A BIBLIKUS EGYHÁZ

(A “Fóti Atyafiak Közösségének” összeállítása)

 

A Krisztus-Test egyházai, gyülekezetei sajátos jelleggel rendelkeznek. A liturgia, a szervezeti rend lehet különböző, de fontosabbak a hitnek azok az alapigazságai, amelyek összekapcsolnak minket. Ezek nem lehetnek kompromisszum tárgyai, minden krisztusi egyháznak el kell köteleznie magát mellettük. Ezek az alapigazságok a következők.

 

1.

ISTEN IRÁNTI MEGKÜLÖNBÖZTETETT TISZTELET

Az egyháznak Istent dicsőítőnek kell lennie. Ez áll az első helyen, és csak azután a tagok állapota. Az egyház szerves, élő egység, amely Isten megismerését és dicsőítését tekinti legfőbb feladatának; nem pedig egy Intézmény vagy Szervezet, amely azon fáradozik, hogy az emberek szükségleteit kielégítse, a jobb közérzet érdekében. Akik ismerik és dicsőítik Istent, azoknak szükségletei kielégíttetnek. “Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt.6:33) Amikor Istennel helyes viszonyban van az életünk, minden más is a helyére kerül. Mindez azonban az Isten iránti megkülönböztetett tisztelettel kezdődik. A mai Krisztusiak sok esetben szolgává alacsonyítják le Istent, amikor elvárják, hogy “bevásárló-imádságaik” követeléseit feltétel nélkül teljesítse. Az Egyház egyre elfoglaltabb a szolgálattal, és alig jut idő leülni Jézus lábaihoz. Sokan vannak a Márták, és egyre kevesebb a Máriák száma (Lk.10:38-42). Nem szemléljük Isten szentségét, következésképpen saját bűnösségünk sem tűnik olyan szörnyűnek. A Jak.4:8 azt mondja, hogy “Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok.” Minél közelebb vagyunk Istenhez, annál tisztábban látjuk bűneinket. Ez bűnbánatra és alázatra indít. A Jak.4:10 azt mondja, hogy “alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és felmagasztal titeket.” Komolyan kell vennünk Istent, magasztalva Őt. Ne akarjunk ember-központú egyházakat! Legyen Isten az életünk és imádatunk középpontja. Krisztus szeretetével akarjuk elérni az embereket.

 

2.

AZ IGE IRÁNTI MEGKÜLÖNBÖZTETETT TISZTELET

A Szentírás mint legfőbb tekintély útmutatást ad a Krisztusi élet kérdéseiben. Ez a tény állandó támadások kereszttüzében áll az egyházában. Ahol a bűn (pl: homoszexualitás) elfogadott életforma, ott a Bibliát kidobják az ablakon. Ezt teszik azok is, akik szerint Isten ma is ad speciális kijelentéseket, amelyek túlhaladják a Bibliában foglaltakat. Jézus mondta: “Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik.” (Mt.4:4) Ezért kell megismernünk az Ige minden szavát; hiszen minden szó, amelyet Isten mond, létfontosságú!

 

3.

TISZTA HITELVEK

Az Isten és Igéje iránti megkülönböztetett tisztelet csak tiszta hitelvek tanítását jelentheti. Vannak igehirdetések, amelyek kellemesek, érdekesek, melyektől vidámak vagy fellelkesültek leszünk. De ritkán hangzik el tanítás a bűnről, megváltásról, szent életről, halálról, kárhozatról, mennyről, pokolról, szenvedésről, megszentelődésről, kirekesztésről, Krisztusról, Szentlélekről, a megváltott ember pozíciójáról, a világhoz való helyes viszonyról. Pedig ezekre az igazságokra azért van szükségünk, hogy legyen mire építsük az életünket. Erre szólít fel minket Pál az 1.Tim.4:6-ban: “Ezeket ha eléjük tárod az atyafiaknak, Jézus Krisztusnak jó szolgája leszel, táplálkozván a hitnek és jó tudománynak beszédeivel, amelyeket követtél.”

 

4.

MEGSZENTELT ÉLETVITEL

Át kell gondolnunk, milyen hatásoknak tesszük ki magunkat és gyermekeinket. Lehetetlen pornó-, vérengző horror-, vad akció-, sőt rossz szellemiségű gyermekfilmeket nézni, bulvár- és szexlapokat, az igazságtól és valóságtól elrugaszkodott kalandregényeket olvasni anélkül, hogy lelkünkben ne fizetnénk érte súlyos árat. Az istentelen és erkölcstelen értékrendszer beleivódik szívünkbe, gondolatainkba. Ne alacsonyodjunk le a világ színvonalára. Amit a mai “liberális-humanista” társadalom eltűr, az elképesztő. A durvaság és igénytelenség, a bűnök mélysége és elfogadottsága lezülleszti a társadalmat. A Krisztusiak tiszta életvitelre hívattak el, amely nem alku tárgya!!! A 2.Kor.7:1 ezt mondja: “Szeretteim! Minthogy ilyen ígéreteink vannak, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Istenfélelemben véghez vivén a mi megszentelődésünket”. Ha valaki vétkezik, vonjuk felelősségre a közösség és az egyén érdekében! Krisztus Teste nem tűrheti el a bűnt a tagjai sorában. Nem végezhetjük Isten munkáját felemás életvitellel. (Hol állunk mi az élő Istennel való személyes közösség és a személyes szentség tekintetében?)

 

5.

