkalma egyenesen a názáreti Jézus híveitől kérni felvilágosítást.

- Megváltoztál, római Marcus! - tápászkodott föl Karanthész. - Nem olyan vagy már, mint amikor Galileába indultál. Jobb vagy-e vagy komiszabb, mint voltál, azt nem tudom. Azt azonban igen, hogy a Galileából hozott Mürina csöndes szavú leány, kinek a közelében lenni is nagyon jó. Amióta itt van, jobban megy a bolt, és a feleségem sem ver a papucsával egész nap, mint ezelőtt. Tulajdonképpen nem is volna csúnya, ha egy cseppet kigömbölyödne.

Nevetnem kellett, de azért megdorgáltam szavaiért.

- Te csak ne törődj a Mürina gömbölyödésével és fogyásával! Énszerintem egyébként is úgy szép, ahogy van, énnekem pedig ősz hajjal és fogatlanul is szép lesz, ha addig találnánk élni.

Karanthész jókedvűen távozott, miután engem is sikerült jókedvre hangolnia. Mürina egyébként valóban naponta szépült a szememben. Abbahagyván a vándorló életet, a rendszeres étkezéstől lassan és észrevétlenül egészen kiteljesedett, már arca sem volt olyan keskeny, mint azelőtt. Amint rágondoltam, gyöngédség ébredt bennem, és jókedvre derültem, ami azt mutatta, hogy mégsem angyal ő, de velem egyszabású emberi lény, mégpedig asszony.

Mürina épp a templomba ment, amelynek előcsarnokában a tizenkettőből kettő vagy három tanította mindennap a megkeresztelkedetteket és a kíváncsiakat, hirdette a föltámadást, és tett Jézusról bizonyságot mint Krisztusról. Kissé erőre kapva én is felöltöztem, s a hajamat rendbe hozva, hogy a Jeruzsálemből való elutazásunkra előkészüljek, Arisztainoszhoz, a bankárhoz indultam. Arisztainosz rendkívül szívélyesen fogadott, és nyomban élénk beszélgetést kezdett velem:

- Láthatólag használt neked a fürdőzés! Nem vagy olyan nyugtalan, mint előtte. És római módon öltözöl ismét! Ez a helyes! Figyelmeztetlek azonban, hogy ha még nem hallottad volna, a galileaiak visszatértek a városba, és meglehetős kavarodást okoznak. Nyíltan hirdetik, amit persze gondolkodó ember el sem hihet, a názáreti Jézus föltámadását. Az írásokat a maguk kényére-kedvére meghamisítva, Messiásnak nevezik őt, és azt állítják, hogy a bűnbocsánat nyújtására közvetlenül és egyenesen Jézustól kaptak hatalmat. Az írásokban mint sadduceus, magam is hiszek, a szájhagyományokban és a farizeusok lehetetlennél lehetetlenebb törvénymagyarázataiban azonban nem. A föltámadásról való beszéd pedig, amire a farizeusok is hajlanak kissé, teljes értelmetlenség. Mégis minket, zsidókat szoktak a vallási dolgainkban türelmetlenséggel vádolni, holott ez is csak a türelmünket mutatja, hogy különféle szektákat engedünk egymással versengeni. A názáreti Jézust sem feszítették volna keresztre soha, ha nem gyalázza az Istent. Az istengyalázás az egyetlen, amit nem tűrünk. Most mintha valami újabb széthúzás volna közöttünk az ő neve alatt kialakulóban. Az, hogy ennek terjedését megengedjük-e vagy se, majd még kiderül. Embereket keresztelnek, amit mások is megtettek ezelőtt, emiatt hát nincs okunk a rosszallásra. Azután betegeket gyógyítanak, mint mondják, és ahogy a tanítójuk gyógyított; de hiszen őt sem emiatt üldözték, még azt is csak a farizeusok kifogásolták, hogy sabbatkor is gyógyított. Tanaik között a legveszedelmesebb az, hogy a javak közösségét hirdetik. Értelmesnek látszó emberek képesek a földjüket eladni, és a pénzt, amit kapnak érte, a tanítványoknak adják, akik meg a hívek között osztják szét azok szükségletei szerint. Ez a tanítás nem egyéb, mint a tizedfizetés kijátszása, és igen körmönfont eszköz az adózási kötelezettségek megzavarására. Ennek következtében ugyanis sem gazdagok, sem szegények nincsenek közöttük. A vezetőink gondban vannak emiatt, mivel úgy hitték, hogy a názáreti keresztre feszítésével sikerült lecsillapítani mindent. De nem akarunk mi üldözni senkit. Azt azonban, hogy a galileaiak bátorsága honnan ered, egyáltalán nem értjük. Talán megtudták, hogy Pontius Pilátus sem engedi üldözni őket. Ezt, ha csak kerülő úton is, de tudomására hozta a nagy tanácsnak. Ez a római politikában a legbántóbb! Nem sértelek az őszinte szavakkal, ugye, de te úgyis ismered a szokásainkat, és barátok vagyunk! A procurator most valóban moshatja a kezét, és gúnyolhat bennünket: íme, magatok is láthatjátok, a mostani rosszabb, mint az előző! A hiszékeny nép pedig a galileaiaknak fogja a pártját, tehát a népre való tekintettel sem helyes őket üldözni! Még buzgóbban hinnének a galileai halászok légből kapott meséiben!