TEKINTÉLYI REND ÉS ENGEDELMESSÉG

Az Egyház feje Jézus Krisztus (Ef.1:22; 4:15), aki földi uralmát elöljárókon, vezetőkön keresztül gyakorolja (1.Thes.5:13-14; Zsid.13:7; 17). A Zsidók 13-ban az elöljárók iránti engedelmességre szólít fel, mert ők vigyáznak lelkünkre. Példás életük követésére szólít fel. Az 1.Thes.5:12-13 ezt mondja: “Kérünk továbbá titeket atyámfiai, hogy becsüljétek azokat, akik fáradoznak közöttetek, és elöljáróitok az Úrban, és intenek titeket. Az ő munkájukért viseltessetek irántuk megkülönböztetett szeretettel.” A Krisztusi gyülekezeteknek megkülönböztetett figyelmet kell szentelniük vezetők képzésére és a nekik való engedelmességre.

 

6.

A GYÜLEKEZET

Az emberiség várakozással tekint a jövő felé, remélve sorsának jobbra fordulását. A segítséget azonban nem Istentől várja, sőt felháborodottan utasít vissza egy olyan Istent, akinek beleszólása van az életébe. Aki mégis ilyen Istenről mer beszélni, annak fel kell készülnie a kirekesztésre és az üldöztetésre. A mai kereszténységének megadatott az a kiváltság, hogy átélje a Máté 24-ben leírt nagy nyomorúságot és az Úr Jézus Krisztus visszajövetelét. Megfigyelhetőek az “idők jelei” a politikában, a gazdasági életben, a természetben, a tömegtájékoztatási eszközökben, és magában a Gyülekezetben is. Péter apostol figyelmeztet arra, hogy a világ ítéletét megelőzi az ítélet Isten népe felett: “Mert itt van az idő, amikor elkezdődik az ítélet az Istennek háza népén. Ha pedig először rajtunk kezdődik, akkor mi lesz azoknak a végük, akik nem hisznek az Isten örömhírében?” (1.Pét.4:17) Ezért fontos a GYÜLEKEZET (Eklézsia) céljának, feladatának és működésének végiggondolását.

 

7.

A GYÜLEKEZET FUNKCIÓI

A 20. század első felében számos protestáns felekezet a liberális teológiai gondolkodás felé fordult. Ötven évnek kellett eltelnie, hogy felismerjék ezt a zsákutcát. A pünkösdiek a tapasztalat-központúság csapdájába esett. A karizmatikus mozgalom - amelynek megvannak a maga súlyos gyakorlati és teológiai problémái - behatolt mind a pünkösdi, mint a konzervatív felekezetek soraiba csakúgy mint a katolicizmusba. Sok esetben még az evangéliumi felekezetek is meghajoltak a szubjektív vallásos gondolkodás előtt. A világi Liberalizmus, Humanizmus és az Szinkretizmus (vallások és ideológiák egyesítési törekvése) egyre nagyobb teret hódít az evangéliumi közgondolkodásban az Ige rovására. Azokat, akik nem hajlandóak kompromisszumot kötni, akik az igeellenes tanításokra és gyakorlatokra felhívják a figyelmet, szeretetlennek, kritizálónak és keresztényellenesnek bélyegzik. Szabad-e gyülekezeti tagnak felemelnie szavát felekezete vezetői ellen, ha azok nyilvánvalóan elhajoltak a Szentírástól, vagy inkább az Úrra kell hagyni a dolgot? Mi a gyülekezet és a gyülekezeti tag szerepköre? A kérdések megválaszolásához meg kell határoznunk a Gyülekezet funkcióját. Ezek a funkciók a következő szolgálatokban összegezhetőek:

 

(Isten imádásának közös kifejezése )

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Ezen szolgálatok mindegyike elengedhetetlen az egészséges gyülekezeti élethez!!!)

 

 

AZ ISTENTISZTELETRŐL

Isten imádása és dicsőítése a gyülekezet létének elsődleges célja. Ez történhet egyéni szinten is, de a közösségi dicsőítésnél nincs nagyobb áldás. Az Ige útmutatása szerint az istentisztelet elsődleges irányítója a Szentlélek! “Ne részegeskedjetek mert a borral léhaság jár együtt, hanem teljetek meg (Szent)Szellemmel; mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak.” (Ef.5:19-20) Az Úr számára azonban nem mindig az a zene, amit a mi fülünk annak hall. Mi a hangzásra figyelünk, Isten pedig a szív éneklését hallja. Sokaknál előfordul, hogy csodálatos hangon énekelnek, csak a szívük marad néma. “A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben az Istennek.” (Kol.3:16) A gyülekezeti éneklés minősége is fontos. Nem a klasszikus zene-pop zene összehasonlítása a fontos, hanem csak a szívbeli állapot. A hódolat, tisztelet nemcsak a gregorián dallamvilágban található meg, azt meg lehet őrizni az ifjúsági énekekben, kórusokban is. A szöveg azonban egyenrangú a dallammal, és csak olyat énekeljünk, amit komolyan gondolunk. Az a fontos, hogy ne csak az érzelmeinkre hasson, hanem a szívünkre is. A jó közérzet még nem zárja ki a világias lelkületet. Ez nem azt jelenti, hogy nem érezhetem jól magam, nem lehetek vidám, de mindig hódolatunk alanyára, Istenre irányítsuk figyelmünket ne pedig a saját érzéseinkre. A kétféle lelkiállapotot csak egy hajszál választja el egymástól. Ahol a figyelem az Igéről átcsúszik a szereplésre, ott nem beszélhetünk istentiszteletről.

Az igehirdetésnek központi helye van az istentiszteletben. Ilyenkor helyezünk áldozatot a mennyei oltárra. Az istentisztelet kereteibe tartozik még a gyülekezeti fegyelmezés és az adakozás is. Az újszövetségi gyülekezetben nem a tized a mérce, hanem a progresszív adakozás. Ennek az a lényege, hogy akinek nagyobb a jövedelme az ennél akár többet is adhat. Istent nem az érdekli mennyit adunk, hanem az, hogy mennyit tartunk vissza. Dicsőítsük Istent tiszta és teljes szívvel, semmit sem visszatartva ami Neki jár; sem lelkieket sem anyagiakat. Ezzel töltjük be hivatásunkat mind egyéni, mind közösségi szinten.