Lélegzetet is alig véve fújta el nekem egy szuszra mindezt. Én sem állhattam azonban szó nélkül:

- Úgy veszem észre, te sokkal izgatottabb vagy a názáreti Jézus miatt, mint én voltam. Nyugodj meg, Arisztainosz, és emlékezz az írásokra! Ha a galileaiak szándéka embertől való, úgyis összeomlik az egész magától. Ha meg Istentől való, sem te, sem én, sem a nagy tanács, de az egész világ sem tudhatja elnyomni!

Arisztainosz először levegőért kapkodott izgalmában, aztán elnevette magát, s megadóan tárta szét a karját:

- Te, római, tanítasz engem az írások értelmezésére? - kérdezte. - Még sincs igazságod, az efféle tanulatlan halászok akarata nem lehet Istentől való! Mert, ha ez így van, akkor már élni sem érdemes, és a templom is összeomlik! Persze hogy dugába dől a szándékuk! Voltak előttük is, akik fölkeltek, és bizonygatták, hogy valakik, s azután letűntek. Tanulatlan emberek nem sokáig képesek prófétálni úgy, hogy a saját szavaik gúzsba ne kössék őket, és ne zuhanjanak a maguk ásta vermekbe.

Magát ekképpen megnyugtatva, az én ügyeimről kezdett érdeklődni előzékenyen, elővétette számláimat az írnokával, hogy elszámoljon mindazon ügyletekről, amik az ő hasznát is jelentették. Én közben a tibériási megbízottját dicsértem, milyen készségesen és ügyesen intézte a dolgokat, amire ő ujjai között vékony levéltekercset sodorgatva, elégedetten bólogatott.

- Ezt meg már majdnem elfelejtettem - nyújtotta nekem a tekercset. - Az alexandriai bankárodhoz adták le, ő küldte ide, hogy én adjam át. Nem tudtam, meddig maradsz Tibériás-fürdőben, azért nem küldtem utánad, meg féltem is, hogy elkallódik az úton.

Félelemtől dermedtem téptem föl a pecsétet, és göngyölgettem ki a rövid levelet. Első pillantásra megismertem Tullia nyugtalan és elkapkodott betűit, ugyanis saját kezűleg írt.

"Tullia köszönti a csélcsap Marcus Mezentiust!

Egyetlen férfi esküjében sem lehet megbízni, ugye? Nincs már hűség? Nem arra esküdtél te is, hogy Alexandriában vársz, míg dolgaimat Rómában elintézem, és teljesen a tiéd lehetek? Amikor elmentél, Róma sem volt már Róma nekem; okos intézkedésekkel sikerült csak helyzetemet megszilárdítani. És amikor a tengeri hajózástól betegen és erőtlenül megérkezem Alexandriába, mit kellett hallanom? Ígéretedet megszegve továbbutaztál a zsidók Jeruzsálemébe! Azonnal gyere hozzám, amint ezt megkaptad! A kikötő melletti Daphne fogadóban vagyok megszállva. Várom a viszontlátást, de nem várok a végtelenségig! Itt is vannak barátaim! De ha továbbra is a zsidók filozófiáját kívánod tanulmányozni, ahogy azt nekem mondották, üzend meg gyorsan, és akkor én megyek oda Jeruzsálembe. Majd én elhomályosítom a zsidók bölcsességét a fejedben egykettőre! Gyere gyorsan, ahogy csak tudsz! Türelmetlen vagyok. Elégek a várakozásban!"

Testembe hasított minden szava. Hogy a nyelvemen egyáltalán úrrá lehessek, még egyszer elolvastam a levelét, majd reszkető hangon kérdeztem:

- Mióta vár a levél?

- Két hete talán - számolgatta Arisztainosz ujjain az időt. - Igazán nem gondoltam, hogy ilyen sokáig időzöl Tibériásban, megbocsáss!

Visszasodortam a levelet, és eldugtam az ingem alá.

- Hagyd az elszámolást! - legyintettem. - Nem tudok most számolni!

Vad rémülettel és sietős lépésekkel indultam Arisztainosztól Karanthész vendégszobája felé, a menedékembe, körültekinteni sem mervén magam körül. Tullia levele a legérzékenyebb pontomon érintett nem várt fájdalommal, s épp akkor, amikor már azt hittem, végleg megnyugodtam.

Mürina, szerencsére, még nem volt otthon. Belém is villant egy pillanatra az a gondolat, hogy az erszényemet itt hagyom számára Karanthésznél, én pedig nyílegyenesen elmenekülök innen Alexandriába, hogy csak még egyszer az ölembe kaphassam Tulliát! Levelét simogattam, mert annak is mindenik ideges és elkapkodott betűjében őt éreztem, és az egész testem lángolt, ahogy rágondoltam.

Ugyanakkor azonban arra is képes voltam, hogy hidegen ítéljem meg. Jellemző módon már első mondatával énrám támad, és nekem tesz szemrehányást, aki egy éven át türelmesen vártam őt Alexandriában, anélkül, hogy életjelt adott volna. És azon vajon mit ért, hogy helyzetét sikerült megszilárdítania? Bizonyára a válását és az új házasságát. Egyetlen szavát sem lehet elhinni! Bezzeg alexandriai barátai betegen és a tengeri utazástól elgyötörten is eszébe jutottak! Kinek az ölében találnám vajon, ha odautaznék?! Tullia bizony sok közül választhat, én csak egyetlen röpke szeszélye vagyok! Abban legalábbis bizonyos lehetek, hogy Alexandriába sem csak énmiattam utazott, más oka is volt rá!

Előző életem élvhajhászása és üressége Tulliában testesült meg. Én is szabadon választhatok. De ha Tulliát választanám, az ország kereséséről lemondanék egyszer és mindenkorra. Én is tudom, ugyanúgy, mint ő, hogy kíméletlenül kiverne a fejemből minden gondolatot, ha visszatérnék hozzá az élvezetek sírvermébe. Nagyon haragudtam magamra és gyöngeségemre, hogy ilyesmikre gondolok, nem is tudom, haragudtam-e magamra ennyire valaha. Nem azért, amiért még mindig vágyakozom rá, hanem azért, hogy képes voltam egyáltalán bizonytalankodni kettejük között, és gondolni rá, hogy visszatérjek hozzá - játékszeréül! Ez alázott meg a legmélyebben. Ha szilárdság volna bennem, nem haboztam volna egyetlen pillanatra sem! Azok után, amiket átéltem, tapasztaltam és láttam a magam szemével, választásomnak is magától értetődőnek kellett volna lennie: el Tulliától, és el mindentől, ami a múlt! Én azonban ennyire gyönge voltam, és mint a nádszál inogtam az emlékezés forró szelében, mindenféle kísértésre fogékonyan.

Verítékes homlokkal és magamat gyűlölve lázadtam a kísértés ellen. És mert nem akartam, hogy a názáreti Jézus lássa szörnyű szégyenemet, arcomat eltakarva kezdtem imádkozni:

- Ne vígy engem a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! A te országodért kérlek! - mondottam, mivel nem tudtam mást tenni.

Kapucsikordulást hallottam, és Mürina lépteit, aki tárt karokkal sietett a szobámba, mint aki nagy újságot hoz:

- Péter és János...! - kiáltotta. - Péter és János... - de mikor az arcomat meglátta, kezei egyszerre lehullottak, és arca, amiről a ragyogás lefoszlott, elcsúnyult.

- Ne beszélj ezekről az emberekről nekem! - tiltakoztam elkeseredve. - Hallani sem akarok róluk!