 

A SZENTÍRÁS TANULMÁNYOZÁSA ÉS TANÍTÁSA

“Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit Én parancsoltam nektek; és Én veletek vagyok minden nap a világ végéig.” (Mt.28:19-20)

A tanítói szolgálatot csak azoknak szabad végezniük, akik a Szentírást a legnagyobb tiszteletben tartják. Nem elég elhinni, hogy Isten Szava hibátlan, és teljes mértékben a Szentlélektől ihletett. Őrizkednie kell attól, hogy a Szentírást emberi vagy vallási tradíciókból eredő magyarázatokkal, vagy teologizáló áligazságokkal vegyítse. A világ megoldási kísérletei minden esetben zsákutcának bizonyultak az élet nagy kérdéseire. Az emberiség alapvető problémája még mindig a BŰN, és ennek továbbra is csak egy megoldása van: Bűnbánat, Megtérés, Bűnvallás, és az Isten Beszéde iránti engedelmesség. Kulcsa pedig az alázat, és nem a túlzott önértékelésből fakadó egyéni büszkeség helyreállítása.

A tanítás tartalmazhat a megszentelt életvitelre vonatkozó, a tudományok és a tapasztalat területéről való gyakorlati tanácsokat, amennyiben ezek nem ellenkeznek az Ige tanításával. A hangsúly és az erre szánt idő azonban nem mehet a Szentírás kárára!

“Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait” (Zsid.4:12). Ez az Ige mutatja, mennyire különleges Isten Beszéde. Szuverén élet van Benne. Nem függ az igehirdető véleményétől. A tanítás nem csupán az adott igeszakasz saját szavainkkal való újra mesélésével egyenlő; fontosabb az Ige jelentésének kibontása gondos exegézis alapján. Ha így haladunk versről-versre, hallgatóink az Igével lesznek átitatva, nem emberi filozófiával.

Igehirdetésünk összetétele részben tanítói részben evangélizáló. Tanítás nélkül az evangélizáció csak érzelmi döntést eredményez; az “Ige magvát megfojtó tövisek kigyomlálására” nem kerül sor. A tanítás evangélizáció nélkül pedig csupán intellektuális élvezet. Igehirdetésünkben az Ó- és Újszövetségnek is egyensúlyban kell lennie.

Az Egyház építője Isten (Mt.16:18). Az építkezésbe azonban bevonja földi gyermekeit, mint munkatársakat (1.Kor.3:9). Az egyéni elképzelések, ötletek sokszor elhomályosítják az igei alapelveket. A sikert taglétszámban mérik, nem pedig a megszentelt életvitelben. Az evangélizáció végén feltartott kezek száma a fontos, függetlenül attól, hogy döntésük időtállónak bizonyul vagy sem. “Minden háznak van építője, aki pedig mindent felépített, az Isten az.” (Zsid.3:4) Ő nem ad helyet emberi ötleteknek, és nem alkalmazkodik “az idők szavához”. Az első feljegyzés Isten építő munkájáról a teremtés története. “Az Úr igéje alkotta az eget, egész seregét szájának lehelete… mert amit ő mondott, meglett, és amit parancsolt, előállott. (Zsolt 33.6:9) Isten alkotta ezt a világot, a láthatókat és láthatatlanokat, ellentétben a hitetlen emberi feltételezésekre épülő sátáni hazugsággal, az evolúcióval. Semmi sincs a véletlenre bízva. Mindent tökéletes terve szerint teremtett, és a teremtés végeztével jónak nyilvánította az előállottakat. (1.Móz.1:31)

Néhány fejezettel később azt olvassuk, hogy Isten parancsot adott Noénak a bárka építésére. A parancsot azonban pontos “műszaki leírás” követte! Nem hagyott semmi lehetőséget Noénak a találgatásra vagy improvizálásra. Noé pedig mindent aszerint tett, ahogyan Isten megparancsolta neki. (1.Móz.6:22)

Amikor Isten úgy döntött, hogy Izrael népe között fog lakni, parancsot adott Mózesnek a Sátorszentély megépítésére. Hogyan kellett Mózesnek felépítenie? “…mindent aszerint a minta szerint készíts el, amelyet a hegyen megmutattam neked.” (Zsid.8:5) Az utasítások a legkisebb részletre is kiterjedtek, és tudjuk, hogy Mózes hűségesen engedelmeskedett megbízójának (Zsid.3:2). Egyetlen egyszer nem engedelmeskedett Mózes Isten egyértelmű utasításának. Egyszerű szóbeli parancs helyett botütéssel fakasztott vizet a sziklából, és ennek következményeként Isten megtagadta tőle az ígéret földjére való belépést (4.Móz.20:7-12). Ennyire súlyos következményei vannak annak, ha valamit nem Isten tervei és utasításai szerint teszünk!!!

Isten jelenlegi munkája, az Egyház építése is mindenható Szava által megy végbe. “Isten ugyanis, aki ezt mondta: ’Sötétségből világosság ragyogjon fel,’ ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2.Kor.4:6) Úgy döntött, hogy az Egyház építését Szavának tanítása által az egyház tagjai végzik el. Ha a bárkát és a szent sátrat részletekbe menő pontossággal, Isten tervei szerint kellett megépíteni, akkor ugyanez vonatkozik a Gyülekezet építésére is. Krisztus Menyasszonya sokkal fontosabb, mint a bárka vagy a sátor. A bárka használata véget ért, a sátor helyett megépült a templom, de a Gyülekezet az örökkévalóságnak épül. “Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok.” (1.Kor.3:17) Az építőmunkát Isten tűzpróba alá veti. Pál bölcs építőmesternek nevezi magát (1.Kor.3:10). Az evangéliumot vetette alapul, amelyre a korinthusiak hite és reménye épült. Figyelmeztette az utána következő igehirdetőket, hogy jól gondolják meg, mit építenek erre az alapra (1.Kor.15:1-4). Az Ige alapján újra kell gondolni sok hittételt, letakarítva a rárakódott emberi gondolkodás szennyét. De minthogy a vallásos életet alapjaiban rázzák meg az igei felfedezések, a hivatalos klérus vagy elhallgattatja a felfedezőt, vagy az illető látja bölcsebbnek elő sem állni vele. Az egyházi elit nagyon ritkán látja be tévedéseit.

Minden épületnél az alap készül el először. Jézus Krisztus személye és Örömhíre az egyetlen alap, amelyre - Isten parancsa szerint - hitüket építhetik a bűnösök (1.Kor.3:11; 15:1-2). Az egyik hiba az Ige tanításában, hogy nem egységes könyvként kezelik a Bibliát. Nem véletlenül kezdődik az Írás a teremtéstörténettel! Nem véletlenül került a pátriárkák története a Tízparancsolat elé! Nem véletlenül került a harmadik parancsolat az ötödik elé! Aki követi ezt a beépített tantervet, az világos, könnyen érthető, átfogó képét kapja Isten üzenetének.

A Bibliát azonban többnyire úgy kezeljük, mint egy kimeríthetetlen kincses zsákot, amely tele van drágagyöngyökkel. Azt gondoljuk, hogy ezek az igazgyöngyök össze vannak rázva, és el vannak keveredve a zsákban. Az eredmény; emberi bölcselkedéssel kibővített vagy tévedésekre épített Bibliaolvasó Kalauz, amelynek nagy veszélye, hogy lelki kiskorúságra szorítja a hívők tömegeit. Arra kérek mindenkit, vizsgálja meg a hallotakat, hiszen saját és mások üdvössége a tét! A Szentírás legnagyobb része soha nem kerül tanításra. Kevés idő jut az Ószövetség tanítására, pedig az az Evangélium háttere és alapja. A szomorú eredmény: a pogány kultuszok szellemiségeinek és a Krisztusi hitnek babiloni keveredése. Az Ószövetség helyes tanítása előkészíti a bűnös szívet az Evangélium befogadására, és az eredmény igazi megtérés és élő hit lesz.

 

EVANGÉLIZÁCIÓ

A személyes bizonyságtétel minden hivőnek feladata. Nem kell hozzá külön lelki ajándék. Némelyek azonban kivételes talentummal tudják döntésre vezetni az embereket. Őket evangélistának hívta el az Úr. “Te azonban légy józan mindenben, a bajokat viseld el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” (2.Tim.4-5) Az Ige ismeri a tömeg-evangélizáció fogalmát (Csel.2:41; 4:4), de a személyes evangélizáció ugyanolyan fontos. Az igei tömeg-evangélizációk lényegesen különböznek a mai gyakorlattól, s ez nem csak a technikai eszközök használatában nyilvánul meg. A megtérésre való felszólítások a megváltás és üdvösség előnyeit emelik ki, és nem esik szó arról, hogy Jézus követésének ára is van. Ki hallott olyan megtérésre szólító felhívást, amely szólt a családtagok elutasító magatartásáról, a munkatársak várható gúnyolódásáról, kirekesztésről, üldöztetésről és esetleges kínhalálról az Evangéliumért? Jézus maga mondja, hogy mielőtt döntünk, számolnunk kell a következményekkel, és mielőtt követésére szólítja fel az érdeklődőket, kereszthordozásról és önmegtagadásról beszél. A Lukács 14:25-35 komoly figyelmeztetés mind tanítvány jelölteknek, mind igehirdetőknek. Az anyagiasság azonban mélyebben átjárta gondolkodásunkat, mint azt hinni szeretnénk, és különféle racionalizálásokkal kimagyarázzuk Jézus Krisztus egyértelmű szavait. “Gyere Jézushoz, és Ő megoldja minden problémádat!”- hangzik helyette. Az Úr - ha valóban követjük Őt - fokozatosan megoldja a problémáinkat, de helytelen erre az ígéretre építeni az Evangéliumot. A tanítványság sok új bajt is hoz ránk. “Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr.” (34.Zsolt.20) Fontosabb, hogy hallgatóink felismerjék menthetetlenül bűnös voltukat, és hogy egyedül a

Jézus Krisztusban való hit által üdvözülhetnek a megtérés kegyelmi ajándéka révén. Ez az Evangélium alapja. Gyakorlati szempontból nézve a gyülekezetek kétféle evangélizációs módszert alkalmaznak. A legelterjedtebb a “Nyitott ajtó” elve, vagyis az ajtó nyitva áll a hitetlenek előtt, meghívják őket.. Ebben az esetben feláldozódhat a gyülekezeti fegyelem. Nem lehet gyülekezeti fegyelem alá vonni azt, aki még nem ismeri el a gyülekezeti tekintélyi rendet és az összejövetelek menetét. Az evangélizáció érdekében háttérbe kerül a Gyülekezet életének elsődleges célja, a megszentelődés és meggyengül a Krisztus-Test szerkezete. A “Zárt ajtó” gyakorlata szerint az evangélizáció máshol vagy külön alkalommal zajlik. Az ideális az lenne, ha a hitetlenek a gyülekezeti tagok meghívására, alapos előkészítés után jönnének a gyülekezetbe. Az istentisztelet végeztével a meghívó fél segíthetne az elhangzottak és a történtek megértésében, válaszolhatna a felmerülő kérdésekre.