Mürina egy kis habozás után közelebb lépett ugyan hozzám, megölelni azonban nem mert. Nem is akartam, hogy megérintsen, még el is léptem előle, és hátamat a falnak vetettem.

- Képzeld! A korinthusi-kapunál épp az imént gyógyítottak meg egy születésétől fogva nyomorék embert erejük által! - próbálta mondani Mürina, de már az ajkán széttöredeztek a szavak, és rémült tekintettel nézett reám.

- Na és?! - mondottam kelletlenül. - Nem kételkedem az erejükben, mit tartozik mindez énrám? Eddig is elég csodát láttam már! Semmi ilyesmi nem hat meg!

- Péter csak megfogta a kezét, és fölsegítette ágyáról ezt az embert - dadogta Mürina. - Annak meg azon nyomban ép lett a bokája és a lába. A templomban lévő nép zajongva csődült Salamon oszlopcsarnokába, ahol a gyógyult immáron szökdelve magasztalta az Urat a nép előtt, az emberek meg gyanakodva tapogatták az imént még béna lábakat. Péter pedig bűnbocsánatot hirdetett nekik.

- Legalább volt egy kis cirkusz a zsidóknak! - gúnyolódtam.

Két kézzel rázott meg Mürina, tovább már nem bírván:

- Mi bánt, és mi történt veled, Marcus? - kérdezte könnyes szemmel.

- Sírjál csak, Mürina, sírjál! - mondottam megátalkodva. - Nem utoljára sírsz miattam, máskor is fogsz még, meg vagyok róla győződve.

Mürina elengedett, s fejét hátravetve törölgette szeméből a könnyeket. Arcáról azonban harag tüzelt felém:

- Beszélj világosan! Mi történt? - követelőzött.

Elhidegülve és megkeseredve néztem reggel még kedves és szeretett vonásait, s próbáltam magamban megérteni, hogy mit láthattam benne. Most rajta keresztül is Tullia szemének ragyogását, Tulliának a gyönyörök formálta arcát és gőgös ajkát láttam. Odamutattam a levéltekercset:

- Tulliától jött, aki Alexandriában vár.

Sokáig nézett reám; arca hirtelen beesett és elvékonyodott. Azután a padlóra omlott, hol a fejét lehajtva térdepelt, mint aki imádkozik, noha száját nem láttam mozogni. Kihaltak belőlem a gondolatok. Mürina szőke fejét nézegetve azonban hirtelen belém hasított, hogy csak egyetlen kardvillanás az egész, és máris megszabadulhatnék tőle. Ez a bolondos gondolat arra késztetett, hogy elnevessem magam.

Mürina végül is fölemelkedett, s a ruháimat meg a holmijaimat kezdte összeszedegetni, rám sem pillantva. Előbb csak megütköztem rajta, azután megrémültem:

- Mit akarsz tulajdonképpen? Miért rakosgatod a holmijaimat?

- De hiszen te akarsz Tulliádhoz menni! Én csak fölkészítelek az útra. Ez az én dolgom.

- Ki mondta, hogy el akarok menni? - kiáltottam megdühödve, és a csuklóját megragadva kényszerítettem a rakosgatás abbahagyására. - Ilyet én egyáltalán nem mondtam! Csak a levélről beszéltem, mivel azt akartam, hogy együtt döntsünk mindenről, amit tenni kell!

- Nincs igazad! - rázta fejét Mürina. - Szívedben, bizony, már döntöttél! És ha akadályoználak, még jobban haragudnál rám. Holott, amilyen ingatag vagy, visszatarthatnálak az országra való hivatkozással, de azt nem bocsátanád meg nekem soha az életben! Örökre benned maradna a gyanú, hogy csupán csak énmiattam kellett pótolhatatlan Tulliádról végül is lemondanod! Jobb hát, ha elmégy hozzá. És nem is hagyhatod pácban, ha egyszer azt írja, hogy vár téged!

Nem hittem a fülemnek. Mintha csak elsiklana mellettem Mürina, és én elveszteném vele az egyetlen barátomat, akihez még fordulhatok.

- De hát...! de hát...! - dadogtam, és ennél többet nem is tudtam mondani.