Sokan mondják, hogy ők nem szívesen beszélnek, inkább az életükkel akarnak bizonyságot tenni. Noha jól hangzik, ez valójában ellenállás az Igének. “A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” (Róm.10:17) Amikor megnyilatkozom, akkor azt is vállalom, hogy hallgatóim összevetik a szavaimat az életemmel. A hallgatás elkerüli a megmérettetést.

 

IMÁDKOZÁS EGYMÁSÉRT

“Attól a naptól fogva, amelyen ezt meghallottuk, szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az Ő akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén.” (Kol.1:9) A közbenjáró imádságba minden hívő bekapcsolódhat. A közbenjáró imádság lehetőség arra, hogy kifejezzük szeretetünket mások iránt és szükségeik által jobban megismerjük őket. Semmilyen formális képzés nem szükséges hozzá, mert az imameghallgatásnak csak egy feltétele van: olyan megszentelt életvitel, amely nem jelent akadályt az imáinknak. “Ti férfiak is, megértően éljetek együtt feleségetekkel, mint a gyengébb féllel, adjátok meg nekik a tiszteletet mint örököstársaitoknak az élet kegyelmében, hogy a ti imáitok ne ütközzenek akadályba.” (1.Pét.3:7) “Az Úr szeme az igazakon van, és füle az ő könyörgésükre figyel, az Úr arca pedig a gonoszt cselekvők ellen fordul.” (1.Pét.3:12) Nincs esélye az imameghallgatásra annak a feleségnek sem, aki nem engedelmeskedik a férjének, mint annak a férjnek sem, aki nem szereti a feleségét. Az Isten iránti engedelmesség ugyanígy alapfeltétele, hogy imáink meghallgatást nyerjenek. “Arra kérlek mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalókért, hogy nyugodt és csendes életet élhessünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére.” (1.Tim.2:1-4) A csendes, istenfélő élet szoros összefüggésben van az imádkozással. Ez nem szenteskedést jelent, hanem olyan alázatos magatartást, amely aláveti magát Isten Szentírásban közölt parancsainak. “Nyomatékosan mondom nektek: aki hisz Énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert Én az Atyához megyek, és amit csak kértek majd az Én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek Tőlem; az Én nevemben megteszem. Ha szerettek Engem, megtartjátok az én parancsolataimat…” (Jn.14:2-15) Az Ige nem azt mondja, hogy imádságaink végére ragasszuk oda ezt a formulát: – “az Úr Jézus nevében kérlek, hallgass meg! Ámen.” – A Krisztus nevében való kérés azt jelenti, hogy Krisztus szemével látjuk a dolgokat, Krisztus szívével gondolkozunk, tehát Benne élünk és vagyunk. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha hiszünk benne, és engedelmeskedünk a parancsainak. “Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn.3:36)

Hiába jön össze két-három ember és várja, hogy az Úr - az ígéret szerint - ott legyen közöttük (Mt.18:20), ha életükben nincs meg az Úr parancsai iránti szeretet és engedelmesség; az Úr nem lesz közöttük. Az Isten és emberek iránti szeretet formálja igaz gondolkodásunk és cselekedeteink alapját. Noha kegyelemből van üdvösségünk, nem a törvény cselekedeteiből, nem beszélhetünk üdvösségről ott, ahol valaki lázadó magatartással, megtérés nélkül ellenáll Isten parancsainak. Ezért írja Jakab: “…ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.” (Jak.2:26) Isten parancsait csak a víz és Szentlélek által újjászületett, a Szentírásnak engedelmes ember tudja megtenni. Ezek az utasítások messze túlnőnek az emberi képesség határain, csak a bennünk élő Szentlélek képes megvalósítani őket. Isten mondanivalója az imádkozásról a következőkben foglalható össze: “Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje (hatása) az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak.5:16) Meg kell vallanunk mindazt, amit Isten Szentlelke bűnnek ítél az életünkben. Ajánlatos az óvatosság és meggondoltság. A bűnvallás a lelki érettség hiányában tragikus következményekkel is járhat. Javasolt, hogy Krisztusban stabil testvéreknek valljuk meg bűneinket, akik alkalmasak a titoktartásra. A gyülekezeti elöljáróknak mind ilyeneknek kell lenniük, és olyannak, akikről tudható, hogy nincs takargatnivalójuk. Helyes, ha a férfiak férfiaknak, a nők nőknek vallanak bűnt. Ahol a gyülekezet minden tagja átlátszó, ott senki sem ítélgeti a másikat, tudva, hogy a saját bűnei is napfényre kell, hogy kerüljenek. Előfordulhat olyan eset, amikor nem szabad imádkoznunk a mások szenvedésből való szabadulásáért. Hiába imádkoznánk egy engedetlen testvérért. A szenvedés nem véletlen az életükben. Legtöbbször Isten munkája az, amellyel valamire rá akar mutatni. Amikor Isten fenyít valakit, egyet kell értenünk Istennel, és megtérésre és korrekcióra kell felszólítanunk a testvért; különben hiábavaló a szabadulásért való ima. Nem hagyjuk el az érte való imádkozást, de kérjük Istent, hogy az Ő akarata valósuljon meg testvérünk életében. Pál egy ilyen esetben azt mondta, hogy “átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak azon a napján.” (1.Kor.5:5) Életünk minden területén a Szentlélek uralma alatt kell tevékenykednünk, így az imádság terén is. “Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e! Önmagatokat vizsgáljátok meg!” (2.Kor.13:5) Abban is, hogy nincs-e valamilyen akadálya imáitok meghallgatásának.