- Ez bizony olyan dolog, amiben én nem segíthetek! - szánt meg végül Mürina. - Magadnak kell döntened, és magadnak kell vállalnod a felelősséget. Én azonban könnyítek a döntéseden - folytatta szomorkás mosollyal. - Menj el Tulliádhoz, perzseljen össze, és szurkáljon meg tüzesített tűivel, és tegyen csak csúffá! Annyit már meséltél róla, hogy sejtem, miféle lehet. Követlek hát én is, éspedig arra készen, hogy akkor fogjam pártodat, amikor ő már eltaszított magától. Nem kell hát félned, hogy elveszítesz. Téged a názáreti Jézus adott énnekem. Csak menj, ha a kísértés olyan nagy, hogy legyőzni nem tudod. Talán megbocsát neked, ahogy az én szívem is megbocsátott, mivel ismerlek.

Türelme és tapintata egyszerre visszatetszővé tette számomra a Tulliához való visszatérésnek még a gondolatát is; elég volt képzeletben átélnem azt a sokféle megaláztatást, amiben a maga örömére részeltetne bizonyára, ha visszatérnék.

- Elhallgass, te balga! - kiáltottam. - Te akarsz odataszítani áldozatul egy kegyetlen és kéjsóvár nőszemélynek? Ezt azért nem hittem volna! Nem inkább a gondolataimat kellene jó irányba igazítanod, és azután megerősítened a jóban? Rád sem ismerek! Hogy tehetsz velem ilyet?!... És a szívemben sem döntöttem úgy, hogy elmegyek hozzá! - folytattam haragosan. - Hiába mondod ezt! Tőled azonban segítséget remélek. Nem akarok elmenni Alexandriába. De azon gondolkodom, hogyan magyarázhatnám meg neki a dolgokat. Még azt fogja gondolni, hogy az úton nyomom veszett!

- És ez olyan nagy baj lenne? - kérdezte csöndesen Mürina. - Vagy inkább a férfibüszkeséged követeli Tullia megalázását annak írásbeli közlésével, hogy tudni sem akarsz róla?! Rosszal viszonoznád tehát a rosszat? - kérdezte Mürina. - Hagyd inkább, hadd higgye, hogy eltűntél nyomtalanul. Így legalább mint nőt nem sérted meg. Bizonyára vannak más barátai is, és megvigasztalódik egykettőre!

Véleménye olyan találó volt, hogy valósággal fájdalmat okozott nekem. De ez már csak olyan volt, mint amikor a nyelv az imént kirántott fájós fog helyét találja megérinteni. Szokatlan és különös szabadságérzet lett rajtam úrrá, minthogyha most gyógyulnék valami hosszan tartó betegségből.

- Mürina! - szóltam. - Elismerem és belátom, még csak a gondolatát sem tudnám elviselni, hogy elveszítselek. Nemcsak a húgom vagy már, úgy szeretlek téged, ahogy a férfi szeret egy nőt.

Angyalként ragyogott Mürina újra, s megszólalván még tovább szépült:

- Mürina és Marcus, mi ketten. Szívedben tudod, ugye, hogy azt tehetsz velem, amit akarsz. De, hogy az életünkkel mit teszünk, nagyon meg kell fontolnunk.

Kezemet megfogva, gyöngéden maga mellé ültetett, és arról kezdett beszélni, amiről érezhetőleg eddig is sokat gondolkodhatott.

- Igen erősen kívánom, hogy a názáreti Krisztus nevében egy tanítvány engem is megkereszteljen, és kezét ráhelyezze fejemre. Erőt kaphatnék erejükből ezáltal ahhoz, hogy az élet bajait-gondjait jobban győzzem, és részesülhetnék egyúttal az országból és a lélekből, amely tüzes nyelvekként szállott alá a fejükre. De sem én nem vagyok zsidó, sem te. Az idegen országokból való prozelitákat, azaz mindama férfiakat, akik magukat körülmetéltetik, és a törvényeket is megtartják, megkeresztelik a tanítványok. De ahogy hallottam, küszöb-prozeliták, más néven Istenfélők is vannak, akik ugyan nem metélkednek körül, de a bálványimádást elhagyva sem az Istent nem gúnyolják, sem embervért nem ontanak; ezeknek a közeli rokonokkal való testi kapcsolat, a lopás és a megfojtott állat húsának fogyasztása is tilos, és jámbor életet kell élniük! Nem gondolod, hogy ilyen küszöb-prozelitákként, ha igazán buzgón kérleljük őket, bennünket is megkeresztelnek a tanítványok?