 

EGYMÁS TERHÉNEK HORDOZÁSA

“Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét. Mert ha valaki azt gondolja, hogy ő már valami, jóllehet semmi, becsapja önmagát. (Gal.6:2-4) Az imádsággal szoros kapcsolatban áll az az igei utasítás, hogy hordozzuk egymás terhét. Ez nem azt jelenti, hogy mentesítünk egyeseket a terhek alól akkor is, amikor az illető el tudja a saját terheit hordozni. A cél az, hogy mindenki eljusson arra a pontra, amikor képes mások terheinek a hordozásában segíteni. Ne függj állandóan azoktól, akiknek a segítségére egy ideig rászorultál. Ez Krisztus szeretet-törvényének a betöltése. Elhanyagolása egyszerűen saját magunk fontosságának túlbecsülése. “Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki ne csak a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.”(Fil.2:3-4) Egymás terhének a hordozása áldozattal jár. A Szentírás nem ismer határokat a másik megsegítésében. Messze áll Isten Országától az, aki más kárára szerez gazdagságot! Ha nem állítjuk mindenünket az Isten Országa építésének szolgálatába, ha nem segítünk másokon; a drága luxusautók, a több emeletes paloták, a legújabb divatú ruhák, elektronikai cikkek ama napon tárgyi bizonyítékként fognak elítélni minket. “Testvéreim, mit használ az, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de (jó)cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit? Ha egy férfi vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig azt mondja nekik közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az? Ugyanígy a hit is, ha jócselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (Jak.2:14-17) Valóban nem tudunk minden rászorulón segíteni, de a gazdagok és szegények elkülönülése a Gyülekezetben égbekiáltó kritikája Krisztusi életünknek. A tizeden túl már nem adunk, mert úgy gondoljuk, hogy az már a gyülekezet dolga. A szociális juttatásokra, munkanélküli segélyekre bízzuk azokat, akiknek az ellátását az Ige a mi feladatunknak jelölte ki. (Az állami szociális juttatások valójában a Gyülekezet feladatát vették át, mert Isten népe feladta a család és a közösség feladatául kijelölt segítségnyújtást.) Ne csak kölcsönt adjunk! Ajándékozzunk is! Ne várjunk el senkitől semmit, ha pedig kaptunk, igyekezzünk azért vissza- vagy továbbadni! Így töltjük be a szeretet törvényét, emberi kapcsolatainkat nem az anyagi haszon szerint kialakítva.

 

TÉVTANÍTÓK ELLENI HARC

Egyik lelkipásztor testvérünktől korholást kaptunk, mondván: “Nem keresztényi tulajdonság mások szolgálatának a megbélyegzése, vagy ítélgetése, hát még a véleményünk kikürtölése.”

Pál azonban éppen ennek az ellenkezőjéről beszél: “Tudom, hogy távozásom után dühös farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat, sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat. Vigyázzatok azért, és emlékezzetek arra, hogy három évig éjjel és nappal szüntelenül könnyek között intettelek mindnyájatokat.” (Csel.20:29-31).

Aki azt tanítja, hogy a Gyülekezet feladata csak az Evangélium hirdetése; a tévedésekre való rámutatás nem, az figyelmen kívül hagyja a Szentírás erre vonatkozó utasításait. Igyekeznek minden áron elkerülni a problémákat, és nem akarnak rámutatni mások igeellenes tanítására és gyakorlatára, nehogy szeretetlennek tűnjenek. A mindig éppen divatos eszmeáramlatokat követik, nehogy csökkenjen a taglétszám. Mint a szülő, aki megszüli a gyermekét, de magára hagyja, hadd nevekedjen fel, ahogy tud. Nem eteti, nem ruházza, nem figyelmezteti az élet veszélyeire. Ugyanakkor megbélyegzik és elítélik azokat, akik az Igéhez ragaszkodva rámutatnak a hibákra. A Szentírás prófétai intése szerint az utolsó időkben megszaporodnak a tévtanírók, tehát nemcsak időszerű, de szükséges is az ellenük való figyelmeztetés. A Hit védelme ugyanolyan fontos a Gyülekezet életében, mint a pásztorok életében a farkasok elleni harc! Fontos, hogy akinek tévtanítás jut a tudomására figyelmeztesse a többieket. (Különösen a pásztorok!) Pál határozott utasítást ad ezen a téren: “Kérlek titeket, testvéreim, tartsátok szemmel azokat, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak azzal, hogy az ellenkezőjét tanítják annak, amit tanultatok. Térjetek ki előlük! Mert az ilyenek nem a mi Urunknak, Krisztusnak szolgálnak, hanem a saját hasuknak, és szép szóval, ékesszólással megcsalják a jóhiszeműek szívét.” (Róm.16:17-18) Arra is rámutat Pál, hogy nem az okoz szakadást, aki fellép a tévtanítók ellen, hanem az, aki az Igével ellentétes tanítást hirdet!!! Az a lelkipásztor, aki ostorozza a bűn egyéb megnyilvánulási formáit, emelje fel szavát a tévtanítások ellen is! Pál a lelkipásztori, elöljárói tulajdonságok közé sorolja az Ige tiszta hirdetésének képességét. “A püspök…legyen…aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket.” (Tit.1:9) Az egészséges tanítás az evangélium hirdetését, a megszentelődés és a bűntől való elszakadás folyamán felmerülő problémák megoldásának tanítását is jelenti; egyszóval mindazt, ami a Krisztusi élethez hozzátartozik. A tévtanítás elleni harc nem jelentheti a tévtanítók véleményezését. Az emberi szívet csak Isten ismeri (Jer.17:10). Csak a téves tanítás kimutatása és igei cáfolata a dolgunk! Aki a személy jelleméről, egyéniségéről nyilvánít véleményt, az súlyos vétket követ el! Attól nem kell tartózkodnunk, hogy megnevezzük a tévtanítókat. Azzal, hogy a nyilvánosság elé léptek tanításukkal, jelét adták annak, hogy vállalják tanításuk nyilvánosság előtti bírálatát is. Ez az Isten népe ellen elkövetett bűn és vétek igei rendezésének a módja. A tévtanítás elleni harc nagy terheket ró a szellemi vezetőkre. Ez tanulást, figyelmet, kemény munkát jelent. A tudatlanság nem lehet mentség azok számára, akik Isten népét vezetik.