- Nem egyszer gondoltam végig mindezt én is - válaszoltam megrázva a fejemet. - Amióta én a názáreti Jézust, Isten fiát, megtaláltam, azóta nekem nincsenek más isteneim. A tilalmak betartása sem volna nehéz. Miért ne érném be zsidó módon levágott állatok húsával? A hús az hús, így is, meg úgy is. Azt azonban föl nem foghatom, hogyan és miért válnék én ezek által alkalmasabbá. Jámbor életre viszont nem kötelezhetem el magam, mivel nem vagyok jámbor, bármennyire törekszem a jóra. Ennyit egészen bizonyosan tudok magamról. Abban is tévedsz, ha azt gondolod, hogy a küszöb-prozelitákat, döngessék a kaput bármi módon, ők megkeresztelik. A tanítványok kegyetlenebbek tanítójuknál!

- Gyermekes volt tehát a kívánságom - fogadta el a mondottakat, kezemet erőteljesen megszorítva Mürina. - Én sem hiszem, igaz, hogy jobban az övé lennék, ha megkeresztelnének, és kezüket a fejemre tennék. Tegyünk le hát róla, és kövessük útjait azonképp, amiként mutatja nekünk. Imádkozzunk, hogy az ő akarata teljesedjék, és azért is, hogy az országa jöjjön el! Ő az igazság és az irgalom! Hiszem, hogy elég nekünk, akik saját szemünkkel láttuk őt.

- És az ő országát! - mondottam. - Akkor hát, várakozzunk! Mást úgysem tehetünk. De ketten vagyunk. És így a várakozás bizonyára könnyebb, mint hogyha egyedül volnánk. Ez is az ő hozzánk való kegyelme!

Jeruzsálemet azonban még nem hagytuk el. Először is leírtam mindent, ami történt, és mindent úgy, ahogy történt, bár a korábbi eseményekhez képest ezek nem is olyan csodálatos dolgok. De én pontosan meg akarom őrizni emlékezetemben, ahogy a lélek érkezett mint szélzúgás, és ereszkedett megannyi tüzes nyelvként a názáreti Jézus tizenkét szószólójára, akikben - épp ezért - ezután sem kételkedhetem, sem tetteiket nem bírálhatom.

Ezekben a napokban fogatták el a zsidó vezetők Pétert és Jánost, akiket - a népre való tekintettel - már másnap szabadon kellett bocsátaniuk. Még csak a fenyegetés sem fogott rajtuk, mindkettő bátran tevékenykedett tovább. Amikor a bénát erejük által meggyógyították, újabb háromezer ember csatlakozott hozzájuk, és törte meg otthonában a kenyeret, és áldotta meg a bort Jézus nevével ugyanúgy, mint ők, és mert a gazdagok által eladott földek s házak árából kinek-kinek a szükségletei mértékében osztottak, körükben hiányt sem szenvedett semmiben senki. Szerintem ezt azért csinálják, mert most még mintegy tükör által látnak mindent, és úgy gondolják, hogy az ország eljöhet bármelyik napon. Cirénéi Simonról azonban még nem hallottam, hogy földjeit eladta volna.

Éppen bevégeztem az írást, amikor az Antonius-várból hoztak üzenetet, amely szerint Pontius Pilátus procurator úgy rendelkezett, hogy mind Jeruzsálemből, mind az általa igazgatott Júdea területéről haladéktalanul távozzam. Ha önként nem tenném, légionistákkal vezetnek majd elébe Caesareában. Nem tudom rendelkezése okát, de valamiért kedvezőtlennek tarthatja Róma szempontjából az én jeruzsálemi tartózkodásomat. Én pedig nem akarom őt látni! Továbbmegyünk Damaszkuszba, ahogy már elhatároztuk Mürina egyik álma alapján. Ez a döntés azért is helyes, mivel Damaszkusz épp ellenkező irányban van, mint Alexandria.

Indulás előtt még kivittem Mürinát a városon kívülre a hegyre, ahol Jeruzsálembe érkeztemkor a két lator között először láttam a keresztre feszített názáreti Jézust. Azután a kertet mutattam meg, és a sírt, ahová holttestét helyezték, s ahonnan a föld rengése közben föltámadt. De az ország, az ő országa már nem csak ott volt.

 

Vissza Kezdőlap