 

JÓTÉKONYSÁG

“A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében majd aratunk, ha meg nem lankadunk. Ezért tehát, amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.” (Gal.6:9-10) A Gyülekezet egyik fontos funkciója a tagjairól való gondoskodás. Ellentétben az egymás terhének hordozásával, ez nem egyéni szolgálat, hanem közösségi. Mégis, mivel a városi gyülekezetek jellege személytelen, (sokszor a vidékieké is) az egyéni szükségek gyakran elvesznek az arctalan tömegben. A gyülekezeti tag és a lelkipásztor kapcsolata gyakran kimerül néhány kegyes és udvarias frázisban. Az idő, pénz, fáradtság, amit a személyes kapcsolat igényel, sokszor túl nagy árnak tűnik. Azok a gyülekezetek, amelyek kisebb közösségekre bontják le magukat, sokkal hatékonyabbak. A kisebb közösségben közvetlenebb a kapcsolat, és hamarabb kiderülnek a gondok. Ez megfélemlíthet egyeseket, akik nem akarják, hogy közelebbről is megismerjék őket. Amikor valakinek a problémái felszínre kerülnek, a gyülekezet elöljáróinak kell döntést hozniuk, milyen módon lehet azokat megoldani. A segítéshez bölcsességre van szükség. Azzal, hogy minden problémát feltétel nélkül meg akarunk oldani, sok esetben csak több kárt okozunk.

Alaposan meg kell vizsgálnunk, hogy az illető testvér igyekszik-e megoldani a saját nehézségeit? Arra törekszik-e, hogy lehetőleg ne váljon teherré mások számára, vagy megpróbálja szándékosan kihasználni a testvéri szeretetet? Gyakran megesik, hogy azért jut valaki szükségbe, mert nem az Ige szerint él. Ebben az esetben az anyagi segítség feltétel nélküli biztosítása nem megoldás! A kérdés megoldása lelki téren keresendő. A helyzet súlyosságának enyhítése mellett le kell ülni a segítséget kérővel, és az Igéből rá kell mutatni problémáinak okára és megoldására. Ha nem hallgat a tanításra, a gyülekezeti fegyelmezés lépéseit kell követni. “Mert akkor is, amikor nálatok voltunk, azt parancsoltuk nektek: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. Mert halljuk, hogy némelyek tétlenül élnek közöttetek, nem dolgoznak, hanem haszontalan dolgokat művelnek. Az ilyeneknek pedig megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük a mi Urunk Jézus Krisztusban, hogy csendben dolgozva, a maguk kenyerén éljenek. ... Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbeli intésünknek, azt jegyezzétek meg magatoknak: ne tartsatok vele kapcsolatot, hogy megszégyenüljön. De ne tekintsétek ellenségnek, hanem intsétek, mint testvéreteket.” (2.Thess.3:10-15)

Kérdés az is, hogy a családtagok segítik-e egymást? Isten a családot tette a társadalom alapjává, ezért a szükségletek ellátásának is ez az elsődleges színtere. Az idős szülőkre gondot viselnek-e a gyermekeik? A nagyobb gyermekek igyekszenek-e alkalmi munkával segíteni legalább a saját kiadásaik fedezésébe? Vannak-e olyan kiadások, amelyek egyéni élvezetet elégítenek ki, miközben maga a család szükséget lát? Megtanult-e mindenki elégedett lenni azzal, amije van, vagy egyes családtagok irreális követelésekkel lépnek fel? A család minden tagjára felelősség hárul a terhek viselésében: “Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél.” (1.Tim.5:8) Ezek a kérdések mind szerepet játszanak annak eldöntésében, hogy segítsünk-e vagy sem, illetve milyen módon és mértékben. Nincs rosszabb a leereszkedő, fölényes, vállveregető segítőnél. Lehet úgy is segíteni, hogy az egyszerre gyógyító és felemelő. Behatárolt mértékű jótékonyság lehetséges a Krisztus-test keretein kívül is, feltéve, hogy az igei alapelvek ott is alkalmazásra kerülnek. A hangsúly és a figyelem középpontja azonban mindig a szentek közösségén legyen! Azt világosan látnunk kell, hogy a világ felé való szolgálatunk lényege elsősorban az Ige hirdetése. A jótékonyságot ne keverjük össze a misszióval, mert az “érdekmegtérések” nem hosszú életűek. Anyagi forrásaink beosztásánál az Ige alapelveire építsük szociális tevékenységünket is.

 

GYÜLEKEZETI FEGYELEM

A Gyülekezet tisztasága rendkívül fontos. A legkisebb bűn, amelyet a közösség megtűr, szellemi hanyatlás forrása lehet. A gyülekezeti fegyelmezés Isten által adott módszer, amellyel a gyülekezet a felmerülő bűnöket egyszerűen, rövid úton rendezheti. “Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak lelkeitekre, mint számadók; hogy ezt örömmel műveljék és nem bánkódva, mert az nektek nem használ.” (Zsid.13:17) Az Ige az elöljárók kötelességévé teszi a gyülekezet fegyelmezését. Hatásköre sem lehet több, mint amit az Ige tanít. Jézus Krisztus részletes utasításokat adott a gyülekezeti fegyelmezés mikéntjére (Mt.18:15-20). Ez tartalmazza a buzdítást az Isten Igéje iránti hűségre; a bátorítást az Ige szerinti életre; a megfeddést és rendreutasítást. Végül az ügynek a nyilvánosság elé tárása majd a közösségből való kizárás marad. Azokat, akik visszautasítják a fegyelmezést, két-három intés után kell kiutasítani (Tit.3:10). Az elöljáróknak tisztán kell látniuk, hogy amiben engedelmességet követelnek, az Isten Szaván nyugszik, nem alapulhat egyházi tradíción, teológiai elfogultságon, netán személyes bosszún. Az is rendkívül fontos, hogy a fegyelmezés a szeretet és törődés légkörében folyjon. A döntéshozók mindig vizsgálják meg magukat először, nehogy a saját bűneikért ítéljék el a másikat! A gyülekezeti fegyelem fenntartása szeretetben történjék, de határozottsággal párosulva. A Bibliában a gyülekezeti fegyelmezés mindig preventív, és korrektív, tehát megelőző és nevelő. A fegyelmezésnek nem a kizárás a lényege. A gyülekezeti elöljárók felől külön rendelkezik a Szentírás. Esetükben az 1.Tim.5:19-20 alapján kell eljárni. “Presbiter ellen vádat ne fogadj el, csak két vagy három tanú szavára. Akik vétkeznek, azokat mindenki előtt fedd meg, hogy a többiekben is félelem támadjon.” Tehát fokozott óvatossággal, de azonnal a nyilvánosság előtt.

 

KÖZÖSSÉG

Az Úr tudja, hogy szükségünk van a testvéri közösségre. A hívő ember legtöbb idejét világi környezetben tölti, ahol a testi kívánságokat gerjesztő ingerek tömege éri. Csak az egyszerű mindennapi rutinmunka is leszedheti a kenetet rólunk. Fontos, hogy erőt merítsünk egymás hitéből, ha meg akarunk állni a próbák és kísértések között, amelyek fájdalmat, bánatot okoznak. A gyülekezeti közösség teret enged egymás terhének a hordozására; lehetőséget nyújt kétségeink kimondására, kérdéseink feltevésére és megválaszolására; a barátság és egyéb emberi kapcsolatok építésére. Ha állandó, szoros közösségben vagyunk Isten gyermekeivel, sokkal kisebb a valószínűsége, hogy elbukunk a kísértésben. Lelkiismeretünk nem enged meg kegyes beszélgetést, miközben rendezetlen egyéni bűnök nyomják az életünket. A szentéletű emberek jelenlétükkel erősítik egymást. Az istentelen emberekkel való közösség pedig gyengíti vagy megrontja a hitünket. “Ne tévelyegjetek: A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!” (1.Kor.15:33) A közösség gyakorlása nem korlátozódhat csak az istentiszteletre. Az istentiszteletet követő beszélgetéseink alkalmával (pl: kávézás közben) ha a társalgás nem az Igazság körül folyik, akkor az nem közösségi, hanem csak társasági élet, mely végül kimerül a pletykálkodásban. A közösségi élet ennél többet ad, ezért az együttlét lehetőségével érdemes rendszeresen élni. Az őskeresztény gyülekezet naponta jött össze az Ige hallgatására, a kenyér megtörésére és a közösség ápolására (Csel.42-47) A közbenjáró papi rend szolgálatára épülő, intézményesedett egyházi szerveződés azonban kiszorította ezt a gyakorlatot. A Kórus szolgálata lépett a személyes dícséret helyébe; a Mise vette át az úrvacsora és közös étkezés helyét; a papi “Szentbeszéd” pedig az igei tanítást. A protestantizmus legalább névleg lerázta a papi uralom merev formáit, de megtartotta a katolikus egyház klerikus-laikus felfogását. A “főállású” lelki szolgálathoz továbbra is teológia elvégzése szükségeltetik, és akinek nincs teológiai végzettsége, arra úgy tekintenek a “profik”, mint valami nem teljes értékű, szellemi mozgássérültre. A gyülekezeti tagok ugyan énekelhetnek, ha akarnak de az éneklés az összejövetel kezdetére és végére szorult. Az úrvacsora ritka alkalom lett. A közös étkezés csak itt-ott lelhető fel. Az ősgyülekezet összejöveteleinek nem volt időbeli megszorítása, és hiányzott belőle a merev formalitás. A kötetlenség nem ment a rend rovására, (1.Kor.14:40), és az egymással való törődést nem helyettesítette az udvarias kézfogás. A mai túlszabályozott társadalomban nagyon nehéz a régi minta követése. A nehézség azonban nem jelent lehetetlenséget. Érdemes fontolóra vennünk, hogy nem társadalmi, kulturális szokásról van szó, hanem isteni mintáról. Lehet, hogy eljön még az idő, amikor kénytelenek leszünk komoly figyelmet fordítani a Bibliában leírt gyakorlatra, talán éppen az üldöztetések miatt. Az Ige útmutatásainak követése áldások forrása a közösségi élet terén is. S ha nem teszünk többet, mint igyekszünk emberi kapcsolatainkat a testvéri közösség kötelekébe tartozók között szeretetben és valóságban kiépíteni, az is nagy előrelépés lesz.

 

 

ZÁRSZÓ

Eljöhet még újra az az idő, amikor a püspökség (egyházelnökség, lelkipásztorság, elöljárói, diakónusi tiszt stb.) ismét egyet jelent a biztos mártírhalállal. Akkor derül majd ki, hogy ki igaz szolgája az Úrnak, és ki a bérmunkás. A Szentírás egyedül a helyi gyülekezetet ismeri el Krisztus Testének. Az egyházi szervezetek, a missziós társaságok emberi alkotások, amelyek nem Istentől valóak. A kegyelmi idő egyre rövidebb. Nincs idő egyházasdit játszani! Ha nem vagyunk hajlandóak komolyan venni az Urat; ha nem adjuk át mindenestől magunkat az Ő és gyermekeinek szolgálatára, akkor nem vagyunk készen a Vele való találkozásra sem!